2.évad 9.rész - Utálom, hogy mindig mindent jobban tudsz!

Sziasztok! 

Először is, szeretnék mindenkinek kellemes húsvéti ünnepeket kívánni. Remélem, ezt a kis tavaszi szünetet mindannyian pihenéssel tudjátok tölteni a szeretteitek körében. Másodszor, köszönöm az új feliratkozót és a sok oldalmegjelenítést :) És végül, megérkeztem a történet folytatásával, jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

Ui.: Lányoknak sok locsolót, fiúknak sok piros tojást :)

~ Emily ~

Az iskolából hazaérve egyből leültem a laptopom elé. Az e-mailjeim megnézésével kezdtem és meglepődve tapasztaltam, hogy választ kaptam az álláshirdetésre. Megnyitottam.

„Kedves Emily Moore!

Örömmel vettük hozzánk való jelentkezését. Kérem, válassza ki, hogy az alábbi időpontok közül Önnek melyik alkalmas személyes találkozóra.”

Volt megadva néhány dátum meg időpont, valamint a végére oda írták, ha egyik sem jó a felsoroltak közül, akkor én jelöljek meg időpontokat. Az általuk ajánlottakból kettő azonnal kiesett a táncórák miatt. A szerda négy óra viszont jónak tűnt. Gyorsan előszedtem az órarendemet és megnéztem, mikor végzek aznap. Megállapítottam, hogy szerdán ráérek elmenni a személyes találkozóra. Visszaírtam egy szépen megfogalmazott válasz üzenetben, aztán feljegyeztem a füzetembe az időpontot. Éppen kiléptem az e-mail fiókomból, amikor megéreztem Shint hozzám dörgölőzni. Lenyúltam érte, és felhúztam az ölembe.

‒        Na, mi van, kicsi dög? – az ujjaimat belevezettem selymes bundájába, mire elkezdett dorombolni.

Elégedetten elnyúlt az ölemben, a lábai lelógtak rólam, miközben élvezte a kényeztetésemet.

‒        Neked a legjobb, alhatsz egész nap, nem kell csinálnod semmit sem és még sincs gondod az életre – állapítottam meg élvezkedő kis pofiját bámulva.

Olyan kis aranyos volt és gondtalan. Vajon én, mikor lehettem ilyen utoljára? A karomba véve Shint átmásztam az ágyra. Letettem őt és megkerestem a fotós dobozkámat. Kiborítottam a tartalmát a narancssárga plédemre. A legkorábbi képet kerestem magamról. Találtam egy ultrahangos felvételt, de nem voltam biztos benne, hogy azon a képen én vagyok. Valamiért nem írtam semmit sem a hátuljára, ezért nem tudtam megmondani, ki lehet rajta. Elnézegettem egy darabig a fekete-fehér képet. Bárki is van rajta, itt biztos, hogy még gondtalan volt, na meg aranyos is. Vajon, mit veszítünk el hamarabb, a gondtalanságunkat vagy az aranyosságunkat? A kezemet lecsúsztattam a még egyáltalán nem látszó hasamra. Remélem, te idebent boldog vagy. Ígérem, tenni fogok azért, hogy addig legyen gondtalan az életed, ameddig csak lehetséges.

Az ablakhoz sétálva kinyitottam azt, és meglepődve tapasztaltam, hogy esik kint az eső. Szürke felhők borították be az eget, a szél lágyan, de hidegen fújt. Pár perc után becsuktam az ablakot. Összeszedegettem a fényképeket, aztán visszatettem őket a dobozba. Shin még mindig az ágyamon volt. Felém nyúlkált a mancsaival, mert nem vele foglalkoztam. Figyelemre vágyott és ezt nagyon szerettem benne. Úgy éreztem, neki legalább fontos vagyok, még ha tisztában is voltam azzal, hogy ő egy ösztön lény. Lefeküdtem az ágyra, majd a hasamhoz húztam a cicámat. Simogattam, míg ő dorombolt nekem, azután lassan elnyomott az álom. Nagyjából egy óra múlva riadtam fel. Shin még mindig velem feküdt az ágyneműt letakaró pléden.

‒        A francba! – a fejemet fogva felültem. Pedig nem is éreztem magam álmosnak.

Egy kicsit összeszedtem magam. Ásítottam párat, miközben kidörzsöltem az álmot a szememből.

