2.évad 10.rész - Adj időt magadnak

Sziasztok!

Utolsó találkozásunk óta a blog átlépte a 16.000 oldalmegjelenítést, egyszerűen hihetetlenek vagytok, köszönöm. Az élet úgy hozta, hogy a következő hónapban csak egy rész fog felkerülni a blogra. Szomorú vagyok, hogy pont a szülinapos hónapomban történik ez, de május 18-án és 30-án vizsgázom, arra kell készülnöm, remélem megértitek. Az érettségizőknek szeretnék sok sikert kívánni, szorítok értetek, mindent bele! :) Kikapcsolódásként pedig itt van a folytatás, jó szórakozást hozzá! :)

Puszi: Emily

~ Emily ~

Az iskola ma valahogy igazán lassan akart eltelni. Persze nem kellett volna csodálkoznom rajta, siettetni akartam az időt, mert fontos dolog miatt kellett beszélnem Macyvel. Azt ígérte, a táncpróbám után találkozhatunk a stúdióban.

‒        Miss More, lenne olyan kedves és válaszolna az elhangzott kérdésre? – Mrs. Butler irritáló hangja kizökkentett a gondolataim közül.

Nem szerettem ezt a tanárt, de nem tudtam eldönteni miért. Vajon az irritáló hangja váltotta ki ezt belőlem, vagy inkább az idegesítő mindent tudok, és mindent jobban tudok hanghordozása? Szeretett minket hülyének nézni, ami érthető okból zavarta a csoport nagy részét. Az osztály facebook csoportjában ő is gyakran téma volt, és nem azért, mert annyira szerettük. Éreztem, ahogy némi pír elönti az arcomat. Ez most sajnos jogos volt.

‒        Elnézést… nem figyeltem… elismételné a kérdést? – mindenhova néztem csak rá nem.

‒        Tudja kisasszony, úgy értesültem különleges kéréssel fordult az igazgatónőhöz. Különleges kéréseknél nekünk is adnunk kell valamit, ez a legkevesebb. Jelen pillanatban a figyelme pont elegendő lenne – irritáló hangja betöltötte a termet.

Kellemetlenül érintett, hogy ezt az egész osztály előtt csinálta. Lenéztem az ölemben lévő kezeimre. Éreztem a dühöt eluralkodni rajtam. Ne bosszants fel egy terhes nőt te ribanc! A kezeim ökölbe szorultak. Hirtelen megéreztem egy kezet a vállamon. Hátra pillantottam és találkozott a tekintetem Angela kék íriszeivel. „Ne csináld!” tátogta. Visszafordultam és a még mindig engem bámuló tanáromra néztem. Nagyot sóhajtva kifújtam magamból a dühömet. Nem éri meg.

‒        Elnézést – motyogtam.

Tudomást se véve rólam folytatta az óráját. Annyira elégedettnek tűnt magával, amiért sikerült megaláznia a többiek előtt. Legszívesebben behúztam volna neki egyet. Őszintén sajnálom a férjét, amiért egy ilyen hárpiával kell együtt élnie.

Az utolsó óránk után Angelával együtt hagytuk el a sulit.

‒        Köszi a mai dolgot – nyitottam ki az ajtót.

‒        Szívesen – mosolygott rám.

‒        De honnan tudtad? – kíváncsiskodtam.

‒        Jók a megérzéseim, úgy tűnt, mindjárt felrobbansz – magyarázta.

‒        Hát, közel voltam hozzá – vigyorodtam el.

‒        Merre mész? – állt meg az épület előtt.

‒        Jobbra – mutattam az említett irányba.

‒        Arrafelé laksz? – érdeklődött kedvesen.

‒        Nem egészen, a táncstúdióba megyek – válaszoltam.

‒        Ó, táncolsz? – kérdezte meglepetten.

‒        Igen és nem. Táncot oktatok – magyaráztam – Ne haragudj, de most mennem kell, nem késhetek el.

‒        Ó, oké, persze… majd találkozunk – mosolygott rám.

