2.évad 14.rész - Csak hiányzol neki

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Hogy bírjátok ezt a meleget? Remélem, Mindannyian ki tudjátok élvezni a nyár utolsó hónapját. :) Jelentkezésem oka, hogy meghoztam a történet folytatását. Kíváncsian várom, mit szóltok hozzá. A következő részről még nem tudok nyilatkozni, mint láthattátok, próbálok minden hónapban legalább egyet hozni, és ehhez szeretném is tartani magam. Sajnos már nem vagyok olyan könnyen, mint annak előtte, de próbállak nem cserbenhagyni Titeket. :) Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

10.21.

~ Emily ~

Utált hétfő reggelre ébredtem. Garfield modorát felvéve kicammogtam a fürdőbe, ahol megpróbáltam valami emberi kinézetet varázsolni magamnak. Hiába sikerültek jól a dolgok Shane-nel, nagyon rosszul aludtam az éjjel. Nincs kedvem bemenni. Visszasétálva a szobámba felöltöztem. Farmer rövidnadrágot, pólót meg egy világos színű kötött felsőt vettem fel. Különösen jó időt ígértek a mai napra, ezért öltöztem ilyen lengén. A konyhában töltöttem magamnak egy csésze teát, aztán átmentem a nappaliba. Ki akartam menni a teraszra, de az oldalról jövő hangok megakadályoztak benne. Apa éppen elhagyta a szobáját.

‒        Jó reggelt! – mondtam álmosan.

‒        Neked is Cicmic! – apa rám vezette a tekintetét – Nagyon fáradtnak tűnsz – állapította meg.

‒        Annak is érzem magam – sóhajtottam fel.

‒        Figyelj csak, maradj ma itthon – ajánlotta mellém érve.

‒        Nem lehet – ráztam meg a fejem.

‒        Miért nem? – fürkészett kíváncsian – Nem dől össze a világ, ha kihagysz egy napot – Ez igaz.

‒        Tudom, viszont nem akarom ilyesmikre pazarolni a szülői igazolásokat – magyaráztam – Majd itthon maradok, ha nagyon rosszul leszek.

‒        Jól van Cicmic, te tudod – az egyik karjával átölelt, ügyelve nehogy kiborítsam a teámat.

‒        Szeretlek! – arcomat a mellkasába fúrtam.

‒        Én is szeretlek – lágy puszit nyomott a fejem búbjára – Elviszlek kocsival, rendben?

‒        Igen – motyogtam, miközben elhúzódva tőle rá mosolyogtam.

‒        Menj, egyél valamit, utána indulhatunk – a konyha felé tessékelt.

‒        Honnan tudod…?

‒        Csak tudom – szakított félbe – Igyekezz, a babának szüksége van rá! – Mióta lettél szakértő? Megadóan bementem a konyhába.

A fáradtság egész nap kitartott. Néha komoly megerőltetést igényelt a részemről, hogy egy-egy órán nyitva tudjam tartani a szemeimet. Ráadásul ma mindenki csak száraz anyagot hozott. Figyeltünk és írtunk, ennyi volt a mai napunk. Elég sokszor lemaradtam, de nem zavartam meg az órát. Inkább úgy döntöttem, majd elkérem Angelától. Ő nagyon kedves volt, minden további nélkül odaadta a füzeteit, ezzel „szép” délutáni programot szerezve nekem. Igazából nem is ő szerezte nekem, hanem én magamnak, de ez mellékes. Szerencsére olvashatóan írt, emiatt nem tartott olyan sokáig az anyag lemásolása. Miután elkészültem, lefeküdtem aludni. Állítottam ébresztést a telefonomra, így csak nagyjából egy óra hosszát aludtam. Utána újult erővel vetettem bele magam a tanulásba.

