2.évad 13.rész - Lemondta a keddi „randinkat”

Sziasztok!

Remélem, mindannyian nagyon jól vagytok és remekül telik a nyaratok :) Köszönöm szépen az előző részhez érkezett visszajelzéseket :) Jelentkezésem oka, hogy megérkeztem a történet folytatásával. Kíváncsian várom, mit szóltok hozzá :) A következő rész érkezése bizonytalan, egyelőre, nem tudom, mikor jelentkezem legközelebb, addig is: Jó szórakozást a részhez! :)
Ui.: Szeretnék előre is nagyon boldog 7. évfordulót kívánni annak az öt fiúnak, aki boldoggá teszi a napjaimat ♥ ♥ ♥ ♥ ♥ 

Puszi: Emily

10.18.

~ Emily ~

Pénteken a suli szinte mindig nagyon gyorsan telik el. Vársz a hétvégére és egyszer csak kicsöngetnek az utolsó órádról is.

Már egy jó ideje a fogorvosnál ültem, ahol viszont csiga lassúsággal teltek a percek. Feszült csendbe ültünk a váróban. Szinte mindenki arcán ott ült a félelem, én is éreztem, hogy gyorsabban ver a szívem a szokásosnál. Párszor már sikerült fájdalmas dolgokat átélnem abban a bizonyos székben, ezért most is rettegtem, pedig csak egy ellenőrzésre jöttem ide. Mondanom sem kell, előfordult már, hogy ellenőrzés címén lyukas fogat talált és hirtelen más kontextusba került az egész vizsgálat. Kijött egy fiatal srác, akit egy idősebb hölgy váltott. Még hárman voltak előttem. Kivettem a táskámból a fülesem meg a telefonom. Sietve bedugtam a fülembe. Az első dal egy 1D szám volt, amit gyorsan átugrottam. Még nem voltam olyan állapotban, hogy újra halljam a hangját. Viszont az ő dalaikon kívül csak Little mix meg C.o.D. számok, illetve még néhány más sláger kapott helyet a listámon. Pörögtek a számok és lassan, de biztosan végre én következtem. Nem kellett sokáig bent lennem. Elmondtam, miért jöttem, mire a doktor úr megvizsgálta a fogaimat. Megállapította, hogy minden rendben, aztán halkan gratulált a kicsihez. Titoktartásra kértem a negyvenes éveiben járó fekete hajú férfit, aki ezt készségesen teljesítette.

Hazafelé megálltam egy pékségnél, mert már igencsak éhes voltam. Míg sétáltam eszembe jutott Shane. Lemondta a keddi „randinkat”, de igazából nem ez volt a furcsa, hanem az, ahogyan tette. Mindössze csak egy SMS-t írt, amiben az állt, közbejött neki valami. Mindig felhív, ha van valami, vagy Facebookon ír, de mióta lemondta a találkát, egyáltalán nem jelentkezett. Időközben megérkeztem a házunk elé. Bementem, lepakoltam a cuccaimat, majd a radiátorokat felcsavartam a helyiségekben. Októberhez képest nem tűnt annyira hűvösnek az idő, a házban mégis fáztam. Elláttam Shint, aztán eltettem a sulis dolgaimat. Kaptam házit, de semmi kedvem sem volt hozzáfogni. Vasárnap megcsinálom, akkor úgyis itthon leszek. Kinyitottam egy kicsit az ablakokat, azután zenét kapcsoltam a laptopomon. Kivasaltam, ruhát mostam, felporszívóztam a szobámban, később fel is mostam. Fáradtan ledőltem az ágyamra, mire Shin kapva a lehetőségen azonnal mellettem termett.

‒        Na, mi van kis büdös? – élvezettel túrtam pihe-puha bundájába.

