2.évad 1.rész - Nem egészen egy nap leforgása alatt

Sziasztok!

Bizonyára már ti is hallottátok, mi történt. Nagyon nehéz ilyenkor bármit is mondani. Úgy érzem, mintha én is elvesztettem volna valamit, pedig én személyesen nem is ismerhettem ezt a csodálatos nőt, aki nagyon bátran harcolt a betegségével. Nem hozta nyilvánosságra, hogy beteg nyilván azért, mert nem szerette volna, ha sajnáljuk őt. De én most ezt érzem. Sajnálatot, mérhetetlen szomorúságot és tehetetlenséget. El sem tudom képzelni min mehet most keresztül a családja. Én is veszítettem már el hozzám közel álló embert, és tudom, hogy idővel majd könnyebb lesz, a fájdalom enyhülni fog, de sosem múlik el teljesen. Tudom, hogy ők egy nagyon erős család és át fogják ezt vészelni valahogy. Azt is tudom, hogy a család, a barátok és mi rajongók is tudunk ebben segíteni. Nagyon büszke vagyok Louis-ra és tudom, hogy Johannah is az rá. Büszke vagyok a rajongókra, akiknek a támogatása hihetetlen, és büszke vagyok a másik négy fiúra is, amiért azonnal kimutatták a támogatásukat. Mi egy hihetetlenül erős, nagy család vagyunk, és ez most tisztán megmutatkozott. Nagyon sajnálom, hogy pont egy ilyen szomorú esemény kapcsán éltük meg ezt. Nyugodj békében Johannah!
Ezek után csak annyit szeretnék idefűzni, hogy úgy döntöttem, hű leszek magamhoz. Ezt a történetet eredetileg két évadosra terveztem, szóval mindent megteszek, hogy megpróbáljam megírni. A 2.évad a Half a heart címet kapta, az első részét pedig alább olvashatjátok. Amíg nem voltam aktív a blogon, azért figyeltem, mi történik és örömmel jelentem, hogy nem rég átlépte a blog a 13.000 oldalmegjelenítést. Ez számomra hihetetlen, tényleg nagyon sokat jelent ez nekem, szóval csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm, hogy ezt megadtátok nekem.

Puszi: Emily

~ Emily ~

Megérkezett a vonatom az állomásra. Felkaptam a cuccaimat, majd elindultam lefelé a vonatról. A szemüveg még mindig rajtam volt, de a funkcióját már rég elvesztette. Az egész arcom vörös volt, mert végig sírtam a haza vezető utat. Azt hittem, könnyebb lesz, de iszonyat nehéz volt. Leszenvedtem magam a vonatról. Becéloztam a kijáratot, aztán megálltam a parkolóban. Eszembe jutott, hogy Shane kérte, hogy ő vihessen majd haza. Miért akart hazavinni, hiszen öt utcányira lakok innen? Bár, ő nem tudta, hogy vonattal fogok hazajönni. Elgondolkoztam, míg elővettem egy zsebkendőt, amibe kifújtam az orrom. Szedd már össze magad! Lenyeltem a feltörni készülő könnyeimet, miközben vettem pár mély lélegzetet. Elindultam a cuccaimmal hazafelé. Az ismerős környék látványa némi boldogsággal töltött el. Lassan haladtam a nehéz táskáknak köszönhetően. Az úton néhány autó elhúzott mellettem, de alapvetően nyugodt volt a környék. Furcsa volt megint itt lenni ugyanakkor nagyon kellemes is. A házunk elé érve szembejött velem a cicám. A húzós bőröndöm hangjától megriadt és elkezdett a kert felé szaladni.

‒        Shin – kiabáltam utána – Édes cilumilu, hát már meg se ismersz? – gügyögtem neki.

A hangomra visszafordult és felém kezdett rohanni. Elengedtem a dolgaimat, ahogy letérdeltem a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőre. Nyávogva közeledett felém. Megsimogattam a fejét, majd a karomba emeltem. Szinte azonnal elkezdett dorombolni.

‒        Annyira hiányoztál – magamhoz öleltem. Hihetetlen jó érzés volt újra a karomban tartani őt. – Nagyon szeretlek – jó alaposan megdögönyöztem a kis szőrgombócomat.