A délután nagy részét házi munkával töltöttem. Mivel nem voltam fáradt, csináltam vacsira meleg szendvicseket. Így vártam apát, de egy hamar nem ért haza. Végül egyedül vacsoráztam meg, mert már nagyon éhes voltam. Ezután gyorsan megfürödtem, és az ágyban fekve átnéztem azt, ami holnapra kellett. Hirtelen megszólalt az íróasztalomon lévő telefonom. Ijedtemben rámarkoltam a kezemben tartott füzetemre. Kelletlenül lemásztam az ágyról, mire a zene elhallgatott. Morogva elvettem a telefont az asztalról. Nem hívás volt, mint ahogy azt vártam, csak az emlékeztető, ami arra hívta fel a figyelmemet, hogy Shane-nek holnap lesz a szülinapja. A mobilt az ágyra dobtam, és az egyik szekrényem felé vettem az irányt. Megkerestem az ajándékát, amit az asztalomra tettem. A fiókomban kezdtem el turkálni, keresve az üdvözlőlapot, ami a költözéskor a kezembe akadt. Kis kutatás után megtaláltam. Tollat vettem a kezembe, míg leültem az íróasztalomhoz. Próbáltam valami értelmes köszöntő szöveget összehozni, de nem nagyon ment. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy sokként ért, amikor kopogtatásra lettem figyelmes. Nagyon hevesen vert a szívem, tényleg megijedtem, pedig tudtam, ki jött haza.

‒        Szia, Cicmic! – mosolygott rám apu. Az órára pillantottam. 20:17.

‒        Szia, Apa! Milyen volt a napod? – viszonoztam gesztusát.

‒        Fárasztó – sóhajtott fel. Várakozóan néztem rá, mert azt hittem, folytatni fogja, de ez nem történt meg.

‒        Nem szóltál, hogy később jössz – jegyeztem meg. Némi döbbentséget véltem felfedezni az arcán.

‒        Ne haragudj! – végül csak ennyit mondott, viszont én tudtam, mi jár a fejében: Miért kellett volna? Te a lányom vagy nem pedig a feleségem.

‒        Apa? – pillantottam rá.

‒        Igen? – a tekintetünk összefonódott.

‒        Nem elszámoltatni akartalak, csak vártalak és nem jöttél – magyaráztam szomorúan.

‒        Sajnálom – a székemhez sétálva felhúzott róla, így meg tudott ölelni – Ne haragudj!

‒        Nem haragszom – fontam köré a karjaimat. Csak egyedül érzem magam. Elkezdte simogatni a hátam. – Csináltam vacsorát, ott van az ebédlőasztalon.

‒        Rendben – elhúzódott tőlem – Köszönöm.

‒        Szívesen – mosolyogtam rá – Légy szíves, ne hagyj magad után kupit!

‒        Oké – bólintott – Amúgy, volt ma valami? – fürkészett kíváncsian.

‒        Nem voltam rosszul, ha erre gondolsz – válaszoltam.

‒        Az jó – elindult az ajtóm felé – Megyek, hagylak tanulni. Jó éjt, Cicmic!

‒        Nem tanulok, de rendben. Jó éjt! – apu elhagyta a szobámat.

Visszaültem a székemre és azon járattam az agyam, mit írhatnék. Ebben a helyzetben mi az, ami nem hangzik bután?

~ * ~ * ~ * ~ * ~

A hetedik órám után szélsebesen hagytam el az iskolát. Talán túl sebesen is, mert a zebrára lépve valaki rám dudált. Az autó felé fordultam, amiben a sofőr dühösen hadonászott és valószínűleg káromkodott.

‒        Elnézést, bocsánat! – én is hadonászni kezdtem – Sajnálom! – átsiettem a túloldalra. Oké, talán ennyire nem éri meg rohanni.

Elmentem Shane szüleinek a házához. Nem tudtam ő itthon lehet-e már, de igazából nem is akartam találkozni vele. Az ajtóhoz érve, elővettem a táskámból az ajándékát meg az üdvözlőlapot. Óvatosan letettem őket a lábtörlőre, majd becsöngettem. Nem vártam meg, amíg reagál valaki a csengőre, azonnal elindultam. Megbújtam az egyik ház oldalánál, onnan lestem, ahogy valaki kinyitja az ajtót. Shane volt az. Körülnézett és bár, innen az arcát nem láttam, tudtam, hogy össze van zavarodva. Aztán észrevette a lábtörlőn hagyott csomagot. Csak eddig figyeltem, mit csinál. Indulnom kellett, nehogy elkéssek a haladókkal való táncpróbámról.