Korábban már kiengedtem az udvarra, de nem mutatott túl nagy érdeklődést a kinti világ iránt, amit furcsállottam. Jobban szeretett a szobámban aludni, mint új helyeket felfedezni. Mindig is tudtam róla, hogy lusta, de ez egy kicsit meglepett vele kapcsolatban. Dorombolva válaszolt a cirógatásomra, miközben a másik kezemet is célba vette. Addig piszkált, amíg kénytelen voltam mindkét kezemmel őt simogatni. Egyetlen akaratos kis dögöm, úgy imádlak. Néztem, ahogy élvezkedik az érintésem alatt. Nagyon cuki volt.

‒        A gazdi mindennél jobban szeret téged – a hasamra húztam és ott dögönyöztem tovább.

A dorombolásból leadott hő melegítette a pocimat, ettől pedig jóleső borzongás futott végig rajtam. Áthelyeztem Shint a takaróra, majd kimentem vízért. Ezután ellenőriztem Shane jelentkezett-e valahol. Kár volt, szembejött velem néhány kép a fiúkról. Nem bírtam a kíváncsiságommal, megnéztem jó pár képet és belehallgattam a dal részletekbe is. Egy szempillantás alatt megrohamoztak az emlékek, amiktől sírni kezdtem. Ez most nem hangtalanul történt, mint általában. Ha tudom, hogy meghallhatnak, képes vagyok csöndben bőgni, de most valamiért képtelen voltam erre. A zokogásom betöltötte a szobát. A cicám – reagálva rám – a mellkasomhoz bújt. Átöleltem, de nem túl erősen, nehogy menekülni támadjon kedve. Nagyon szarul éreztem magam. Hirtelen elöntött a forróság. Tudtam, mi fog történni, ezért rekord sebességgel kaptam elő a lavórt az ágyam alól. Biztonsági okokból készítettem oda, hiszen messze jártam még attól, hogy elmúljanak a rosszullétek.

Az ebédem – kissé felismerhetetlen állapotban – köszönt vissza a lavór aljáról. Ez némiképp kizökkentett, így legalább a sírás meg az önsajnálat feledésbe merült. Miután elrendeztem a gyomortartalmam, ettem egy kis pirítóst. Nem fűztem komoly reményeket azt illetően, hogy a helyén marad, de azért jólesett. Főztem gyümölcsteát, amibe nem tettem cukrot, nehogy felizgassa a gyomromat. A szobám ablakában ülve szürcsöltem az innivalót. Innen az udvart láttam. Néztem, ahogy a feltámadó szél fújja a fák leveleit. A gondolataim ismét Shane felé kalandoztak. Olyan furán viselkedik. A beszélgetésünk is annyira… nem is tudom… kínos volt… talán ez a legmegfelelőbb szó rá. Lassan szemerkélni kezdett az eső. Mi van, ha nem tudunk visszatérni a régi kerékvágásba? Mi lesz akkor, ha újra találkozunk és már nem fogunk úgy összeilleni, mint annak előtte? Nem akarom elveszíteni. Semmit sem gondoltam komolyan, csak mérges voltam. Bárcsak, visszacsinálhatnám ezt az egészet. Eluralkodott rajtam egy érzés, amitől teljesen elbizonytalanodtam. Emily, térj észhez! Nincs visszaút. Döntöttél, most már csak előrefelé mehetsz, nem táncolhatsz vissza! A határozottabbik énem a felszínre tört. Az eső igencsak rákezdett, mire hirtelen ötlettől vezérelve, úgy ahogyan voltam kirohantam a hátsó udvarra. A hideg esőcseppek szinte azonnal eláztatták a rajtam lévő ruhát. Kicsinek imádtam ezt csinálni. Kint lenni, amikor esik és bőrig ázni. Erről mindig eszembe jutott egy dal. Addig álltam kint, amíg már alsó testtájakon is érezni kezdtem a hideg esővizet. A fürdőben vettem egy jó forró vizes fürdőt, azután feltakarítottam az ösvényt, ahol bejöttem a házba.