Gügyögtem neki még egy kicsit, miközben letettem őt a járdára. Két lépés után eldobta magát, így fölé guggolva belevezettem a kezem tömött fehér bundájába. Élvezettel fordult a hátára, folytatva a dorombolást.

‒        Imádlak te kis dög – két kézzel simogattam a hasát – Látom, Anya jól tartott téged – mosolyodtam el.

Felálltam és összeszedtem a cuccaimat, aztán elindultam az ajtó felé nyomomban Shinnel. Kétszer is majdnem átestem rajta, míg sikerült benyitnom a házba. Természetesen ő rohant be elsőnek. Jó szokásom szerint az előszobában hagytam a dolgaimat. Öntöttem száraz tápot Shin ott lévő tálkájába, amire azonnal rávetette magát és hangos dorombolás kíséretében recsegtetni kezdte. Levettem a napszemüvegemet, majd a pólómba akasztottam.

‒        Hahó, itthon vagyok! – kiáltottam el magam.

Hallottam egy kis mozgolódást, aztán a nappali felől megpillantottam a közeledő anyukámat.

‒        Szia, Kicsim! – elindultam anya felé.

‒        Szia! – öleltem át. Szorosan magamhoz fogtam egy boldog mosollyal az arcomon. Hiányoztál.

‒        Na, milyen volt? – húzódott el tőlem izgatott arckifejezéssel.

‒        Nagyon jó. Láttad a videókat, amiket küldtem? – anya sikeresen elterelte a gondolataimat. Tudtam, hogy nem kerülte el a figyelmét az arcom vörössége, de örültem, amiért nem mondott semmit. Lehet azt gondolta, azért van, mert ott kellett hagynom a kedvenc bandámat.

‒        Igen, nagyon ügyesek voltatok – mosolygott rám.

‒        Egész jó kritikákat kaptunk, a fiúknak nem maradt meg rossz emlékként és, ami a legfontosabb, egy csomó pénzt gyűjtöttünk a beteg kisgyerekeknek – meséltem boldogan.

‒        Büszke vagyok rád – anyu hangja őszintének tűnt.

‒        Szeretlek! – magamhoz öleltem – Amúgy, mi a helyzet itthon? – elhúzódtam tőle. A szemem sarkából láttam, ahogy Shin megindul a szobám felé.

‒        Minden rendben – vont vállat.

‒        Biztos? – méregettem gyanakvóan.

‒        Igen – vágta rá.

‒        Oké. Apa mikor jön haza? – váltottam témát visszafordulva a cuccaimért.

Összeszedve elindultam a szobám irányába. Anyu nem válaszolt csak figyelte, mit csinálok.

‒        Mi az? – húztam fel a szemöldököm mosolyogva.

‒        Semmi – megrázta a fejét – Vagyis lenne valami – kérdőn pillantottam rá.

‒        Anya, mi történt? – nem tudott válaszolni, mert kinyílt a bejárati ajtó. Na, végre, Apu!

A hangra odakaptam a fejem. Az ajtóban nem apa állt, hanem egy másik férfi. Szatyrok voltak a kezében. Átlépte a küszöböt, majd felnézett.

‒        Ó – meglepetten nézett rám, aztán anyura.

Kínos csönd állt be, ahogy egymásra meredtünk az előszobában. Ez meg ki a fene? Rossz érzés fogott el. Fenyegetve éreztem magam a férfi közelében, pedig nem tett semmit sem. Nem tudtam ki ő, de minden porcikámban azt éreztem, félnem kell tőle, mert ártani tud nekem.

‒        Kicsim, gyere a szobádba! – anya megfogta a karom és elkezdett a szobám felé húzni.

Nem tudom miért, de engedelmeskedtem neki. Besétáltam a saját kis helyemre, miközben végig magamon éreztem a pasas tekintetét. Ledobtam a táskáimat meg a bőröndöt, majd anyu felé fordultam.

‒        Itt meg mi a fene folyik? – elővette a telefonját. Pötyögött valamit, azután eltette és rám pillantott.

‒        Ülj le légy szíves! – kérte.

‒        Anya, válaszolj! – utasítottam.

‒        Ülj le! – kiabálva elkapta a karomat, ahogy lenyomott az ágyra. Rémülten néztem rá. Elengedett, így odakaptam szörnyen sajgó kezemhez. Azt hittem, a testi fenyítések időszaka már elmúlt.

