Sziasztok!
A legutóbbi rész óta érkezett egy új feliratkozó - köszöntelek közöttünk :) -, valamint a blog átlépte a 14.000 oldalmegjelenítést, köszönöm szépen, csodálatosak vagytok! :) Jelentkezésem oka, hogy meghoztam Nektek a történet folytatását. Kíváncsian várom, mit szóltok hozzá, szóval ne felejtsetek el jelezni valamilyen módon.
Előre is szeretnék boldog szülinapot kívánni az egyetlen Harry Edward Styles-nek! :)
Jó szórakozást a részhez! :)
Puszi: Emily
~ Emily ~
A sulis napok fele
eltelt. Próbáltam visszaszokni az iskolába, a közösségbe, de mindinkább úgy
éreztem, nem vagyok idevaló. Igyekeztem
barátságos lenni a többiekkel, de aztán feltettem magamban a kérdést: Minek?
Hiszen csak januárig lesz közös életünk. Ez nem elég egy hosszantartó
valamihez. Sőt, semmihez sem. Ilyen gondolatokkal hagytam el szerdán a
sulit, és indultam meg apa háza felé. Egész
jól haladt a felújítás. Tegnap vettünk festékeket meg kellékeket, ma pedig
elkezdem kifesteni a nappalit. Halvány narancsos színben állapodtunk meg, azt
gondoltuk hangulatos lesz. Megérkeztem a házhoz, majd a kapott kulcsommal
bejutottam az épületbe.
‒
Apa! – kiabáltam be a nappaliba,
miközben letettem a cuccomat. Nem jött válasz. – Itt vagy? – belestem a konyhába, aztán besétáltam a nappaliba.
A bútorok meg a
karton dobozok még mindig a helyiség közepén voltak, de már letakarva egy nagy
fehér fóliával. A padlón is fólia volt, rögtön érzékeltem, ahogy ráléptem.
‒
Szia, Cicmic!
‒
Ááá!!!!! – a kezemet a mellkasomhoz kapva
megugrottam. A szívem hihetetlen gyorsasággal vert a mellkasomban.
‒
Ne haragudj! – megéreztem apu karjait körém
fonódni. Kellett egy kis idő, míg meg tudtam nyugodni. – Nincs semmi baj – suttogta apa.
‒
Ezt ne csináld többet! – elhúzódtam tőle.
‒
Nem volt szándékos – védekezett.
‒
Tudom – sóhajtottam fel – De attól még ne csináld többet! –
kértem. Ez a kicsinek is árt.
‒
Rendben. Milyen volt a napod? – érdeklődött kedvesen.
‒
Egész jó – mondtam bizonytalanul.
‒
Ez nem volt túl meggyőző – jegyezte meg.
‒
Tanulgattunk – vontam vállat – A plafonnal vagy a falakkal kezdjük? –
fürkésztem kíváncsian. Egy darabig csak figyelt, végül megadóan megszólalt:
‒
A falakkal, a plafont én fogom
megcsinálni, te nem állhatsz létrára
– jelentette ki.
‒
Miért nem? – ráncoltam össze a homlokom.
‒
Először is, erős tériszonyod van,
másodszor pedig, az unokámat várod
– Az unokáját. Ezt nagyon fura hallani.
‒
Oké, de ugye tudod, hogy nem
haldoklom? –
húztam fel a szemöldököm.
‒
Igen, tudom – A férfiak miért kezdenek el máshogy viselkedni azzal, aki gyermeket
vár?
‒
Hol van a festék? – néztem körbe.
‒
A fürdőben – biccentett arrafelé – Mindjárt hozom.
‒
Oké. Csinálhatom én a hosszú
hengerrel?
‒
Igen – megjelent a kezében a vödörrel
– Ezt vedd fel! – a kezembe nyomott
egy maszkot.
Feloperáltam
magamra pár csúnya pofavágás kíséretében. A táskámból elővettem egy hajgumit,
amivel felgumiztam barna loknijaimat a fejem tetejére. Magamhoz vettem a
hengeres ecsetet, majd apa felé fordultam.
‒
Mindegy melyik fallal kezdem?
‒
Igen, csak az ablakok ne legyenek
olyanok – csúnya
pillantást küldtem felé.
‒
Nem vagyok szőke – dühösen morogva belemártottam
a festékbe a hengerfejet.
A fölösleges folyadékot
leszedtem, majd elkezdtem festeni a falat. Úgy tűnt, jól befedi az előző szürke
részt. Talán nem kell kétszer végig menni
rajta.