Apa időben hazaért. Megvacsoráztunk, közben beszélgettünk. Később bevackoltam magam az ágyamba, magamhoz vettem Shint, meg a telefonomat is. Ment a tv, de igazából csak alapzajként funkcionált, míg a közösségi oldalakon nézelődtem. Shane – amint feltűnt neki, hogy fent vagyok – azonnal rám írt. Arról érdeklődött, hogyan telt a napom. Gyorsan válaszoltam egy rövid kis üzenetben, ezután feltettem neki ugyanazt a kérdést. Egy fajta izgatottság érzés lett rajtam úrrá, míg vártam a választ. Nem tudom miért reagáltam így, talán túl régen beszéltünk már ilyen módon, ezért okozott örömet a dolog. Elég sokáig írogattunk egymásnak apró kis semmiségekről. Imádom az olyan barátaimat, akikkel a semmiről is órákig tudunk csevegni. Macy is ilyen. Nekik bármit elmondhatok, bármilyen kis értelmetlen hülyeséget. Mindent meghallgatnak, és ezt nagyon szeretem bennük. Régen anya is ilyen volt, de ő megváltozott, eltávolodott tőlem. Remélem, a barátaim megmaradnak nekem, hiszen szükségem van rájuk. Főként most. Barátok nélkül nem lehet élni. Már nem tudom, ki mondta ezt, de nagyon igaza van. Az embernek szüksége van valakire, aki mellette van az úton, legyen vele a kapcsolata baráti vagy érzelmi jellegű. Valaki kell, hiszen társas lények vagyunk.

Tíz körül elköszöntem Shanytől, majd fogat mostam és aludni mentem. Tovább is beszélgettem volna vele, de reggel nulladikra kellett kelnem. A délutáni alvás ellenére szerencsére gyorsan elaludtam.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Újabb hányós reggelre ébredtem. Megint csak addig voltam rosszul, amíg ki nem jött a gyomortartalmam. Eltakarítottam a nyomokat, kiszellőztettem aztán a szokásos dolgokkal folytattam a reggelem. Kint hűvös volt az idő, az eső is esett, ezért vastag ruhát húztam fel. Esernyőt kerestem, azután felvettem a sportcipőmet és elindultam a suliba. Ma korábban mentem, emiatt apa nem tudott elvinni. Illetve, elvihetett volna, ha felébresztem, de ezt nem állt szándékomban megtenni.

Az eső csendesen esett, a hűvös levegő az arcomba csapott, ahogy kiléptem az ajtón. Meglepetésemre egy ismerős kocsi várt rám a feljárónkon. Mikor a benne ülő személy észrevette, hogy kint vagyok, integetni kezdett. Vettem a jelet, odasétáltam hozzá. Vajon mit keres itt?

‒        Szia! – köszöntem, amikor kinyitotta a kocsi ajtaját.

‒        Szia, Cicalány! – üdvözölt Shane kellemes hangja – Gyere, ugorj be, elviszlek – folytatta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Hitetlenkedve megráztam a fejemet. Mi a fene?

‒        Nem kell ezt csinálnod – kerestem a tekintetét.

‒        Tudom, de szeretném – mosolyogva válaszolt. Habozva álltam előtte. Körbenéztem, mintha valamiféle jelre várnék. Egy lélek sem volt az utcán, az eső pedig még mindig csendesen esett. – Cicalány, kérlek, gyere, így el fogok késni – szólalt meg Shane, ezzel elérve, hogy ismét rá figyeljek.

‒        Oké – gyorsan megkerültem az autót és az esernyőt összecsukva, beültem mellé.

Nem vettem volna a lelkemre, ha miattam elkésik. Bekötöttem a biztonsági övet, aztán már indultunk is.

‒        Shane – szólítottam meg.

‒        Igen? – nem vette le a szemét az útról.

‒        Miért érzed ezt szükségesnek? – fürkésztem az arcát, ami meg sem rezzent a kérdéstől.

‒        Mert a barátom vagy és szeretlek – egy pillanatra rám nézett, rémült arcomat látva folytatta – Nem úgy, ne rémülj halálra! – nevette el magát. Jaj, anyám! Durva gondolataim vannak mostanság.

‒        Oké – nem tudtam megállni, elvigyorodtam.

Elfordulva kinéztem az ablakon. Egészen forgalmas reggel volt, elég sok autó ment el mellettünk az úton, míg megérkeztünk a sulimhoz.

‒        Köszönöm, hogy elhoztál – fordultam felé, miközben leparkolt az autóval.

‒        Szívesen – amennyire bírtam, átöleltem a kocsiban.

‒        Legyen szép napod! – mosolyogtam rá.

‒        Neked is – kiszálltam a járműből. Figyeltem, ahogy elhajt, utána pedig bementem a nagy épületbe.

Suli után elsétáltam a tánciskolába, ahol megint a 11-12 éves haladó csoportomnak tartottam órát. Most gyakoroltuk utoljára a rumbát, a következő alkalommal már az angol és bécsi kerengőt fogjuk ismételni. Azért ismételni, mert azt a tanítványaim korábban valamelyik másik tanárukkal már megtanulták. Az eleganciája miatt közkedvelt táncokat általában elsőként ismertetik meg a táncosokkal. Később jön a többi versenytánc, például a latin-amerikai táncok, mint amilyen a rumba is.

