2.évad 16.rész - magamhoz láncolnám

Sziasztok!

Remélem, mindannyian megbirkóztatok már a szeptember hozta változásokkal :) Mióta nem találkoztunk a blog átlépte a 18.000 oldalmegjelenítést, hihetetlenül hálás vagyok Nektek ezért. Elképesztően jó érzés látni, hogy ilyen szép eredményeket ér el a történet, köszönöm, hogy olvassátok. Jelentkezésem oka természetesen az új rész :) Kíváncsian várom, mit gondoltok róla, hiszen még mindig nem térünk vissza Emilyhez. 
Szeretnék utólag is nagyon boldog születésnapot kívánni az egyetlen Niall James Horannek! :)
Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily 

10.27.

~ Harry ~

Anyával együtt készítettük el a vasárnapi ebédet. Beszélgettünk, miközben főzőcskéztünk és tényleg jól éreztem magam, jó ideje először. Gemmát nagyon meglepte, ami köztem és Emily között történt. Jó testvérhez híven, hevesen szidni kezdte őt, mindenben nekem adott igazat, ugyanakkor látszott rajta, hogy elszomorítja a dolog. Gyorsan leállítottam, természetesen nem hagytam, hogy ocsmány szavakkal illesse a lányt, akit még mindig szerettem. Gem ezt is furának találta, de nem ellenkezett. Végig hallgatta hogyan szakítottunk, majd azt mondta, tényleg sajnálja a dolgot. Cicalány tetszett neki, és ugyanez nem volt elmondható a többi barátnőm nagy részéről. A nővérem a legtöbbjükben csak hírnévre áhítozó picsákat látott. Mondjuk, tényleg akadt köztük olyan is.

‒        Harry Drágám, odaadnád a merőkanalat? – anya hangja kizökkentett a gondolataim közül.

‒        Igen, persze – kivettem a fém eszközt a tartóból, és odanyújtottam neki.

‒        Köszönöm – mosolygott rám.

‒        Szívesen – figyeltem, ahogy megkavarja vele a krumplilevest.

‒        Ez mindjárt kész, kezdhetünk teríteni – szólalt meg anyu.

‒        Rendben – előszedtem a tányérokat, poharakat meg az evőeszközöket.

Hoztam be szalvétát a spájzból, azután szépen megterítettem az asztalt, úgy ahogy a nagyitól tanultam hat éves koromban.

‒        Elkészültem – jeleztem anyának.

‒        Oké, akkor légy szíves, szólj a többieknek – kérte, le se véve a szemét a tűzhelyen lévő ebédről.

Előbb Gemmának szóltam, aki az emeleti szobájában tartózkodott. Tegnap este bulizni ment a barátnőivel. Engem is hívott, de nem volt kedvem elmenni. Biztos jól sikerült a buli, mert hajnali négy körül hallottam csak hazajönni.

Ezután Robint hívtam, aki a nappaliban tévézett. Tegnap este buli helyett együtt néztük a meccset és vele is kitárgyaltam a szakítást. Ő is próbált vigasztalni, de végül inkább megittunk néhány sört, szigorúan nem lerészegedési célzattal. Örültem a támogatásuknak, mert jólesett, csak sajnos ettől semmi sem jött rendbe. Viszont legalább pár napig újra gondtalannak érezhettem magam, hiszen anya óvó tekintete vigyázott rám. Sokszor kívántam, bárcsak így lehetne mindig, de ez sajnos nem megoldható.

Már mindannyian az asztalnál ültünk, csak Gemma hiányzott körünkből. Végre valahára ő is megérkezett. Nagyon nyúzott volt és őt elnézve nem bántam meg, hogy nem mentem velük bulizni.

‒        Úristen! Kislányom, szörnyen nézel ki – anya őszinte reakcióját nem bírtam ki röhögés nélkül.

A konyharuhával takartam magam, azonban ez nem sokat ért, a nővérem nagyon csúnya pillantásokat küldött felém.

‒        Tudok róla – Gem leült az asztalhoz.

‒        Mennyit ittál? – anyu átült mellé.

‒        Nem sokat, viszont későn értem haza és fáradt vagyok, ezért nézek ki így – válaszolt, miközben a levesmerőkanálért nyúlt.

Szedett egy kicsit, aztán körbepillantott, kisvártatva a tekintet megállapodott rajtam. A többiek is engem figyeltek, nem sokára leesett miért.