‒        Apád elköltözött – jelentette ki egyszerűen.

‒        Mi, miért? – döbbenten kérdeztem.

‒        Beadtam a válókeresetet – válaszolta.

‒        Tessék?! – ugrottam fel az ágyamról.

‒        Jól hallottad – mondta határozottan.

‒        És csak úgy kiraktad? – Az első dolgot mondtam, ami az eszembe jutott.

‒        Nem. Megbeszéltük a dolgot és ő akart másik házba költözni – magyarázta. Hogy tehettétek ezt?

‒        Hol van most?

‒        Nem tudom.

‒        Mióta tart már ez?

‒        Már csaknem két hónapja – Micsoda?!

‒        Miért nem mondtátok el? – kétségbeesett pillantást küldtem felé.

‒        Nem akartuk elrontani az ott létedet – hangja őszintének tűnt. Magamban kezdtem összerakni a dolgokat.

‒        Szóval, ezért ment el Jason, igaz? Ezért volt olyan sürgős összeköltöznie Bell-lel, ugye?

‒        Igen, nem tetszett neki a kialakult helyzet – felelte egyszerűen. Rideg volt.

‒        Kialakult helyzet? – húztam fel a szemöldököm. Anyu félrenézett.

‒        Dean ideköltözött – hirtelen megértettem mi ez az egész.

‒        Szóval, igazam volt – könnyek szöktek a szemembe – Tudtam, hogy van valakid.

‒        Honnan? – kérdezte meglepődve.

‒        Más voltál. Hallottalak párszor telefonon beszélgetni valakivel. Úgy beszélték, mint a szerelmes barátnőim, nem volt nehéz rájönni, hogy ez nem Apának szól – lehajtottam a fejem. Hogy mehetett tönkre minden ilyen rövid idő alatt? Az álom megint valóra vált. Sírva fakadtam.

‒        Most miért sírsz?

‒        Hogy tehetted ezt? – sírtam halkan.

‒        Nem volt más választásom.

‒        Na, persze! – komolyan néztem rá.

‒        Valahogy éreztem, hogy így fogsz reagálni – sóhajtott fel.

‒        Miért, hogy kéne reagálnom? – a szemeim vérben forogtak.

‒        Kicsit jobban – annyira rideg volt, mintha ez az egész meg sem érintené – Hagyjuk abba a veszekedést! Viselkedj felnőtt módjára! – utasított.

‒        Hogy kérheted ezt?! Minden tönkrement – sírtam.

‒        Fejezd be! – rám kiabált – Két választási lehetőséged van. Az egyik, elfogadod a helyzetet, normálisan viselkedsz, és itt maradhatsz, vagy – hatásszünetet tartott – Mehetsz, ahova akarsz.

‒        Csak úgy kidobnál? – félve néztem fel rá. Megszédültem és pár tétova lépés után az ágyra rogytam. Elfogott a rosszullét. Basszus, ez nekem most nagyon nem tesz jót.

‒        Ha elmész, az a te választásod lesz – csak állt a szobám közepén, semmit nem csinált.

‒        Ki vagy te? – suttogtam.

‒        Az anyád.

‒        Nem, ő nem tenne ilyet – ráztam meg a fejem.

‒        De igen. Meguntam, hogy feláldozzam a saját boldogságomat értetek – magyarázta közömbösen.

‒        Hát, persze – hangomban érződött a cinizmus.

‒        Mi a válaszod? – magabiztos volt.

‒        Nem maradok itt – Inkább meghalok, de nem maradok veled egy fedél alatt. Némi döbbentséget véltem felfedezni az arcán. – Mi az, talán meglepődtél?

‒        Én nem ilyen lányt neveltem – Így jártál, nagyon tudom sajnálni.

‒        Én nem ilyen anyát szerettem – gyilkos tekintettel nézett rám.

‒        Holnap elviheted a cuccaidat – megindul kifelé a szobámból.

