2.évad 3.rész - Milyen volt az első napod?

Sziasztok!

Remélem, mindenki jól van és nagyon jól teltek nálatok az ünnepek. Eddig milyen az új évetek? Bízom benne, hogy jó és remélem, még jobb lesz, mert meghoztam a történet folytatását. Kíváncsian várom, mit szóltok hozzá. Jó szórakozást a részhez! :)
U.i.: Szeretnék utólag is nagyon boldog szülinapot kívánni az egyetlen Zayn Jawadd Malik-nak! :)

Puszi: Emily

~ Emily ~

Reggel nagyon idegesen hagytam el az ideiglenes otthonomat. Amikor befejeződött az előző tanév és levizsgáztam, nagyon örültem, hogy végre vége van. Sosem szerettem iskolába járni. Valahogy mindig voltak olyan osztálytársaim, akik miatt utáltam bejárni. Egyszerűen megmérgezték az iskolai légkört. Nehezen viseltem, ha ugattak a hátam mögött, gyakran visszahallottam dolgokat másoktól. Nem tudom miért csinálták, mert én sose tettem szándékosan keresztbe senkinek sem. Egy időben azt is pletykálták, hogy leszbikus vagyok. Hirtelen kinyílt az igazgatónő ajtaja. Valaki kijött, ezért felálltam a székről annak reményében, hogy végre bemehetek hozzá. A nálam fiatalabbnak tűnő fiú eltűnt a folyosó végén, majd a nő rám vezette tekintetét.

‒        Segíthetek valamiben? – mosolygott rám kedvesen.

‒        Remélem, hogy igen. A nevem Emily Moore – válaszoltam.

‒        Rendben, jöjjön be! – beinvitált az irodájába. Intett, hogy foglaljak helyet, így leültem az asztala előtti egyik székbe.

‒        Köszönöm – a táskámat a vállamról az ölembe tettem.

‒        Szóval, mit tehetek Önért Miss Moore? – ő is helyet foglalt.

‒        Először is, megkérhetném Önt arra, hogy, amit itt elmondok, az köztünk maradjon? – kérdeztem remegve.

‒        Ezt természetes – hangja megnyugtató volt.

‒        Az egy éves mérlegképes könyvelő szakképesítésre nyertem felvételt ebbe az iskolába – kezdtem – De felmerült egy kis probléma – kerültem a tekintetét.

‒        Micsoda?

‒        Várandós vagyok – böktem ki kényelmetlenül.

‒        Ó – a meglepettség tisztán érződött a hangjában.

‒        Tudom, hogy a vizsga júniusban lesz, és azt szeretném kérdezni, le tudnék-e esetleg korábban vizsgázni valahogyan? – fürkésztem kíváncsian.

‒        Mikorra van kiírva? – a nő rendezte vonásait és komolyan folytatta.

‒        Még nem voltam orvosnál, de májusra számoltam – válaszoltam lassan.

‒        Értem – a számítógépe felé fordult, és begépelt valamit – Tekintve a helyzetét, hogy korábban elég jó iskolában végzett vállalkozási és bérügyintéző szakon, talán lenne itt valami – pillantott rám.

‒        Micsoda? – húztam fel a szemöldököm. Valójában pontosan tudtam, mire gondol, de féltem, ha én kérem, nem megy bele a dologba.

‒        A mérlegképes könyvelést oktatják keresztképzésben is, ez azt jelenti, hogy ilyen vizsga van januárban is – magyarázta.

‒        És arra jelentkezhetek?

‒        Igen, de nem kertelek, ennyi idő alatt nehéz lesz felkészülnie rá – mondta.

‒        Nem nagyon lesz más dolgom – szorongattam a táskám pántját.

‒        Rendben. A szükséges anyagokat a tanáraitól tudja majd elkérni, de előtte még beszélek velük – tájékoztatott.

‒        Köszönöm – hálásan pillantottam az igazgatónőre.

‒        Jelentkeznie novemberben kell a vizsgára. Január elején lesz az írásbeli, két hétre rá pedig a szóbeli – kattintott egyet, aztán elindult a nyomtató.

A kijövő papírt elvette, megnézte és a kezembe adta. Gyorsan átfutottam.

‒        Köszönöm. Ha kérdésem lesz, fordulhatok Önhöz? – tekintetét rám emelte.

‒        Egészen nyugodtan.

‒        Köszönöm – bólintottam.

‒        Ha nincs több kérdése, akkor siessen vissza az órájára – utasított.

‒        Igenis – felálltam a székről.

Még egyszer megköszöntem, miközben távoztam a helyiségből.

Az iskola alaprajzát a kezemben szorongatva megkerestem a termemet. Bekopogtam, azután benyitottam.

‒        Jó napot, elnézést a késésért – tekintetemmel a tanárt kerestem.

‒        Jöjjön csak, Miss Moore, ha jól sejtem? – a húszas évei végén járó barna hajú férfi rám mosolygott.

‒        Igen – bólintottam, megindulva az egyik üres hely felé. Leültem a székre, majd a táskámat feltettem a padra.

‒        A névsoron már túl vagyunk és most, hogy mindenki itt van, kezdjük az első órát ismerkedéssel! – a tanár úr nagyon lelkes volt.

Körbenéztem az osztályban. A legtöbbjük velem egy idősnek tűnt. Érdekes volt újra ilyen közegben lenni.

Szinte minden óránk ilyen ismerkedős volt, így gyorsan elrepült az első nap. Alig vártam, hogy kiléphessek a kapun és végre az orvosnál legyek. A rendelőig sétáltam, az oda út kicsit lenyugtatott. A váróban volt két várandós kismama meg egy fiatal lány az anyukájával. Nyeltem egy nagyot. Ez így sokáig fog tartani.

Nagyjából másfél órát vártam, mire végre sorra kerültem. A doktornő behívott és ekkor egyből rájöttem, miért haladt ilyen lassan a rendelés. Az asszisztense ma nem dolgozott. Hála a jó égnek, egy emberrel kevesebb fogja tudni.

‒        Szóval, Emily, mi a panasz? – Mindig is nagyon jó kapcsolatot ápoltunk.

Leültem a székre, majd komoly tekintettel a szemébe néztem.

‒        Kisbabát várok – böktem ki.

‒        Ez biztos? – Lisa felhúzta a szemöldökét.

‒        Három pozitív terhességi teszttel azt hiszem, mondhatom, hogy igen – válaszoltam lassan. Éreztem, ahogy megint eluralkodik rajtam a sírási vágy.

‒        Hűha, te aztán biztosra mentél – felállt az íróasztala mögül – Gyere, nézzünk egy ultrahangot! – a vizsgálóasztal felé invitált.

Felfeküdtem a fehér vízlepergetős lepedőre. Feltoltam a pólómat a melleim alá, majd a doktornőre néztem. Figyeltem, ahogy előveszi a gélt és beizzítja az ultrahangot.

‒        Ez most egy kicsit hideg lesz – figyelmeztetett.

‒        Tudom, még emlékszem rá – mosolyodtam el.

Kirázott a hideg, miközben rám kente a gélt. A keresőfejet a hasamra tette, és jobbra-balra mozgatni kezdte. Ez a tevékenység meglehetősen csiklandós volt, ezért feszegettem a hasam.

‒        Emily, ezt ne csináld, így nem látok semmit! – szólt rám Lisa.

‒        Nagyon csikizel – nevettem el magam.

‒        Akkor fogd meg és csináljuk együtt – tettem, amit kért, így együtt tologattuk a keresőfejet.

‒        Látsz már valamit? – kíváncsian fürkésztem az arcát.

‒        Igen – felém fordította a monitort – Itt van a magzat – a képernyőre mutatott, ahol egy apró fekete folt volt.

Könnybe lábadt a szemem. Valahol a szívem mélyén reméltem, hogy még sem várok kisbabát. Lisa visszafordította a monitort, és tovább forgatta rajtam a keresőfejet.

‒        Mikor jött meg utoljára? – pillantott rám – Ó, ezek nem örömkönnyek – állapította meg. Az asztalról elvett egy zsebkendőt, amit széthajtva a kezembe adott. Megtöröltem a szemeimet, aztán kifújtam az orrom. – Vegyél mély levegőt!

‒        Rendben – egyenletesen próbáltam venni a levegőt, mígnem sikerült abbahagyni a sírást és válaszolni neki – Július 24-én – visszanézett a képernyőre.

‒        Nagyjából hat hetesnek tűnik, de lehet, hogy csak öt – hunyorogva nézett – Az reális lehet? – pillantott rám. Várjunk csak, az augusztus közepe.

‒        Ó… – a szám elé kaptam a kezem, miközben elpirultam. Az akkor volt, amikor Harry szüleinél voltunk.

‒        Eltaláltam? – fürkészett kíváncsian.

‒        Igen – sóhajtottam fel.

‒        Ne haragudj, amiért megkérdezem, de védekeztetek?

‒        Igen – bólintottam – De ugyebár, én nem szedhetek gyógyszert.

‒        Igen, tudom – nézett rám – De vigasztaljon a tudat, hogy te mindent megtettél – végig simított a karomon.

‒        Ez nem igaz – ráztam meg a fejem – Az lett volna a minden, ha nem fekszem le vele.

‒        Em, nem hibáztathatod magad!

‒        Akkor kit kellene? – töröltem meg a szemem.

‒        Nem tudom – papírkendőt vett elő, amivel letörölte a hasamról az átlátszó gélt.

‒        Én sem – lehúztam a pólómat, aztán leszálltam a vizsgálóasztalról.

‒        Egy pár dolgot még meg kéne beszélnünk – átült a számítógépe elé.

‒        Igen, tudom.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Tétován kopogtattam Alyson ajtaján. Hallottam, ahogy kiabál valamit, ezért benyitottam.

‒        Szia, Emily! – indult el felém.

‒        Szia! – átöleltük egymást.

‒        Hogy vagy? – mosolygott rám.

‒        Voltam már jobban is – ültem le, miután hellyel kínált.

‒        Miért, mi történt? – ült le ő is homlok ráncolva.

‒        Hát, az most hosszú lenne, de van egy dolog, ami a táncos munkát is érintené – kezdtem bele.

‒        Baj van? – kérdezte aggódva.

‒        Megígéred, hogy köztünk marad, amit most elmondok neked? – néztem fel rá bizonytalanul.

‒        Hát, persze! – gondolkodás nélkül vágta rá. Felállt és bezárta az ajtót.

‒        A helyzet az, hogy kisbabát várok – mondtam ki egyből.

‒        Hogy mi?! – Alyson úgy nézett rám, mint, aki rosszul hall.

‒        Hát, igen – lehajtottam a fejem. Tudom, hogy nem kellene szégyent éreznem ezzel kapcsolatban, mert ez egy csodálatos dolog, de a körülmények miatt mégis így érzek.

‒        Ó… – magamon éreztem a tekintetét.

‒        Ó bizony – helyeseltem.

‒        De most így, mi lesz? Akarod még az állást? – kérdezte.

‒        Igen, de nem tudom majd olyan sokáig csinálni, mint szerettem volna – válaszoltam.

‒        Meddig gondoltad? – pillantott rám.

‒        Most voltam a sulimban, beszéltem az igazgatónővel. Januárban vizsgázhatok és májusban jön a kicsi. Nem tudom, hogy fogom viselni a terhességet, ez nem előre megjósolható dolog, ezért elsőre csak január végéig mondanám biztosra a tanítást. Tudom, hogy feltételtámasztásról nem volt szó, ezért megértem, ha azt mondod, így nem tudsz foglalkoztatni – elkezdtem piszkálni a körmömet.

‒        Nem, dehogy! – szólalt meg határozottan – Én ajánlottam ezt fel neked, és nem véletlenül neked, mindenképpen szeretném, ha nálunk tanítanál – magyarázta.

‒        Köszönöm, igazán kedves vagy – könnybe lábadt a szemem.

‒        Csak tudom, mire vagy képes – elvett az asztalról egy tollat és felfirkált valamit egy öntapadós papírlapra – Akkor már most elkezdek keresni valakit februárra – a kis papírt felragasztotta a többi mellé az asztalra.

‒        Rendben – bólintottam.

‒        Újra kell nyomtatnom a szerződésed, de azt találtam ki, hogy te vinnéd a 16-18 éves haladó csoportot, meg a kezdő 6-8 éves korcsoportot, ha neked ez így megfelel – mosolygott rám.

‒        Tökéletesen jó lesz – Bárcsak, több ennyire jó ember venne körül!

‒        Ez kétszer másfél délutáni órát jelentene kedden a tinikkel, csütörtökön pedig a kicsikkel – folytatta.

Elővettem a jegyzetfüzetemet és lefirkáltam az új információkat.

‒        Értem, mikor kezdenék? – pillantottam fel a jegyzetelésből.

‒        A jövő héten – válaszolta.

‒        Rendben – ezt is felírtam.

‒        Addigra a szerződésed is kész lesz, szóval majd akkor aláírod – Alyson felállt a székéről.

‒        Oké – eltettem a füzetem, miközben felálltam – Nagyon köszönöm – mellé léptem és átöleltem – Nem is tudod, milyen sokat segítesz ezzel – szorítottam magamhoz.

‒        Neked bármit – simogatta a hátamat.

‒     Köszönöm – hálálkodtam, ahogy arcomat ellepték a könnyek. Annyira érzékeny vagyok mostanában.

‒        Ne sírj! Nálam biztonságban van a titkod – elhúzódott tőlem.

‒        Köszönöm – elővettem egy zsebkendőt, amivel gyorsan letöröltem a könnyeimet.

Nem lenne jó, ha lebuknék Macyék előtt. Erre való tekintettel jó nagy kerülővel indultam el hozzájuk, majd eszembe jutott, hogy anyához is be kell mennem. Tegnap ugyan megbeszéltük apával, hogy ő lebonyolítja az átköltöztetésemet, de néhány dolog miatt én is ott akartam lenni. Írtam Macynek, hogy csak később megyek, biztos, ami biztos, ne aggódjon értem.

Elsétáltam a megszokott környéken a jól ismert házig, ami előtt most egy költöztető autó állt. Apu kint volt a kertben, így odasétáltam hozzá. Öleléssel üdvözölt, azután bekísért a szobámba, ami a legjobban egy hurrikán sújtotta övezetre hasonlított.

‒        Elkezdtük nélküled – mondta.

‒     Igen, azt látom – leültem a kartondobozok mellé, és elkezdtem belehajtogatni a szekrényekből kiszedett ruháimat.

Jó két óra eltelt, mire végre mindent felpakoltak a teherautóra. Anyáék nem voltak otthon, ezért megúsztam mindenféle kínos szituációt. Zavartalanul össze tudtam szedni minden dolgomat az összes helyiségből. Leszedtem a rólam készült képeket a nappali faláról. Eredetileg ezeket nem akartam elhozni, de feltűnt, hogy Jason fotói is hiányoznak. Nem tudtam eldönteni, melyikük szedte le őket, de azért inkább elhoztam a képeket.

Körbenéztem párszor a házban reménykedve benne, hogy nem hagyok itt semmit. Shin végig körülöttem volt, nem igazán értette, mi történik. Pakolászás közben többször megsimogattam és beszéltem hozzá. Próbáltam elmagyarázni neki a dolgokat, persze, tudtam, hogy nem ért semmit. Felvettem Shint a földről és a szinte teljesen üres szobám közepén állva még egyszer megdajkáltam a kis seggét. Ahogy az egykori szobámat néztem, elöntöttek az érzelmek meg az emlékek. Az arcomon lefolyt néhány meleg könnycsepp.