Gyorsan elszaladt az idő, egyszer csak azon kaptam magam, hogy vége az óránknak. Elengedtem a gyerekeket, majd elindultam átöltözni. Nagy meglepetésemre kiérve a teremből, Macyt fedeztem fel, aki az egyik széken ülve várakozott. Hintáztatta a lábait, ebből arra következtettem vár valakit. Felém pillantott, amint észrevett, egyből elmosolyodott és felpattant a székről.

‒        Szia, Cicalány! – elém érve átölelt.

‒        Szia, Macy! Hát te meg mit keresel itt? – kérdeztem meglepetten.

‒        Nem jöhetek el a legjobb barátnőm táncórájára csak úgy? – kérdezett vissza némi sértődöttséggel a hangjában.

‒        De igen, nem úgy értettem – kezdtem magyarázkodni – Csak nem szoktál, anélkül jönni, hogy szólnál előtte.

‒        Tudom, de most későn döntöttem el, így már nem állt módomban jelezni neked – mondta.

‒        Értem – mosolyogtam rá – Akkor átöltözök, mindjárt jövök – megindultam az öltözők felé.

‒        Rendben – hallottam magam mögött Mac hangját. Lehet, hogy paranoiás vagyok, de szerintem történt valami, ezért van most itt. Kíváncsi vagyok, el fogja-e mondani.

Ruhát váltottam, aztán visszamentem a folyosón várakozó barátnőmhöz. Lassan közelítettem meg, így nem vett észre egyből, ezt kihasználva alaposan megfigyeltem őt. A széken ülve egyfolytában járt a lába. Mi ez, ha nem idegesség?

‒        Mehetünk? – kérdeztem mellé érve. Riadtan fordult hátra, mint akit a gondolataiból rántottak ki.

‒        Persze – felpattant a helyéről.

Kisétáltunk a parkolóban lévő autójához. Beszállva bekötöttem az övemet, a cuccomat pedig a lábaim mellé tettem.

‒        Hova szeretnél menni? – pillantottam rá várakozóan.

‒        Arra gondoltam megihatnánk valamit együtt, elviszlek egy jó kis helyre – rám kacsintott, miközben beindította a motort.

‒        Én most nem kérnék alkoholt – szólaltam meg.

‒        Nem muszáj azt innod – vont vállat – Beszélned viszont kell közben.  

‒        Miről? – összeráncolt homlokkal néztem barátnőmre, aki nem vette le a szemét az útról.

‒        Találkoztál Shane-nel, vagy nem? – egy fél másodperc erejéig rám lesett. A szemeiben ott égett a kíváncsiság.

‒        De igen, végül sikerült összehozni egy találkozót – válaszoltam – Ó, már emlékszem! Azt ígértem, elmesélem, mi történt – Emily, annyira feledékeny vagy. Kissé megkönnyebbülten dőltem hátra az ülésen.

‒        Igen, tettél egy ilyen felelőtlen ígéretet – vigyorodott el.  

‒        Igazából nem sok minden történt – kezdtem bele.

‒        Várj még, amíg vezetek, nem tudok teljesen rád figyelni! – állított meg.

‒        Ó, oké, bocsika – csendben maradtam egészen addig, amíg megérkeztünk a Macy által ismert szórakozóhelyre.

Külsőre teljesen átlagosan nézett ki, belül viszont nagyon menő volt a hely. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy kedden este hat körül is egészen jó forgalommal bírt a hely.

Leültünk az egyik sarokba, azután a hozzánk siető vörös hajú pincérnőtől rendeltünk. Mindketten rostost kértünk. Nem maradtunk ott sokáig. Csak nagy vonalakban meséltem el a Shane és köztem lezajló beszélgetéseket, beleértve az üziket meg a mai dolgot is. Mac ezt nem találta furának, szerinte Shany csak örül annak, hogy „visszakapott” és így fejezi ki. Ezt én is elfogadhatónak tartottam, de azért reméltem, idővel alábbhagy majd.

Nem csak az én dolgaimról esett szó, érdekelt mi újság a legjobb barátnőmmel, szóval Niallre is rá kérdeztem. Őszinte boldogsággal mesélte, hogy ma megint volt idejük videó hívásra, és néhány nap múlva személyesen is találkozni fognak. Ez nagyban feldobta az én hangulatomat is. Olyan jó, hogy legalább neki rendben megy az élete.

