2.évad 27.rész - milyen nemű lesz?

Sziasztok!

Remélem, Mindannyian nagyon jól vagytok, és nem szegte kedvetek ez a késő őszre jellemző időjárás. Ilyen időben a legjobb egy forró csokival vagy meleg teával bekuckózni a szobába, és olvasni valamit. Ezt a valamit most én szolgáltatnám a történet folytatása képében. Jó szórakozást a részhez! :)
Utólag is szeretnék nagyon boldog születésnapot kívánni az egyetlen Niall James Horannek! :)

Puszi: Emily 

12.07.

~ Emily ~

Nagyon jól éreztem magam a csajos bulin. Szinte egész este – és éjjel – táncoltunk. Másnap délelőtt, mikor felkeltem iszonyatos izomláz tanyázott a lábaimban, mégis úgy éreztem, megérte.

A várandósságom okozta fáradtság némileg közbe szólt, így hajnal három körül szóltam apának, azután elköszöntem a lányoktól, akik próbáltak marasztalni. Szerencsére elfogadták az indokot, amit Macy talált ki az italozásra, nem firtatták különösebben a dolgot, amiért hálás voltam.

Mac egész este szemmel tartott, de nem tudtam miért. Bármit megadtam volna, ha beleláthatok a fejébe.

Apával már túl voltunk az ebéden, éppen munkába készülődtem. Kikészítettem a ruháimat meg az esernyőmet is, mivel eléggé borongós volt az idő. A telefonom csipogott párat az íróasztalomon. Kíváncsian fordultam a készülék felé. Macyben reménykedtem, de volt egy olyan érzésem, ő még nem heverte ki a bulit. A telefon kijelzőjére pillantva Shane nevét láttam meg. Mit akarhat? Megnyitottam az üzenetet.

„Mindjárt ott leszek érted S xx”

Kinéztem az utcára néző ablakomon. Még nem láttam a kocsit. Átöltöztem, aztán összepakoltam a holmimat. Mielőtt elhagytam a szobámat, megsimogattam Shint, aki az ágyamon terpeszkedett. Ittam egy kis vizet a konyhában, ezután apu szobája felé vettem az irányt. Útközben dudaszót hallottam. Itt van Shane. Benyitottam apához.

‒       Apu, elmentem dolgozni – ő éppen a ruháit pakolta be a szekrényekbe.

‒       Rendben, Cicmic – rám mosolygott – Este én fogok menni érted.

‒       Oké – aprót bólintottam – Köszi, szia! – búcsút intettem és kifordultam a szobából.

Sietve elhagytam a házat. Kint az arcomba csapott a hűvös szél. Összébb húztam magamon a kabátomat és az autóhoz sétáltam. Miután beszálltam, öleléssel köszöntöttem Shane-t. Ahogy elhúzódtam tőle, feltűnően végig mért tetőtől talpig.

‒       Mi az? – összeráncoltam a homlokom.

‒       Nem volt jó a buli? – kérdéssel felelt a kérdésre, miközben beindította a motort.

‒       Miből gondolod? – húztam fel a szemöldököm.

‒       Nem tűnsz nyúzottnak, tehát hamar haza jöttél – magyarázta.

‒       Tetszik a gondolkodásmódod, de most tévedsz – vigyorodtam el – Sok festék van rajtam.

‒       Na, ne már! – jobb kezének mutató ujjával megpróbált letörölni valamennyit az arcomról.

‒       Ááá, ne! – sikítva próbáltam elhajolni tőle, mire ő kinevetett engem. A kezét visszatette a kormányra és kikanyarodtunk az útra.

‒       Elmeséled, milyen volt? – kérdezte az utat figyelve.

‒       Hát, persze! Szuper volt. Egész este táncoltunk. Hajnal három körül eljöttem, nagyon fáradt voltam – hangom szomorúan csengett.

‒       Fáradt? – kérdezett vissza.

‒       Aha – bólintottam – A baba fáradékonnyá tesz – tettem hozzá.

‒       De egyébként jól vagy? – aggódva pillantott rám.

‒       Igen, persze, csak emiatt sűrűbben kell pihennem – lazán válaszoltam, hátha ezzel meg tudom őt győzni.

‒       Nem kellene ennyi mindent csinálnod – óvatosan beszélt.

‒       Tudom – kinéztem az ablakon – A sulit meg a táncot januárban befejezem, ezzel még nem tudom, mi lesz – magyaráztam.

‒       Elmondtad már Macynek? – szólalt meg hirtelen.

‒       Igen – bólintottam.