‒        Kicsim – apa hangja megrémisztett, de ösztönösen fordultam felé – Ó, Cicmic, ne sírj! – közelebb jött hozzám, majd a karjaiba zárt – Megígérem, hogy ott is jó lesz – simogatta a hátamat.

‒        Biztos? – szipogtam.

‒        Igen. Emlékszel, amikor Angliába jöttünk? Nem akartál itt lenni, mert hiányoztak a többiek, aztán mégis, hogy megszeretted – szorosabban ölelt magához.

Nem akartam idejönni. Utáltam a gondolatot, hogy ott kell hagyni mindent és mindenkit. Azután nagyon lassan megszoktam az új életünket.

‒        Igazad van – motyogtam.

És most ezt is itt kell hagynom. Úgy elutaznék valahova, ahol nem találnak meg a gondjaim. Szeretnék messze lenni mindentől, ami fájdalmat okoz. Shin betekergőzött a lábaink közé, mire elmosolyodtam. Nem megyek én sehova, nem hagyom itt a drágaságomat.

‒        Indulnunk kellene – szólalt meg apu.

‒        Tudom – suttogtam. Elhúzódott tőlem, majdnem átesve a macskámon. – Vigyázz rá!

‒        Mindig láb alatt van – morgolódott.

‒        Képzeld el, ha a fejünk fölött repkedne! – leguggoltam hozzá.

‒        Az fura lenne.

‒        Repülő cica – cirógattam meg a fejét – Visszajövök érted – ígértem meg neki.

‒        Kész vagy? – pillantott rám apa.

‒        Fogjuk rá – felálltam, majd felvettem a táskámat a földről.

Elmentünk az új házhoz és elkezdtük lepakolni a dolgokat. Apa nem nagyon engedett cipekedni, ezért többnyire csak néztem, mit csinálnak. Próbáltam megjegyezni, melyik doboz hova kerül. Egész gyorsan végeztünk, ezután a fuvarozók elmentek.

‒        Azt hiszem, én is indulok, itt már nem tudok segíteni – szólaltam meg.

‒        Oké. Mi volt a suliban, az orvosnál meg a táncstúdióban? – fordult felém.

‒        Röviden annyi, hogy levizsgázhatok januárban, az orvosnál minden rendben ment és januárig van munkám – összegeztem tömören.

‒        Ó… az jó? – elbizonytalanodva kérdezte.

‒        Igen, határozottan jó – mosolyodtam el. Majdnem a legjobb dolog, ami történhetett.

Lassú léptekkel sétáltam vissza Macyékhez. Hét órához közelítettünk már, de az idő még kellemes volt. Az ajtó előtt állva vettem egy mély lélegzetet, azután beléptem a házba. Bent nyüzsgés fogadott. A konyhában Mac meg az anyukája ügyködött és közben beszélgettek. Jó kedvűnek tűntek, de a tűzhely zajától nem értettem mi lehet a téma. Hangosan köszöntem, mire mindketten rám néztek. Barátnőm mosolyogva hozzám sietett, majd átölelt.

‒        Szia! Milyen volt az első napod?

‒        Hosszú – ahogy karjaimat köré fontam, fáradtan felsóhajtottam – A tiéd? – elhúzódtam tőle.

‒        Örömteli, jó volt újra látni a többieket – a szeme boldogan csillogott.

‒        Az jó – elmosolyodva megindultam a barátnőm szobája felé. Macy követett engem, hallottam a lépteit.

‒        Merre jártál? – csukta be mögöttünk az ajtót. Tudtam, hogy inkább azt szeretné kérdezni, miért sírtam.

‒        Anyunál, elhoztuk a cuccaimat, ezért nézek ki így – magyaráztam, miközben ledobtam a táskámat.

‒        Akarsz róla beszélni? – kérdezte tapintatosan. Leült az ágyára és gyengéden lehúzott maga mellé.

‒        Nem igazán – bújtam hozzá.

‒        Ha meggondolod magad, szívesen meghallgatlak – suttogta.

‒        Tudom – motyogtam – Köszönöm.