2.évad 15.rész - csak rá gondolok

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, nem szegi kedveteket, hogy a nyár utolsó napjaiban vagyunk. Mint az lenni szokott, jelentkezésem oka ezúttal is az, hogy meghoztam a folytatást. Régen várt - legalábbis a barátnőm által biztosan - szemszög van ebben a részben. Nagyon kíváncsian várom, mit szóltok hozzá, szóval ne felejtsetek el valamilyen módon jelezni nekem. :)
Utólag is szeretnék nagyon boldog szülinapot kívánni az egyetlen Liam James Payne-nek! :)
Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

10.24.

~ Macy ~

Emily betegeskedése nem a legjobbkor jött. Tudtam, hogy kedden kellett volna beszélem vele, de olyan jó kedvűnek tűnt, képtelen voltam elmondani neki, mert tudtam, lelombozná a dolog. Ha még csak rossz kedve lett volna tőle, hát legyen, de amit mondani akartam, az fájdalmat okozott volna neki, még pedig nem is kicsit. Harryről lett volna szó. Manóm kedden bővebben elmesélte, mit művelt Harry, és ők mit találtak ki. Felhívták Hazza anyukáját, és arra kérték, beszéljen a fiával. Nem mondtak semmi konkrét dolgot, mert Anne szavaiból úgy tűnt, nem tudja mi történt az elmúlt időszakban. Arra kérték hívja fel, és ha kibújna a beszélgetés alól, akkor kapja el, amikor a szünetben hazamegy hozzájuk. Bár híresen közel álltak egymáshoz, Harry mégsem beszélt neki ezekről. Én ezt aggasztónak találtam, míg a srácok úgy gondolták, csak szégyelli azt, ami történt. Nem tudtam, mi lehet az igazság, mindenesetre már én is kezdtem azt érezni, hogy kettejük szenvedésének végét csak az jelentheti, ha újra találkoznak. Eltelt több mint egy hónap, és nemhogy javult volna, az állapotuk csak rosszabb lett. Emily hiába mutatta magát erősnek, tudtam a pulcsiról, és tegnap mikor nála jártam meglátogatni, viselte a Harrytől kapott nyakláncot. Engem nem tudott átverni, még akkor sem, ha ezt el tudta hitetni magával. Biztos voltam benne, hogy amikor senki nem látja keservesen sír. Nem tudja elengedni őt.

Shane-nel is beszéltem, ő szólt Cicalány betegségéről. Ő is járt a házukban, és ugyanarra jutott, mint én. Ideje lenne közbeavatkozni. Eddig úgy ahogy, békén hagytuk őket, de ez így ebben a formában nem mehet tovább. Éppen elég időt adtunk nekik, már nem bírjuk tovább nézni a szenvedésüket. Ez járt a fejemben anatómia órán, egyáltalán nem figyeltem oda. Nem volt kedvem ehhez, de nem csak emiatt. Niall már készülődött ide, én pedig vele akartam lenni. Olyan helyeken éreztem a hiányát, amikhez nem voltam hozzá szokva.

Elszállt két óra, én meg gyakorlatilag egy percet sem fogtam fel az egészből. Ez a napom így telt el. Hol Manóra, hol Cicalányra gondoltam.

Az óráim végeztével benéztem Emilyhez. Hosszan csengettem, mire végre valahára beengedett. Ide kellett volna szólnom, mielőtt jövök.

‒        Szia, Cicalány! – kitárt karokkal indultam meg felé, azonban ellépett előlem.

‒        Ne, nem akarlak megfertőzni – motyogta kedvetlenül.

Csak a hálóingét viselte, de a házban jó meleg volt. Tegnap is hasonlóan nézett ki, akkor sem engedett a közelébe.

‒        Rendben – becsuktam a bejárati ajtót, majd követtem őt a szobájába.

‒        Kérsz valamit? – pillantott rám, miközben leült az ágyára.

‒        Nem, köszönöm – megráztam a fejem – Hogy érzed magad? – érdeklődtem kíváncsian, helyet foglalva a lábai mellett.

‒        Nem túl jól – betakarózott. A hangja nagyon gyengének hallatszódott.

‒        Sikerült helyettest találni a táncórádra?

‒        Igen, Alyson el tudta intézni – válaszolta.

‒        Ugye hétvégén itthon maradsz pihenni és nem dolgozol? – néztem rá szigorúan.