‒        Ó, már mondom is – A vasárnapi ebédnél mindig mondunk áldást. Ha itthon vagyok, ez az én feladatom.

Összeszedtem a gondolataimat, majd mondtam valami egyszerűt és rövidet. Ezután elkezdtünk enni.

Miután anyuval elmosogattunk, én felmentem a szobámba. Felsőbb utasításra aludtam egy kicsit. Magamhoz vettem a fehér plüss macit, ölelgettem egy kicsit, míg végül lassan elnyomott az álom.

Ismerős illatot éreztem. Kinyitottam a szemeimet. Egy dombon találtam magam, ahol mindent zöld fű borított, megzavarva néhány fával meg bokorral. Nem ismertem fel a helyet, ellenben egy felém szaladó mosolygós barna, göndör hajú lányt igen. Emily nevetve rohant oda hozzám. Boldogan tártam ki karjaimat, ő pedig szó szerint rám vetette magát. Nagy hévvel jött, nem tudtam megtartani, ezért hátra borultunk. Meglepetés ért, mert nem a füvet éreztem a hátam alatt. Egy nagy kockás pokrócra terültünk rá, amin volt még egy piknikes kosár is, meg két üveg üdítőital. Em kuncogva a mellkasomra borult.

‒        Szeretlek! – magamhoz szorítottam, mert úgy éreztem, bármelyik pillanatban eltűnhet mellőlem.

‒        Én is szeretlek – felemelte a fejét, így egymás szemébe néztünk, míg elhagyták a szavak a száját.

Az arcával újra a mellkasomat érintette. A füle a szívem felett helyezkedett el, annak dobogását hallgatta. Már korábban is feltűnt, hogy szereti ezt csinálni, azt hiszem, ez megnyugtatja.

‒        Soha ne hagyj el! – bukott ki belőlem, mire Cicalány felkapta a fejét.

‒        Ilyet ne kérj tőlem, nem tudom, mit fog hozni a jövő – szomorúan fürkészett.

‒        Miért, mi fog történni? – Valamit elhallgatsz előlem?

‒        Hát, ez az. Ezt a legöregebb tengerész se tudná megmondani. A jövő bizonytalan, rejtélyes, tele van titkokkal, senki sem tudja előre, mi fog még jönni, legfeljebb csak sejtheti – magyarázta. Mellébeszélésnek tűnt nekem, de az őszinteség, amivel mesélte eléggé meggyőző volt.

‒        A jövőnek ez a természete – helyeseltem – De remélem, velem maradsz – Szükségem van rád.

‒        Én is szeretnék veled maradni – rám mosolygott, majd lassan megcsókolt.

Nem voltam rest viszonozni a csókját. A kezem a hátáról önkéntelenül a fenekére csúszott, mire az ajkaimra vigyorgott.

‒        Haz, nyilvános helyen vagyunk – nem tudta leplezni boldogságát.

‒        Nem érdekel – ajkai után kaptam.

‒        Engem igen – elhúzódott tőlem – Nem akarok a holnap reggeli újságok címlapján lenni – felült a csípőmre, megigazítva felgyűrődött ruháját.

‒        Rendben – adtam be a derekam. Majd nálam folytatjuk.

Felültem, így ő egy kicsit lecsúszott, de a karjaimmal megtartottam, nehogy hátra essen. Nagyon lassan előre dőltem, aztán ráhajoltam a szájára. Kisebb csókcsatába bonyolódtunk, aminek ő vetett véget. Levegőért kapkodva, kipirulva vált el tőlem. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, de minden nappal egyre jobban szeretem, és egyre többet akarok belőle. Ha tehetném, magamhoz láncolnám. Nem normális ilyet érezni, mégis ilyen gondolatok kavarognak bennem. Ő az igazi, ebben biztos vagyok. Ezért elzárnám a világ elől, hogy ne lehessen másé. Szeretem, jobban, mint bárkit ő előtte.

A gondolataim megszűntek, amikor megéreztem ajkait az enyémekre nyomódni. Újabb csókba kezdtünk, miközben karjait körém fonta. Ismét Cicalány törte meg a varázst. Mosolyogva elhúzódott tőlem. Gyönyörű barna íriszei ragyogtak a szép nyári napfényben.

‒        Az előbb úgy elbambultál, merre jártál? – kérdezte kíváncsian. Homlokomat az övének döntöttem, míg lehunytam a szemeimet.