Rám vágta az ajtót, mire megborzongtam. Shin az egész veszekedésünk alatt a szekrényem előtti dobozában volt és csak a faajtó becsapódására riadt meg egy kicsit. Odamentem hozzá és elkezdtem simogatni. Halkan sírtam, miközben észrevettem, hogy dorombol. Belemászott az ölembe. Most mit csináljak? Egészen addig ültem ott, amíg végül sikerült megnyugodnom. Abbahagytam a sírást, majd Shint arrébb rakva felálltam. Kinyitottam a bőröndömet meg a táskáimat és átválogattam a ruháimat. A legszükségesebb dolgokat visszapakoltam. Hát, határozottan nem így képzeltem a haza jövetelt. Megsimogattam Shin fejét, azután elhagytam a házat. Épphogy csak becsuktam az ajtót szembetaláltam magam Shane-nel. Ledobtam a cuccom és szó szerint a karjaiba repültem.

‒        Mit keresel itt? – suttogtam a fülébe.

‒        Tudtam, hogy szükséged lesz rám – elhúzódtam tőle.

‒        Honnan? – zavartan pillantottam rá.

‒        Hát… ö… megérzés? – dadogta. Anya írt valakinek, mielőtt beszélni kezdtünk.

‒        Megérzés? – gyanakvóan méregettem – Hát, most nekem is van egy megérzésem.

‒        A francba – motyogta.

‒        Igen, jól mondod – bólogattam – Te tudtad, igaz? Ez volt az, amit nem akartál elmondani nekem, ugye? Harrynek is hazudtál? Hogy tehetted ezt?! – kiabáltam.

‒        Emily, mi csak neked akartunk jót.

‒        Jót?! Nézz rám! Szerinted most jó nekem?! – üvöltöttem. Tudtam, hogy valami gáz van itthon.

‒        Cicalány, kérlek! – felém lépett egyet.

‒        Ezzel nyugtattad magad, miközben tudtad, mi történik? Hazudtál – vádoltam még mindig kiabálva. Elárultál!

‒        Nem, ez nem igaz. Nem mondtam el, de csak addig nem akartam szólni, amíg ott vagy, esküszöm – bizonygatta.

‒        Na, persze! Te is pont olyan vagy, mint ők, mindannyian a hátam mögött hoztok döntéseket, aztán pedig elvárjátok, hogy örüljek.

‒        Emily, nyugodj meg! – megfogta a karomat.

‒        Eressz el! – rángatni kezdtem a kezem.

‒        Em! – nem hagytam magam, így inkább elengedett. Felkaptam az előzőleg elhajított táskámat, majd megindultam.

‒        Hova mész? – hallottam Shane közeledő lépteit.

‒        Semmi közöd hozzá! – nem álltam meg. Megéreztem, karjait körém fonódni.

‒        Ne csináld ezt velem! – kérlelt lágy hangon.

‒        Engedj el! – normálisan beszéltem hozzá. Teljesítette a kérésemet, mire megfordultam. – Nem akarlak látni többé – hátat fordítottam neki és elindultam lefelé az utcán.

Az első buszmegállóban leültem a padra, mert rájöttem, hogy nem tudom hova akarok menni. Szerencsére senki sem volt a közelben. Elővettem a telefonom, amin volt egy csomó nem fogadott hívás. Nem foglalkoztam velük, csak kikerestem apu számát. Hosszasan csörgött, mire végre felvette.

‒        Igen?

‒        Szia, Apa! Én vagyok az, Emily – túl sok kérdés kavargott a fejemben.

‒        Szia, Cicmic! – megborzongtam a régen hallott becenévtől.

‒        Apu, hol vagy most? – hadartam el a kérdést.

‒        Te hol vagy?

‒        A házunkhoz legközelebbi buszmegállóban – válaszoltam, miközben körbenéztem.

‒        Én jó néhány utcával lejjebb vagyok, maradj ott, érted megyek, rendben?

‒        Oké.

‒        Mindjárt ott leszek – biztosított szokásos hangján.

‒        Rendben – bontottam a vonalat, majd felhúztam a lábaimat az ölembe.

Úgy éreztem az idő ólomsúlyokkal halad előre. Azt hittem, sosem fogom már meglátni apu szürke kocsiját, de aztán mégis feltűnt a színen. Felugrottam a helyemről magamhoz véve a cuccomat. Az autó lelassított, majd teljesen megállt pont előttem. Kinyitottam az ajtót és beültem hátra. Apa a visszapillantó tükörből méregetett, de addig nem szólt semmit, amíg meg nem érkeztünk egy ismeretlen ház elé. Megállította az autót, azután kiszállt. Én is követtem a példáját.