A tekintet elárulta, nem tetszik neki, hogy a saját fegyverét használom ellene.

‒        Még nem tudom, ha reggel jobban leszek, bemegyek, viszont már szóltam Hollynak – mondta végül.

Felsóhajtottam. Menthetetlen vagy. Beállt egy kis csend közénk, amit végül Cicalány köhögési rohama tört meg. Gyorsan odaadtam neki az éjjeliszekrényén lévő vizét. Belekortyolt néhányat, majd a köhögése abba maradt.

‒        Tök jó, eddig még ez nem volt – Em fáradtan hátra dőlt.

A szemei táskásak voltak, nem tudott aludni. Megérintettem a homlokát.

‒        Úgy tűnik, lázad az szerencsére nincs – mosolyodtam el.

‒        Niall itt van már? – kérdezte hirtelen. Nem nézett rám, a takaróját figyelte.

‒        Még nincs – válaszoltam szomorkásan – Nem sokára jönni fog – tettem hozzá meggondolatlanul.

Szavaim hallatán szomorú lett az arca, azonban ez természetesen nem kettőnk ellen szólt. Gyorsan mondj valamit!

‒        Shane szólt, hogy át fog jönni? – kérdeztem. Em egy pillanatra megremegett, mint akit épp kiszakítottak a gondolatai közül.

‒        Tessék? – motyogta. Még egyszer türelmesen elismételtem. – Nem ígérte biztosra, de szerintem el fog jönni, mindig szakít rám időt – mintha elmosolyodott volna.

‒        Szükséged van valamire? – kezemet a lábaira simítottam.

‒        Most nem, köszönöm – a cicája felugrott mellé a takaróra, amivel kis híján a szívbajt hozta rám, nem láttam honnan jött elő.

Cicalány mosolyt erőltetve magára, simogatni kezdte Shint. Ahogy előre dőlt, kivillant a Harrytől kapott nyaklánc. Emilytől ez nem számított furának, gyakran megtartotta a volt barátaitól kapott dolgokat, mégis furcsa érzések kerítettek hatalmába. Hirtelen rezgést éreztem a zsebemben. Odakapva elővettem a telefonom.

„mindjárt itt vagyok, innentől kellene egy kis segítség Manó xxx”

Elmosolyodva visszaírtam neki. Amikor felnéztem, Emily még mindig cicázott.

‒        Tényleg nincs szükséged semmire? – a tekintetemet végig vezettem rajta.

‒        A-a – megrázta a fejét, le sem véve a szemét Shinről.

‒        Rendben, akkor én megyek – felálltam az ágyról – Szólj, ha bármi van, oké?

‒        Oké – bólintott, míg a macskát hátra hagyva kimászott a lila takaró alól – Kösz, hogy benéztél – a hangja még mindig erőtlennek hatott, de próbált mosolyogni.

‒        Bármikor – átöleltem, még mielőtt tiltakozni tudott volna.

‒        Ne csináld, el fogod kapni! – Cicalány kibújt a karjaim közül – Ha tényleg megbetegszel, az a te hibád lesz – nézett rám szúrósan.

‒        Nem lesz semmi baj, ne aggódj már! – intettem le. Azért gáz lenne, ha lebetegednék, pont mikor Manóm végre meglátogat.

‒        Ismersz, nekem ez a dolgom – kiléptem a bejárati ajtón.

‒        Igen, tudom – elmosolyodtam – Próbáld kipihenni magad!

‒        Igyekszem.

~ Harry ~

Ahogy megérkeztünk Londonban a reptérre, elköszöntünk egymástól és már is indultunk tovább. Én vállaltam, hogy ránézek a házunkra, így nem kellett Paulnak, aki a családjához sietett. A házban minden helyiséget leellenőriztem, az erkélyen is jártam, aztán benyitottam a szobám melletti balról lévő ajtón. Szép rendben hagyta itt. Az ő illata terjengett a helyiségben, ami hihetetlennek tűnhet, de így volt. Körbepillantva megláttam a tőlünk kapott maciját. Miért hagytad itt? Hülyén hangzik, de egyedül olyan szomorúnak tűnt.

‒        Na, gyere, majd mi jól megleszünk – Beszélek egy plüss állathoz, tényleg kezdek bekattanni.

