Sziasztok!
Hogy vagytok? :) Remélem, Mindannyian nagyon jól vagytok és örömmel kezdtek visszatérni a normális élethez. Hogy ez minél jobban sikerüljön, hoztam Nektek egy kis csemegét az új rész képében. Úgy áll a helyzet, hogy jövő hónapban nem lesz új rész, megértéseteket köszönöm. Jó szórakozást a részhez! :)
Aki ma Harry koncertjére ment volna, találkozunk februárban :)
Puszi: Emily
02.13.
~
Emily ~
Ma délelőtt végre
meglettek az elkallódott eredményeim. Az orvos személyesen hívott fel és kért
elnézést, amiért elkutyulták a mintákat. Minden negatív lett, aminek örültem.
Most egy darabig nem lesz újabb vizsgálat, így egy kicsit fellélegezhetek és
magammal foglalkozhatok. A napokban elkezdtem tornázni, több helyen is
olvastam, hogy a rendszeres mozgás jó a várandósság alatt. Sosem hittem volna,
hogy valaha otthoni tornába fogok, az élet hoz furcsa dolgokat. A legdurvább az
egészben az, hogy jó érzés csinálni, minden nap várom a napi tornázást.
Próbálok nagyokat sétálni a városban, állítólag ez is jót tesz. Többnyire
egyedül sétálok és csak nappal, így nem érzem szükségét kíséretnek. Egyedül
bizarr sétálgatni, komolyan fontolóra vettem egy kutya vásárlást, aztán
rájöttem, képtelen lennék időt és energiát fordítani egy kis kutyára a
jelenlegi helyzetben.
Ma is egyedül
voltam, mivel apának dolgoznia kellett. Az ellustulás megelőzése érdekében
mindennap próbáltam valamit csinálni. Ma a bevásárlás volt terítéken, amivel a
napi sétálást is letudtam. Egy hosszú listát írtam, nehogy valamit elfelejtsek
megvenni. Ha már a városban voltam feltöltöttem a fonal raktáromat is. Rengeteg
ötletet találtam horgolt baba cuccok témában. Egyik gyönyörűbb volt, mint a
másik. Szerencsére sok unisex darabot is találtam, amik közül jó néhányat
lementettem.
Vásárlásból hazaérve
elpakoltam a sok dolgot, amit vettem. Ezután végre hozzá fogtam horgolni. Az
első, amit meg szerettem volna csinálni egy aranyos kis cipő volt. Fehér baba
fonalból meghorgoltam őket nagyjából fél óra alatt, igazán cuki lett. Egyből
rátettem a hasamra „rápróbáltam” a babára, aztán csináltam néhány képet róla. A
következő horgoláson gondolkodtam, amikor megszólalt a telefonom. Shane neve
villogott a képernyőn. Nem beszéltem vele, mióta azon az estén összevesztünk.
Nagy levegőt vettem, míg fogadtam a hívást.
‒
Igen? – szóltam bele.
‒
Szia! Beengednél? – kérdezte.
‒
Hogy? – kérdeztem vissza.
‒
Itt állok a házatok előtt, nem jó a
csengőtök. Beengednél?
– magyarázta.
‒
Várj egy kicsit! – bontottam a vonalat.
Felálltam az
ágyamról, majd felvettem egy kis kabátot és az előszoba felé indultam.
‒
Szia! – mosolygott rám, miután
kinyitottam neki az ajtót.
‒
Szia! – nem álltam el az útjából, ami
némi zavart okozott.
Volt nála egy
szatyor is. A hideg levegőtől fázni kezdtem, ezért összébb húztam magamon a
kabátomat.
‒
Bemehetünk? – kérdezte óvatosan.
‒
Igen – elálltam az útból, majd
becsuktam utána az ajtót. A nappaliba vezettem be őt, ahol leültünk a kanapéra.
– Kérsz valamit inni? – próbáltam
udvarias lenni.
‒
Nem, köszi – kínos csend állt be közénk, amit
végül én törtem meg:
‒
Miért jöttél? – nem néztem rá.
‒
Ezt neked hoztam – felém nyújtotta a szatyrot.
Belekukucskálva láttam, hogy egy nagyon finom belga csoki van benne.
‒
Köszi – magam mellé tettem a csomagot.
‒
Remélem, még szereted, amikor a
Tomit vártad, sok ilyet ettél meg
– szólalt meg.
