2.évad 38.rész - Ez olyan fura

Sziasztok!

Remélem, Mindannyian jól vagytok és sikeresen túljutottatok az évkezdésen. Jelentem, én is túléltem az év eleji őrületet :) Még arra is volt időm, hogy írjak, így meghoztam Nektek a történet folytatását. Remélem, sikerül egy kis örömet csempésznem a napotokba :) Jó szórakozást a részhez! :)
Utólag is szeretnék nagyon boldog születésnapot kívánni az egyetlen
Zayn Jawadd Maliknak! :) 

Puszi: Emily

01.19.

~ Macy ~

Tegnap estére bejelentkezett a vérzésem, erős hasfájás kíséretében. Vettem be görcsoldót, így átaludtam az éjszakát Manóm mellet. Reggel egyedül ébredtem fel, ezt kihasználva átnéztem az ágyneműt. Szerencsére nem maszatoltam össze semmit. Kimentem a fürdőszobába megmosakodni, mert már nem szerettem volna visszaaludni.

‒       Édes? – hallottam meg szerelmem hívó hangját.

‒       Itt vagyok – léptem be a szobájába.

‒       Nem akarsz visszafeküdni? – hozzám lépve átölelt.

‒       Nem vagyok álmos – válaszoltam fejemet a nyakhajlatába dugva.

‒       Fáj valamid? – kérdezte a hátamat simogatva.

‒       Most nem – a nyakhajlatába beszéltem, amitől kuncogni kezdett.

‒       Az jó – puszit nyomott a hajamba – Gyere, menjünk reggelizni! – kibontott az ölelésből, majd megfogta a kezem és az ebédlő felé húzott.

A szépen megterített ebédlőasztalon ott várt minket két tál gabonapehely, és mellette egy doboz tej. Leültünk egymás mellé, Manóm felém nyújtotta a tejet.

‒       Köszi – öntöttem a tálamba, aztán átadtam neki a dobozt.

Hangosan ropogtatva fogyasztottuk el a reggelit, mi ebben is egyformák voltunk. Azt szerettük, ha roppan a gabonapehely, nem pedig azt, mikor már szottyos.

Evés után elpakoltuk a reggeli maradványait.

‒       Mit szeretnél ma csinálni? – kérdeztem Manómat, aki megvonta a vállát.

‒       Te mire szavazol? – kíváncsian fürkészett.

‒       Valami nyugisra – mosolyogtam rá.

‒       Van egy rakás DVD-m – elindult a nappaliba, mire én követtem.

Az egyik szekrény előtt guggolt és keresgélt benne. Megálltam mögötte és érdeklődve figyeltem, milyen filmek vannak meg neki.

‒       Harry Potter van? – kérdeztem keresgélő alakját.

‒       Valahol van – nem fordult meg, úgy válaszolt nekem és egyidőben mélyebbre mászott a szekrényben.

‒       Szólj, ha átjutottál Narniába, akkor viszem a kabátjainkat – nevettem fel.

‒       Ha ha – morgott – Nagyon vicces vagy – adta a tudtomra.

‒       Ne csináld már! – hátulról gyengéden átöleltem, érintésemtől ellazultak az izmai.

‒       Találtam egyet – hátra adta nekem a harmadik részt – Jó lesz ez vagy keressek még?

‒       Tökéletes – puszit nyomtam az arcára.

Beágyaztunk a hálóban, azután a takarón fekve elkezdtük nézni a filmet. Manóm mögöttem feküdt egészen hozzám simulva. Egy ponton lecsúsztatta az egyik kezét a hasamra.

‒       Nem fáj? Hozzak rá valami meleget? – suttogta a fülembe.

‒       Nem – megráztam a fejem – Nálam ez a melegítős dolog soha nem jött be – magyaráztam.

‒       Kérsz pattogatott kukoricát? – kérdezte hirtelen.

‒       Aha – hamar kimászott mögülem – Megállítsam a filmet? – hátra fordultam, így rá láttam távolodó alakjára.

‒       Ne, majd becsatlakozom – nem fordult meg, úgy válaszolt.

Haladt tovább a film és arra még emlékszem, hogy Manóm visszamászik mellém az ágyra kezében a kukoricával, aztán jött a kép szakadás.

‒       Hé, Édes – tompán hallottam a hangot – Édes – kinyitottam a szemem. Lassan felültem az ágyban.

‒       Elaludtam? – néztem rá.

‒       Elaludtunk – mosolygott rám, amit viszonoztam.

‒       Hány óra? – körbe néztem a hálóban.

‒       Kettő múlt, nem sokára indulnod kell – válaszolta, hangja kissé szomorúnak hatott.

‒       Nem akarok visszamenni – visszadőltem az ágyra.

‒       De muszáj – Manóm fölém hajolva megbökte az arcomat az orrával, amitől nevetnem kellett.

‒       Biztos ez? – húztam fel a szemöldököm.

‒       Igen, ha elvégezted a sulit, itt maradhatsz, addig nem – jelentette ki.

‒       Az nem mostanában lesz – húztam el a számat. Még legalább két évem van hátra.

‒       Nem baj, én tudok várni – egymás íriszeibe bámultunk. 
–    Ennyire hosszú távra tervezel? – nem vettem le róla a szemeimet.

‒       Veled kapcsolatban igen – szavai melegséggel árasztották el a szívem.

‒       Szeretlek! – a tarkójánál fogva közelebb húztam magamhoz, így meg tudtam csókolni.

Csókom viszonzásra talált, hevesen és vágyakozva faltuk egymást. Csalódott lettem, amikor elhúzódott tőlem, ez neki is feltűnt.

‒       Legközelebb, ígérem – mosolygott rám – Reméljük, akkor nem akadályoz majd minket semmi – lenézett a hasamra.

‒       Hát, ez attól függ, te mikor érsz rám – ültem fel.

‒       Még szabad vagyok egy ideig – mondta engem fürkészve.

‒       Jó, még nem tudom, hogy fognak alakulni a hétvégéim, szóval ha lehet, erre térjünk vissza később – felálltam az ágyáról.

‒       Rendben – követte a példámat.

‒       Segítesz nekem összeszedni a cuccaimat? – pillantottam rá.

‒       Persze! – vágta rá azonnal.

Manóm segítségével fél órán belül összeraktam az utazótáskámat. A kis táskámba is visszakerült minden, amit hoztam.

‒       Azt hiszem, készen vagyok – pillantottam körbe keresve valamit, ami az enyém.

‒       Akkor jön a rossz rész – sóhajtott fel.

‒       Ugyan – közelebb léptem hozzá, karjaimat köré fontam – Megígérem, hogy hamarosan újra látjuk egymást – fejemet a mellkasához nyomtam. Legalábbis nagyon remélem.

‒       Következő alkalommal mehetek én hozzátok? – a hajamba beszélt.

‒       Hát, azt még nem tudom – mélyet sóhajtottam. Még azt is meg kell oldanom.

‒       Miért? – elhúzódott tőlem.

‒       Öm… ezt nem szerettem volna elmondani, de anyu akadékoskodott a hétvége miatt – válaszoltam, mire Manóm összeráncolta a homlokát.

‒       Miért nem szóltál?

‒       Nem szerettem volna elrontani a szép hétvégénket – mondtam szomorúan.

‒       És mi volt anyukád gondja? – kérdezte kíváncsian.

‒       Nem igazán tudom – sóhajtottam fel – Arról papolt, hogy az egyetem milyen fontos, mennyi pénzükbe kerül, és tanulnom kellene, nem csavarogni a hétvégén, meg ilyenek – soroltam letörten.

‒       Akkor most velem van baja? – kérdezte Niall zavartan.

‒       Fogalmam sincs mi baja, nagyon összevesztünk és még nem beszéltem vele, arra még nem vagyok felkészülve – kezdtem mérges lenni.

‒       Oké, nyugi – Manóm megdörzsölte a karomat – Próbáld megbeszélni vele a problémát, hátha csak félreértettél valamit – magyarázta.

‒       Félreérteni, mégis mit? – húztam fel a szemöldököm.

‒       Szerintem, azt gondolja, a kapcsolatunk fontosabb, mint a tanulás – mondta – Tisztázd vele, hogy ez nem így van – adta a tippet nekem. Elgondolkoztam azon, amit mondott.

‒       Lehet, hogy igazad van – meglepett arcot vágtam. Tök jó az észjárása.

‒       Ne vágj ilyen képet! – sértődött meg – Igen is vannak jó meglátásaim.

‒       Persze, bocsi – néztem rá bűnbánóan – Tudod, hogy szeretlek – gyorsan puszit nyomtam az arcára.

‒       Én is szeretlek – Ni tekintete meglágyult. Ez volt az egyik dolog, amit imádtam benne, képtelen pár másodpercnél tovább haragudni, egyszerűen ilyen a személyisége és ezért őszintén csodálom.

‒       Amúgy, gondolkodtam azon is, amit tegnap beszéltünk – tájékoztattam.

‒       Most nem tudom, mire gondolsz – vallotta be. Tény és való, sok mindenről beszélgettünk.

‒       Cicalányra céloztam – világosítottam fel.

‒       És? – kíváncsian fürkészett.

‒       Megemlítem neki, amit mondtál – mosolyogni kezdett – De ha összeveszünk miatta, te is kapni fogsz – fenyegettem meg komolyan.

‒       Próbáld meg jobb hangulatában megkérdezni – kérte, úgy tűnt kicsit fél, mi lesz ebből.

‒       Rendben, majd a megfelelő pillanatban dobom be – kacsintottam rá.

Hirtelen a telefonom éles hangja hasított a levegőbe. Gyorsan előhalásztam a táskámból és leállítottam a zenét.

‒       Mi ez? – kérdezte szerelmem.

‒       Emlékeztető, ideje indulnom, így még időben hazaérek – válaszoltam a táskáimért nyúlva.

‒       Ez olyan fura – szólalt meg hirtelen.

‒       Micsoda? – kíváncsian fordultam hozzá.

‒       Mindig én vagyok az, aki összepakol és elmegy, furcsa a másik oldalon lenni – ismerte el.

‒       Legalább tudod, mit érzek most – pillantottam rá. Hozzám sétálva szorosan átölelt.

‒       Egyik oldalon sem jobb állni – motyogta a hajamba, mire szorosabban öleltem magamhoz. Létezik, hogy már most hiányzik?

Lassan elhúzódtunk egymástól és Niall az utazótáskám felé indult. Követtem őt, míg felszedtem a kis táskámat. Az előszobában mindketten kabátot húztunk és kiléptünk a hidegbe. Sietve bepakoltunk a kocsiba, aztán mielőtt beültem, megcsókoltam a szerelmemet.

‒       Vigyázz magadra! – mondtuk egyszerre, ami mindkettőnkből nevetést váltott ki.

‒       Szólj, ha hazaértél! – kérte, míg szorosan átölelt.

‒       Mindenképpen – elhúzódva tőle rá mosolyogtam – Most már tényleg mennem kell – Niall újra megcsókolt, majd elengedett és elindult a ház felé.

Megállt az ajtó előtt, azután integetni kezdett. Visszaintegettem és elindultam hazafelé.

Bekapcsoltam a rádiót, hogy ne legyen olyan nagy a csend. Nagyjából fél óra után a rádiós felkonferált egy 1D dalt.

‒       Te most viccelsz velem?! – morogtam a rádiómra.

Végig hallgattam a dalt, Ni részét vele együtt énekeltem.

Viszonylag gyorsan eltelt az út hazafelé, örültem, amikor befordultam az utcánkba. Megálltam a feljárónkon, de nem szálltam ki azonnal. Manómra gondoltam és az együtt töltött hétvégére, próbáltam erőt meríteni belőle, mielőtt bemegyek a házba. Fogalmam sincs milyen hangulatban fogom találni. Remélem fáradt, nem lesz kedve veszekedni és békén hagy.

Összeszedtem a cuccaimat, majd elsétáltam az ajtóhoz. Nem volt még késő, azonban az ajtót zárva találtam. Bajlódtam kicsit a zárral, mielőtt sikerült bejutnom a saját házunkba. Igyekeztem mindenféle feltűnés nélkül eljutni a szobámba, ami meglepetésemre sikerült. Írtam Niallnek, aztán kipakoltam a bőröndből, összekészítettem a szennyest és átvittem a fürdőszobába. Belestem a nappaliba, ahol apu tévézett.

‒       Szia! – köszöntem felhívva magamra a figyelmét.

‒       Szia, Macy! – odasétáltam hozzá.

‒       Anyu merre van? – kérdeztem leülve mellé a kanapéra.

‒       A hálóban. Nem érezte túl jól magát, lepihent – válaszolta. Hű, ezt megúsztam.

‒       Nem beszélt veled véletlenül Niallről? – félve kérdeztem meg.

‒       Említette, hogy nála leszel. Tényleg, milyen volt? – kíváncsi pillantást küldött felém.

‒       Jól sikerült – enyhe pír szökött az arcomra – Mást nem mondott róla? – próbáltam a témánál maradni.

‒       Nem, miért? – apu nekem szentelte a figyelmét.

‒       Összevesztünk anyuval, amiatt, hogy vele töltöttem a hétvégét – válaszoltam szomorúan.

‒       Ezt nem említette – apu hangjában együtt érzés volt – Mi volt a konkrét ok? – kérdezte.

‒       Azt mondta, az egyetemre kellene koncentrálnom, mert az sok pénzetekbe került. Ha nem végzem el, egy csomó pénzt dobtok ki az ablakon. Nem értem honnan jött ez hirtelen, soha nem adtam okot arra, hogy kételkedjetek bennem – magyaráztam.

‒       Ó, már értem – szólalt meg hirtelen apu.

‒       Micsodát? – értetlenkedve néztem rá.

‒       A baráti társaságunkban van néhány olyan szülő, akinek a gyereke különböző okok miatt sosem végezte el az egyetemet. Az egyikük például teherbeesett és miután meglett a gyerek, már nem akarta befejezni a tanulmányait – mesélte apa. Kezdtem megérteni, mi történik.

‒       Szóval most a fejébe vette, hogy én is így fogok járni, csak mert megtaláltam a szerelmet?! – hitetlenkedtem. Ez szarul esik, főleg tőle. Nem hisz bennem.

‒       Úgy tűnik – mondta apu.

‒       Ez marhaság, én nem vagyok olyan, mint az a lány. Niall-lel egyébként is nagyon vigyázunk – Hoppá, ezt nem biztos, hogy neki kellene elmondanom. Félve pillantottam rá, de apa nem jött zavarba a kijelentésemtől.

‒       Reméltem is, hogy van valamennyi eszetek – tört ki belőle és nem tehettem róla, de nevetni kezdtem rajta.

‒       Jaj, apu! – sóhajtottam fel.

‒       Mi az, én nem aggódhatok? – húzta fel a szemöldökét.

‒       Hát, ez a nőknek valahogy jobban áll – válaszoltam, mire csúnya pillantást küldött felém – Ugyan, tudod, hogy szeretlek – váratlanul érte az ölelésem.

‒       Én is szeretlek – viszonozta az ölelést.

Így maradtunk egy kicsit, de kénytelen voltam megtörni az idillt.

‒       Mit csináljak anyuval?

~ Shane ~

Cicalány ma nem dolgozott, ezért úgy döntöttem meglepem őt. Tegnap, miután megírta, hogy megvannak az írásbeli vizsgái, kitaláltam, hogy megzavarom a tanulásban. Arra gondoltam tarthatna egy nap szünetet jutalomként a sikerért, ezt meg is írtam neki, de tudtam milyen, tanulni fog, mert retteg a szóbeli vizsgától.

Leparkoltam a házuk előtt, majd lassan elsétáltam a bejárati ajtóig. Megnyomtam a csengőt és türelmesen vártam a hidegben. Hamarosan léptek zajára lettem figyelmes, pár másodperc múlva az ajtó kinyílt.

‒       Szia, Shane!

‒       Helló, Mr. Moore – kezet fogtam vele.

‒       Cicmic nem említette, hogy beugrasz – elállva az utamból beengedett a házba.

‒       Nem tud róla – megszabadultam a kabátomtól.

‒       Ó, oké – nyugtázta, miközben átment a nappaliba. Bekopogtam Emily szobájába.

‒       Szia! – nyitottam be.

‒       Most mennem kell, szia – elvette a fülétől a telefont és az asztalára tette – Szia, Shane! Mi járatban erre? – próbálta leplezni zavarát. Kissé elpirult, mint akit rajta kaptak valamin.

‒       Jöttelek kirángatni a tanulásból – körbe néztem a szobájában, ami tele volt papírlapokkal.

Rosszallóan néztem rá.

‒       Délelőtt nem tanultam – próbált védekezni.

‒       Aludtál, igaz? – kérdőn pillantottam rá.

‒       Igen – válasza elárulta, most nagyon utálja, hogy ennyire jól ismerjük egymást.

‒       Egyébként, kivel beszéltél? – összerezzent a kérdéstől és kerülte a tekintetemet.

‒       Egy baráttal – válaszolta kis szünet után.

‒       Neve is van neki? – még mindig nem nézett rám.

‒       Most tolakodó vagy – jelentette ki.

‒       Miért nem válaszolsz a kérdésre? – leült az ágyára.

‒       Mert nem akarok – szemei mérgesen villantak rám.

‒       Van valakid? – óvatosan kérdeztem.

‒       Dehogyis! – hevesen tiltakozott – Eszednél vagy?! Valaki másnak a gyerekét várom – Emily begurult.

‒       Jól van, bocsánat – védekezően magam elé emeltem a kezem. Még meg kell szoknom a gyors hangulat változásait. Talán nem kéne tovább provokálnom. Cicalány karba fűzött kézzel dühösen méregetett. – Tényleg sajnálom, elvetettem a sulykot – mondtam bűnbánóan.

‒       Miért jöttél ide, hogy elrontsd a vasárnap délutánomat? – mérgesből kezdett átmenni sírósba.

‒       Nem – sóhajtottam fel – Azt szerettem volna, ha ma nem tanulsz és helyette inkább jól érzed magad – magyaráztam.

‒       Nem sikerült – végre leengedte a karjait, kezdett megnyugodni.

‒       Igen, elszúrtam – ismertem el.

‒       Szokásod – morogta.

‒       Bocsáss meg – leültem az ágya szélére – Csak vigyázni szeretnék rád.

‒       Tudom – hangja meglágyult – Szeretem, hogy ilyen vagy, de néha soknak érzem – vallotta be.

‒       Belemásztam a privát szférádba – mondtam.

‒       Valahogy úgy – szólalt meg. A szoba feszültsége kezdett oldódni.

‒       Ha szeretnél beszélgetni, bármikor meghallgatlak – pillantottam Cicalányra.

‒       Tudom, Shane, és hidd el, élni fogok a lehetőséggel – mosolygott. Végre, ezt a szarból hoztam vissza.

‒       Oké – nyugtáztam felállva az ágyáról.

‒       Elmész? – kérdezte összeráncolt homlokkal.

‒       Nem – megráztam a fejem – Te is jössz – tudattam vele.

‒       Hova? – kíváncsian nézett rám.

‒       Mondtam, azért jöttem, hogy kirángassalak a tanulásból és szó szerint értettem – magyaráztam neki.

‒       Hova? – ismételte el.

‒       Meglepetés – Emily arcáról azt olvastam le: „Menj a picsába!”

‒       Akkor legalább azt mondd meg, mit húzzak fel – tárta szét a karjait.

‒       Amiben jól érzed magad, nem kell hozzá spéci cucc – válaszoltam.

‒       Oké – a szekrénye felé sétált.

‒       Kint megvárlak – szólaltam meg, mire bólintott.

Az előszobában várakoztam rá. Hamarosan kijött, én pedig alaposan végig mértem.

‒       Mi az? – húzta fel a szemöldökét.

‒       Nagyon cuki vagy pocakkal – vigyorogtam rá, mire belebokszolt a karomba.

Ha elolvastad, kérlek, jelezd :)