Viszonoztam gesztusát, miközben bólintottam. Lehet, hogy elhamarkodottan ítéltem meg az osztálytársaimat?

Útközben vettem magamnak enni. Sietve átöltöztem az öltözőben, aztán elfogyasztottam a kissé késői ebédemet. Ezután felvettem a legszebb mosolyomat és felkészültem az órámra.

A 6-8 éves kicsikéim egyszerűen tündériek. Zabálni valóan aranyosak és rengeteg energiájuk van. Néha nem értem honnan van nekik ennyi. Sok felnőtt fizetne azért, ha annyi energiája lehetne, mint nekik. Ők – mivel még kicsik – nem párokban tanulnak. Alap lépéseket tanítok nekik és néha párba rendezem őket, de itt még nem ezen van a hangsúly. Amikor felkerülnek a következő korcsoportba, eldönthetik majd, milyen táncot tanulnának szívesen. Addig szinte mindenféle dolgot tanítok nekik. Választhatnak páros táncot vagy szóló illetve csapat táncot is. Utóbbiakba hip hop, modern tánc és break tartozik. Ezen kategóriáknak is van versenyzési lehetősége egészen szép számban. Annak idején én nem akartam választani, mert szerettem volna hip hop táncot is tanulni. Végül csak a páros táncoknál kötöttem ki, de belógtam a hip hop órákra is. Nagyon szerettem. Felszabadító volt, mert sokkal kötetlenebb, egészen más stílusú zenékre mozgunk, mint mondjuk páros versenytáncok esetén. Általában ez az a tánc, amit a lázadók szoktak szeretni. Nem kell kiöltözni hozzá gyakorlatilag utcai ruhában is táncolható.

Bementem a terembe, ahol néhány gyerkőc meg a szülei már vártak rám. Legtöbbször nem voltam teljesen egyedül a gyerekekkel, szinte mindig tartózkodott itt egy-két anyuka vagy apuka, akik nem tudták elengedni a csemetéjüket. Ez engem egyáltalán nem zavart. Nem volt hatással a kicsikre, hogy mások is vannak itt, így nem láttam okát, miért ne maradhatna ez így.

Gyorsan elrepült a táncóra. Jól elszórakoztam velük és közben nem gondoltam semmi másra. Főként ezért szerettem annyira a táncot, teljesen ki tudott kapcsolni.

Ahogy kifelé mentek a tanítványaim az ajtón, észrevettem Macy alakját a folyosón. Megvártam, míg mindenki kimegy, aztán felkapva a táskámat én is elhagytam a termet.

‒        Szia! – ölelésre készen széttártam a karjaimat.

‒        Szia, Cicalány! – Mac jókedvűen magához szorított.

‒        Átöltözök, utána mehetünk is – húzódtam el tőle.

‒        Rendben – mosolygott rám. Feltűnően boldog volt, szinte sugárzott.

Eltűntem az öltözőben, ahol gyorsan átváltottam a ruhámat. Fújtam magamra egy kis parfümöt alternatív megoldásként, majd csatlakoztam a kint várakozó barátnőmhöz.

‒        Merre menjünk? – kérdezte, míg a parkolóban lévő autójához sétáltunk.

‒        Mindegy, csak valami nyugis hely legyen – válaszoltam – Igazából a kocsiban is jó lesz – Csak lehetőleg ne halljon minket senki más.

Beültünk és mielőtt belekezdtünk volna, ittam egy kis teát.

‒        Tippelhetek? – figyeltem fel Macy hangjára – Shane meg az ajándék? – nem várta meg, amíg reagálok. Összeráncoltam a homlokom.

‒        Felhívott téged? – hangomban szomorúság csengett.

‒        Igen, vagyis nem – megrázta a fejét – Én hívtam fel és megemlítette, hogy vittél neki ajándékot.

‒        Igen, így volt – bólintottam – Azt a pecázós vackot kapta, amiről beszéltünk.