‒
És tényleg – elmosolyodtam az emlékre. Milyen figyelmes.
‒
De nemcsak emiatt jöttem – mondta. Ezt valahogy sejtettem.
‒
Főzök egy teát, te is kérsz? – felpattantam a kanapéról.
‒
Emily, kérlek! – megfogta a kezem – Beszélni szeretnék róla – folytatta.
‒
És mi van, ha most én nem akarok
beszélni? –
pillantottam rá.
Még mindig a kezemet
fogta, kívülről úgy néztünk ki, mintha épp megkérne.
‒
Akkor hagyd, hogy én elmondjam,
amit szeretnék –
kérte.
‒
Oké – visszaültem a kanapéra.
‒
Először is, sajnálom, hogy hazudtam – kezdte.
‒
Akkor miért csináltad? – szegeztem neki a kérdést.
‒
Nem tudom – válaszolta.
‒
Ez nem igaz, tudod mi az oka és
szeretném, ha elmondanád. Régen mindent elmondtunk egymásnak, nem voltak
titkaink. Nem tudom, mi változott meg, de fáj, mert úgy érzem, nem bízol bennem
és nem emlékszem rá, mikor adtam okot erre – magyaráztam.
‒
Nem erről van szó – tiltakozott – Én megbízom benned – bizonygatta.
‒
Ha ez így van, miért beszélgetünk
most az ellenkezőjéről?
– tettem fel az általam jogosnak vélt kérdést.
‒
El akartam mondani, csak nem tudtam
hogyan – bökte ki.
‒
„Cicalány, becsajoztam.” Ennyit
kellett volna mondanod
– pillantottam rá.
‒
Azért ennél finomabban akartam
közölni –
grimaszolt.
‒
Miért? – ráncoltam össze a homlokom.
‒
Nem szerettelek volna elszomorítani – válaszolta.
‒
Elszomorítani? – Ezt nem értem.
‒
Hát… szóval…
‒
Ugye nem arra próbálsz célozgatni,
mivel én egyedül vagyok, nem tudok örülni mások boldogságának? – felhúztam a szemöldököm.
‒
Természetesen nem. Tudtam, hogy
kifelé örömöt fogsz mutatni.
‒
Én őszintén tudok örülni más
boldogságának –
néztem rá csúnyán.
‒
Tudom, de azt nem, hogy a szobádban
milyen a hangulatod
– célozgatott.
‒
Ott is örülök, ahol senki nem látja – jelentettem ki.
‒
Biztos nem zavar? – tekintete lyukat égetett belém.
‒
Teljesen – megerősítésként bólintottam – Ha azt hallanám, hogy Harry valaki mással
vigasztalódik, az fájna, de az se lenne az én dolgom – mondtam őszintén.
‒
Téged nehéz elfelejteni – mosolygott rám.
‒
Tényleg? – húztam fel a szemöldököm.
‒
Határozottan igen – vigyorgott.
‒
Jó tudni – Vajon ő is így gondolja? – Most
már főzhetek egy teát? – kérdeztem felállva a kanapéról.
‒
Igen, közben elmesélem, milyen lány – felelte.
‒
Tudod, azt hittem valami gáz van
vele és ezért nem mondod el
– szólaltam meg a konyha felé sétálva.
‒
Mire gondoltál? – felkeltettem az érdeklődését.
‒
A neten ismerted meg, nagy kettőtök
között a korkülönbség, ismerem, és nem vagyok jóban vele – soroltam az ujjaimon számolva.
‒
Hűha, te aztán sokat agyaltál – meglepettnek tűnt.
‒
Viccelsz?! Két napom ment el
teóriák gyártására
– hátra fordultam hozzá.
‒
Bocsi – elpillantott rólam – De megnyugtathatlak, a felsoroltak közül
egyik helyzet sem áll fenn – mosolygott rám.
‒
Na, ennek örülök – vizet engedtem a kannába.
‒
A neve Fay, egy buliban
találkoztunk nagyjából három hónapja. Meg volt köztünk a szikra ezért elkértem
a számát, megadta és azóta is beszélünk – mesélte izgatottan.
‒
Szép történet, egyszerű, de
nagyszerű –
jegyeztem meg, míg a teafilterek között kutattam.
‒
Párszor randiztunk, aztán
kérvényeztem a kapcsolatunk hivatalossá tételét – hangja vidáman csengett.