‒        Csak azon agyaltam, mennyire szeretnélek magam mellett tartani – suttogtam.

‒        Ne rontsd el a pillanatot! A nyár végéig még biztosan veled leszek.

‒        És utána? – kinyitottam a szemem.

‒        Az a jövő, amiről már beszéltünk – puszit nyomott az arcomra – Most csak koncentráljunk a jelenre, állítsuk meg az időt! – vigyorgott rám.

‒        Benne vagyok – elmosolyodva apró puszit hintettem a szájára – Én már éhes vagyok, te hogy vagy ezzel?

‒        Ehetünk, ha szeretnél, nekem mindegy – vont vállat.

Ráültettem az egyik pokrócon lévő párnára. Ezután szendvicseket vettem elő a piknikes kosárból. Közben Emily kis műanyag poharakba töltött nekünk innivalót.

‒        Melyiket kéred? – mutattam felé.

‒        A kisebbet – odanyújtottam neki a nagyobbat.

‒        El fogsz fogyni, ha nem eszel rendesen – jegyeztem meg.

‒        Ó, ugyan! – Cicalány legyintett – Majd hízok akkor, ha várandós leszek, addig jó nekem így.

‒        Nem – megráztam a fejem – Nem jó. Nem egészséges dolog.

‒        Szerintem, te több egészségtelen dolgot csináltál már életedben – mondta közömbösen.

‒        Lehet – értettem egyet – De attól még félthetlek – Em rám pillantott.

‒        Ne csináld ezt velem! – kérte.

‒        Micsodát? – kérdeztem értetlenül.

‒        Ne aggódj értem, én rendben leszek – halkan hallottam a hangját. Elkezdett elmosódni a kép, azután minden elsötétült.

Kinyitottam a szemem. A gyerekkori szobámban voltam, otthon anyáéknál. A maci már nem volt mellettem, álmomban lelöktem az ágyról. Felvettem a földről, aztán magamhoz szorítottam. Nem elég, hogy ébren is folyton rá gondolok, még álmomban is megkínoz. És ugye nem is ő lenne, ha nem oktatna ki. Bizonygatja nekem, hogy rendben lesz, pedig mindketten tudjuk, ez is egy hazugság. Felsóhajtottam. A fehér plüss állaton érződött az illata. Miért olyan nagy kérés újra látni téged? Csak beszélni szeretnék veled. Elmondani mindent, ami a fejemben kavarog. Vajon meghallgatnál? Foglalok még olyan fontos helyet a szívedben, mint állítottad, vagy sikerült kitépnem magam onnan?

Délután sétáltam egyet a környéken. Esőre állt az idő, néhány kósza csepp már mutatta, mi lesz, de szerencsére kapucnis pulcsit viseltem. Odakeveredtem a játszótérre, ahol utoljára Emilyvel voltam. Kicsiként rengeteget jártunk ide a barátaimmal. Szerettem ezt a helyet, pedig hét évesen itt törtem el a kezem, amikor leestem a mászókáról. Leültem az egyik hintára. Újra elolvastam a falon lévő feliratot. Nem hazudtam Cicának, tényleg semmi közöm sem volt hozzá. Amióta az eszemet tudom, ott van az a graffiti. Lassan lökni kezdtem magam. Hihetetlen, hogy mindenről ő ugrik be. Itt minden rá emlékeztet, a turnén mindegy hol voltunk éppen, mindig láttam valamit, amit valamilyen módon hozzá tudtam kötni. Még sosem viselt meg így szakítás, és elkezdtem félni. Mi van, ha sosem fogom feldolgozni? Hirtelen csörögni kezdett a telefonom. Anyu keresett, gyorsan felvettem.

‒        Szia!

‒        Szia, hol vagy? Mindjárt esni fog, te pedig nem vittél esernyőt – hangjában érződött az aggódás. Az eső éppen csak szemerkélt, egyáltalán nem volt zavaró.

‒        Mindjárt otthon leszek, ígérem, csak kérlek, ne aggódj folyton! – sóhajtottam fel.

‒        Az Anyád vagyok, ez a dolgom – Tudtam, hogy ez fog jönni. Leszálltam a hintáról és elindultam hazafelé.

‒        Igen, tudom – motyogtam – Most leteszlek, de pár perc múlva otthon leszek.

‒        Rendben – bontottam a vonalat.