‒        Ki akarsz békülni vele? – a hangja cseppet sem volt bántó és a tekintete sem tűnt bírálónak.

‒        Nem tudom – mélyet sóhajtva a kezembe temettem az arcomat – Nem haragszom rá annyira, hogy úgy tegyek, mintha nem tudnám, mikor van a szülinapja…

‒        De? – barátnőm ráérzett a folytatásra.

‒        Fogalmam sincs… nem tudom… nem hiszem, hogy készen állok megbocsátani neki – magyaráztam. Szeretem, mindig is szeretni fogom, de nagyon csúnyán becsapott engem.

‒        Még nem is kell – szavai hallatán felkaptam a fejem – Majd jön, ha jönnie kell. Adj időt magadnak, rendben? – végig simított a karomon. Ujjai nyomán jóleső borzongás futott végig rajtam.

‒        Rendben – lassan bólintottam.

‒        Ha már ezt ilyen szépen megbeszéltük, lenne kedved sütizni egyet? – bedugta a kulcsot a lyukba.

‒        Igazából én nem erről akartam beszélni veled – vallottam be.

Mac döbbent arckifejezéssel fordult felém. Elengedte a kulcsot és teljes figyelmét nekem szentelte.

‒        Hát akkor miről? – fürkészett kíváncsian. Láttam rajta, hogy számára nem várt fordulatot vett a beszélgetésünk.

‒        Megkérdezhetem, mikor beszéltetek utoljára Niall-lel? – arckifejezése kíváncsiból átment zavarodottba.

‒        Tegnap – válaszolta – Miért? – Basszus!

‒        Nem mondta véletlenül, hogy mi van Harryvel? – El se hiszem. Sikerült hangosan kimondani a nevét.

Válaszként egy mély sóhaj érkezett. Barátnőm megdörzsölte a homlokát. Szinte láttam, ahogy kattognak a fogaskerekei. Tisztában voltam azzal, hogy direkt került mindent, ami a fiúkkal kapcsolatos. Ismertem már annyira, hogy ezt tudjam. Segíteni szeretett volna nekem. Szentül hitte, ha nem hozza fel egyiküket sem, azzal jót tesz nekem. Nem lettem volna a helyében, mert úgy gondoltam, Niallről szívesen mesélne nekem. Viszont igaza volt. Tényleg jót tett ez nekem, de sajnos nem ő az egyetlen forrás, ami a srácokhoz köt engem.

‒        Macy – a könnyek elkezdték szúrni a szemeimet – Kérlek, mondj valamit! – suttogtam.

‒        Emily, én nagyon szeretnék segíteni neked – nem nézett rám.

‒        Akkor mondd azt, hogy nem csinált semmi hülyeséget és jól van – könyörögtem, miközben meleg könnycseppek folytak le az arcomon.

‒        Jobban van, mint egy héttel korábban – szólalt meg végül. Remegve kifújtam a levegőt.

‒        Csinált valamit? – kétségbeesetten kerestem a tekintetét.

‒        Volt egy interjújuk, amin kissé kiborult – magyarázta halkan – Aztán a másnapi koncert próba elég szarul sikerült. A fiúk beszéltek vele, most már valamivel jobb a helyzet. Niall szerint a közelükben már majdnem olyan jól van, mint régen, de még mindig nem akar egy lakosztályban lenni velük – elfordultam és sietve letöröltem a könnyeimet.

Elöntött a bűntudat igencsak szar érzése. Most miattam ilyen. Miattam nem élvezi, hogy olyan helyeken van, ahova sosem jutott volna el, ha nincs a banda. Azt hittem, jobban fogja viselni, azt gondoltam könnyebben túl tud lépni majd ezen az egészen.

Remegő kézzel megfogtam a kilincset. Nem sikerült kinyitnom, mert Macy a vállaimnál fogva visszarántott. Küzdöttem egy kicsit vele, de nem voltam olyan állapotban, hogy ennek bármi eredménye legyen. Hiányzik, annyira hiányzik. Még több könnycsepp folyt le az arcomon. Mac maga felé fordított és átölelt.