‒
Remélem, ezt nem így mondtad neki – nevettem fel – Bár, ha jobban belegondolok, erre biztos
nemet válaszolt volna – tűnődtem.
‒
Csak simán megkértem, de nagyon
boldogan hangzott a válasz a szájából
– világosított fel.
‒
Ezt ki tudtam volna találni – kerestem a kedvenc teáját,
azonban nem találtam – Nincs a kedvenc
teádból, válasz valamit – letettem elé a teafilteres dobozt. Shane
rávetette magát.
‒
Ezt kérem – felmutatta az egyiket – Egyébként, honnan tudtad, hogy boldog volt
a válasza? – kíváncsinak tűnt.
‒
Ez egyszerű – tudattam vele – Hisz neked mondta és te jó srác vagy –
mosolyogtam rá.
‒
Köszi – kissé elpirult – Te pedig jó csaj, kár, hogy ezt nem
mindenki látja.
‒
Kösz, néha én is így érzem – visszafordultam az időközben
felforrt vízhez.
‒
Nyugi, rád is vár valaki a nagyvilágban,
csak meg kell találnod
– biztatott.
‒
Mi lenne, ha ő találna meg engem?
Én már lusta vagyok keresni
– sóhajtottam fel.
‒
Jó, testáljuk rá – értett egyet.
‒
Mikor mutatod be nekünk Fayt? – kérdeztem kitöltve a teavizet.
‒
Nem sokára, már felkészítettem, mi
fogja várni –
felelte.
‒
Felkészítetted? Nem vagyunk
borzasztóak –
kértem ki magunknak.
‒
Igen, de egy kívülállónak lehetünk
furcsák és nem akartam elijeszteni
– magyarázta.
‒
Minket nem akarsz felkészíteni?
‒
Nem – megrázta a fejét – Fay nagyon kedves és megértő, nem lesz gond
– mondta magabiztosan.
‒
Mi is azok vagyunk, többnyire.
‒
Jól mondod, többnyire – helyeselt, míg beízesítettem a
teáinkat.
‒
Tessék – letettem elé a csészét.
‒
Köszi – azonnal beleivott – Még mindig nagyon finom a teád.
‒
Köszi – figyelmessége mosolyt csalt az
arcomra.
‒
Mit csinálsz, mióta ilyen sok
szabadidőd lett?
‒
Mindig próbálom elfoglalni magam
valamivel – feleltem.
‒
Volt időd gondolkodni a babaváró
bulin – kérdezte,
miközben beleivott a teába. Én is kortyoltam egyet, mielőtt válaszoltam.
‒
Igen – bólintottam – Mehet, de vannak feltételeim –
pillantottam rá.
‒
Még pedig? – érdeklődve nézett rám.
‒
Mindenki csak egy ajándékot hozhat,
és nem szeretnék olyan papírmasé has izét – fintorogtam.
‒
Papírmasé has izét? – ráncolta össze a homlokát.
‒
Tudod ilyen has lenyomatot papírból – kezdtem el mutogatni.
‒
Ó, oké – egyezett bele – Nem lesz semmi ilyen – biztosított.
‒
Szuper, egyáltalán nem tetszenek az
ilyen dolgok –
grimaszoltam.
‒
Nem lesz semmi olyan, amit nem
akarsz – megfogta
a kezem – Van még valami, amit nem
szeretnél?
‒
Egyelőre nincs – belekortyoltam a csésze teámba.
‒
Ha eszedbe jut még valami, szólj! – kérte.
‒
Mindenképp – mosolyogtam rá.
‒
Mikor szeretnéd megtartani?
‒
Nem tudom, valamelyik szombaton
most már úgy is rá fogok érni
– Hivatalosan is munkanélküli leszek.
‒
Sajnálom, hogy ezt is abba kell
hagynod – együtt
érző pillantást küldött felém.
‒
Tudtam, hogy ez lesz, de szomorú
vagyok – ismertem
be.
‒
Tudod, horgolhatnál eladásra, ahhoz
nem kell állnod, így nem viselné meg a lábaidat – javasolta.
‒
Ugyan, ki venne meg béna kézzel
készült dolgokat?
– kíváncsian néztem rá.
‒
Ne becsüld alá magad, tök szép
dolgokat tudsz csinálni a kezeddel
– mindkettőnkből kitört a nevetés.
‒
Szörnyűek vagyunk – mondtam, miután rendesen kaptam
levegőt.