Telt, múlt az idő, lassan nyolc óra lett és apa még mindig nem jött haza. Megpróbáltam felhívni, de nem vette fel. Később kaptam tőle egy SMS-t, amiben azt írta, túlórázik, nem sokára jön. Nem szerettem, amikor ezt csinálta. Rossz volt egyedül lenni itthon. Régen nem zavart, hisz többen voltunk, most viszont fura érzések fogtak el. „Az egyedül lét előhívja az önsajnálat és a paranoia pillanatait.”

A rózsaszín hálóingemben feküdtem az ágyamban a takaróm alatt. Oldalra billentettem a fejem az éjjeliszekrény felé. Nem hoztam be inni. Kelletlenül feltápászkodtam ezután kimentem vízért, ügyelve nehogy véletlenül rálépjek Shinre, aki újabban valamiért nem szeretett a saját kis helyén aludni. Visszaérve magamhoz vettem a pulcsit, majd leoltottam a kis lámpámat. Nem vártam meg apát, mert fáradt voltam, délelőtt pedig dolgozni kellett mennem.

Ajkakat éreztem a homlokomon, ezért azonnal kinyitottam a szemeimet.

‒    Szia, Cicmic! – apa halkan üdvözölt – Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni – szabadkozott. Apu láttán némi csalódottság fogott el.

‒        Nincs semmi gond – mondtam álmos hangon.

‒        Aludj vissza, majd reggel beszélünk – szólalt meg, még mielőtt felültem volna az ágyban.  

‒        Oké – megadóan oldalra fordultam, miközben hallottam, ahogy elhagyja a szobámat. Vajon miről szeretne beszélni?

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Másnap reggel bundás kenyér illatára ébredtem. Nyitva volt az ajtóm, így szivárgott be rajta az illat. Biztos azért nyitotta ki, hogy felébredjek. Fura módon egyáltalán nem zavart, hogy nemrég ettünk ilyet. Apu nem sok mindent tud elkészíteni, ez az egyik, ami kifejezetten jól megy neki, a bográcsozás mellett. Nekem is ez az egyik kedvenc ételem, az elsők között volt, amit megtanultam elkészíteni. Oldalra fordulva az éjjeliszekrényen lévő órára lestem. 8:49. Egészen sokat aludtam. Mosolyogva felkeltem és kimentem a fürdőbe. A nappaliban találkoztam a cicámmal, aki összegömbölyödve aludt a kanapén. Olyan kis édes. Megmosakodtam, azután felöltöztem és rendbetettem a rakoncátlan göndör tincseimet. Átsétáltam a konyhába apuhoz.

‒        Jó reggelt! – nyomtam puszit borostás arcára.

‒        Neked is, Cicmic! – elmosolyodott, miközben tányért tett elém az asztalra.

‒        Csináltál teát is hozzá? – pillantottam rá kíváncsian.

‒        Nem, a te tegnapidból még van, ezért nem főztem másikat – magyarázta.

‒        Rendben, de abba kell tenni cukrot – figyelmeztettem.

‒        Miért nincs benne? – elvettem egy bundáskenyeret próbálva figyelmen kívül hagyni az elhangzott kérdést – Emily, megint hánytál? – lassan bólintottam – Nem kellene ezeknek már elmúlnia? – megráztam a fejem.

‒        Az még kicsit odébb van, de fenn áll az is, hogy csak a baba születése után fog elmúlni – válaszoltam.

‒        A Tomival is ilyen volt?

‒        Voltak rosszabb időszakok, de már nem emlékszem mindenre – A szülésnél felszabaduló hormonok jótékony hatása.

‒        Nem kellene orvoshoz menned ezzel? – kérdezte aggódva.

‒        Ezek a mostani állapotomban mind normális dolgok – beleharaptam a reggelimbe. Apa leülve mellém, elvett egy szelet kenyeret.

‒        Nem hiszem el, hogy csak ennyire futja tőlük – bosszankodott. Hát, én sem.

‒        Hiába, az orvostudomány sem olyan jó, mint azt állítják – sóhajtottam fel. Ennyit a jól sikerült reggelről. Komolyan, már régen nem indult ilyen jó kedvűen a napom, erre tessék.

‒        Ma mikor végzel? – a kérdés kizökkentett a gondolataim közül.

