2.évad 23.rész - megérdemlitek a boldogságot

Sziasztok!

Remélem, Mindannyian nagyon jól vagytok és már várjátok a nyarat :) Szeretném megköszönni Nektek az előző részhez érkezett rengeteg oldalmegjelenítést. Tényleg sokan jártatok erre, így nem is csoda, hogy a blog átlépte a 21.000 oldalmegjelenítést. Jelentkezésem oka, hogy meghoztam Nektek a történet folytatását. Kíváncsian várom, mit szóltok hozzá :) Jó szórakozást a részhez! :) Érettségizők kitartás, a felén már túl vagytok! :)

Puszi: Emily

11.20.

~ Harry ~

Reggel eléggé jó hangulatban keltem. Ma volt a turnénk utolsó koncertje. Az érzés, hogy vége és haza mehetünk, nagyon király volt. Már mindennél jobban a saját ágyamban akartam aludni.

Kikeltem az ágyból majd bementem a fürdőbe. Nagyjából negyedórát szöszmötöltem el ott. Ezután felöltöztem és átnéztem a szomszéd szobába, ahol Zayn aludt. Igen, megtört a jég. Amikor Sydney-ből Japánba repültünk, úgy éreztem kész vagyok újra a többiekkel lenni. Zaynnel kerültünk egy lakosztályba, míg Niall meg Louis egy másikba, Liam pedig átvette az én remete szerepemet. Sajnos tudtam min megy keresztül, azonban ő kissé másként kezelte a dolgokat. Sokkal jobban megbirkózott a helyzettel, mint én.

A lakótársam még aludt, bár erre számítottam is, mert este hallottam telefonon beszélgetni. Gondolom Perrie-nek sikerült úgy intéznie a dolgokat, hogy elérhető legyen, ha Zaynnek jó. Irigyeltem őt, ezért szomorúan feküdtem le aludni.

Kifordultam a szobájából, aztán kértem fel reggelit. Csöndesen elnyámmogtam a kaja egy részét, azután visszamentem a szobámba. Úgy döntöttem, visszadőlök aludni.

Halk kuncogást hallottam magam mellől, mire kinyitva a szemem, odafordultam. Cicalány feküdt mellettem. Valamiért boldogság sugárzott belőle. Rám nézett, majd megszólalt:

‒        Szeretlek! – mosolya gyönyörű volt.

‒        Én is szeretlek – válaszoltam, mire felém hajolt és megcsókolt. Azonnal magamhoz húztam, elmélyítve a csókunkat. Túl gyorsan húzódott el tőlem, de vadul vigyorgott.

‒        Akarsz sétálni? – kérdeztem. Rám emelte szép barna szemeit.

‒        Igen – bólintott egyet.

Felálltam és a kezemet felé nyújtva állásba húztam őt. Jó ideig sétáltunk. Szerencsére ezen a helyen ember egyáltalán nem jött velünk szembe. Láttunk nyulakat meg rengeteg madarat is. Egyszer csak Cicalány eltűnt mellőlem. Azt hittem, csak játszik, de nem láttam sehol.

‒        Cicalány! – többször kiabáltam – Emily! Emily ez nem vicces.

Hirtelen elsötétült minden, amikor újra lett kép, a szobámban voltam Cicalánnyal. Az ágyamon ült és nagyon sírt.

‒        Mi a baj? – a torkom elszorult. Közelebb mentem hozzá.

‒        El kell mondanom… valamit – akadozva beszélt.

Arra ébredtem, hogy valaki erősen rázza a vállaim. Egyből felültem, minek következtében Zaynnel összefejeltünk. Éles fájdalom nyilallt belém.

‒        Au! – mindketten a homlokunkat fogtuk. Valami azt súgja, ma erősen be leszünk púderezve.

‒        Miért ébresztettél fel? – kérdeztem az órára pillantva, alig múlt el tíz óra.

‒        Nagyon kiabáltál – válaszolta.

‒        Mit mondtam? – pillantottam rá.

‒        Emilyt hívtad – halkan beszélt.

‒        Ó – csak ennyi volt a reakcióm.

‒        Vele álmodtál? – érdeklődött óvatosan.

‒        Igen – sóhajtottam fel – Nagyjából két hete kezdődött, folyton ugyanazt álmodom.

‒        Mi történik benne? – figyeltem fel a hangjára.

‒        Valójában csak együtt vagyunk – feleltem – Aztán Cicalány eltűnik, mikor újra látom az ágyamon ülve sír. Megkérdezem, mi a baj, azt feleli, el kell mondania valamit, ekkor felébredek – Zanyre néztem.

‒        Sosem álmodtad tovább? – kíváncsian fürkészett.

‒        Nem – megráztam a fejem – Nem tudom eldönteni, hogy most csak a tudatalattim szórakozik velem, vagy tényleg valami baj van – magyaráztam.

‒        Ha valami nagy gond lenne, Macy tudna róla és biztos szólt volna Niallnek, róla pedig tudjuk, a titoktartás nem az erőssége – érvelt bandatársam.

‒        Talán igazad van – sóhajtottam fel – De akkor miért álmodok vele? – a fejemet a kezeimbe temettem.

‒        Ez egyszerű, mert hiányzik neked – vágta rá.

‒        Anyáék is hiányoznak, velük mégsem álmodom – motyogtam.

‒        Őket másként szereted.

‒        Vajon ő is álmodik velem? – Ezt nem akartam hangosan megkérdezni.

‒        Biztosan – Zaynre néztem, aki elkapta a tekintetét. Kérdőn felhúztam a szemöldököm.

‒        Te tudsz valamit, amit én nem? – közelebb csúsztam hozzá. Megrázta a fejét. – Akkor miből gondolod?

‒        Szeretett téged ebben biztos vagyok – válaszolta.

‒        Én viszont már semmit sem tudok – felálltam az ágyról.

‒        Szerelmes volt, ebben ne kételkedj! Láttam hogyan nézett rád.

‒        Kérlek, hagyd abba, nem kell vigasztalnod! – elindultam a fürdőbe.

‒        Ez nem vigasztalás, ez az igazság – utánam sétált – Szerelmes volt és te is.

‒        Én még most is az vagyok – megfordultam. Ő szomorú tekintettel nézett rám. Kis idő múlva elfordította a fejét. Tisztában voltam vele, erre nem tud mit felelni. – Azért kösz, amiért megpróbáltad – kimentem a helyiségből.

Szerettem volna, ha azt mondja, Cicalány is szeret még engem, de ezt egyikünk sem tudhatta. Miért kínoz engem? Hát nem volt elég, hogy itt hagyott?

Bementem a fürdőbe. Mosakodás közben többször is a tükörbe néztem. Nem voltam túl jó látvány. Olyan jó, hogy a mai nap után végre pihenés jön. Jó lesz végre huzamosabb ideig otthon lenni. Áprilisig nincs koncert, csak néhány fellépés, na meg albumnépszerűsítés. Már nagyon várom.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Amíg mi készülődtünk a koncertre, Olly Murs szórakoztatta a közönségünket. Nagyon tehetséges srác, és ami még fontosabb, hihetetlenül jó fej. Szuperül illik közénk, simán elmenne hatodik tagnak.

Amint lejött a színpadról, megkezdték az átszerelést nekünk.

‒        Na, milyenek? – kérdeztem tőle.

‒        Hangosak – felelte, amitől elvigyorodtam. Találó.

‒        Mindig azok – Szinte kivétel nélkül, éppen ezt imádom annyira bennük. Kivéve, ha aludni próbálok, és ők a hotel előtt kiabálnak.

 

Nem sokára végre színpadra álltunk. Izgatottabb voltam, mint bármikor máskor.

A koncert jól sikerült, a rajongóink őrülten sikongattak. Jó érzés úgy lemenni a színpadról, hogy tudod, valami felejthetetlent adtál az embereknek.

Vissza a hotelig rövidnek bizonyult az út, mert nem csillapodott bennem az adrenalin. Ilyenkor képtelenség aludni, ezt már sokszor megtapasztaltuk a srácokkal. Helyette valami olyat kell csinálni, ami levezeti a fölösleges energiát.

‒        Lejössz velem az edzőterembe? – kérdezte Liam, ahogy kiszálltunk a kocsiból.

‒        Aha, megvárjalak fent vagy lent találkozunk? – egymás mellett sétáltunk be a hotelba.

‒        Majd a teremben – válaszolta.

‒        Oké – mindannyian beszálltunk a liftbe, kivéve Niallt.

Amikor felértünk, sietve a lakosztályunk felé vettem az irányt. A szobámban edző cuccra váltottam, aztán a lifttel lementem az edzőterembe. Én voltam a gyorsabb, bandatársam kicsivel később érkezett meg. Két egymás mellett lévő futópadra álltunk és beállítottuk a gépeket.

Jó másfél órát voltunk lent. Nem beszélgettünk egymással, ami egyáltalán nem volt kínos. Edzeni azért hívod a másikat, hogy ne legyél egyedül, nem pedig cseverészni.

‒        Én azt hiszem már eléggé elfáradtam – szólalt meg Liam.

‒        Menjünk? – pillantottam rá.

‒        Aha – leállította a gépet.

‒        Oké – én is követtem a példáját, és lifttel felmentünk a lakosztályainkhoz.

‒        Jó éjt! – köszönt el tőlem.

‒        Jó éjt! – szomorúan figyeltem, ahogy eltűnik az ajtó mögött.

Amíg lent voltunk nem beszélgettünk, de még edzés közben sem hagyta el a szomorúság az arcát. Pontosan tudtam mit érez, hiszen én is hasonlóképpen voltam. Ha ránézek, mintha a tükörképemet látnám. Szörnyű érzés, mert semmit sem lehet tenni ellene. Erről is ő jut eszembe. A falán olvastam egy idevágó idézetet. „Minden bajra két orvosság van: az idő és a csend.”* Bárcsak, ez ne lenne igaz. Lezuhanyoztam, azután még benéztem Zaynhez. Az ágyában feküdt nekem háttal, úgy tűnt alszik. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót és én is aludni mentem.

Másnap kilenc után ébredtem. Furcsa volt nem ébresztőre kelni, annál is inkább, mert úgy egyeztünk meg, hogy felkeltenek minket, reggelizünk, utána pedig indulunk haza. Átsétáltam a másik szobába, ahol Zaynt találtam, ő még mindig aludt.

‒        Hé – rázni kezdtem a vállát – Ébredj fel! – a bandatársam lassan magához tért.

‒        Mi van? – ráncolta össze a homlokát.

‒        Ma hánykor indulunk haza?

‒        Tizenegy körül – motyogta.

‒        Fél tíz múlt, nem kellett volna már felkelteniük minket? – figyeltem, ahogy felül.

‒        De igen – kitörölte az álmot a szeméből.

‒        Akkor felkeltem a többieket – indultam meg kifelé a helyiségből.

‒        Oké, én meg kérek fel kaját.

Éppen csak negyed órával a felszállás előtt sikerült odaérnünk a reptérre. Az elalvás miatt – aminek természetesen nem lett meg a felelőse – kapkodós volt az egész délelőttünk.

Miután sikeresen landoltunk Londonban, mindannyian a közös házunkba mentünk. Ledobáltuk a cuccainkat, aztán mindenki a maga útjára indult. Niall, Louis meg Zayn a barátnőikhez mentek, Liam pedig haza a szüleihez. Én úgy gondoltam kicsit később elmegyek a saját házamba, hiszen olyan mindegy, hol vagyok egyedül.

Szépen mindenki elköszönt, már csak Zaynnel ketten tartózkodtunk a házban. Hamarosan ő is megjelent a szobámban.

‒        Tegnap nem válaszoltam neked semmit, amikor azt mondtad, még mindig szereted Emilyt.

‒        Így van – bólintottam. Most miért hozod ezt fel?

‒        Mindketten megérdemlitek a boldogságot, de nem biztos, hogy azt egymás mellett fogjátok megtalálni – együtt érzőpillantást küldött felém.

‒        Ugye nem azt akarod mondani, hogy azóta ezen gondolkoztál? – húztam fel a szemöldököm.

‒        Nem – megrázta a fejét – A koncert után jutott eszembe.

‒        Kösz – motyogtam, mire bólintott egyet.

‒        Remélem, segít valamit – szólalt meg – Én most megyek, majd látjuk egymást – intett egyet kifelé menet.

‒        Oké, szia!

‒        Szia! – ő is elhagyta a terepet, így hivatalosan is egyedül maradtam.

Kezdenem kellene valamit magammal. A pasik mivel kezelik a szerelmi bánatot? Gondolom, legtöbbször piával. Lehet nekem is ki kéne próbálnom ezt a hagyományos megoldást. Addig agyaltam ezen, amíg végül elnyomott az álom.

A telefonom csörgésére riadtam fel. Kapkodva, morgósan nyúltam érte. A kijelzőn anya neve villogott.

‒        Szia, Anyu! – szólaltam meg álmosan.

‒        Szia, Drágám! – anya vidám hangja köszöntött a vonal másik végéről – Itthon vagytok már?

‒        Igen, a közös házban vagyok és bocsi, amiért elfelejtettem telefonálni – válaszoltam.

‒        Semmi gond, tudom milyen zűrös, mikor végre hazajöttök – biztos voltam benne, hogy mosolyog – Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, úton vagyunk hozzád?

‒        Idejöttök? – hangomban érződött a döbbenet. Keveset járnak hozzám, mert nekem egyszerűbb menni, ha látni szeretném őket.

‒        Igen, remélem, nem bánod…

‒        Egy cseppet sem – szakítottam félbe, amit hangos nevetése követett.

‒        Még nagyjából másfél óra, de sietünk – ígérte.

‒        Anya, nem kell, csak egy darabban gyertek, rendben? – kértem aggódva.

‒        Oké. A házadnál találkozunk, szeretlek!

‒        Én is szeretlek – anyu bontotta a vonalat – Hát akkor úgy tűnik, mehetek vásárolni – felültem az ágyamban. Gyakorlatilag mindent vennem kell.

~ Emily ~

A Mike-kal való találkozás érzelmileg annyira felkavart, hogy szerdán kihagytam az óráimat. A hideg vizes zuhétól megfáztam, így az állapotomra való tekintettel, inkább otthon maradtam. Beszéltem Alysonnal és megkértem, találjon nekem helyettest a csütörtöki órámra. Belement, és szerencsére mérges sem lett rám, már amennyire ezt telefonon keresztül meg tudtam állapítani.

Csütörtökön bementem az óráimra, de piszok rosszul éreztem magam, alig vártam az utolsó óra kicsöngőjét. Apu elkéredzkedett a munkahelyéről és hazavitt a suliból. Mivel fáradt voltam, beszedtem a gyógyszereimet, azután lefeküdtem aludni.

Csak késő délután ébredtem fel. Összeütöttem egy kis kaját és éppen végeztem az evéssel, mikor meghallottam a csengőt. Kelletlenül felállva, kisétáltam az előszobába. Ahogy kinyitottam az ajtót, Shane-t pillantottam meg. Kissé szomorúnak tűnt az ábrázata. Más esetben biztos megkérdeztem volna, mi történt, ami miatt gondterhelt, de most haragudtam rá.

‒        Mit akarsz? – a hangom durván csengett.

Kedd óta fagyos volt köztünk a hangulat. Veszekedtünk Mike miatt, aztán bemártott apámnál, aki nagyon mérges lett, amiatt ami történt. A fejébe vette, hogy nem mehetek egyedül sehova és ő is előadta az „én megmondtam, hogy nem kellett volna járnod vele” című históriát. Iszonyatosan mérges lettem és ordibáltam mindkettejükkel. Aznap Shane-t gyakorlatilag kitaszigáltam a házunkból. Szörnyű egy napot éltem át és azt hittem, ezt már nem lehet tetézni, de neki sikerült. Este álomba sírtam magam, reggelre pedig, a hangom is elment a kiabálástól.

‒        Szia! Csak szeretnék bejönni – válaszolta lesújtottan.

‒        Ne fáradj, Apa nincs itthon, így nem tudod még jobban tönkre vágni az életemet – vágtam hozzá.

‒        Emily, kérlek! – megtört tekintetével az enyémet kereste.

‒        Nem – a fejemet ingattam – Menj innen, nem akarlak látni! – elkezdtem becsukni az ajtót, amit a kezével megállított.

‒        Engedd, hogy jóvátegyem! – könyörgött nekem.

‒        Ezt már nem tudod, most túl messzire mentél – köhögő roham jött rám.

Visszaindultam a szobámba a pipámért. Shane elszaladt mellettem. Mire a szoba ajtajába értem, már a kezében volt a gyógyszerem. Sietve megrázta, aztán levette a kupakot, és felém nyújtotta. Kifújtam a levegőt, azután befújtam a gyógyszert. Ameddig bírtam bent tartottam, azonban újabb köhögés jött rám. Leültem az ágyamra, míg Shane kiment a szobámból. Hamar visszajött, egy pohár vízzel a kezében. Felém tartotta, ám amíg a köhögés egész testemben rázott, meg sem próbáltam érte nyúlni. Lassan alábbhagyott a fulladás, így elvettem a poharat. Kortyoltam belőle párat, majd letettem az éjjeliszekrényemre. Újra kézbe vettem a pipát, amit felráztam és fújtam vele még egyet. Eltelt némi idő, mire a szívverésem is visszaállt a normális ütemre.

‒        Jól vagy? – kérdezte halkan.

‒        Igen, kösz – motyogtam.

Shin felugrott hozzám az ágyra. Azon nyomban simogatni kezdtem. Tudtam, hogy megijedt, mindig fél, ha valami szokatlan történik körülötte.

‒        Beszélhetünk?

‒        Mégis miről? – pillantottam rá mérgesen.

‒        Szeretnék bocsánatot kérni – kezdte.

‒        Az ide kevés lesz, túl messzire mentél, iszonyat mérges vagyok rád – felemeltem a hangomat.

‒        Tudom, de kérlek, próbálj megérteni! Csak féltelek, nem szeretném, ha bármi bajod lenne, főleg így.

‒        Így? – húztam fel a szemöldököm. Mire próbálsz célozgatni?

‒        Hát tudod… a baba – válaszolta.

‒        Miért csinálod ezt? Nem a tiéd, mégis úgy aggódsz értem, mintha az lenne.

‒        A barátod vagyok és szeretlek. Ez nem magyarázat, ezzel én is tisztában vagyok, de szeretnék melletted lenni, hiszen én mindig itt voltam neked – Leszámítva egy rövid időszakot.

‒        Nem úgy, mint mások, például Mike, igaz? Gyerünk! Mondd ki, vágd a fejemhez te is! – kiabáltam rá.

‒        Én nem akarom ezt újra felhozni – szólalt meg nyugodtan – Mind követünk el hibákat. Anélkül is tudod, hol hibáztál, hogy újra emlékeztetnélek rá – magyarázta.

‒        Ahhoz képest elég sokszor felhánytorgattad – dühös tekintettel figyeltem őt.

‒        Azt hittem, segítek vele. Ismersz engem, nem akarok rosszat neked – megváltozott a hangja, kezdte elveszíteni a türelmét.

‒        Hát persze, itt senki sem akar rosszat, és mindenki jobban tudja, mi a jó nekem – forgattam meg a szemeimet.

‒        Most a hormonok miatt vagy ennyire mérges, amit megértek, de kezded túlzásba vinni – figyelmeztetett.

‒        Szóval szerinted túlreagálom?! Már megbocsáss, ki mondta azt, hogy meg fogja ölni?! – csattantam fel.

‒        Dühös voltam – motyogta.

‒        Azt észrevettem – morogtam – Én viszont komolyan is gondoltam, amit akkor mondtam. Nem akarom, hogy hülyeséget csinálj, és a börtönbe kelljen mennem, ha látni akarlak – kiabáltam vele.

‒        Felfogtam. Kérlek, nyugodj meg! – a tenyerét a kezemre simította. Arrébb csúsztam az érintése elől, minek következtében felsóhajtott – Mondd meg, mit csináljak? – némi kétségbeesettség érződött a hangjában.

‒        Hallgass rám. Ha mondok valamit, ne a szöges ellentétét csináld. Azt állítod, fontos vagyok neked, akkor ez nyilvánuljon meg abban is, hogy figyelsz rám – magyaráztam.

‒        Megértettem – a kezemért nyúlt – Gyere ide! – közelebb csúsztam hozzá, így át tudott ölelni – Nem szeretem, ha mérges vagy rám – motyogta a hajamba. Utálom, amikor ezt csinálja. Csak egy ölelés, és mindent rendbe tesz. Olyan gyenge vagyok.

‒        Nem szeretem, ha eléred, hogy mérges legyek – suttogtam.

‒        Sajnálom.

‒        Én is – a szemeim megteltek könnyel, miközben a hangom elcsuklott.

‒        Hé, mi a baj? – Shane elhúzódott tőlem.

‒        Semmi, csak a hormonok – megtöröltem a szemeim – Már nagyon elszoktam ettől.

‒        Szükséged van valamire? – kérdezte végig mérve.

‒        Nem – megráztam a fejem – Maradsz még? – kerestem a tekintetét.

‒        Szeretnéd? – bólintottam. Barátom gyomra korogni kezdett. Elnevettem magam.

‒        Csináljak valamit enni? – meg sem várva a választ, felálltam az ágyról.

‒        Te ettél már? – fürkészett kíváncsian.

‒        Igen. Nyugodj meg, odafigyelek rá – biztosítottam – Sajtos tészta jó lesz?

‒        Aha – Shane utánam indult a konyhába.

* /Alexandre Dumas/

Ha elolvastad, kérlek jelezd :)