‒
Hogy áll a többi helyiség? – pillantottam apára, miközben a
hengert újra megmerítettem a narancsos festékben. Csak ekkor tűnt fel, hogy apu
engem bámul. – Mi az? – vigyorodtam
el.
‒
Semmi, csak ügyesen csinálod.
Lehet, hogy szakmát kéne váltanod, mit gondolsz? – mosolygott rám. A hangja
komolyan csengett, de az arca azt sugallta viccel.
‒
Emily Moore egyéni vállalkozó,
szobafestő és mázoló
– úgy mondtam, mint egy tehetségkutató narrátora.
‒
Jó, inkább ne – apu visszament a fürdőszobába.
‒
Most miért, annyira nem hangzik
rosszul –
folytattam a festést.
‒
Nem volt meggyőző – hozott még egy vödör színezőanyagot.
‒
Vedd el a kedvem nyugodtan – morogtam rá.
‒
Valaki ma egy kicsit érzékeny – jegyezte meg.
‒
Szerintem, ehhez lesz időd hozzá
szokni – megint
megmártottam a hengert. Apa is hasonlóan cselekedett, majd felmászott a
létrára. – Nem válaszoltál a kérdésemre
– hívtam fel rá a figyelmét.
‒
Mit kérdeztél? – húzott egy fehér csíkot a
plafonra.
‒
Hogy áll a többi helyiség? – ismételtem el türelmesen.
‒
Egészen jól. Van még pár dolog,
de azt tudom csinálni, amíg száradnak a falak – válaszolt. De
akkor mikor dolgozik?
‒
Apa?
‒
Igen?
‒
Neked nem kellene munkába menned? – ráncoltam össze a homlokom.
‒
Nem, most két hétig szabadságon
vagyok, de nem gondoltam, hogy ez ennyire zavar téged – Két hét? Ha ennyi időt kibírnak nélküle, akkor korábban, miért nem
csinált soha ilyet?
‒
Nem – szinte azonnal tiltakoztam – Nem úgy értettem.
‒
Tudom – éreztem a hangján, hogy
mosolyog.
‒
Akkor meg miért húzod az agyam? – fordultam hátra csúnyán
pillantva rá.
Nem szólalt meg,
csak szorgosan kente tovább a plafont. Kezdenek
kételyeim lenni afelől, jó ötlet volt-e ez egyáltalán. Visszafordultam és
újabb csíkot festettem a falra. Szerintem
látszik rajtam, hogy nem vagyok túl jó passzban, mégis miért csinálja ezt?
Ezután csönd
telepedett ránk egészen addig, amíg apu el nem kezdett dúdolni. Valamiért ezt
most igen idegesítőnek találtam. Letettem az ecsetet, majd a táskámból
elővettem a vizemet. Kortyoltam párat, azután megkerestem a telefonom meg a
fülhallgatóm. Bedugtam a fülembe és zsebre vágtam a telefont. Még nem volt
koszos a ruhám, de kezdtem bánni, hogy nem hoztam valami kötényt. A zenét
hallgatva folytattam a festést.
Ez volt a ház
legnagyobb helyisége, mégis egész gyorsan végeztem. Furcsa módon nagyon megnyugtatott
ez a tevékenység, és egyben el is gondolkodtatott. Új dal kezdődött, aminek
automatikusan kezdtem el tátogni a szövegét. Minden szavát tudtam, éreztem és
értettem. Elkezdtem sírni. Kiszedtem a fülest, miközben hátra fordultam apához.
‒
Sajnálom – néztem fel létrán álló
alakjára.
‒
Micsodát? – abbahagyta a festést és zavart
pillantással illetett.
‒
Hogy ma ilyen ingerlékeny vagyok – töröltem meg a szemeimet.
‒
Nincs semmi baj, tudom, hogy most
fel van borulva a hormonháztartásod
– nézett rám komolyan.
‒
Szeretlek! – suttogtam.
‒
Én is, Cicmic – lejött és magához ölelt.
Fejemet a mellkasába fúrva belélegeztem férfias illatát. – Engem nem tudsz megbántani, ne aggódj! – Anyán edződtél, igaz? Gyorsan elhessegettem a gonosz gondolatot.
‒
Rendben – elhúzódtam tőle, mire rám
mosolygott.
‒
Ha gondolod, itt hagyhatsz – visszamászott a létrára, és
befejezte a kimaradt részt.
‒
Jó, de ugye nem kezded el
nélkülem a szobámat?
– vezettem rá a tekintetemet.
‒
Hát, persze, hogy nem – vágta rá azonnal – Most menj, pihend ki magad! – az
arcvonásai ellágyultak.