Hét után ölelkezve váltam el Macytől a kapufeljárónkon. Tisztára, mint valami romantikus film. Bent a házban apu várt rám a nappaliban a kanapén ülve. Miután letettem a cuccaimat, mellé telepedtem.

‒        Szia, Apa! – puszit nyomtam enyhén borostás arcára.

‒        Szia, Cicmic! Megkaptam az üzenetedet, adtam enni a cicának – fordult felém.

‒        Rendben, köszi – a tévére pillantottam, ahol a híradó végét adták.

‒        Nincs mit. Milyen napod volt? – érdeklődött kedvesen.

‒        Kicsit furán indult, amúgy jó – tűnődtem. Leért a rostos, ki kell mennem.

‒        Na, miért? – ráncolta össze a homlokát.

‒        Shane reggel elvitt a suliba és ezt egy kicsit nem tudtam hova tenni – magyaráztam felállva a kanapéról – Mindjárt jövök, csak ki kell mennem a mosdóba – mondtam, ahogy becéloztam a fürdőszobát. Tartottam a szavam, hamar ismét a nappaliban voltam.

‒        Csak hiányzol neki – szólalt meg apu.

‒        Tessék? – ráncba szaladt a szemöldököm.

‒        Shane-ről beszélek, csak örül neked, ennyi – egyszerűsítette le a dolgokat.

‒        Ha te mondod – mosolyogtam rá. Ő is fiú, talán tényleg tudja.

Fürdés meg vacsorázás után, az íróasztalom fiókjaiban kutattam. Kerestem az egyik füzetemet, de égre-földre nem találtam. Már minden a kezembe akadt csak az nem. Kirántottam a legfelső fiókot is, ahol beleakadt a kisujjam egy láncba.

‒        Au! – nagyot kiáltottam, mire Shin megriadt az ágyamon. Ez nem esett jól.

Elkezdtem rázni a kezemet, majd elszorítottam az ujjamat a tövénél. Ez még úgy pont hiányzott. Óvatosan kivettem az ezüstláncot, ami olyan nagy fájdalmat okozott nekem. Látszólag nem lett baja. Egy rózsaszín medál függött rajta. Ezt ő adta nekem és képtelen voltam megválni tőle. Annyira szép, még mindig nagyon tetszik. Letettem az íróasztalomra, aztán tovább folytattam a keresést. Végül meglett az a nyamvadt füzet, amit utána gyorsan el is tettem a táskámba, nehogy itthon maradjon. Hoztam be vizet éjszakára, azután lefeküdtem aludni. Shint simogatva nyomott el az álom.

Ahogy kinyitottam a szemem, egyből oldalra fordultam, így szemben találtam magam Harryvel. Úgy tűnt, már régóta fent lehet.

‒        Jó reggelt! – mosolygott rám.

‒        Neked is – közvetlenül mellé gurultam, belélegezve férfias illatát. Fejemet a mellkasára hajtva, hallgattam nyugodt szívverését.

‒        Úgy szeretnék, minden reggel így ébredni – szólalt meg hirtelen.

‒        Hogyan? – megéreztem a kezét a vállamra simulni.

‒        Ébresztő nélkül és melletted – puszit nyomott a homlokomra, amitől elmosolyodtam.

‒        Szeretlek! – ajkaimat a kulcscsontjára nyomtam, mire belemarkolt a hátsómba – Hazza! – játékosan megütöttem a vállát.

‒        Bocs, elkalandoztam – kajánul rám vigyorgott. Rá másztam és megcsókoltam. Rövidnek szántam, de természetesen nem engedett el egy könnyen. – Olyan gonosz vagy – mondta, miután lemászva róla elindultam a fürdőbe. – Felizgatsz, aztán itt hagysz – panaszkodott. Az ajkamat harapdáltam, nehogy elnevessem magam.

‒        Mindjárt visszajövök – próbáltam csábítóan kiejteni a szavakat.

Pisiltem, megmosakodtam azután visszamásztam az ágyba Harry mellé. A keze szinte azonnal felsiklott a combomra. Az ő házában voltunk, csak ketten, így semmi kifogásom sem lehetett. A tenyerét becsúsztatta a rajtam lévő nagy pólója alá, míg feltámaszkodott a másik kezére. Éhes tekintettel nézett rám, de a szemében ott csillogott az imádat is. Ezt a nézést mindig nagyon szerettem, bár nem sok embertől láttam. Ez a tekintet arról árulkodott, hogy számára én vagyok a legfontosabb, és szerintem ennél nincs jobb érzés a világon. Tudni, hogy valakinek te vagy a mindene, nagyon felemelő érzés. Az ajkait kínzó lassúsággal érintette az enyémekhez. Tudta, mit csinál. Jó szerető hírében állt, amit volt már alkalmam megtapasztalni.