‒        Tíz körül, ha nem lesz forgalmas napunk, máskülönben tovább kell maradnom – válaszoltam. Remélem, hamar haza jöhetek.

‒        Rendben, akkor megint írni fogok neked – rám nézett, mielőtt beleharapott a reggelijébe.

‒        Oké.

Ma Lily meg Simon dolgozott még rajtam kívül. Lily egy huszonhét éves nagyon kedves édesanya. Van egy fia, akinek a nevét még nem említette. A kicsi apjával nem házasok, viszont már jó ideje együtt élnek. Gyönyörű zöld szemei vannak és hosszú, egyenes barna haja. Melegszívű anya, igazán gondoskodó természetű, ami nagyon tetszik benne.

Simon húsz éves, magas srác őszinte kék szemekkel és barna rövid hajjal. Nagyon nyitott személyiségű fiú, jó a humora, mindig jó a kedve, és ezt képes átragasztani másokra. Vele kifejezetten gyorsan telik a munkaidő.

A délután első felét jó hangulatban elröhögcséltük. Jöttek-mentek az emberek, ma egészen sokan megfordultak nálunk.

‒        Emily, hogy állsz az alvással? – kérdezte Lily, mire értetlen arckifejezéssel néztem rá. Ezt látva folytatta. – April megemlítette a Daviddel való összeveszését – világosított fel.

‒        Ó – Így már érthető. – Köszönöm, már jobb egy kicsit – mosolyogtam rá. Kedves az érdeklődése.

Viszonozta gesztusom, miközben martinit öntött az egyik előtte lévő pohárba. Hirtelen rezegni kezdett a zsebemben lévő telefonom. Felpillantottam az órára, ami délután fél hatot mutatott. Korán van még, ez nem apa lesz.

‒        Kimegyek a mosdóba – tájékoztattam a barna hajú lányt.

‒        Rendben – mire kimondta, én már félúton jártam az említett helyiség felé.

A rezgés nem maradt abba, valaki eléggé kitartóan próbált elérni. Beérve a mosdóba gyorsan előkaptam a telefonom, amin Shane neve villogott. Hoppá! Fogadtam a hívást.

‒        Szia, Cicalány! – barátom jó kedvűnek hallatszott a vonal túlsó oldalán.

‒        Szia! – a helyiség ablakához sétáltam és felültem a párkányára.

‒        Tudunk most beszélni? – kérdezte bizakodva.

‒        Hát, éppen dolgozom, vagyis most kijöttem a mosdóba. El tudod mondani röviden, mit szeretnél?

‒        Igen. Először is, bocsánatot akarok kérni, amiért csak úgy lemondtam a találkát – kezdte.

‒        Nincs semmi baj – a fejemet az ablaküvegnek döntöttem.

‒        Emily, ne hazudj nekem, azt utálom! – mérgesen szólalt meg.

A hirtelen stílusváltástól összerezzentem. Mindig elfelejtem, milyen jól ismer engem. Jobban meg kell erőltetnem magam, különben még más dologra is rájöhet.

‒        Bocsánat – motyogtam.

‒        A másik pedig, mit csinálsz holnap délután? – a hangja visszatért a megszokotthoz.

‒        Még semmit, vagyis tanulnom kellene, miért? – sejtettem, mi fog jönni.

‒        Ráérnél bepótolni a találkozónkat?

‒        Tulajdonképpen igen – válaszoltam habozás nélkül.

‒        Ha négy körül érted megyek az úgy jó? – kaptam az újabb kérdést.

‒        Igen – bólintottam, bár ő ezt nem láthatta – Hova fogunk menni? – kíváncsiskodtam.

‒        Titok, de közvetlenül előtte ne egyél! – kérte, hangjából úgy ítéltem, mosolyog.

‒        Rendben, de most vissza kell mennem – leugrottam az ablakpárkányról.

‒        Oké, akkor holnap találkozunk – kezdett búcsúzkodni.

‒        De aztán fel ne ültess! – kiszaladt a számon, még mielőtt átgondolhattam volna. Egyszerre nevettük el magunkat. Ez már nagyon hiányzott.

‒        Ígérem, nem foglak, de ha mégse érnék oda, eltehetsz láb alól.

‒        Szavadon foglak! – vigyorodtam el – Sajnálom, most már tényleg mennem kell, szia.

‒        Szia! – elköszönt tőlem, mire azonnal letettem.

Kifelé jövet összefutottam Lilyvel, aki aggódó tekintettel méregetett.

‒        Minden rendben?

‒        Igen, persze – biztatóan rá mosolyogtam. Most már talán igen.

‒        Oké, akkor ne hagyjuk sokáig egyedül Simont – indult meg visszafelé.

Hét és kilenc között volt a dömping. Meg sem tudnám mondani mennyi sört, vodkát, pezsgőt meg bort vittem ki ez idő alatt. Borzalmas, hogy a mai fiatalok mennyit isznak. Jó, persze vannak kivételek, azért az üdítők is szépen fogytak.

Hátul elmosogattam egy újabb adag poharat, majd ittam egy kis vizet. Hirtelen megrezzent a telefonom a zsebemben. Na, ez apu lesz. Elolvastam, mit írt az üzenetben, aztán gyorsan válaszoltam neki.

Féltizenegy előtt nem sokkal összeszedtem a cuccaimat és elköszöntem a többiektől. Kimentem a szórakozóhely előtt lévő lámpaoszlop alá, itt vártam türelmesen a fuvaromra. Kicsit elbambultam, ezért nem vettem észre, hogy valaki odajött hozzám.

‒        Vársz valakit? – ijedtemben felsikkantottam, miközben hátra fordultam a szívrohamom okozójához.

‒        Jézusom, halálra rémisztettél! – rémülten kapkodtam a levegőt.

‒        Ne haragudj, Emily, nem akartalak megijeszteni – szabadkozott Simon.

‒        Pedig sikerült – a légzésem kezdett normalizálódni.

‒        Bocsánat – bűnbánóan nézett rám – Szóval, vársz valakit? – érdeklődött.

‒        Igen, az Apukám eljön értem, nem szereti, ha éjjel egyedül sétálgatok – válaszoltam, gyorsan körbenézve, hátha itt van már.

‒        Ha még nem szóltál neki, szívesen hazaviszlek – ajánlotta fel.

‒        Köszönöm, kedves vagy, de elvileg pár perc és itt is lesz – fáradtan rá mosolyogtam.

‒        Máskor, amikor együtt dolgozunk, hazavihetlek én, és akkor nem kell eljönnie érted – magyarázta.

‒        Aranyos vagy, de azt hiszem, te pont az ellenkező irányban laksz – az utca végén sárga fényszórók tűntek fel. Végre, ez kezd kissé kínos lenni.

‒        Nem lenne fáradtság – halványan elmosolyodott.

Volt valami a szemében, amit nem tudtam megfejteni. Az ismerős szürke autó megállt közvetlenül mellettünk.

‒        Itt van Apa, én megyek – léptem párat a kocsiajtó felé – Jó éjt, Simon!

‒        Jó éjt, Emily! – fél füllel hallottam, ahogy elköszön, míg beszálltam hátra. Apu gyanakvóan kémlelte a járdán álló fiút.

‒        Szia! – előre hajolva hozzá, puszit nyomtam az arcára.

‒        Szia, Cicmic! Ki ez a gyerek? – apa egyáltalán nem kertelt.

‒        Ne aggódj, ő csak Simon, az egyik munkatársam – hátra dőltem az ülésen.

‒        Oké – lassan megindultunk haza.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Jó kis kiadós alvás után neki ültem a tanulásnak. Csak délben tartottam szünetet, amikor ebédeltünk, igyekeztem végezni, mire Shane jön értem. Tudtam, bárhogy alakul a találkozónk, nem lesz kedvem tanulni már utána.

Becsuktam az egyik füzetem és éppen elővettem a másikat, mikor apu bejött.

‒        Mi ez a nagy tanulás? – ült le az ágyamra.

‒        Elvileg négy körül elmegyek itthonról, addig pedig kész szeretnék lenni – magyaráztam a füzetet lapozva.

‒        Hova mész? – hangjában érződött a kíváncsiság.

‒        Nem tudom – ráztam meg a fejem – Shane-nel leszek, nem mondta meg hova visz.

‒        Megint beszéltek?

‒        Fogjuk rá – hátra fordultam hozzá – Az csak ma fog eldőlni – sóhajtottam fel.

Pontban négykor megszólalt a csengő. Mivel hűvös napunk volt kifelé menet felkaptam az őszi kabátomat. Elköszöntem apától, azután kinyitottam a bejárati ajtót. Kilépve megpillantottam barátom mosolygós arcát.

‒        Szia, Cicalány! – jó kedvűen üdvözölt.

‒        Szia! – tettem pár bizonytalan lépést felé, majd átöleltem.

Ezzel egy kicsit még magamat is megleptem. Körém fonta a karjait, és erősen magához szorított.

‒        Hiányoztál – szinte teljesen egyszerre szólaltunk meg.

Elhúzódva tőle rá vigyorogtam. Azt hittem, kínosabb lesz.

‒        Sajnálom, és ezt most nem csak úgy mondom. Túlreagáltam a dolgot, igazából nem is rád haragudtam – kezdtem magyarázkodásba.

‒        Cicalány, hagyd abba! Erre nincs szükség – rázta meg a fejét – Pontosan tudom, hisz ismerlek. Egyébként, én is bocsánatkéréssel tartozom. Nem volt tisztességes, amit csináltam, viszont mentségemre szóljon, úgy gondoltam, így lesz a legjobb. Tudom, ez nem tisztáz engem, de ismersz, sohasem bántanálak téged, legalábbis szándékosan biztosan nem – barna íriszeivel a tekintetemet kereste.

A szemei őszintén csillogtak. Kétségem sem volt afelől, hogy igazat beszél. Könnybe lábadt a szemem, miközben bólintottam egyet.

‒        Nyugi, hiszek neked – megtöröltem a szemeimet. Shane gyorsan a karjaiba zárt.

‒        Úgy féltem, hogy nem foglak visszakapni – motyogta a vállamba.

‒        Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem – szavaim hallatán elnevette magát.

‒        Gyere, induljunk! – elhúzódott tőlem, aztán a kocsija felé kezdett húzni.

‒        Hova megyünk? – kérdeztem kíváncsian, míg bekötöttem az övem.

‒        Még mindig titok – csúnya pillantást küldtem felé – Tudom, hogy szeretsz – vigyorodott el. Én más szót használnék.

Negyed óra múlva megálltunk a kedvenc pizzériánk előtt. A látványra korogni kezdett a gyomrom, mire Shane elröhögte magát. Oldalba vágtam.

‒        Na! – kiáltott fel – Ezt miért kaptam? – nyavalygott.

‒        Udvariasnak kellett volna lenned és nem meghallani – néztem rá mérgesen. Hát még ennyit sem tudsz?!

‒        Bocsánat – morogta, miközben elhagytuk az autót. Ezután bementünk az épületbe.

Leültünk a sarokba, az egyik kétszemélyes asztalhoz. Közösen rendeltünk egy pizzát. Vasárnap lévén elég sokan tartózkodtak itt, emiatt jó nagy volt a nyüzsgés. Míg vártunk az ételünkre, beszélgetni kezdtünk. Jó sok bepótolni valónk akadt. Amikor a pincér kihozta a pizzát felfüggesztettük a mesélést és enni kezdtünk. Nagyon finom volt a kaja.

Kicsit több mint három órát töltöttünk együtt aznap, de még sem jutottunk a történések végére. Mikor hétkor hazaértem egy levakarhatatlanul boldog mosoly virított az arcomon. Rendben leszünk.

Ha elolvastad, kérlek jelezd! :)