‒        Hol vagyunk? – tekintetemet bizonytalanul vezettem fel a nem túl nagy házra. Szép volt, halvány sárgára festett falaival emlékeztetett az idősebbik nagynénémék házára.

‒        A házamnál – válaszolt egyszerűen – Nem rég vettem, elkezdtem felújítani, de még van mit csinálni rajta – magyarázta.

‒        Miért nem mondtad el? – bukott ki belőlem.

‒        A házat? – felém fordult.

‒        Azt is, meg azt, hogy Anyu kidobott – éreztem, ahogy a könnyek szúrni kezdik a szememet.

‒        Nem dobott ki, én jöttem el – felém sétált – Nem működött ez már egy jó ideje, ezért leültünk megbeszélni a dolgokat. Együtt döntöttünk így – hangsúlyozta ki. Miért nem tudok hinni neked?

‒        Miért nem szóltatok? – egy könnycseppem elszabadult. Őszintén csodáltam, hogy még vannak egyáltalán könnyeim.

‒        Nem akartuk elrontani az ott létedet. Úgy gondoltuk, elég, ha akkor tudod meg, amikor hazajössz.

‒        Attól féltetek, hogyha megtudom, nem akarok majd visszajönni? – az első dolgot kérdeztem, ami az eszembe jutott.

‒        Tudtam, hogy hazajössz, de reméltem, hogy az a fiú megmarad az életedben – pillantott rám együtt érzően.

‒        Honnan tudsz te Harryről?

‒        Figyeltük a híreket, mert tudni akartuk, mi van veled – egy kis szünetet tartott – Ahogy most elnézlek, már nem vagytok együtt – szomorúan figyelt engem.

‒        Összevesztünk, de azt hiszem, ez várható volt. Nem illek az életébe – Ezért próbált megváltoztatni.

‒        Sajnálom – közelebb lépett és átölelt. Az arcomat a mellkasába fúrtam, miközben viszonoztam ölelését. Én is.

‒        Anyával összevesztünk – motyogtam.

‒        Sejtettem, hogy így lesz.

‒        Ultimátumot adott és én eljöttem – felnéztem rá – Holnap kell elhoznom a dolgaimat.

‒        Hova fogsz menni? – ráncolta össze a homlokát. Meglepettnek tűnt.

‒        Nem tudom, azt reméltem megengeded, hogy veled maradjak.

‒        Mik a terveid?

‒        Felvettek a suliba, szóval mindenképpen vissza kellet jönnöm ide.

‒        Ügyes vagy – szorosabban ölelt magához – A ház egy hétig még biztos nem fog elkészülni. Én most egy szállodában lakom, de ha akarsz, akkor velem maradhatsz – elhúzódva tőlem rám mosolygott.

‒        Szeretlek, Apu! – megtöröltem a szemeimet.

‒        Én is, Cicmic.

‒        De van valami, amit tudnod kéne – néztem fel rá.

‒        Mi lenne az? – kíváncsian méregetett.

‒        Menjünk be a házba – szó nélkül bólintott, majd elindultunk befelé.

Az ajtó egy előszobaszerűségbe vezetett. Kicsit körbenéztem, azután apára pillantottam. Egy darabig csak néztük egymást, közben minden bátorságomat összeszedtem.

‒        Kérlek, ne borulj ki!

‒        Hű, jól kezded – sóhajtott fel.

‒        Kisbabám lesz – hadartam el.

‒        Tessék?!

‒        Sajnálom – sírva fakadtam, mire átölelt.

‒        Sss, nincs semmi baj – Már hogyne lenne! Nem egészen egy nap leforgása alatt elvesztettem a szerelmemet, az anyámat, a legjobb barátomat és még várandós is vagyok. Fogalmam sincs, mi lesz így velem.

‒        Sajnálom – motyogtam – Tudom, hogy most nagyot csalódtál bennem.

‒        Nem – magához szorított – Te soha nem okozol nekem csalódást – bizonygatta – Rád mindig büszke leszek, de most mit fogsz csinálni?

‒        Azt nem tudom megtenni, arra képtelen vagyok.

‒        Igen, ezt sejtettem – sóhajtott fel – Tudom, hogy nem voltam valami jó apa, de szeretném, ha tudnád, most melletted fogok állni.

‒        Szeretlek! – Kaptam egy apát.