Soha nem vallanám be neki, mégis nagyon szeretem, amikor ilyen. Ettől szeretettnek érezem magam és fontosnak. Ez valami olyan, amit mindenkinek éreznie kellene. Megérkeztem a házhoz. Időközben az eső tényleg eleredt ráadásul a szél is elkezdett fújni. Furamód ez nem zavart, jól estek a hideg esőcseppek.

Felmentem a szobámba, majd száraz ruhába öltöztem át. Lesétáltam a nappaliba, ahol anyáék tévéztek. Leültem melléjük, rá pár percre megjelent Gemma, a kezében egy ismerős dobozzal.

‒        Épp jókor jöttél öcsi – letette a játékot a dohányzóasztalra – Úgy döntöttünk scrabble-t játszunk, gondolom te is csatlakozol hozzánk – mosolygott rám.

‒        Még szép, ebben mindig elverlek titeket – vigyorodtam el.

~ Macy ~

Hétfőn suli után szinte repültünk az autóval hazáig. Szóltam Carolnak, hogy sietek haza, ezért rákapcsolt. Amúgy is szeretett száguldozni, de most tényleg gyorsan ment. Nagyot fékezve állt meg a házunk előtt, majdnem lefejeltem a kesztyűtartót.

‒        Köszi, Carol, az adósod vagyok, főleg, ha kapsz emiatt egy csekket – szálltam ki a kocsiból.

‒        Szavadon foglak – vigyorodott le – Szia!

‒        Szia! – intettem neki, aztán a bejárati ajtóhoz rohantam. Szinte feltéptem azt, és már fél lábbal a szobámban voltam.

‒        Helló Édes! – Niall kitárt karokkal várt rám a helyiségben.

‒        Szia! – nagy hévvel a karjaiba rohantam, amitől az ágyamra estünk.

‒        Hé, hé, mi ez a nagy sietség? – Manóm elnevette magát, míg én a fejemet a mellkasára hajtottam.

‒        Azt hittem, sosem telik el ez a rohadt nap – mondtam dühösen. Itthon kellett volna maradnom.

‒        Miért vagy olyan mérges? – elkezdte simogatni a hátam.

‒        Meg kell ismételnem az egyik vizsgámat – fortyogtam – Tök igazságtalanul húzott meg. Mindenre tudtam válaszolni, csak egy rohadt kérdésre nem. Utálom ezt a hülye picsát! – dühöngtem.

‒        Nyugodj meg! – apró puszit nyomott a fejem búbjára – Legközelebb sikerülni fog, tudom, hogy meg tudod csinálni, ügyes lány vagy – szavai hallatán elmosolyodtam.

‒        Szeretlek! – suttogtam, amire hamarosan meg is kaptam a választ. Olyan jólesik a támogatásod. Tiszta Cicalány kettő vagy, ő is mindig hasonlóan bátorít. Az arcomat a felsőjébe dörgöltem.

‒        Mi az Édes, álmos vagy?

‒        Egy kicsit – vallottam be – Te aludtál? – felemeltem a fejem, így gyönyörű kék íriszeibe tudtam nézni.

‒        Igen, és ahogy elnézlek, neked is kéne egy kicsit – szeretetteljesen végig simított az arcomon.

‒        Most még túl mérges vagyok – visszahajtottam a fejemet az előbbi pozícióba.

Manóm nem mondott semmit, egyszerűen csak elkezdett nekem énekelni. A Little things mellett döntött, mire a saját részéhez ért, én már nagyokat pislogtam.

Amikor kinyitottam a szemem, hirtelen nem tudtam, hol is vagyok. Körbepillantottam. Még mindig Manón feküdtem, aki a mozgolódásomra megszólalt:

‒        Felébredtél? – suttogta.

‒        Mennyit aludtam? – kérdeztem kómásan, miközben a hajamba túrtam.

‒        Úgy egy órát – válaszolt, míg megsimogatta az arcomat. Nyöszörögve felültem a csípőjére. – Kell ma valamit tanulnod? – fürkészett kíváncsian.

‒        Nem – megráztam a fejem – Holnap nem megyek be.

‒        Miért? – Niall felhúzta a szemöldökét.

‒        Holnap mész vissza, veled akarok lenni, nem az iskolában, főleg a mai nap után – motyogtam, ahogy lemásztam róla.

‒        Nem lesz ebből baj? – elkaptam aggódó tekintetét.

‒        Nem, ez már fele annyira se szigorú, mint a középiskola – halványan rá mosolyogtam – Kimegyek a mosdóba – mondtam elindulva az említett helyiségbe.

A fürdő után a konyhát is meglátogattam. Ittam egy kicsit, aztán utána néztem, mik a lehetőségek vacsorára. Anyáék mindketten dolgoztak, cukik voltak, mert egyikük se vett ki szabadságot, mivel már előre beharangoztam Manóm érkezését. Visszamentem a szobámba. Mikor beléptem, Ni épp az íróasztalomnál ült és valamilyen papírokat rendezgetett.

‒        Mit csinálsz? – sétáltam oda hozzá kíváncsian.

‒        Amíg nem voltál itt, dalírással ütöttem el az időt, meg persze gitároztam is – válaszolt mosolyogva.

‒        Menthetetlen vagy – ráztam meg a fejem – Végre kapsz egy kis pihenőt, erre akkor is ezzel foglalkozol – vetettem egy pillantást a lapokra.

‒        Szeretem csinálni – nyomott puszit az arcomra – Bár, valószínűleg ezekből semmi nem fog albumra kerülni – a hangja szomorúnak tűnt.

‒        Miért? – ráncoltam össze a homlokom.

‒        Elég nehéz keresztülvinni az akaratunkat a kiadónkon – sóhajtott fel – Ők, sajnos azt hiszik, jobban értenek ehhez, de ez igazából csak a látszat. Azt teszik az albumra, amiről úgy gondolják, sok pénzt fog hozni – magyarázta.

‒        Undorító ez a világ, amiben élünk – grimaszoltam.

‒        Az – helyeselt – De azért szerencsére vannak benne jó dolgok is – lágyan megcsókolt.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Nagyon szomorú voltam, amikor másnap egy körül elbúcsúztam Manómtól az állomáson. Ő próbált lelket önteni belém, de nem segített az a tudat sem, hogy kevesebb, mint egy hónap volt már csak hátra a turnéjukból. Valahogy nem tudott megvigasztalni ez a tény és megtörtént az, amitől igencsak tartottam. Nem sikerült összeszedni magam az ő kedvéért, emiatt Niall arca is búskomorrá vált. Mondanom sem kell, gyötört a bűntudat, mert ezzel elrontottam a kedvét. Biztos voltam benne, hogy neki sem jó ez, de ő leplezte, kivéve akkor, mikor emiatt látott szomorúnak. Szar volt így elbúcsúzni.

Hazafelé beugrottam Cicalányhoz. Mielőtt becsengettem volna, letöröltem a könnyeimet és mosolyt erőltettem az arcomra. Már messziről hallottam gyors lépteit.

‒        Szia! Cicalány!

‒        Szia, Macy! – Em boldog mosollyal az arcán átölelt.

‒        Hűha, valaki már nagyon jól van – vigyorodtam el.

‒        Igen, tegnap elmentem az orvoshoz, ma még itthon kellett maradnom, de holnap irány az iskola – mesélte.

‒        És mi volt az a szombati rosszullét? – besétáltunk a szobájába.

‒        Visszaestem, utána pedig Apáék szigorú pihenésre fogtak– leült az ágyára, ahol egy nagy kupac összehajtott ruha várt a sorsára. Emily intett nekem, így én is helyet foglaltam.

‒        Te mit csinálsz? – érdeklődtem.

‒        Ja, ezek? – nézett a ruhákra – Mostam, vasaltam, kitakarítottam a fürdőt, a nappalit meg a konyhát is, még a saját szobámat kellene – válaszolt körbepillantva.

‒        Cicalány, már nem azért, de a pihenés szó mond neked valamit? – A barátnőm teljesen meghibbant.

‒        Igen, egészen eddig azt csináltam, viszont végre jól vagyok, és a ház már gyalázatosan nézett ki – magyarázta, miközben egy kisebb kupac ruhát az egyik szekrénybe tett.

‒        Segítsek valamit? – felálltam az ágyról.

‒        Nem, dehogyis! – rázta meg a fejét.

‒        Biztos?

‒        Teljesen – rám mosolygott. A szemei nagyon csillogtak és megint viselte a láncot. Mi lesz így veled te lány?

‒        Menthetetlen vagy – felsóhajtottam, mire elnevette magát.

‒        Mondj olyat, amit nem tudok! – vigyorgott rám.

Ha elolvastad, kérlek jelezed :)