~ Shane ~

Érdeklődve vettem fel a csomagot a lábtörlőnkről. Volt rajta egy kiskutyás lap. Bevittem őket a házba, miközben az előszobában ledobtam a papucsom.

‒        Ki volt az? – kiabált ki anya a konyhából.

‒        Nem tudom – léptem be hozzá – Csak ezt találtam az ajtónk előtt – mutattam fel neki a csomagot értetlenkedve.

‒        Ó, talán valami félénk kislány tudja, hogy ma van a szülinapod – mosolygott rám izgatottan – Tudod, nem ártana, ha találnál végre valami lányt magadnak – tette hozzá.

‒        Anyu, azt hittem, ezt már megbeszéltük – mélyet sóhajtva szétnyitottam a lapot.

‒        Nagyjából egy éve azt mondtad pihentetni akarod a dolgot, de mégis meddig? – anya felém fordult, otthagyva a kaját a tűzhelyen.

Lenéztem a papírra, amin girbegurba kék betűk fénylettek. A tekintetem végig cikázott rajta, egészen a legaljáig, ahol ennyi állt: „Szeretettel, Cicalány!”

‒        A szobámban leszek – mondtam, ahogy megindultam a saját helyemre.

Hallottam, hogy anyu még mond valamit, de nem értettem mit, így nem is foglalkoztam vele. Egyetlen gyerek lévén megértem, miért akarja, hogy legyen párom, de korai még. Csak most lettem tizenkilenc, mégis hova siessek? Ráérek még párt találni meg családot alapítani. Szeretnék gyerekeket, szóval anyának nem kell aggódnia, lesznek unokái. Becsuktam a szobám ajtaját, aztán leültem az ágyra és olvasni kezdtem.

„Drága Shane!

Ezt az ajándékot már elég régen megvettem neked. Nem igazán tudom, mi ez, de talán emlékszel arra, hogy mennyire akartad ezt, amikor betévedtünk a boltba és a kezedbe akadt ez. Azt mondtad, soha nem vennéd meg, éppen ezért én még aznap visszamentem érte. Tudom, hogy most nem vagyunk olyan viszonyban, de azért remélem, örülsz neki. Boldog 19. születésnapot!

Szeretettel, Cicalány!”

                                                                                                                                  2013.10.01.

Kíváncsian bontottam ki a csomagot. Egy dobozt találtam benne, amiben egy olyan pecázós cucc volt, amit mindig is akartam. Akkor, amikor Emilyvel voltam és ezt nézegettem, tényleg mondtam, hogy sose fogom megvenni. Tartottam a szavam, de álmomban se gondoltam volna, hogy Cica megszerzi nekem. Elmosolyodva nézegettem az ajándékomat. Imádlak Cicalány! Imádom, hogy ennyire figyelmes és törődő lány. Emiatt mindig tökéletes dolgokat választ ajándékba azoknak, akiket ismer. Hirtelen megszólalt a telefonom és ez visszarángatott a valóságba. Levettem a töltőről, ahogy fogadtam a hívást.

‒        Igen?

‒        Szia, Shane, Macy vagyok – üdvözölt kellemes hangja.

‒        Szia! Mi a helyzet? – érdeklődtem arrébb téve a dobozt.

‒        Csak arra lennék kíváncsi, jössz-e a csapat házba szombaton? – kérdezte.

‒        Még nem tudom – válaszoltam lassan.

‒        Jó lenne, ha el tudnál jönni – hallottam a vonal túlsó oldaláról.

‒        Tudom, mit terveztek, de nincs kedvem ehhez – sóhajtottam fel.

‒        De szülinapod van, azt meg kell ünnepelni – győzködött.

‒        Ne haragudj Macy, de most a legkevésbé ehhez van kedvem – hátra dőltem az ágyamra.

‒        Rendben – szomorúan felsóhajtott.

‒        Sajnálom – motyogtam.

‒        Én is.

‒        Más téma – kezdtem bele – Oda tudnád adni Cicalány új számát?