Levittem a fehér macit, azután elvettem a fekete Range Roverem kulcsát. Aludtam a repülő úton, ezért nem voltam álmos, úgy gondoltam, egyedül is haza tudok menni anyuékhoz. Bezártam az ajtót, aztán beültettem a macit az anyós ülésre. Bekötöttem, nehogy előre boruljon egy nagyobb fékezésnél. Kell mondanom, hogy elég sokan megbámultak az úton? Mert így történt. Egy kis csaj úgy megnézett, nem tudtam eldönteni, a macira ez a reakció vagy rám. Mindenesetre balesetet nem okoztam vele.

Gyorsan elrepült a haza út. Meglepődtem, pedig mindig ez van, a visszaút valamiért rövidebbnek tűnik.

Már a feljárónkon álltam egy ideje, de még nem akaródzott bemenni. Csak ültem ott, fogtam a kormányt és a házunkat figyeltem. Furcsa szentimentális érzések rohamoztak meg. Hellyel-közzel ebben a házban nőttem fel, azonban most valamiért fura volt itt lenni. Érzékeltem, ahogy kinyílik a bejárati ajtónk. Anya jött ki rajta, aki egyből felém sietett. Nem vártam meg, amíg odaér, kiszálltam és nagy léptekkel hozzá igyekeztem. Mindkettőnk arcán egy boldog mosoly virított, amikor végre átöleltük egymást.

‒        El sem hiszem, végre itt vagy! – erősen magához szorított. A hangjában érződött, hogy elérzékenyült.

‒        Egy kicsit nekem is hihetetlen – motyogtam.

‒        Gyere be! Tettem neked félre az ebédből – elhúzódva tőlem felnézett rám könnyes szemeivel.

‒        Hozom a cuccaimat – megfordulva visszasétáltam a kocsihoz.

Kivettem a bőröndjeimet, aztán a macit is, majd bementem a házba. A megszokott útvonalon eljutottam a szobámba, ahol mindent ledobáltam. Körbenéztem az ismerős helyiségben. Anya felkészült az érkezésemre, kitakarította a szobámat. Minden olyan, ahogy Emilyvel itt hagytuk. Kedvetlenül odasétáltam az ablakhoz, amit teljesen kinyitottam. Ezután lementem a konyhába anyuhoz. Megettem az általa félretett kaját, miközben a turnéról kérdezgetett. Gemma még nem volt otthon, Robin dolgozott, így csak ketten beszélgettünk. Nem mondtam neki semmit a mostanában történt rossz dolgokról, nem akartam, hogy tudjon róluk és aggódni kezdjen értem.

A majdnem vacsi után, anya szó szerint az ágyba tuszkolt. Nem nagyon bántam, mert kimerült voltam, hiába aludtam a repülőn. Lefürödtem, azután lefeküdtem az ágyba. Gyorsan elnyomott az álom, csak másnap délelőtt tértem magamhoz.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Éberen feküdtem az ágyamban, a fehér plafont tanulmányozva. Furcsa érzésem volt, nagyon ritkán adatik meg, hogy nem ébresztőre kelek fel, és nem kell mennem sehova. Csak feküdtem, a gondolataim pedig megint Cica felé kalandoztak. Mit csinálhat most? Jól van? Vajon őt is megviseli? Valaki mással vigasztalódik? Mert az nagyon fájna. Nem tudok rosszabbat elképzelni annál, hogy valaki mással boldog. Ő csókolja meg helyettem, ő mond olyan dolgokat neki, amiket nekem kellene, ő vigyáz rá, míg én valahol a színpadon állva énekelek, de közben csak rá gondolok. Halk kopogtatás hozott vissza a valóságba. Felültem az ágyamban, kíváncsian nézve az ajtót, ami lassan kinyílt. Anya dugta be a fejét a szobámba.

‒        Jó reggelt, Drágám! – mosolygott rám.

‒        Neked is – viszonoztam gesztusát.

‒        Reggeli után vagy előtt szeretnél beszélgetni? – kérdezte elülve az ágyam szélére.

‒        Miről? – ráncoltam össze a homlokom.

‒        A gondról, amiről nem beszélsz nekem – jelentette ki – Egy hete leráztál, amikor felhívtalak – folytatta – Louis felhívott engem még azelőtt. A többiekkel együtt azt kérték beszéljek veled, mert aggódnak érted. Harry szívem, mi történt? – anyu aggódó tekintettel méregetett. Hát, ez nem jött össze. Azt hittem, túljártam anyám eszén, de már megint bebizonyította, sokkal okosabb, mint én. Elfordítottam a fejem és kibámultam az ablakon.