‒        Sss, nincs semmi baj! – nyugtatólag dörzsölgette a karomat.

‒        Már, hogy ne lenne – szipogtam – Ez… az én… hibám – motyogtam a vállába.

‒        Nem, ezt verd ki a fejedből! – szorosabban ölelt magához – Arról, hogy így viseli a dolgokat, nem te tehetsz – bizonygatta rendületlenül.

‒        Miattam van – még mindig sírtam. Mikor lesz végre jobb már? Mikor fog elmúlni ez a borzalmas fájdalom.

‒        Nem igaz. Ha mindenképpen hibáztatni akar valakit, akkor mutogasson csak saját magára – némi dühöt véltem felfedezni a hangjában, amivel nem tudtam, mit kezdeni.

‒        Kettőnké – sírva javítottam ki. Mindketten tettünk ezért.

‒        Jaj, Emily! Mit csináljak veled?

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Újabb hányós reggelre ébredtem. Már szinte 100%-ig biztos voltam benne, hogy ez a tea – ami elvileg elmulasztotta volna a hányingert – baromi nagy átverés. Egy ideje ittam már, de esküszöm, csak rosszabbul lettem tőle. Mosakodás és fogmosás után, sikerült rávenni magam egy kis reggelire. Alig akart lecsúszni, de a babáért leküzdöttem. Mikor visszamentem a szobámba, meghallottam apát a fürdőben zörögni. Azt hiszem, itt az ideje megkérni rá. Összeszedtem a dolgaimat, majd megérdeklődtem tőle, elvinne-e a suliba. Minden további nélkül mondott igent. Mivel így nem kellett sietnem, visszamentem a szobámba megdögönyözni Shint. Míg simogattam, elmerengtem a tegnap történteken. Miután kisírtam magam a kocsiban, Macy gyógyításként felajánlotta, hogy menjünk el hozzá filmet nézni. Belementem, bár nem akartam, de szívesebben voltam vele, mint teljesen egyedül sírva a szobámban. Végül választottunk egy vígjátékot, és fagyit meg más nassolnivalókat zabálva, elmulasztottuk a rossz kedvemet. Ez az állapot körülbelül addig tartott, amíg hazaértem. Azután megint eluralkodott rajtam a depresszió. Fúj, de utálok ilyen lenni! Merengésemből hangos kopogtatás rángatott ki.

‒        Cicmic, gyere! – kiabálta apa.

‒        Mindjárt – hasonló hangerővel válaszolva felvettem a pulcsim meg a táskám – Szeretlek! – megsimogattam Shin feje búbját és gyorsan elhagytam a szobámat.

Úgy éreztem, a cicám már megszokta a helyet, de az udvarra még mindig nem mertem kiengedni.

Bezártam az ajtót, majd behuppantam apu mellé az anyósülésre.

‒        Ha végeztél szólj, lehet, hogy el tudok menni érted – mondta, miközben beindította az autót.

‒        Öm… suli után orvoshoz megyek, nem említettem? – pillantottam rá.

‒        Nem – megrázta a fejét.

‒        Pedig szólni akartam – tűnődtem a táskámat magamhoz szorítva – Mindegy, a lényeg, hogy be kell mennem a kórházba.

‒        A kórházba?

‒        Igen. Vizeletvizsgálatra és vérvételre kell bemennem – magyaráztam.

‒        Ó, ezek már a baba miatti vizsgálatok? – érdeklődő volt, de a szemét nem vette le az útról.

‒        Igen, mondhatni csak a szokásos vizsgálatok – vontam vállat.

‒        Ha hamarabb szólsz, lehet ki tudtam volna venni szabadságot. Szívesen elkísértelek volna – szólalt meg, még mindig a vezetésre koncentrálva.

‒        Ugyan Apa, nem kell! Semmi szükség az ilyesmire – bizonygattam, de azért aranyosnak találtam, hogy eljött volna velem.

‒        Te tudod Cicmic – egy másodpercre rám pillantott – De nem lesz rossz érzés, ha egyedül mész?

‒        Apa, ez egy darab vérvétel lesz és vizelet leadás, ezzel meg tudok birkózni – néztem rá komolyan.

‒        Nem arra voltam kíváncsi, hogy fizikailag bírni fogod-e. Nagyon erős vagy, ha muszáj annak lenned, ezt jól tudom. A kérdés az, lelkileg hogyan viseled a dolgokat – éreztem, ahogy könnyfátyolossá válik a szemem.

Ezekhez a gondolatokhoz még nagyon reggel van. Az autó megállt alattam a suli előtt. Mintha apa előző megszólalása meg sem történt volna, úgy szálltam ki a kocsiból. Visszahajoltam az ablakhoz.

‒        Köszönöm, hogy elhoztál – választ nem várva, elindultam befelé a többi gyerek társaságában.

A kórházban minden rendben ment. Gond nélkül levették a vért, amit egészen jól viseltem. Kérdeztek egy csomó dolgot, azután azt is megmondták, hogy az eredményeket a nőgyógyászomnak fogják továbbítani. Nem kezdő terhesként jeleztem a toxoplazma-vizsgálat szükségességét, ugyanis a kérdéseik a háziállatokra nem terjedtek ki. A nővérke, aki a szükséges mintáimat át illetve levette, a lelkemre kötötte, hogy vigyem el Shint állatorvoshoz. Ennek szükségességét én is beláttam és fejben már azon agyaltam, hova tudnám ezt beszorítani. Shin utálni fog ezért.

~ Macy ~

Gondoltátok volna, hogy távkapcsolatban élni nehéz? 19 vagyok és a számításaim között nem szerepelt megtapasztalni valami ilyesmit. Sokat beszélünk. Igyekszünk minden héten legalább egyszer megejteni egy video hívást. Folyton írogatunk egymásnak, de ez nem tudja helyettesíteni a ténylegesen együtt töltött időt. Három hete nem öleltem magamhoz és még legalább három hét, mire újra megérinthetem. Ez szörnyű! Valamiért azt gondoltam, könnyebb lesz. Fáradtan sóhajtva felültem az ágyamban. Komolyan örülök annak, hogy itt van nekem a suli, meg Cicalány és Shane problémái. Ha nem így lenne, valószínűleg már beleőrültem volna a hiányába. Persze Niall-lel előtte se találkoztunk túl sokat. Nem voltunk együtt sülve-főve, de más az, amikor tudod, hogy nincs messze tőled és szinte akármikor láthatod, ha akarod. Tényleg azt hittem, hogy jobban fogom bírni. Oldalra billentve a fejem, rálestem az éjjeliszekrényen álló órámra. 9:34. Lassan feltápászkodtam, majd kimentem a konyhába. Anyu már kint volt, éppen az ebédhez készülődött elő, mikor beléptem. Ittam egy kis vizet a pulton lévő poharamból.

‒        Jó reggelt! – anya vidám hangon köszönt.

‒        Neked is – elnyomtam egy ásítást – Apu hol van?

‒        Kint az udvaron – válaszolt vizet engedve egy lábosba – Valami fűnyírásról motyogott, mielőtt kiment.

‒        Ráférne már a gyepre – visszaindultam a szobámba.

‒        Macy, mész végül délután bulizni? – a kérdésre hátra fordultam.

‒        Igen, Shane meggondolta magát, mégis akarja a bulit – magyaráztam. Nekem kell elmenni a tortáért, csak el ne felejtsem.

‒        Vajon mi vette rá? – tűnődött anyu.

‒        Fogalmam sincs, nem tudom, mi jár a fejében és perpillanat nem is vagyok kíváncsi rá – harapósan közöltem az álláspontomat.

‒        Jaj, kislányom, ne vedd úgy a lelkedre! Ha megbékél, bocsánatot fog kérni – mondta anya.

‒        Lehet, de most még nagy a késztetés arra, hogy az egész tortát a képébe nyomjam – Miért mindig mindenki engem talál meg? Miért rajtam töltik ki a mérgüket?

A bulira tartottunk. Mellettem ült Carol, ölében a tortás dobozzal, amit nagyjából negyedórája szedtünk fel. Meglepetés bulinak indult a dolog, ezét oda kellett volna érnünk négy előtt, de ahogy az órára pillantottam, már tudtam, ez nem fog sikerülni. Végül is, tisztában van vele, mit tervezünk. Lassan felgurultam a csapat ház előtti feljáróra.

‒        Talán nincs még itt – szólalt meg Carol, miközben kikapcsolta a biztonsági övet.

‒        Szerintem mindegy – motyogtam megkerülve a kocsit.

Kivettem az öléből a dobozt, aztán elindultam vele a ház irányába. Bevártam barátnőmet, aki gyorsan kinyitotta előttem az ajtót. Bent a szokásos látvány fogadott, a barátaink szanaszét tartózkodtak a házban. Shane-t nem láttam, így teljesen nyugodtan indultam meg a konyha felé. Letettem a tortás dobozt az asztalra, majd a szekrényből vettem elő tálcát meg tányérokat a sütinek.

‒        Blair, kivinnéd ezeket? – szóltam az éppen belépő lányhoz.

‒        Persze! Mindjárt küldök valakit a poharakért meg a villákért is – mondta, míg kiment a többiekhez.

Sikerült gyorsan előkészülnünk a nappaliban.

‒        Gyertya nincs? – pillantott körbe Hallie. Basszus! Mindenki Jackre nézett, ugyanis ő rendelte meg a tortát.

‒        Én azt hittem, kértek hozzá – kettőnket bámulva beszélt.

‒        Mi azt hittük, benne van a dobozban – szólalt meg Carol.

‒        Mindegy, akkor majd tartunk fel neki gyufákat – tereltem, mielőtt még veszekedés alakult volna ki.

Valamelyikünk telefonja megszólalt, mire mindannyian elrejtőztünk a nappaliban. Pár perc múlva nyílt a bejárati ajtó. Chad – aki azért volt Shane-nel, hogy jelezhessen nekünk – előre engedte az ünnepeltet a helyiségbe, ahol már csak rá vártunk.

‒        Bocs, hogy késtünk, de…

‒        Boldog szülinapot! – egyszerre kezdtünk el kiabálni.

Eljátszotta a meglepődöttet, de valahol mélyen talán mégis örült ennek a dolognak. Odasétált hozzánk, mire egyesével megveregettük a hátát.

‒        Bocs, a gyertyát elfelejtettük – hallottam meg Carol hangját.

‒        Nem gond, túlélem – láttam, hogy vigyorog. Hozzám fordult, így én is felköszönthettem.

‒        Még egyszer boldog szülinapot – halványan rá mosolyogtam.

‒        Köszi – végig nézett a többieken – Bocs a keddiért, nem úgy gondoltam – a hangja őszintének tűnt.

‒        Tudom – bólintottam.

‒        Cicalány itt van? – motyogta.

‒        Nem – megráztam a fejem – Ma kezd az új munkahelyén – tájékoztattam.

‒        Ó, megkapta az állást? – kérdezte meglepetten. Ha nem lettél volna olyan, amilyen, ezt már rég tudnád.

‒        Igen, kíváncsi vagyok, mit fog holnap mesélni róla – válaszoltam.

‒        Elmondod majd? – a kétségbeesett sóvárgás egy igen után nyilvánvaló volt.

‒        Meglátjuk – az asztalon lévő késért nyúltam – Most vágd fel a tortádat! – a kezébe nyomtam az eszközt.

‒        Emberek, vágom a tortát! – kiabálta el magát.

Előszedtük a telefonokat és lőttünk pár képet, miközben Shane szétosztotta a süteményt. Körbenéztem, mert üresen maradt egy tányér, de mindenki kezében volt egy. Hirtelen arcul csapott a felismerés. Hát persze, Emily nincs itt.