‒        Miért? – egyből megváltozott a hangszíne.

‒        Beszélni szeretnék vele – mondtam határozottan.

‒        De nem úgy volt, hogy békén hagyod egy kicsit?

‒        Történt egy kis változás – válaszoltam.

‒        Micsoda? – éreztem, hogy felkeltettem az érdeklődését.

‒        Hozott nekem szülinapi ajándékot – a dobozra pillantottam.

‒        Tényleg? – Mac enyhén meglepettnek tűnt.

‒        Igen – bólintottam, bár ő ezt nem láthatta.

‒        És beszéltetek?

‒        Nem. Becsöngetett és otthagyta az ajtó előtt a csomagot – meséltem el.

‒        Nem gondolod, hogyha beszélni akart volna veled, akkor személyesen adja át? – kérdezte azt, ami már nekem is eszembe jutott korábban.

‒        Lehet – értettem egyet – Ugyanakkor azt is tudom, hogy ma táncórája van, valószínűleg odasietett, ezért nem állt meg beszélgetni – magyaráztam.

‒        Elképzelhető – tűnődött – Írt neked üdvözlőlapot?

‒        Igen – bólintottam.

‒        Feltételezem nem írta meg a számát, ami azt jelenti, nem akar veled beszélni – következtette ki Macy – Bocs Shane, de nem segíthetek, maradunk az eredeti tervnél – jelentette ki. Dühösen fújtattam.

‒        Ha jól rémlik, a terv úgy szólt, hogy megvárjuk, amíg megnyugszik és ő nyit felém – mondtam ingerülten felugorva az ágyamról – Ne emlékeztess valami olyanra, amit nagy részt én találtam ki!

‒        Hívj fel, ha lehet veled normálisan beszélni! – Macy kinyomta.

‒        Cseszd meg! – levágtam a telefont – Utálom, hogy mindig mindent jobban tudsz!

~ Emily ~

A kellemes kis táncóránkon tovább rumbáztunk a gyerekekkel. Alysontól korábban kaptam egy tantervet, ami elég szépen lekorlátozza, mit taníthatok meg nekik. E szerint a rumbára még kettő alkalom van, de nem minden táncra jut négyszer másfél óra. Lassan, de biztosan mindenféle táncot megtanulnak majd, begyakorolják őket, végül pedig elkezdhetnek versenyekre járni. Hamarabb is versenyezhetnének, de ők csak három éve kezdtek el táncot tanulni. Most tizenegy-tizenkettő évesek. Én az ő korukban már sorra nyertem a versenyeket, imádtam csinálni és azt hittem, ez lesz majd az életem. Furcsa, milyen sokat változtam azóta.

‒        Miss Moore – az egyik tanítványom hangja kizökkentett a gondolataimból.

‒        Igen, Jane? – leolvastam a nevét a ruháján lévő papírról. Én csináltam nekik és kértem, hogy viseljék őket, amíg megtanulom a neveiket.

‒        Mindjárt szünet van – rá pillantottam a falon lévő órára.

‒        Igaz, menjetek, de negyedóra múlva mindenki legyen itt! – figyelmeztettem őket.

A táskámhoz sétáltam, amiből kivettem az üveg teámat. Ittam belőle, azután visszatettem a helyére. Megfordultam és megláttam, az egyik kis tanítványomat magam előtt. Rajtunk kívül senki más nem volt a teremben.

‒        Igen Phoebe? – mosolyogtam rá kíváncsian.

‒        Miss Moore, igaz, hogy találkozott a One Direction-nel? – a kislány kék szemeivel izgatottan nézett rám.

‒        Csak nem rajongó vagy? – fürkésztem szép kis arcát.

‒        De igen – vágta rá büszkén – Szóval, találkozott velük?

‒        Igen Phoebe, de erről nem beszélhetek. Tudom, hogy ezt most nem érted, de tényleg nem mondhatok semmit sem – sajnálkozva néztem rá.

Őt viszont ez cseppet sem lombozta le. Közelebb jött hozzám.

‒        Én csak egy dolgot szeretnék megkérdezni – kérlelő tekintettel bámult. Lassan bólintottam. – Tényleg olyanok, mint amilyennek mutatják magukat? – gondolkoznom nem kellett a válaszon, mégsem szólaltam meg rögtön.