‒
Mindig rosszra gondolunk – vigyorgott Shane.
‒
Fay mellett is ilyen vagy? – szaladt ki a számon.
‒
Igen, de előtte próbálok viselkedni – vallotta be némi pírral az
arcán.
‒
Miért? Ha kellesz neki, akkor
mindenestől kellesz, nem szedhet ketté
– magyaráztam.
‒
Igen, tudom, de mégis próbálom a
legjobb oldalamat mutatni
– szólalt meg.
‒
Miért neked van olyan? – húztam az agyát, mire egy csúnya
pillantást küldött felém.
Nem bírtam ki
nevetnem kellett. Most olyanok vagyunk,
mint régen, minden előtt. Semmi veszekedés, teljesen egy hullámhosszon vagyunk,
szinte túl tökéletes a dolog. Mi romlott el? Miért nem tudunk mindig ilyenek
lenni?
‒
Cicalány? – Shane integetni kezdett az arcom
előtt.
‒
Itt vagyok – ráztam meg a fejem.
‒
Jól vagy? Nagyon elméláztál – tekintete kissé aggódó volt.
‒
Persze, minden rendben, csak
elgondolkoztam –
feleltem.
‒
Min? – kíváncsiskodott.
‒
Kérdezhetek valamit?
‒
Most is kérdeztél – mosolyodott el.
‒
Gondolom te is észrevetted, hogy
mióta visszajöttem, sokat veszekszünk egymással. Szerinted, mi az oka ennek? – kíváncsian fürkésztem az arcát.
Shane láthatóan elgondolkozott a szavaimon.
‒
Igen, én is észrevettem, de nem
tudom, mitől van –
válaszolta. Felsóhajtottam.
‒
Talán megváltoztunk? – kérdeztem őt figyelve.
‒
Biztosan, hiszen te nem sokára anya
leszel –
világított rá a nyilvánvalóra.
‒
Én nem akarom, hogy ez így legyen.
‒
Mi, az anyaság? – zavartan nézett rám.
‒
Nem, dehogy – intettem le – Nem akarom, hogy megváltozzunk és
veszekedjünk.
‒
Nem állhatsz a változás útjába – okított ki.
‒
Rossz felé változunk, mi nem
voltunk ilyenek –
mondtam csalódottan.
‒
Akkor az a feladatunk, hogy erre
figyeljünk. Próbáljunk kevesebbet felidegesíteni magunkat egymás hülyeségein.
‒
Ezt nagyon könnyű mondani – tudattam vele.
‒
Tudom – beleivott a teába.
‒
Ez a zseniális ötleted? – húztam fel a szemöldököm.
‒
Ha nem tetszik, találj ki jobbat!
‒
Nem tudom, mit kellene tennünk,
hogy olyan legyen, mint régen
– sóhajtottam fel.
‒
Talán semmit – felé kaptam a fejem – Lehet elég, ha csak beszélünk róla –
magyarázta.
‒
Gondolod?
‒
Szerintem igen. Ha néha tudunk
nyíltan és őszintén beszélgetni, akkor menni fog – Shane magabiztosnak tűnt.
‒
Remélem, igazad lesz – kortyoltam egyet a teából.
‒
Majd felírjuk, hogy ne maradjon el.
‒
Na és hogyan fogjuk megoldani,
neked most már ott van Fay is
– bukott ki belőlem.
‒
Meséltem neki rólad – felhúztam a szemöldököm – Megpróbáltam elmagyarázni neki milyen a mi
kapcsolatunk.
‒
És mit szólt hozzá? – kíváncsian fürkésztem.
‒
Azt hiszem, megértette és szeretne
találkozni veled.
‒
Féljek?
‒
Ne, csak szeretne megismerni téged
és a többieket is, mert sokat meséltem neki rólatok.
‒
Ugye nem kell vele egyedül
találkoznom? –
kérdeztem.
‒
Nem – megrázta a fejét – Egyelőre senkivel nem szeretném egyedül
hagyni.
‒
Szerinted illik a csapatunkba?
‒
Igen, el fog férni köztünk – válaszolta mosolyogva.
‒
Engem is érdekel milyen.
‒
Mit szeretnél tudni róla? – kereste a tekintetem.
‒
Mindent – vágtam rá egyből.
‒
Hát Fay az ágyban szereti…
‒
Shane! – kiabáltam rá.
‒
Nyugi, csak vicceltem – védekezően maga elé emelte a
kezét.