Arra ébredtem, hogy valami nagy zajjal földet ér. Ijedten, hevesen verő szívvel ültem fel az ágyban, miközben a villanykapcsolóért nyúltam. A nagy sietségben levertem a poharamat, ami egy tompa puffanással ért le a padlóra. A szőnyeg valamennyire felitta a vizet, de egy része a parkettán landolt. Baromi jó. Körbenéztem a szobában, keresve minek sikerült halálra rémítenie. Az íróasztali lámpám a földön hevert. Úgy tűnt, a zuhanásban nem sérült meg. Shin után kezdtem kutatni, aki a szoba egyik sarkából nézett rám rémülten. Hirtelen kopogtatásra lettem figyelmes, aztán az ajtóm kinyílt.

‒        Mit csináltál Cicmic? – kérdezte apu aggódva.

‒        Én semmit – válaszoltam álmosan – Azt hiszem, Shin lerántotta az íróasztali lámpámat – vizslattam a még mindig rémült cicát.

‒        Majd felfogatom az asztallapra, akkor nem fog többet leesni – mondta.

‒        Rendben – a vizet kikerülve kimásztam a takaró alól. Pedig olyan szép álom volt.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Reggel fáradtan ébredtem. Ahogy felültem az ágyban elkezdtem szédülni. Forgott velem az egész szoba, így kénytelen voltam összeszorítani a szemeimet. Próbáltam mély lélegzeteket venni, míg nagyon lassan visszadőltem a párnáimra. Nem lettem jobban. Elfogott a hányinger és levert a víz. Ez nem olyan volt, mint egy reggeli rosszullét. Óvatosan kivettem az ágy alatt lévő lavórt. Feltettem az ölembe, várva hátha történik valami. A gyomrom kavargott, nem úgy tűnt, hogy egy hamar lenyugszik. A lavór fölé görnyedtem. A szemem sarkából láttam a cicámat, aki engem figyelt. Egyfolytában rázott a hideg, majd végre valahára a gyomortartalmam megindult. Pár hullámban távozott belőlem minden, de nem sokkal lettem jobban. A hányingerem elmúlt, viszont minden más megmaradt. Arrébb tettem a lavórt, utána összegömbölyödve a másik oldalamra fordultam. Nem hiszem el, hogy most még beteg is leszek. Léptek zaját hallottam, aztán kopogást és az ajtón belépett apa.

‒        Kicsim, te nem… – félbe maradt a mondata, amikor meglátott.

A lavórra pillantott, azután elfintorodott. Összerakta, mi történt. Az egyik ablakhoz sétált – a tőlem távolabbihoz – és kinyitotta azt. Lassan megcsapott a kinti hűvös levegő.

‒        Ez most a baba miatt van, vagy beteg vagy? – kérdezte leülve a felhúzott lábaimhoz. Lassan elkezdte simogatni a hátamat.

‒        Ez nem reggeli rosszullét – motyogtam.

‒        Akkor telefonálok az iskolába, utána pedig elviszlek az orvoshoz – elvette a lavórt a takaróról – Mindjárt visszajövök – biztosított, mire csak egy aprót bólintottam.

Tartotta a szavát. A szobámból felhívta a sulit, utána a munkahelyét is, közben végig a hátamat simogatta. Már a fejem is fájt. Némi segítséggel felöltöztem és megmosakodtam. A kanapén ülve várakoztam, míg apu elkészült.

‒        Hogy érzed magad?

‒        Nem jól – puszit nyomott a homlokomra.

‒        Meleg a fejed, lázasnak tűnsz – állapította meg.

‒        Adnál reggelit Shinnek? – pillantottam rá.

‒        Figyelsz te rám? – a kezét a vállamra tette.

‒        Igen, szerinted lázas vagyok – ismételtem el. Ettől még a cicám éhes.

‒        Tényleg nem vagy jól – adott enni a macskámnak, ezután kimentünk a kocsihoz.

Nagyon nem így képzeltem ezt a napot.

Ha elolvastad, kérlek jelezd! :)