‒       És? – kíváncsian felhúzta a szemöldökét.

‒       Egészen jól fogadta – elmosolyodtam, miközben megálltunk a szórakozóhely előtt.

‒       Biztos voltam benne, hogy így lesz – szája mosolyra görbült. Én csak reménykedtem benne.

‒       Igen, te tudtad – sóhajtottam fel.

‒       Hallhatnám ezt még egyszer? – vigyorodott el.

‒       Nem – szúrósan pillantottam rá.

‒       Hagyd ezt a kamu mérges arcot, nem áll jól – adta a tudtomra. Túl jól ismer engem.

‒       Kösz, hogy elhoztál – megfogtam a táskámat és az ajtó nyitóhoz nyúltam.

‒       Szívesen, vigyázz magadra! – kérte, míg kiszálltam a kocsiból.

‒       Te is – becsuktam az ajtót, aztán intettem neki.

Elindultam a szórakozóhely felé, közben végig magamon éreztem a tekintetét. Mi lenne, ha még tudná is?

Ma Aprillel meg Daviddel dolgoztam együtt. Hála a sminknek, nekik fel sem tűnt, hogy nem aludtam ki magam.

Ma kevesen voltak, ezért amikor csak ültünk és néztünk egymásra, majd leragadtak a szemeim.

‒       Emily – a nevemre felkaptam a fejem.

‒       Tessék? – néztem Aprilre.

‒       Nem aludtál jól? Nagyon fáradtnak tűnsz – hangjából kicsengett az aggódás.

‒       Nem – megráztam a fejem – Bulizni voltunk a csajokkal – elmosolyodtam.

‒       Ó – kolléganőm szemei felcsillantak – Találkoztál valami jó pasival? – elnevettem magam.

‒       Nem. Összeverődve voltunk a lányokkal, ilyenkor nagyon ritkán szólít meg minket józan srác – magyaráztam. Részeg pasi mindig jön. A pia bátorrá teszi az embereket, csak ilyenkor már olyan a viselkedésük, hogy inkább nem akarsz ismerkedni velük.

‒       Ilyen a mi formánk – April elkámpicsorodott.

‒       Sokszor buliztok együtt? – figyeltem fel David hangjára.

‒       Hát, igyekszünk rendszeresen összejönni. A baráti társaságunknak van egy háza, ott sűrűn összejövünk – válaszoltam, miközben emlékképek úsztak be az elmémbe a régi bulijainkról.

‒       Várj, van egy házatok? – Dav eltátotta a száját.

‒       Nem egészen. A ház az egyik csapattag szüleié. Ha bulizni szeretnénk vagy csak simán együtt lenni, megkapjuk. Így tudják, hol vagyunk, és nem idegeskednek miattunk – magyaráztam.

‒       Sajnálom, hogy a mi szüleink nem így gondolkoznak – mondta csalódottan April. Mosoly kúszott az arcomra. Hát igen, sokan irigykednek ránk.

‒       Emily, már meg akartam kérdezni korábban is, te nem vagy angol, igaz? – Dav kíváncsian fürkészett.

‒       A beszédem árul el? – pillantottam rá.

‒       Igen, néhány szónál észrevehető – helyeselt, míg az előtte lévő pohárért nyúlt.

‒       Csak részben vagyok angol Apa jóvoltából és nem itt születtem, nyolc éves voltam, mikor idejöttünk – mondtam.

‒       Miért költöztetek ide? – kérdezte a szőke hajú lány. Kék szemei kíváncsiságot tükröztek.

‒       Apa jó álláslehetőséget kapott – válaszoltam.

‒       Nem volt rossz? – a fekete hajú fiú tekintetét rám emelte.

‒       Eleinte nagyon. Folyton honvágyam volt. Haza akartam menni, oda, ahol mindenkit ismerek, rendesen beszélem a nyelvet. Aztán ahogy telt az idő, megszoktuk. Itt is szereztem barátokat és minden nyarat otthon töltöttem – kinyílt az ajtó és besétált néhány hasonló életkorú srác.

‒       Vissza a munkához – April felvette a legszebb mosolyát.

Nyolc nappal később

Tegnap munka előtt bekevertem a mézeskalácstésztát. A hűtőben való pihentetés után készen állt arra, hogy kinyújtsam és kiszaggassam a tésztát. Nagyjából fél órája kivettem a tésztát és a radiátorhoz tettem, hogy átmelegedjen, és formázható legyen.