‒
Borzasztó vagy – ingattam meg a fejem.
Shane kinevetett,
utána viszont mesélt Fayről. Sokáig beszélgettünk elég sok dolgot érintve. Nagyon jól ment, mint régen, amikor minden
rendben volt.
Miután elment sokat
gondolkodtam a beszélgetésünkön. Remélem,
most már tényleg rendben leszünk.
Apa csak későn ért
haza, én akkor már ágyban voltam. Nagyon fáradt volt, csak adott egy jó éjt
puszit, aztán lefürdött és lefeküdt. Így nem tudtam elmondani neki a jó hírt és
a rossz csengőt.
Másnap ismét
dolgoztam, amit már alig vártam. Péntek lévén délutánra mentem a munkába és
Apirl-lel meg Daviddel dolgoztam. Ez nem akármilyen péntek volt, Valentin nap.
Nem tudtam, mire számítsak, mikor elindultam a szórakozóhelyre. Alig vártam,
hogy beérjek a jó melegbe a kinti hideg után. David épp kiszolgált, ahogy
beléptem, Aprilt viszont sehol nem láttam. Intettem Davnek, azután besétáltam
az öltözőbe. A szőke hajú lány épp a mosdóból lépett ki.
‒
Szia!
‒
Szia! Már kerestelek – üdvözöltem.
‒
Csak kiszaladtam, amíg kevesen
vannak – szólalt
meg.
‒
Miért, ma sokan lesznek? – kérdeztem félve.
‒
Ilyenkor igen. Sokan szerveznek
randit szórakozóhelyre
– hozta a tudomásomra.
‒
Hát ez szomorú – jegyeztem meg.
‒
Én valahol megértem, ez sokkal
inkább pénztárca barát
– magyarázta.
‒
Oké, de Valentin nap csak egyszer
van egy évben, ezt igazán ki lehetne bírni – levettem a kabátom.
‒
Jó, ebben igazad van – visszament kiszolgálni.
Átöltöztem, aztán
beálltam mosogatni, ahol egy nagyobb kupac várt rám. Csendben csináltam a
munkámat, hallgattam a beszűrődő zajokat. Néha valaki hozott még nekem
poharakat, amiket szintén elmosogattam. Ahogy végeztem, kimentem a mosdóba.
Megint fájni kezdtek a lábaim, így kisétálva a többiekhez, leültem az egyik
székre.
‒
Végeztél? – érdeklődött kék szemű
munkatársnőm.
‒
Igen – mosolyogtam rá.
‒
Fáradtnak tűnsz – állapította meg Dav.
‒
Csak fáj a lábam – kissé megemeltem őket.
‒
Már csak pár hónap – vigasztalt April.
‒
Igen, utána pedig máshol fog fájni – grimaszoltam.
‒
És még fáradtabb leszel – tette hozzá a fekete hajú srác.
‒
Ne is mondd – fájdalmasan felnyögtem.
Este Macy jött
értem. Már ott volt, mikor kiléptem a szabadba. Gyors léptekkel hozzá siettem.
‒
Szia, Mac! – ültem be mellé.
‒
Szia, Cicalány! Hoztam neked sütit – adott a kezembe egy dobozt.
‒
Köszi – azonnal kibontottam – Nagyon finomnak néz ki – dicsértem.
‒
Köszi, Niallnek is küldtem belőle – szólalt meg.
‒
Ó, kár, hogy nem lehettetek ma
együtt – együtt
éreztem barátnőmmel.
‒
Majd bepótoljuk, ha jön – legyintett.
‒
Mikor jön? – kérdeztem felé pillantva.
‒
Két hét múlva – válaszolta.
‒
Az mindjárt itt lesz.
A feljárón
elbúcsúztunk egymástól, aztán besétáltam a házba.
Vacsora és fürdés
után képtelen voltam elaludni. Gondoltam egyet és elővettem a fiúk albumát. Kíváncsi vagyok milyen lett. Mire az
utolsó dalhoz értem, elálmosodtam. Mivel már csak egy volt hátra, meghallgattam
azt is. Még álmosan is felkaptam a fejem a szövegre. Azonnal rákerestem kik
írták a dalt. Zayn J. Malik és Niall J. Horan, a két név belém égett. Úristen! Ez rólunk szól. Sírni kezdtem.
Ha elolvastad, kérlek, jelezd! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése