2.évad 11.rész - Nem gondoltam komolyan

Sziasztok!

Itt vagyok, élek, meg vagyok, és a tegnapi nappal sikeres vizsgát tettem :) Ennek örömére meghoztam Nektek a folytatást, ami hosszabb lett, mint terveztem, de remélem, ez nem okoz gondot :) Az érettségizőknek kitartás így az utolsó hajrára, és persze a többi sulisnak is, mindjárt itt a nyári szünet, ez adjon Nektek erőt :) Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily 

1 héttel később

10.12.

~ Emily ~

Tudjátok mi a jó abban, hogy minden időtök be van osztva? Nem gondolkodtok felesleges marhaságokon, olyanokon, amiken nem tudtok változtatni. Nincs időtök önsajnálatra. Nem jár az agyatok az élet értelmén, hogy mégis miért éltek. Egyik feladat után a másikba kapsz és érzed, hogy elrohannak a napjaid. Panaszkodásnak tűnik pedig nem az. Én választottam ezt, mert a semmit tevésbe beleőrültem volna. Ha lett volna szabadidőm, a darabokra hullott életemmel foglalkoztam volna, így viszont, csak egyik helyről a másikra futottam.

Épp csak felkeltem reggel, már indultam is a szórakozóhelyre. Tegnap délutánra és a mai napra én voltam beosztva. Ma David és April lesz velem. Pénteken Lily és Simon dolgozott, a két másik alkalmazott. Rajtam kívül még egy ilyen beugrós lány van, őt Hollynak hívják.

Eddig tetszett a dolog, bár három alkalom után lehet korai még ítéletet mondani, mindenesetre jónak tűnt. A többiek kedvesek voltak velem, türelmesen tanítgattak és ez tetszett. Nem volt gond az egymásra hangolódással, pedig David és Lily hét illetve kilenc évvel idősebbek, mint én. Amikor ezt megtudtam kicsit megijedtem, de mint kiderült alaptalan volt a félelmem.

Megérkezve a helyre, felvettem a kötényemet, majd üdvözöltem a többieket. Láttam pár koszos poharat hátul, így azok elmosogatásával kezdtem a műszakom. Csak délre kellett bejönnöm, de ma későn keltem fel, ami meglátszott az ábrázatomon. Mostanában nem aludtam túl jól. Az utóbbi egy hétben sokat álmodtam Harryvel, ami zaklatottá tett. Hiába mondta Macy azt, hogy már jobban van, valami azt súgta, ez nem így van. Nem arra akarok kilyukadni, hogy a barátnőm hazudott, egyszerűen csak azt éreztem, Harry nincs olyan jól, mint állítják. Próbáltam nem vele foglalkozni, de képtelen voltam rá. Szerettem őt, túlságosan is. Nem számít mi történt, szerettem őt és tudtam, hogy mindig is szeretni fogom. Ami történt, nem volt elég ahhoz, hogy ezt kiirtsa belőlem.

Az egyik pohár megcsúszott a kezemben, de még sikerült jól megmarkolnom, mielőtt a mosogató falához koccant volna. Nagyot sóhajtottam, aztán a csurgatóba tettem a többi mellé. Ezután visszamentem a pult mögé Davidhez. Alig voltak csak az asztalok körül, elvégre még egy óra sem volt. Felültem az egyik székre és körbenéztem. A pulttal szemben volt a kijárat. A szórakozóhely maga egy elég nagy téglalap alakú rész volt, két oldalt asztalokkal és székekkel, középen egy nagyobb térrel a táncolni vágyóknak. Igazából elég jól nézett ki, nem volt zsúfolt, amivel elnyerte a tetszésemet.

‒        Min gondolkozol annyira? – hallottam meg Dav hangját.

Felé kaptam a fejem és belenéztem mogyoró barna szemeibe. Egyből elfelejtettem mindent, ami a fejemben járt. Hogy is mondjam csak, David eléggé helyes srác volt, mondhatni szívdöglesztő. Hét év korkülönbség ide vagy oda, ettől még így nézett ki a helyzet. Nem voltam vak, hiába szerettem valaki mást. Bár nem kérdeztem rá, biztos voltam benne, hogy van barátnője, az ilyen helyes fiúk nem nagyon szoktak szinglik lenni.

‒        Á, semmin – megráztam a fejem, elhessegetve a gondolatokat.

‒        Ugyan nem találkoztunk túl sokszor, de az már feltűnt nekem, hogy álmodozó típus vagy – pillantott rám.

‒        Jelen pillanatban inkább álmos típus – April csatlakozott hozzánk a pult mögött, pár üres pohárral a tálcáján.

‒        Húzós volt a tegnap este? – kérdezte, nyilvánvalóan hallotta az utolsó mondatomat.

‒        Igazából nem – fordultam felé – Csak nem aludtam túl jól ennyi az egész – vontam vállat, mintha semmiség lenne.

‒        Ha csak egyszeri alkalom, akkor rendben van, de ha már többször is előfordult, javasolhatok neked egy altató hatású teát? – kérdezte kedvesen rám mosolyogva a szőke hajú lány.

‒        Melyik lenne az? – fürkésztem kíváncsian. Hátha ez jobban használna, mint a hányingeres.

‒        Macskagyökér teakeverék, nekem bevált – kék szemei őszintén csillogtak.

‒        El ne hidd ezt a humbugot! – szólalt meg hirtelen David, mire mindketten felé fordultunk.

‒        Most miért vagy ilyen? – April sértődötten hozzávágta a konyharuháját a fekete hajú fiúhoz.

‒        Ha aludni akarsz, fáraszd le magad előtte – jelentette ki sejtelmesen vigyorogva.

‒        Disznó! – April mérgesen felé lendítette a kezét, de nem érte el.

Mint említettem Dav helyes volt, viszont a modora az hagyott némi kívánnivalót maga után. Ugyan ők már évek óta együtt dolgoztak, a lánynak mégsem sikerült ehhez hozzászoknia. Kissé érzékeny lelkületűnek tűnt nekem már az első alkalommal, amikor találkoztunk. April dühösen hátra ment a tálcáján lévő poharakkal. Szúrós pillantást küldtem a srác felé.

‒        Most mi van? – tárta szét a karjait.

‒        Az, hogy néha gondolkozhatnál, mielőtt megszólalsz – oktattam ki nem túl kedvesen.

‒        Na, idefigyelj kislány! Az, hogy ti még nem űzitek olyan intenzíven ezt az ipart, az nem jelenti, hogy nincs igazam – jelentette ki magabiztosan. Ó, ha tudnád. Nem vagyunk ám olyan ártatlanok, mint amilyennek látszunk.

‒        Egy: ne kislányozz le, nem szeretem – jelentettem ki – Kettő: kicsit visszavehetnél. Értem én, hogy idősebb vagy, mint mi, de attól még nem kell így bánni velünk – leszálltam a székről és én is hátra mentem.

A szőke hajú lány épp akkor végzett a poharak elmosásával, amikor beértem a helyiségbe. Óvatosan végig simítottam a bal karján. Rám vezette a tekintetét, mire halványan rá mosolyogtam.

‒        Ne foglalkozz vele, csak egy idióta férfi – próbáltam vigasztalni.

‒        Az a baj, hogy mind ilyen – mondta szomorkásan.

‒        Azért szerencsére nem mind – szavaim hallatán kíváncsian felkapta a fejét.

‒        Van valakid? – a szemei izgatottan csillogtak. Eléggé meglepődtem ezen a kissé személyes kérdésen és ez tisztán látszott az arcomon is. – Ne haragudj! Nem akartam tolakodó lenni – April gyorsan észbe kapott.

‒        Semmi gond – lassan megráztam a fejem – Jelenleg nincs párom, de ismerek jóra való srácokat – magyaráztam.

‒        Hány évesek? Egyszer talán bemutathatnál nekik – kikerülve engem visszasétált a pult mögé.

‒        Hát, ha elmondod, milyen az eseted lehet, találok köztük egy neked megfelelőt – követtem őt.

‒        Ez igazán kedves tőled – figyeltem, ahogy vodkát tölt az előtte lévő pohárba.

‒        Ó, ugyan! – legyintettem egyet, miközben felhajtotta az italát.

‒        Te is kérsz? – jó kedvűen rám vigyorgott.

‒        Nem köszi, én nem iszom – ráztam meg a fejem. Jólesne, de most nem lehet. Ó, basszus, ez jó sokáig fog majd tartani.

‒        Ó, bocsi, nem tudtam – szabadkozott.

‒        Semmi gond – biztosítottam őt mosolyogva.

‒        Ezt vidd ki légy szíves annak a társaságnak ott – mutatott David az egyik sarokban lévő asztalra, ahol hárman ültek.

‒        Rendben – elvettem az általa elém tett tálcát, aztán odasétáltam a társasághoz. Kedvesen odaadtam az italaikat, majd visszamentem a többiekhez.

‒        Nem akartalak megbántani – hallottam meg Dav szavait.

‒        Tudom – motyogta April. Kisétáltam a mosdóba, ezzel hagyva kiteljesedni a beszélgetésüket.

Mire visszaértem, nyoma se volt az előző feszült hangulatnak. Teljesen normálisan társalogtak valamiről, míg a pultot törölgették.

Egész délután jöttek-mentek az emberek. Egészen forgalmas napunk volt. Jól elfáradtam, bár amúgy is fáradt voltam. Nagyon reméltem, hogy ma éjjel végre tudok rendesen aludni.

Nem sok maradt már hátra a műszakomból, amikor megéreztem rezegni a zsebemben lévő telefonomat. Kivittem a rendelést, azután kíváncsian meglestem kinek hiányoztam. Kiderült apa volt az, aki írt nekem. Az érdekelte, előre láthatólag, mikor fogok végezni. Miután elmondtam neki, hogy itt fogok dolgozni enyhén szólva furává vált. Feltételt szabott nekem. Azt mondta, csak akkor enged úgy dolgozni, hogy későig vagyok, ha eljöhet értem, amikor végzek. A szórakozóhely nem volt messze a házunktól, nagyjából negyedóra gyaloglást vett igénybe, míg hazaértem. Ennek ellenére apu kötötte az ebet a karóhoz. Mióta tud a kicsiről sokkal jobban félt, mint előtte akármikor. A lelki nyugalma érdekében jobbnak láttam belemenni a dologba. Így ha bármikor arra kerülne a sor, hogy sötétben kellene egyedül hazamennem, fel kell hívnom, és majd ő haza visz. Megírtam neki hányra jöjjön, aztán visszamentem a pult mögé. Ahogy letelt a műszakom, nem vettem le a kötényemet, ugyanis hat óra körül egy lány véletlenül leöntött a koktéljával. Haza akartam vinni kimosni, mert elég feltűnően díszelgett rajta a folt.

Elköszöntem a többiektől, azután felvettem a táskám és kimentem a szórakozóhely elé. Apa kocsiját még nem láttam, ezért beálltam az egyik lámpa fénye alá. Nem kellett sokáig várnom, a szürke kocsi hamar megérkezett. Gyorsan beültem hátra.

‒        Szia! – üdvözöltem fáradtan.

‒        Szia, Cicmic! – a visszapillantó tükörben láttam lágyan csillogó zöld szemeit. Hihetetlen, hogy minden rá emlékeztet. – Milyen napod volt? – érdeklődött kedvesen, miközben elindultunk hazafelé.

‒        Egész jó – motyogtam kényelembe helyezve magam.

‒        A kicsivel mi újság? – álmost voltam, alig fogtam fel a szavait.

‒        Jól van, nem csinált semmit velem – válaszoltam halkan.

Hirtelenjében eluralkodott rajtam az álmosság.

‒        Kicsim, Cicmic – tompán hallottam apu hangját és éreztem, ahogy finoman rázza a vállamat.

Kinyitottam a szemem. Lassan körülnéztem, a szobámban voltunk.

‒        Ne haragudj, amiért felébresztettelek, de gondoltam meg szeretnél fürödni – beszélt hozzám apa. Fáradtan felnyögtem.

‒        Oké – motyogtam alig hallhatóan. Felültem az ágyban, mire Shin felugrott a takaróra. – Hát, szia, kis büdös! – a fejéhez nyúlva megsimogattam.

‒        Fürödj meg gyorsan, utána macskázhatsz – apu felhúzott az ágyról.

‒        Oké – elvettem egy rózsaszín hajgumit az éjjeliszekrényemről, amivel gyorsan összefogtam a hajam.

Hátra fordultam, hogy magamhoz vegyem a hálóingemet, de akkor már apa a takaróm alatt kereste. A hálóruhámmal együtt megtalálta a pulcsit is. Tudtam, hogy valami jobb helyre kéne tenni. Homlok ráncolva felemelte a több számmal nagyobb ruhadarabot.

‒        Hát ez meg? – nézett rám kérdőn. Szégyenlősen lepillantottam a lábaimra. Egyáltalán nem kellene ilyesmit éreznem.

‒        Csak egy baráté – suttogtam bízva abban, hogy rám hagyja a dolgot.

Nem szólt semmit, de az arcán átsuhant valami furcsa, miközben letette a pulcsit az ágyamra. Vettem magamhoz fehérneműt, majd átmentem a fürdőbe. Követett engem és letette a hálóingemet a szennyes kosár tetejére. Néhány másodperc erejéig rám nézett, aztán elhagyta a helyiséget. Gyorsan lezuhanyoztam, ezzel eltüntetve magamról a pia szagot. Alvós cuccba öltözve valamilyen virágtól illatozva hagytam el a fürdőszobát. Átsétáltam a konyhába, ahol apu ült, úgy tűnt rám vár.

‒        Kérsz valamit enni? – lágy tekintettel fürkészte az arcomat.

‒        Talán – a poharamba töltöttem a konyhaszekrényen lévő teából, ezután belekortyoltam.

‒        Csináltam bundás kenyeret, kérsz belőle? – összefutott a nyál a számban. Szóval ezért csinált teát.

‒        Igen – bólintottam – De csak kettő kisebbet, ha lehet.

‒        Bármit lehet – mosolygott rám.

A meleg víz felfrissített, így már nem voltam annyira álmos, de ez nem tartott sokáig. Nagyjából, mire végeztem a vacsorázással újra erőt vett rajtam a fáradtság. Hiába, a szervezetünket nem lehet sokáig becsapni.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Majdnem dél is elmúlt, amikor vasárnap felébredtem. Kipihentnek éreztem magam, ami eléggé furcsának hatott. A nap hátralévő részét tanulással és leckeírással töltöttem. Végig az ágyamban feküdtem és Shint simogattam. A pizsamámban voltam egész nap, nem nagyon foglalkoztatott, hogy átöltözzek. Apu is otthon tartózkodott, megcsinálta a mosást és kitakarította a ház egy részét. Mindkettőnknek kifejezetten produktív napja volt. Valamikor a délután folyamán – már inkább estéhez közeledve – apu bekopogtatott hozzám.

‒        Igen? – emeltem fel a hangom, hogy biztosan meghalljon. Az ajtó kinyílt és ő átlépte a küszöböt.

‒        Tudnál most egy kis szünetet tartani? – kérdezte végig nézve az ágyamon, ami terítve volt füzetekkel meg papír lapokkal.

‒        Miért, valami baj van? – aggódva kémleltem az arcát.

‒        Nem – megrázta a fejét – Csak szeretnék beszélni veled valamiről – egyből elfogott a rémület. Hát, ez egyáltalán nem hangzik jól.

‒        Mi lenne az? – nyugtalanul préseltem ki magamból a szavakat. Arrébb tett néhány füzetet, így gond nélkül le tudott ülni az ágyamra.

‒        Az a pulcsi – kezdett bele – Kié, Cicmic? – határozott tekintettel figyelt engem.

‒        Egy baráté, már mondtam – kezdtem kényelmetlenül érezni magam.

‒        Emily, tudod, hogy nem azért kérdezem, de szerintem az a pici apjáé. Megmondtam neked, engedd el, különben nem fogsz tudni a fontos dolgokkal foglalkozni – a keze az enyémért nyúlt.

‒        Apa, légy szíves ne! – halkan könyörögtem neki.

‒        Aggódom érted – megfogta a jobb kezem – A kicsiről nem is beszélve – tette hozzá – Nem szeretnék a pszichiátriára járni meglátogatni a lányomat, vagy azt, ami maradt belőle – mondta szomorúan.

Szavai hallatán könnybe lábadt a szemem. Én sem szeretnék odakerülni. Odamásztam apuhoz és beleültem az ölébe. Szorosan átölelt majd elkezdett ringatni.

‒        Szeretlek! – motyogtam a nyakába.

‒        Én is, Cicmic – az egyik kezével simogatni kezdte a hátamat.

‒        Olyan nehéz ez – akadozva beszéltem, miközben a könnyeim utat törtek maguknak.

‒        Tudom, de mi itt vagyunk neked – biztosított – Nekünk bármit elmondhatsz.

‒        Szeretem és hiányzik nekem – suttogtam – Félek attól, hogy valami hülyeséget fog csinálni – mondtam ki azt, ami a legjobban zavart.

‒        Honnan tudod, hogy őt is ennyire megviseli a dolog? – hangjában éreztem a kíváncsiságot.

‒        Ez bizonyára hülyén hangzik, de egyszerűen csak érzem – válaszoltam – Abban mindig jó voltam, hogy felismerjem, ha valaki szeret engem, és most nem a szerelemmel való szeretésre gondolok – magyaráztam – Ezt nála is éreztem, és amikor járni kezdtünk egyszerűen csak tudtam, hogy ez most más, komolyak a szándékai velem – Nyilván ezért is akarta annyira, hogy vele menjek a turné többi állomására is.

‒        Ez nagyon szépen hangzik, de akkor nem értem, miért hagytad el? – elhúzódott tőlem, így rám tudott nézni. Nem meséltem el neki, mi történt szóval jogos volt a kérdése.

‒        Mert azt szerette volna, hogy mindent hátra hagyjak és vele menjek. Eldöntött helyettem mindent. Még karriert is épített volna nekem, mint énekesnő. Mindent jól kitalált, csak egy dologra nem gondolt, amikor ezt az egészet kiötlötte – mondtam szomorúan.

‒        Hogy neked esetleg más terveid vannak?

‒        Pontosan – helyeseltem – Így visszagondolva, kicsit szarul esik, hogy azt hitte nekem nincs semmi tervem az életemmel – ismertem el.

‒        Lehet, hogy csak önmagából indult ki. Ha nem lenne neki az éneklés, szerinted mit csinálna?

‒        Azt olvastam valahol, hogy marketingesnek készült – gondolkoztam el.

‒        Érdekes – szólalt meg apa.

‒        Miért? – ráncoltam össze a homlokom értetlenkedve.

‒        Csak nem néztem volna ki belőle, sokkal inkább olyannak tűnik, aki fizikai munkára való – osztotta meg velem a gondolatait.

‒        Szerintem akkor is énekelne, ha nem lenne a bandában.

Hétfőn suli után a nőgyógyászom felé vettem az irányt. A kórházban azt ígérték, hogy az eredményeimet majd ide fogják küldeni, ezért akartam ma bemenni Lisához. Odafelé menet elkezdett csörögni a telefonom. Gyorsan kihalásztam a táskámból és meg sem nézve ki az, fogadtam a hívást.

‒        Igen, tessék? – szóltam bele várakozóan.

‒        Szia, Cicalány! – az ismerős hangra nagyot dobbant a szívem.

Lassan egy hónapja nem hallottam ezt a hangot, ha nem több ideje. Megálltam a járdán miközben nyeltem egy nagyot. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyors lesz. Tegnap éjjel sokáig fent voltam, nem jött álom a szememre, így megint ellepték a fejemet a gondolatok. Most kivételesen nem Harry járt az eszemben, hanem valaki más, akit szintén nagyon szerettem, csak nem ugyanúgy, mint őt. Átgondoltam mindent, amit mondtam neki és Macynek is vele kapcsolatban. Úgy éreztem készen állok megtenni valamit. Az igazat megvallva nagyon hiányzott a barátom. Ilyen sok ideig még sose voltunk haragban és kezdtem azt hinni, ezzel már csak magamnak ártok. Úgy döntöttem megteszem az első lépést afelé, hogy visszakaphassak valakit az életembe, akit sose gondoltam komolyan elüldözni belőle. Csak dühös voltam a kialakult helyzetre meg rá is, mert úgy éreztem, ha szól, még tehettem volna valamit a családomért. Nem gondoltam komolyan, amiket hozzá vágtam és szerettem volna, ha ezeket tudja. Ezért nagyjából hajnali kettőkor felmentem facebookra és megírtam Shane-nek az új telefonszámomat.

‒        Emily, ott vagy?

‒        Igen, szia – szóltam bele végül – Figyelj, nagyon örülök, amiért felhívtál, de most nem igazán tudok beszélni – kezdtem magyarázkodásba.

‒        Ó, basszus! Suliban vagy? – kérdezte azonnal.

‒        Nem, csak időpontra sietek – válaszoltam – Találkozhatnánk valamikor? – Ezt jobb lenne személyesen megvitatni.

‒        Persze – kissé bizonytalanul vágta rá – Mikor?

‒        Ömm… hát ö… jó lenne minél hamarabb – mondtam újra elindulva.

‒        Holnap? – ajánlotta gyorsan.

‒        Nekem táncórám lesz negyed hatig. Ha neked jó, akkor utána összefuthatnánk valahol – válaszoltam kíváncsian várva, mit fog szólni.

‒        Rendben, oké. Ha odamegyek a stúdióba az úgy jó?

‒        Tulajdonképpen igen – egyeztem bele.

‒        Oké.

‒        Oké, akkor holnap – motyogtam – Szia!

‒        Szia! – bontotta a vonalat. Hát, a vége kissé kínosra sikerült.

Nagyjából fél órát vártam, mire végre bemehettem az orvosomhoz. Üdvözöltük egymást, majd leültem az asztala elé.

‒        Hogy vagyunk? – mosolygott rám kedvesen.

‒        Jól, minden rendben, habár, a tea nem használ semmit – panaszkodtam.

‒        Sajnos nem mindenkinél válik be – mondta együtt érzően, amit csak egy bólintással nyugtáztam.

‒        Megérkeztek az eredmények? – kíváncsiskodtam.

‒        Igen – kattintott párat a számítógépben – Úgy tűnik, minden eredmény rendben van. A vérkép olyan, amilyennek lennie kell és a vizeletben sem találtak semmi nem odavalót.

‒        Végre valami jó hír – sóhajtottam fel.

‒        Örülök, hogy örömet tudtam okozni – mosolyodott el. Viszonoztam gesztusát, míg letettem a táskámat a földre.

‒        Voltam Shinnel állatorvosnál, negatív lett az eredménye – jutott hirtelen eszembe.

‒        Remek, a te eredményed is negatív lett. Jártál már a fogorvosnál?

‒        Még nem – ráztam meg a fejem – Pénteken megyek.

‒        A védőnődnél voltál már? – kaptam az újabb kérdést.

‒        Oda szerdán megyek, utána pedig útba ejtem a háziorvosomat is – tájékoztattam.

‒        Rendben, akkor vár még ránk egy vércsoport megállapítás és legközelebbre már csak az ultrahangos szűrővizsgálat marad – beszélt hozzám, míg kattintgatott.

Elővettem a mindenes füzetemet és felírtam, amit mondott, illetve kipipáltam a már meg lévő vizsgálatokat. Jó sok minden lesz még.

Ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj és iratkozz fel! :)