Nem akartam még elkezdeni. Macyt vártam, szeretett volna segíteni nekem. Apa a nappaliban tévézett, várta a mosás végét. Motorzajt hallottam odakintről. Kinéztem az ablakon. Szőke barátnőm lendületesen kivágta a kocsi ajtót, majd a táskáját megragadva kiszállt. Látványára elmosolyodtam. Átsétáltam az előszobába. Kinyitottam az ajtót, még mielőtt odaért volna.

‒       Szia! – integettem közeledő alakjának. Úgy tűnt, kicsit mérges valami miatt, de amint meglátott elkezdett mosolyogni.

‒       Szia, Cicalány! – meleg ölelésbe zárt. Hideg volt odakint, ezért befelé húztam őt. – Ne haragudj, amiért késtem – becsukta a bejárati ajtót maga mögött.

‒       Semmi baj, így legalább biztos nyújtható lesz a tészta – mosolyogtam rá.

Mac levette a kabátját, azután köszönt apunak, míg én visszasétáltam a konyhába. A tésztát elvettem a radiátorról és áttettem a nyújtódeszkára.

‒       Mit segítsek? – vidáman közeledett felém.

‒       Szétszedem négy részre, aztán egyesével kinyújthatjuk őket – válaszoltam kivéve egy kést a fiókból.

‒       Rendben – lisztbe mártottam a kést, és négy részre vágtam. Beliszteztem a konyhaasztalon lévő nyújtódeszkát, majd a nyújtófát is, amit Macy felé nyújtottam.

‒       Elkezdenéd? – pillantottam rá.

‒       Persze! – elvette tőlem, de le is rakta és a mosogatóhoz lépett, ahol megmosta a kezeit – Kapok egy kötényt? – követtem a pillantását, ami a rajtam lévő rózsa mintás kötényen volt.

‒       Hát, persze – az egyik szekrényhez léptem, majd kutatni kezdtem benne. Elővettem egy csíkos darabot. – Ez jó lesz? – kérdeztem feltartva az anyagot.

‒       Tökéletes – boldogan válaszolt, ahogy kivette a kezemből.

Barátnőm belebújt a köténybe, aztán az asztalhoz fordulva nyújtani kezdett. Az egyik széket odatettem a szekrényhez. Felálltam rá, és a szekrény tetejéről levettem egy kisebb dobozt, amiben a formák voltak.

‒       Te mi a jó eget csinálsz?! – Macy rám kiabált, mire ijedtemben eldobtam a dobozt, ami halk puffanással ért földet.

‒       Megkerestem a formákat – néztem rá.

‒       Azonnal gyere le a székről! – utasított ellentmondást nem tűrően – Mi lesz, ha leesel és komolyabban megsérültök? – ugrott nekem.

‒       Macy, kérlek, nyugodj meg! – mondtam, ahogy lemásztam a székről.

‒       Teljesen nyugodt vagyok – jelentette ki.

‒       Hát, nem úgy nézel ki – jegyeztem meg – Várandós vagyok, nem beteg, felállhatok a székre, pont ugyanúgy, mint máskor is – tekintetünk találkozott. Szemei meglágyultak.

‒       Tudom, de ha leesel, nem csak te sérülsz meg. Azért vagyok itt, hogy segítsek neked, akkor engedd, és ne sodord veszélybe magad és a kisbabádat – közelebb lépve hozzám kezét a köténnyel fedett pocakomhoz érintette, nyomatékosításként. Lenéztem a kezére. Könnybe lábadt a szeme.

‒       Rendben – lassan bólintva megtöröltem a szemeimet. Szőke barátnőm szoros ölelésbe zárt.

‒       Nagyon szeretlek! – suttogta.

‒       Én is szeretlek – motyogtam a hajába. Így álltunk már egy ideje, amikor tekintetem az órára tévedt a falon. – Basszus! – elhúzódtam tőle – Siessünk, sose leszünk kész – összeütöttem a tenyereimet.

Három tepsink volt, mindegyiket befogtuk a munkába. Macyvel ketten gyorsan haladtunk a figurák kiszaggatásával. A sütőpapírral kibélelt tepsibe tettük őket. Miután az első adag megsült, mézeskalács illat öntötte el a konyhát. Ettől egyből karácsonyi hangulatom lett.

Míg készítettük a mézeseket, beszélgettünk. Szóba jött a baba. Szerencsére a rosszulléteim egyre kevesebbszer jelentkeztek. A második trimeszter közepén jártam és úgy tűnt, ezek a dolgok el fognak múlni. Beszéltem Macynek a közelgő ultrahangról, ugyanis szerdán kellett mennem a következő vizsgálatra. Barátnőm nagyon izgatott lett. Felajánlotta, hogy elkísér engem, de én ezt a lehető legkedvesebben visszautasítottam. Furcsa lett volna, furább, mint egyedül menni. Mac izgatottsága nem hagyott alább.