‒
Oké – elmosolyodva bólintottam.
Összeszedtem a
cuccaimat, azután elindultam a barátnőmékhez. Előzőleg tettem el ruhákat, mert
kezdtem kifogyni belőlük, ezek pedig elég jó súllyal húzták a vállam.
Mikor megérkeztem,
Macy már otthon volt. Épp a szobájában rendezgetett valami papírokat.
‒
Szia! Mit csinálsz? – ledobtam a táskámat az
íróasztala mellé.
‒
Nyomtatom ezeket a vackokat – sóhajtott fel gondterhelten.
Ráláttam az egyik papírra, ami egy nagy kutya belső szerveit ábrázolta. Fúj, biológia!
‒
Sok van belőle? – sétáltam mellé.
‒
Nagyjából hatvan oldal – az arcom furcsa grimaszba
rándult.
‒
Az sok – húztam a számat.
‒
Egyetemen annyira nem – lehuppant az ágyára – Milyen napod volt? – érdeklődött
kedvesen.
‒
Egész jó, Apával elkezdtünk
festeni – ültem
le mellé.
‒
Igen, azt látom – bökött a ruhámra. Néhány sárga
festék folt díszítette.
‒
Elfelejtettem védőruhát keríteni – pillantottam rá.
‒
Feledékeny vagy.
‒
Mindig is az voltam – vigyorodtam el – Erről jut eszembe! Hétfőn voltam Alysonnál
a táncstúdióban, megkaptam az állást, jövő héten kezdek – újságoltam
boldogan.
‒
Na, ez remek hír – lelkesedett barátnőm – De ezt, hogy felejthetted el? – letette
a papírokat a takaróra.
‒
Nem tudom, annyi minden történt
mostanában –
vontam vállat. Túl sok dolog van, amire
figyelnem kell. Túlterheltnek érzem magam. Úgy érzem, képtelen vagyok megbirkózni ezzel.
‒
Biztos, hogy nem akarsz
beszélgetni kicsit?
– Macy hangja kizökkentett a gondolataimból.
‒
Miről? – Hülye kérdés.
‒
Arról a sok dologról – türelmesen válaszolt, miközben
gyanakvóan méregetett.
Ő
is érzi, hogy gond van.
Nem válaszoltam csak szótlanul meredtem az ajtóra. Nem akarom ezt az egészet rázúdítani. Még én sem fogtam fel teljesen
azt, ami történt. Ha elmondanám neki, arra kéne kérnem, hogy tartsa titokban.
Meg tudná ezt tenni? Hajlandó lenne hazudni Niallnek? Nem. Nem akarom, hogy
miattam hazudnia kelljen manónak.
‒
Cicalány, ne érts félre! – Mac hangja visszarántott a
valóságba – Tudom, hogy vannak dolgok,
amik nem tartoznak rám, de talán jobban lennél, ha beszélnél róluk – halkan
mondta.
Belenéztem kék
íriszeibe. Igaza van, de nem terhelhetem
le ilyesmivel. A szemei tiszták voltak és őszinték. Elkaptam a tekintetem.
‒
Nem lehet – ráztam meg a fejem – Ne haragudj! – elgyengült a hangom.
Felálltam és
kiszaladtam a helyiségből, át a fürdőszobába. Bezártam az ajtót, és lecsúsztam
a mentén. Elkezdtem sírni. Nem tudom, hogy
mit csináljak. Hirtelen elfogott a rosszul lét. Alig sikerült elcsúszni a
csészéig, már távozott is a gyomrom tartalma. Ez így nem lesz jó.
~
* ~ * ~ * ~ * ~
~
Macy ~
Az ágyamon ülve
szürcsöltem a reggeli teámat. Egyedül voltam a szobámban, ami furcsának hatott.
Cicalánynak nulladik órája volt ma, nekem viszont csak a második órára kellett
beesnem valahogy. Ahogy kezdtem magamhoz térni, a tegnap este emlékei felrémlettek
bennem.
Csak
nagyon nehezen sikerült Emilyt kiimádkozni a fürdőből. Mikor végre hajlandó
volt kinyitni az ajtót, egyből bementem hozzá. Szinte azonnal megcsapott az a
fanyar szag, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Ezzel egy időben elöntött a
bűntudat. Gyorsan ablakot nyitottam és odahúztam hozzá Emilyt. Én nem ezt
akartam, csak segíteni szerettem volna, erre felidegesítettem a faggatózásommal
és meghánytattam. Eltöltöttünk így némi időt, majd átmentünk a szobámba.