‒        Nem akarok beszélgetni – motyogtam.

‒        Akkor kénytelen leszek a srácokhoz fordulni – szólalt meg.

‒        Szakítottunk Emilyvel – böktem ki. Rohadt nehéz kimondani.

‒        Micsoda? – anya döbbent arckifejezéssel nézett rám – Mégis mi történt?

‒        Hát… öm… – megdörzsöltem a homlokom – Kitaláltam valamit, amire nem az volt a reakció, amit vártam – foglaltam össze röviden.

‒        Mit találtál ki? – szinte félve kérdezte.

‒        Azt szerettem volna, hogy Emily velem jöhessen a turnéra. Tud énekelni, egészen jó hangja van. Az egyik kiadó látatlanban szerződést ajánlott neki az én javaslatomra. Megengedték volna, hogy magunkkal vigyük. Közben dalokat írtunk volna, ezzel egy időben pedig építgethettük volna a zenei karrierjét együtt – válaszoltam szomorúan.

‒        Megkérdezted tőle, szeretné-e? – megráztam a fejem – Miért nem?

‒        Azt hittem, ő is úgy érez, ahogy én, és velem szeretne lenni – suttogtam.

‒        Ez nem jelenti azt, hogy nem szeret téged – anyu a kezemért nyúlt.

‒        Tudom, de mérges lettem és veszekedtünk.

‒        Más tervei voltak?

‒        Igen, csak ezekről elfelejtett szólni nekem – pufogtam.

‒        Te se mondtad neki az ötletedet – szólalt meg.

‒        Most őt véded? – a szemeim rá villantak.

‒        Nem – megrázta a fejét – Csupán közlöm a tényeket.

‒        Mindegy, a lényeg, hogy haza utazott. Folytatja az életét úgy, ahogy ő tervezte el.

‒        Nem haragudhatsz rá ezért – megszorította a kezem.

‒        Magamra is dühös vagyok, de rá nem ezért vagyok mérges. Hagyott nekem egy levelet. Arra kért, engedjem el. Megszakított velem minden kapcsolatot. Nem engedte, hogy bocsánatot kérjek, vagy csak egyszerűen megbeszéljük a dolgokat – magyaráztam.

‒        Sajnálom, Drágám – anyu szomorúan pillantott rám.

‒        A barátai sem segítenek. Szerintem Emily sincs jól, viszont semmit sem hajlandóak mondani.

‒        Ő sem? – felhúzta a szemöldökét. Összeszorítottam a szemeimet, míg megeresztettem egy gondterhelt sóhajt.

‒        Azért hívtak fel a srácok, mert gondok voltak velem – nem tudtam a szemébe nézni.

‒        Miféle gondok? – gyanakvóan kérdezte.

‒        Dührohamok, veszekedések, ivás…

‒        Ezekről én miért nem tudok?! – anya hangja mérgessé vált.

‒        Nem akartam, hogy aggódj értem – összeszedtem a bátorságomat és belenéztem a szemébe. A tekintete ellágyult őszinteségemet látva.

‒        Az én dolgom megvédeni téged, nem pedig fordítva – mondta végül.

‒        Ugyan, hagyd már! – majdnem elröhögtem magam.

‒        Nem – a takaróra csapott – Az Anyád vagyok, tetszik vagy sem, ez az én feladatom.

‒        Szeretlek! – szavaim hallatán, egyből elmosolyodott. Bárcsak, neki is mondhatnám.

‒        Én is szeretlek – bemászva mellém az ágyba, átölelt – Mindig is szeretni foglak – erősen szorított magához.

Léptek zajára lettem figyelmes, aztán megjelent a szobámban a nővérem.

‒        Én is, én is! – elkezdett felém szaladni és a másik oldalamról átölelt.

‒        Szia, Gem!

‒        Szia, álomszuszék – elhúzódott tőlem – Este köszönni akartam, de úgy húztad a lóbőrt, hogy nem tudtalak felkelteni – mesélte.

‒        Bocs, az énekelgetés, ahogy te hívod, fárasztó dolog – ásítottam egyet.

‒        Na, és hol van Emily, őt nem hoztad? – érdeklődött kíváncsian.

Ő még az eredeti tervet ismerte, mi szerint Em eljön velem a turnéra és a szünetben együtt jövünk el ide, majd Emilyékhez is ellátogatunk. Erről anyuék nem tudtak, csak Gemmának volt alkalmam elmondani.

‒        Kicsim, később elmagyarázom, most hagyjuk Harryt felöltözni – anyu felém fordult – Lent várunk a reggelivel.

~ Macy ~

Csütörtök este bemutattam Manómat a szüleimnek. Izgultam, nagyon ideges voltam, viszont fele annyira sem sikeredett kínosra, mint az én bemutatkozásom. Apuéknak tetszett Niall, semmi kifogásuk sem akadt az ellen, hogy a szobámban aludjon. Bár, anya vacsora után félre vont és védekezésre szólított fel. Korán aggodalmaskodott, mert aznap este ilyesmire nem kellett ügyelnünk. Vacsora után Manóm megfürdött, mire én elkészültem, ő már régen elaludt. Fáradt volt, amit megértettem, de attól még szomorú voltam, hisz nagyon vártam már, hogy itt legyen.

A pénteki napomat „kivettem”, a szüleim dolgoztak, így egy teljes nap kettőnk rendelkezésére állt. Kimondhatatlanul jó érzés töltötte el az egész testem. Itt volt velem teljes valójában, nem kellett sehova sem mennie, csak mi ketten léteztünk.

Meztelen felsőkarját simogattam, miközben tekintetemmel arcát fürkésztem. Egy lusta mosoly formálódott ajkain, míg engem tanulmányozott.

‒        Szeretlek! – közelebb csúszva hozzá, ajkaimat az övéire tapasztottam.

Újabb szenvedélyes csókot váltottunk, ki tudja már hányadik alkalommal a mai nap folyamán. Nem igazán tudtunk betelni egymással. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy Manóm keze már megint a fenekemre csúszott. Vigyorogva elhúzódtam tőle.

‒        Nem akarsz előbb enni valamit? Mindjárt egy óra – kuncogtam.

‒        Nem – megrázta a fejét – Csak téged akarlak – a számba haraptam.

‒        Nos, ez nagyon hízelgő, de én éhes vagyok – mondtam kimászva az ágyból. Felhúztam a padlón heverő fekete csipke bugyimat, meg Manóm szürke felsőjét. – Biztos nem kérsz semmit? – mire hátra fordultam, már bokszeralsóban állt mögöttem.

Elvigyorodtam. Tudtam, hogy kamuzik, a fiúk minden másnál jobban imádják a hasukat. Kaja után visszabújtunk az ágyba. Kihasználtuk az időt, csak egymással foglalkoztunk, míg a szüleim haza nem jöttek.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Szombaton már kimozdultunk a házból. Elvittem pár helyre Niallt, sokat sétáltunk a városban, pedig nem volt valami jó idő. Kézen fogva haladtunk egymás mellett és csak beszélgettünk, mindenről, ami eszünkbe jutott. Egyszer csak Manóm nem bírta tovább. Olyan témát hozott fel, amit itt léte óta még nem érintettünk:

‒        Mi van Emilyvel? – próbálta csak úgy mellékesen feltenni a kérdést.

‒        Szerda óta beteg – válaszoltam, miközben elhaladtunk egy cukrászda mellett.

‒        Mi a baja?

‒        Összeszedett valami vírust – vontam vállat – Pocsékul volt, amikor csütörtökön meglátogattam.

‒        Azóta nem tudsz róla? – pillantott rám Ni.

‒        Nem beszéltem vele, de értesüléseim szerint, hallgatott rám és tegnap nem ment be dolgozni, otthon maradt pihenni – egy ismerős hang ütötte meg a fülemet. Kivettem a telefonom a táskámból. – Csak emlegetni kellett – mosolyodtam el. Megnyitottam az SMS-t.

„Szia! Helyzetjelentés: Ma bementem dolgozni, de rosszul lettem. Shane eljött értem, most otthon vagyok vele meg Apával. Ne aggódj értem, ők vigyáznak rám, nem lesz semmi bajom :) Cicalány ♥”

Kétkedve olvastam az üzenetét.

‒        Mi történt? – Manómra néztem.

‒        Em megint rosszul lett.

Ha elolvastad, kérlek jelezd! :)