‒       Mikor lehet majd tudni, milyen nemű lesz? – kérdezte egy mézeskalácsember kiszaggatása közben.

‒       Igazából, ha úgy feküdne, akkor már lehetne látni, de a húsz hetes 4D ultrahangon szokták megmondani, ha kérjük – válaszoltam egy angyalkát a tepsibe rakva.

‒       És mikor mész ilyen vizsgálatra? – faggatott tovább.

‒       Majd januárban – hátra fordultam a sütőhöz. A benne lévő tepsiben a figurák kezdtek szépen barnulni.

‒       Januárban mikor? – kék szemeivel kíváncsian figyelt engem.

‒       Azt hiszem, harmadikán, de meg kell néznem a füzetemben – visszaléptem az asztalhoz és elrendezgettem a sütőpapíron lévő nyers tészta figurákat.

‒       Szóval az újév elején már tudni fogjuk milyen nemű a kis babád – barátnőm összegezte az elhangzottakat.

‒       Igazából nem – felém kapta a fejét – Nem szeretném tudni a nemét – folytattam, kerülve a tekintetét.

‒       Javíts ki, ha tévednék, de az unokatestvérednél is így indult és nem lett jó vége – ráncolta a homlokát.

‒       Igen, tudom, akkor viszont biztos voltam benne, hogy kislány lesz, most pedig nem érzek semmit – magyaráztam.

‒       Ez eléggé furcsa, hiszen ő a te kisbabád.

‒       Igen, én sem értem – vallottam be.

Barátnőm mögém pillantott, aztán elvitte az egyik sütésre váró tepsit az asztalról. Feltette a tűzhelyre, utána kinyitotta a sütő ajtaját és kivette a már elkészült mézeskalácsokat. A két tepsi helyet cserélt. A kész sütiket a virsli kiszedővel a többi közé tettük egy nagy tálba. Ezután én kinyújtottam még egy adag tésztát és kezdtük elölről a szaggatást. Sorra készültek a házak, angyalkák, fenyőfák, szívek, cukorrudak, harangok, meg egyéb karácsonyi motívumok. Ahogy sültek a sütik, egyre kevesebb hely lett a konyhában.

‒       Öööm, Cicalány?

‒       Tessék? – pillantottam rá.

‒       Tíz adagot már megsütöttünk és még mindig van tészta. A fél városnak mi sütünk? – elnevettem magam.

‒       Természetesen nem – ráztam meg a fejem – Viszek az árvaházba és a rokonaimnak is.

‒       Haza mentek Magyarországra az ünnepekre? – kíváncsian fürkészett.

‒       Csak én megyek. Karácsony másnapján indulok, és huszonnyolcadikán már jövök is haza – meséltem boldogan. Hiányoznak az otthoniak.

‒       Shane is veled megy? – beletette a kiszaggatott figurákat a tepsibe.

‒       Még nem mondtam neki, de szerintem ők haza mennek karácsonyozni – válaszoltam tovább szaggatva a tésztát.

‒       Szóltál már nekik a piciről? – Mac óvatosan rám pillantott.

‒       Még nem – megingattam a fejem – Jó párszor beszéltem velük mióta tudom, de egyszerűen nem tudnám telefonon közölni velük. Részben ezért is megyek haza, hogy elmondjam nekik – míg beszéltem kezem önkéntelenül a pocakomra simítottam. Már feltűnő volt a hasam, szinte napról napra jobban látszott.

‒       Szerinted meglepődnek?

‒       Biztos – elmosolyodtam – Ők is tudtak Harryről, a hírek nem kerülték el őket, ezért nem hiszem, hogy megkérdezik, kitől van, de biztos meglepettek lesznek – hangosan gondolkoztam.

‒       Hogy álltok lányok? Kell segítség? – apa – a délután folyamán nem először – besétált hozzánk.

‒       Egészen jól – mosolyogtam rá – Köszönjük, most nem tudsz segíteni – körülnéztem a konyhában.

Olyan volt, mint egy csatatér. Apu elindult az egyik tál kész mézeskalácsok felé. Macyvel szinte egyszerre léptünk oda.

‒       Még nem szabad! – egyszerre szóltunk rá és helyeztük biztonságba a sütiket. Apa sértődötten visszavonult.

‒       Tisztára, mint Niall – nevetett fel Macy, mire én is elmosolyodtam, amint megjelent előttem a kis Manó mosolygós arca.

‒       Niall hogy van? – kérdeztem hirtelen.

‒       Jól, most eléggé elfoglaltak, album népszerűsítés, fellépések, próbák – sorolta kissé szomorúan – Nem sokat tudunk beszélgetni.

‒       Nem csinálják örökké, biztos lesz lehetőségetek találkozni – biztatóan megsimítottam a karját – Mondjuk karácsonykor?

‒       Huszonhatodikán a családjával karácsonyozunk, viszont az kicsit más jellegű találkozás lesz, mint, amit én szeretnék – magyarázta sejtelmesen.

‒       Macy Elsa Johnson! – játékosan megütöttem a karját, miközben mindkettőnk arcán egy-egy vigyor formálódott.

‒       Oké, beszéljünk másról – szólalt meg nevetve – Mi van Simonnal? – Sejtettem, hogy ezt nem úszom meg.

‒       Egy hete vasárnap együtt dolgoztunk – válaszoltam.

‒       És? – barátnőm felhúzta a szemöldökét.

‒       Nem történt semmi. Amúgy, idén már nem is fogok együtt dolgozni vele – Mac láthatóan megkönnyebbült és ezzel nem volt egyedül.

‒       Ez jó hír – állapította meg – Tényleg nem szeretnéd abbahagyni ezt? – kíváncsian fürkészett.

‒       Egyelőre még nem – Hagyjuk ezt a témát. Kivettem a következő megsült adagot, azután betettem a nyers figurákat. Az asztalra néztem. – Szerintem, nagyjából kettő tepsivel lesz még.

‒       Csináljam a cukormázat? – kérdezte.

‒       Igen, ami kihűlt, azt el is lehet kezdeni díszíteni – válaszoltam, amíg kivettem a cukormázas fecskendőt és a hozzátartozó díszítő fejeket a szekrényből – Tessék – letettem a barátnőm elé, aki azt nézte éppen, miből mennyi kell a mázhoz.

‒       Köszi – a hűtőhöz sétált, ahonnan kivett két tojást.

‒       Nincs mit – a kész sütiket beletettem a tálba.

Azokat, amik már kihűltek, elkezdtem az asztalon sorba rakni.

Csak este nyolc után végeztünk. Mindketten hulla fáradtak voltunk.

‒  Már csak a mosogatás van hátra – néztem végig az elkészült mézeskalácsokon – Szerintem, gyönyörűek lettek – izgatottság futott végig rajtam, ahogy a gyerekekre gondoltam, akik meg fogják kapni őket. 

‒       Szinte bűn lenne megenni – tekintetét rávezette a sütikre.

‒       Itt maradsz éjszakára? – kipillantottam az ablakon, odakint teljes volt a sötétség.

‒       Nem – megrázta a fejét.

‒       Fáradt vagy, nem szeretném, ha így vezetnél – hangomból kicsengett az aggódás.

‒       Nem, holnap suliba kell mennem – levette a kötényt magáról.

‒       Holnap nincs első órád, nem kell sietned reggel, kérlek! – próbáltam meggyőzni.

‒       Rendben – Macy fáradtan sóhajtva megadta magát.

‒  Kezd el a fürdést, én addig itt rendet rakok, majd holnap elmosogatok – elkezdtem felhalmozni a csetrest a mosogató körül.

‒       Oké. Kivehetem a szekrényedből, amire szükségem van? – éreztem a tekintetét magamon.

‒       Persze, szolgáld ki magad nyugodtan – fordultam hátra.

‒       Köszi – barátnőm elmosolyodott, azután kifelé indult a konyhából.

Összeraktam a csetrest, aztán bementem a szobámba. Adtam enni Shinnek és cseréltem vizet a tálkájában. Ezután megágyaztam. A holnapra kellő cuccaimat összekészítettem és a székemre pakoltam. Készítettem ki ruhát is. Éppen végeztem mindennel, mikor Mac szőke kobakja megjelent a szobámban.

‒       Mehetsz – végig néztem rajta. Furcsán festett az én egyik hálóingemben.

Felkaptam a pizsamámat, majd a fürdő felé vettem az irányt. Gyorsan lezuhanyoztam, nem maradt erőm áztató fürdőt venni. A konyhából hoztam be magunknak vizet. Mire visszamentem a szobámba, Macy már aludt. Shin a takarón feküdt. Óvatosan bebújtam a takaró alá és a cicámat simogatva hamar elnyomott az álom.

Ha elolvastad, kérlek jelezd :)