Megérdeklődtem, hogy van, azután csináltam cukor nélküli teát mindkettőnknek.
Nagyon aggódtam Cicalányért. Tisztában voltam azzal, hogy Harry, a szülei, na
meg Shane, nagyon megviselték. Ez egyértelmű volt és várható is. Nagyon
sajnáltam és segíteni akartam neki.
Amikor
még Londonban voltam és felhívtam Shane-t, mert éreztem, hogy gond van, ő azt
kérte hagyjam annyiban a dolgot. Hát, én ezt nem tettem meg. Haza telefonáltam
a barátainkhoz és kérdezősködtem. Ők elmondták, mi történt, de nyomatékosan
megkértek – vagy inkább parancsba adták –, hogy hallgassak. Mindenki tudta, azt
is, ha kiderül, hogy Shane is benne volt, Emily nagyon rondán össze fog veszni
vele. Ez meg is történt. Erre az esetre pedig úgy szólt a terv, hogy mindenki
más hallgat, és úgy tesz, mintha semmiről sem tudna. Eljátszani Emily előtt a
teljesen tudatlant és meglepettséget színlelni, amikor elmondja a dolgokat,
amiket én már rég tudok, iszonyatosan nehéz volt. Egész végig mardosott
belülről a bűntudat. Bárcsak, hallgattam volna Shane-re!
A
tegnap este nagyon nehéz volt, majdnem elárultam saját magam. Tényleg nagy volt
a kísértés, de akkor rám is megharagudna, és végleg egyedül maradna, ezt pedig
nem hagyhatom. Shane-nel folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. Mindketten
tisztában vagyunk azzal, hogy Emnek nagy szüksége van ránk, még akkor is, ha
segíteni nem tudunk, csak a jelenlétünk ad neki némi támogatást. Vagyis,
perpillanat csak az én jelenlétem.
Este
a karjaimban sírta magát álomba. Olyan volt, mint egy gyámoltalan kisgyerek.
Biztos voltam benne, hogy össze fog omlani, és ez be is következett, én pedig
semmit sem tudtam tenni, csak a hátát simogattam közben. Szeretem őt, éppen
emiatt nagyon féltem is. Azt sem mondtam el neki, hogy Harry folyamatosan
hívogat engem. Ez sem lenne túl jó hatással rá. Niall is kérdezget, de neki is
ugyanaz a válaszom: Nem adok ki információt Cicalányról. Ez nyilvánvalóan
frusztrálja őt, de ezt nem mondja ki, nem úgy, mint Harry. Ő simán lekurvázott
a telefonban. Nem igazán vettem fel a dolgot, mert tudom, hogy nem rám
haragszik, de attól még kissé szarul esett, amiért rajtam töltötte ki a dühét.
Megállás nélkül hívogatott, pedig koncerteznek meg próbálnak is. Azt hiszem,
helyre szeretné hozni a dolgokat, de Em megváltoztatta a számát, Shane
elmondta, hogy összevesztek, tehát csak én maradtam. Rohadtul idegesítő volt,
amit csinált. Nem szerettem volna belekeveredni ebbe, de tegnap, miután
Cicalány végre elaludt, megint felhívott. Kimentem az udvarra, felvettem és
nemes egyszerűséggel kiosztottam, ezután letiltottam a számát. Annyira jó érzés
volt ezt megtenni, de sajnos tudtam, hogy ezzel nem lesz vége a dolgoknak.
A második
ébresztés hangja hozott vissza a valóságba. Megráztam a fejem, miközben
kinyomtam a zenét. Megittam a maradék teámat, aztán bementem a fürdőbe.
‒
Kezdődjön a nap – sóhajtottam fel a fogkefémért
nyúlva.
Amint végeztem a
tisztálkodással visszamentem a szobámba. Kirángattam a szekrényből valami
ruhát, benyomtam a tévét és az egyik zenecsatornára raktam. Felöltöztem,
eltettem a cuccaimat a táskámba, majd megnéztem a telóm. Jött egy SMS, amit
gyorsan megnyitottam, remélve, hogy Emily írt vissza. Reggel megkérdeztem tőle, minden rendben van-e. Sajnos nem ő
válaszolt.
„Szia, Édes! hogy van az én
egyetlenem? ráérsz ma 4 körül? fontos lenne, szeretlek! Niall xxx”
Elmosolyodtam. Szinte minden reggel ír nekem, olyan kis
édes.