Meglepett, hogy egy tizenegy éves kislány ilyen kérdést tett fel nekem. Erre valahogy nem számítottam.

‒        Igen, teljesen olyanok – elmosolyodtam, ahogy felvillant előttem néhány emlék róluk.

‒        Nem tudja véletlenül, mi történt Harryvel? – összezavarodva bámultam az előttem álló gyereket.

‒        Nem – megráztam a fejem – Miért? – éreztem magamban szétáradni az aggodalmat. Mi történt?

‒        Egy ideje olyan furán viselkedik – válaszolt – Most talán kezd visszatérni, de nem önmaga – magyarázta. Jaj, Istenem! Harry, mit csináltál magaddal?

‒        Erről nem hallottam – ismertem be – Menj te is szünetre, mindjárt folytatjuk! – óvatosan meglöktem a karját, jelezve, hogy induljon el.

‒        Rendben – vágta rá mosolyogva, majd kiszaladt a teremből.

Annyira el voltam foglalva azzal, amit mondott, hogy nem is szóltam rá, amiért szaladgált a teremben.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Alig aludtam valamit az éjjel. Hiába szorongattam Harry pulcsiját, nem jött álom a szememre. Tegnap erőt vettem magamon és megnéztem, mi történt vele. Olvastam pár dolgot, ami nagyon nem tetszett, de nem tudtam eldönteni, igazak lehetnek-e az állítások vagy sem. Annyiszor olvastam már baromságokat róluk, olyanokat, amiket csak azért találtak ki, hogy szóbeszéd tárgyai legyenek. Éppen emiatt nem tudtam megítélni, mi lehet az igazság.

Reggel megint hánytam, ami még jobban rányomta a bélyegét az egész napomra. A szokottnál tovább készültem a fürdőben, az interjú miatt muszáj volt valami rendes külsőt varázsolni magamnak. Egész végig azon gondolkodtam, inkább le kéne mondanom a fenébe.

Visszamentem a szobámba, adtam enni Shinnek, azután elindultam a suliba. A lyukas órámban írtam Macynek, hogy beszélni szeretnék vele. Szünetben láttam a válaszát. Kár volt ilyet írni neki, mert egyből aggódó funkcióba kapcsolt.

„Macy, nyugi!

beszélni szeretnék valamiről, ami nem telefon téma,

mikor érnél rá?

Cicalány”

Kérlek, hamar, muszáj biztos forrásból tudnom, mi van vele. Az utolsó órám után az egyik osztálytársam – név szerint Angela – elkapott, amikor kiléptem a suli kapuján.

‒        Emma – éreztem, ahogy megfogja a vállam. Meglepetten fordultam hátra.

‒        Emily vagyok – javítottam ki.

‒        Ó, ne haragudj! – látszott rajta, hogy nem érintette túl jól a dolog.

‒        Nincs semmi baj – ráztam meg a fejem mosolyogva – Mit szerettél volna?

‒        Csináltunk egy facebook csoportot az osztálynak, kérlek, jelöld vissza valamelyikünket, hogy téged is bele tudjunk tenni – válaszolta.

‒        Ó, oké, rendben – Ezek szerint néha fel kéne járnom facebookra. – Köszönöm, hogy szóltál, ma elintézem.

‒        Szívesen – ezzel Angela otthagyott.

Elmentem venni valami kaját az interjú előtt, aztán elsétáltam a szórakozó helyig, miközben megettem azt. Kicsit hamarabb érkeztem meg, mint kellett volna. Életem leghosszabb húsz percét töltöttem bent egy középkorú nő irodájában. A kialvatlanság idegesített, amit csak tetézett, hogy én valami fiatalabb munkáltatóra számítottam, hisz, mégiscsak egy szórakozóhelyről beszélünk. Hirtelen nem is tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá. Tudtam, hogy látszódik rajtam az idegesség, de úgy tűnt, Mrs. Baker ügyet sem vet erre. Általános dolgokat kérdezgetett, majd mesélt kicsit a leendő munkahelyemről. Eredetileg a férje ötlete volt a hely, ő is alapította meg, de megbetegedett, ezért vette át tőle az irányítását a felesége. Beszélgettünk még pár dologról, végül megkaptam a munkát. Vigyorogva léptem ki az ajtón. Szombaton kezdek.

Ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj és iratkozz fel :)