„Szia, Manóm! Jól vagyok és remélem,
h te is. Úgy intézem, h ráérjek. Én is szeretlek, Macy xxx”
Cicalány
elvileg megint festeni lesz, szóval tudunk majd „kettesben” lenni. Eltettem a mobilom, azután
kimentem a konyhába reggelizni. Lassan, de biztosan elkészültem, mire megjött
értem Carol. Ő is a baráti társaságunk tagja, és szintén állatorvosnak készül.
Hosszú barna haja van, zöld szemei, eléggé magas lány, és minden hülyeségben
benne van.
Behuppantam mellé
az anyósülésre, miután üdvözöltük egymást.
‒
Nem írtál tegnap este – a kocsi elindult alattunk.
‒
Igen, tudom. Ne haragudj, kicsit
esemény dús volt az este
– meredtem ki az ablakon.
‒
Mi történt? – kérdezte kíváncsian.
‒
Cicalány – sóhajtottam fel szomorúan.
‒
Akkor hagyjuk inkább a bulit? – figyeltem fel a hangjára.
Terveztük,
hogy tartunk Emilynek egy „Végre itthon vagy” bulit, amit tegnap este kellett
volna lefixálni. Először rossz ötletnek tartottam, aztán megbeszéltük
Shane-nel, hogy mégis csak jó lenne, hátha elvonja egy kicsit Em figyelmét. De
a tegnap esti produkció után már nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet.
‒
Nem tudom – túrtam szőke tincseimbe – Most hétvégén fognak beköltözni az új
házba, ezért ez most nem a legjobb időpont – magyaráztam – Szerintem, halasszuk el.
‒
Oké, akkor szólok a többieknek.
Fáradtan estem be
a szobámba a nyolcadik órám után. Azt
hinnéd, hogy egész nap „csak” figyelni sokkal könnyebb, mint egész nap írni, de
ez nem igaz, ugyanúgy kiveszi az embert. Ledőltem az ágyamba. Próbáltam
erőt gyűjteni és kimenni a konyhába ennivalót keresni. Nagyjából fél óra után
képesnek éreztem megmozdítani bármelyik testrészemet. Elsétáltam a hűtőhöz, majd
elővettem a tegnapi spagettit. Szedtem ki belőle, ezután megmelegítettem.
Gyorsan megettem, és kis késéssel leültem a gépem elé. Sejtettem, hogy Manóm nem lesz pontos, de azért én igyekeztem az lenni,
bántott volna, ha miattam nem tudunk többet beszélgetni. Feszülten bámultam
a képernyőt, míg végre megérkezett a hívás. Elfogadtam, így hamarosan megjelent
Ni mosolygós arca. Egy szürke színű kanapén ült, a crazy mofos feliratú
felsőjében.
‒
Szia! – csúsztam közelebb a géphez.
‒
Szia, Édesem! Jó újra látni.
‒
Téged is – mosolyodtam el – Mi volt olyan sürgős? – emlékeztem
vissza az SMS-ére.
‒
Súlyos barátnő megvonásban
szenvedek –
vigyorgott rám. Idióta!
‒
És most már jobb? – fürkésztem kíváncsian.
‒
Sokkal – bólintott nyomatékosításként.
‒
Szabad napotok van? – kíváncsiskodtam.
‒
Nem, csak ma délután nincs
elfoglaltságunk
– válaszolt.
‒
Egyedül vagy? – alig láttam valamit rajta
kívül.
‒
Igen, gondolom te is.
‒
Igen, Cicalány még nincs itt – erősítettem meg a feltevését.
‒
Hogy van? – hangjában némi aggódást
éreztem.
‒
A körülményekhez képest jól – Még mindig nem írt vissza. – De
erről nem beszélhetek.
‒
Oké, csak Harryvel sem lehet
beszélni és aggódunk
– magyarázta – Magába fordult, nagyon
feszült és a legkisebb dolog miatt is őrjöng.
‒
Hát, ez szuper – sóhajtottam fel – Nem beszélhetnénk valami másról? –
kértem. Ez most az én hibám?
‒
De igen. Milyen a suli? – érdeklődött.
‒
Rosszabb is lehetne.
‒
Segítsek tanulni? – elnyomott egy ásítást.
‒
Mikor aludtál utoljára? – méregettem gyanakvóan.
‒
Valamikor tegnap – gondolkozott el.
‒
Nyomás lefeküdni! – utasítottam. Inkább velem beszélget, minthogy pihenjen.
‒
De veled akarok lenni – tiltakozott, ami
megolvasztotta a szívem.
‒
Ez nem játék, muszáj pihenned!
‒
Akkor legyen még negyedóra, aztán
ígérem, aludni fogok
– alkudozott.
‒
Jó, legyen – adtam be a derekam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése