2.évad 58.rész - Szerinted, hülye vagyok?

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindenki jól van és örültök, hogy még így ősz vége felé is szépen süt a nap. Ha az ünnepre elromlana az idő - csak ahogy szokott - akkor se legyetek szomorúak. Kuckózzatok be és olvassátok a történet folytatását. Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

Utólag is boldog 6. szülinapot - mintha lenne egy hat éves kicsikém 😍💗 - a blognak! :)


Halloween

05.08.

~ Macy ~

Niall-lel együtt töltöttük a délutánt, miután megérkeztem hozzá. Egy csokor virággal és egy gyönyörű nyaklánccal lepett meg, amin egy N betűs medál lógott. Egyszerűen gyönyörű volt.
Hét órára volt foglalásunk az egyik közeli étterembe. Manóm nem akart feltűnést, ezért elszeparálva voltunk a többi embertől. Az étlapot bújtam, mikor Ni megszólalt:

‒       Emilyékkel mi van? Harry nem mesél – felé pillantottam.

‒       Egyáltalán? – húztam fel a szemöldököm.

‒       Hát, csak annyit mond, hogy jól vannak, de semmi konkrétat – felelte – Meg akartam kérdezni, megkérte-e, de nem igazán voltunk egyedül és nem tudtam mennyire titok – mondta.

Manómmal mi segítettünk kiválasztani Harrynek az eljegyzési gyűrűt, amit Cicalánynak szánt. Mikor elmondta, mit tervez és a segítségemet kérte, nagyon meglepődtem. Rögtön kettő okból is, az egyik nyilvánvalóan, hogy segítséget kért, nem gondoltam volna róla. Szerintem nagyon szerette volna, ha Em örül neki, ezért kért meg engem. Kicsit meglepte milyen ékszerek tetszenek Cicalánynak. A másik pedig, hogy meg akarja kérni. Nem rossz szándékból, de nincsenek még együtt annyi ideje és tudtam, Emily ettől teljesen ki fog borulni. Egyáltalán nem lepett meg, hogy igazam lett. Rajtam és Shane-en kívül senki nem ismeri őt jobban. Ha fizettek volna érte, se lettem volna ott, mikor felteszi a nagy kérdést.

‒       Megkérte – bukott ki belőlem.

‒       És? – Manó kíváncsian felhúzta a szemöldökét.

‒       Az történt, amit megjósoltam – sóhajtottam fel. Nem szeretem, ha igazam van.

‒       Összevesztek? – kérdezett tovább.

‒       Valamennyire igen – válaszoltam – Cicalány azt mesélte nagyon ki volt, mert úgy érezte Harry „csak” azért kéri meg, mert a gyerekét várja. Ezt meg is mondta neki, mire ő tiltakozni kezdett, de arra a kérdésre, akkor is ezt tenné-e, ha Em nem lenne várandós, nem igazán válaszolt – magyaráztam.

‒       Harry szereti Emilyt – szólalt meg Niall.

‒       Ez oké és el is hiszem, hogy így van, de ezt akkor sem gondolta át. Fura helyzetbe hozta ezzel Cicalányt – belekortyoltam a pezsgőmbe.

‒       Oké, de Emily is szereti őt, akkor miért kell ezt túlbonyolítani?

‒       Nem érted – megráztam a fejem – Ez így akkor is túl gyors, még ha gyereket is várnak, hiszen azt sem tervezték – próbáltam érvelni.

‒       Szóval, ha én most megkértelek volna, te is kiborultál volna? – fürkészett kíváncsian.

‒       Nem – vágtam rá határozottan – Csak simán leütlek a pezsgős üveggel – Ni nevetett, én igyekeztem komoly maradni, azonban engem is rázni kezdett a nevetés.

‒       Oké, értem hová akarsz kilyukadni – szólalt meg, miután abbahagyta a nevetést – Nyugi, mikor majd megkérem a kezed, örülni fogsz neki – tette hozzá.

‒       Ajánlom is – fenyegettem meg játékosan. Manóm vadul vigyorgott.

‒       Emlékszel, hogy beszéltünk korábban Theo keresztelőjéről – váltott témát.

‒       Igen – bólintottam.

A pincérünk odajött az asztalunkhoz. Felvette a rendelésünket, amit annak ellenére is kitaláltunk, hogy egyfolytában beszélgettünk. Hiába, sajnos nem látjuk sokat egymást. A kedves idős férfi a rendelésünkkel távozott, így ismét kettesben maradtunk.

‒       Denise és Greg végre eldöntötték: június 28-án szombaton lesz otthon Mullingarben – mesélte el.

‒       Rendben – ismét bólintottam. Be kell írnom a naptáramba. – Van valami keresztelői hagyomány nálatok? – pillantottam rá. Feltűnt, hogy Manóm a tőle kapott nyakláncot figyeli.

‒       Nincs – megrázta a fejét – Sima katolikus szertartás lesz.

‒       Gáz, ha nem tudom, az milyen? – grimaszoltam.

‒       Nem – felelte – Egyszerű az egész – vont vállat. Természetesen Niall lesz a keresztapja, keresztanyja pedig nem lesz, nem kértek fel, és ettől nagyon megkönnyebbültem. Hosszú távra tervezek szerelmemmel, de ha mégis másként alakulna, ciki lenne, ha én lennék az unokaöccse keresztanyja. Egy kezet éreztem meg a karomon, mire a végtag tulajdonosára néztem.

‒       Itt vagy? – ráncolta össze a homlokát.

‒       Igen, bocsi, elgondolkoztam. Mit illik keresztelői ajándéknak vinni? – kérdeztem. Kis koromban voltam ilyen eseményen utoljára, akkor ilyesmire nem figyeltem.

‒       Tőlünk kapja a ruháját, amit már Denise kiválasztott, és egy tortát, ez a szokás nálunk. A többiek pedig pénzt adnak – magyarázta – Ha lány lenne, mi vennénk neki a fülbevalót is – tette hozzá.

‒       Értem – mosolyodtam el. Jó lesz ezeknek a dolgoknak kicsit utána járni. Van egy olyan érzésem, hogy Cicalány fel fog kérni keresztszülőnek, bár erről még egyáltalán nem beszél.

‒       Szerinted, kit kérnek majd fel Emilyék keresztszülőnek? – kicsit meglepett, hogy ugyanarra gondolunk.

‒       Nem tudom, még nem beszélt nekem erről. Azt hiszem, ez kicsit távolabb szerepel most Em listáján – magyaráztam.

‒       De csak van tipped – erősködött.

‒       Én úgy érzem, minket kérnek majd fel – kissé vonakodva válaszoltam.

‒       Tényleg? – szemei egyből felcsillantak – Örülnék, ha minket választanának, én már ezt mondtam Harrynek.

‒       Tényleg? – most rajtam volt a sor, hogy csodálkozzak.

‒       Aha – Manóm mosolyogva bólintott.

‒       És mit mondott? – kíváncsian néztem rá.

‒       Azt, hogy erről még nem beszéltek, de majd megemlíti Emilynek – válaszolta.

‒       Azért ne éld bele magad, mindkettőjüknek van testvére – figyelmeztettem.

‒       Cicalánynak van testvére? – pillantott rám döbbenten.

‒       Igen – bólintottam – Egy bátyja van, Jason – tettem hozzá.

‒       Nem nagyon dicsekedett el vele.

‒       Eléggé hullámzó a kapcsolatuk – húztam el a számat. Ha Cicalányra és a testvére közti kapcsolatra gondolok, egyáltalán nem bánom, hogy egyke vagyok.

Miután megettük a fő ételeinket, a pincér leszedte az asztalunkat. Már éppen azon kezdtem gondolkozni, ennék valami desszertet, amikor a pincérünk visszajött egy nyolc szeletes kis tortával, amin égtek a gyertyák és egy tűzijáték is. Kicsit meglepett, ahogy elém került, azt hittem, az ajándékozáson már túl vagyunk.

‒       Köszönöm – Manómra pillantottam, aki csak mosolygott rám egy darabig.

‒       Boldog születésnapot, Édes! – szólalt meg végül.

‒       Szeretlek! – felé hajolva megcsókoltam.

Ni egy vörös bársony tortát kért nekünk, ami elképesztően ízletes volt. Nem tudtam, hogy sütemény lehet ennyire jó. A torta után, megittuk a maradék pezsgőnket, majd elindultunk vissza szerelmem házához. Jó ötlet volt, hogy nem mentünk messze, mivel mindketten ittunk.
Belépve a házba, Niall karjai hamar a derekam köré csúsztak, miután levettük a kabátjainkat és a cipőket. Kezei már az előszobában a ruhám alatt voltak. Nevetve húzódtam el tőle, mikor csiklandós területre ért.

‒       Azért eljutunk a hálóig? – kérdeztem a tekintetét keresve.

‒       Persze! – vágta rá, miközben kezeit a combom hátsó részére csúsztatva felemelt.

Lábaimat sietve a dereka köré fontam. A nyakát csókolgattam, mert tudtam, hogy az beindítja. Ahogy átlépett a küszöbön megbotlott, és az ágy felé dobott.

‒    Au! – egyszerre kiáltottunk fel. Én a csípőmet vertem be az ágyba, míg Manóm jobb lábbal belerúgott a fa ágylábba. Mindkettőnknek könnyes lett a szeme a fájdalomtól.

‒       A rohadt életbe – szitkozódott Ni a fájós lábát fogva – Jól vagy? – pillantott felém. Az ágy mellett ülve fogtam a csípőmet, ott ahol nagyon bevertem.

‒       Igen, azt hiszem, ez be fog lilulni – mondtam – Mutasd a lábad! – közelebb csúsztam hozzá. Nagyon óvatosan leszedtem a zokniját, miközben fájdalmas hangokat adott ki.

‒       Ó, a francba – szakadt ki belőlem.

‒       Mi az? – próbálta megnézni.

‒       Semmi – ráztam a fejem.

‒       Ha nincs semmi, akkor miért káromkodsz? – jogos volt a kérdés.

‒       Csak ne pánikolj be! – kértem elmozdulva a látóteréből.

‒       Úristen! – kétségbeesettnek hangzott.

‒       Szerintem eltört – halkan mondtam.

‒       Én is úgy érzem. A francba! – megpróbált felállni.

‒       Várj, segítek – felálltam, ahogy ő belém kapaszkodott.

‒       Be kell mennünk a kórházba – szólalt meg. Mindketten ittunk.

‒       Szerinted nagyon gáz lenne mentőt hívni? – felé fordítottam a fejem.

‒       Inkább taxit hívjunk – belenyilallt a fájdalom a csípőmbe.

‒       Ó, a fenébe! – kínomban kitört belőlem a nevetés.

‒       Most mi van? Miért nevetsz? – már ő is kuncogott.

‒       Nem is mi lennénk, ha ez nem velünk történne – együtt kacagtunk tovább.

A taxi sofőr felismerte Niallt, de szerencsére nem szólt semmit, csak magában vigyorgott. Képzelem, mit gondolt. Bent a kórházban hamar ellátták szerelmemet, egy kis sínnel kiegyenesítették a törött lábujját és adtak neki fájdalomcsillapítót. Mikor legközelebb láttam, a cipőjével a kezében bicegett felém. Odasiettem hozzá, segíteni. Újra taxiba ültünk és a házához mentünk. Hamarosan az ágyban feküdtünk összebújva.

‒       Hát, nem így képzeltem ezt az estét – mondta Manóm.

‒       Jó volt, leszámítva a végét – vigyorogtam – A fiúk örülni fognak nekünk – jegyeztem meg.

‒       Így tudok játszani, majd vitetek fel egy széket a színpadra, különben is, gitározni jobb ülve – magyarázta.

‒       Azért majd ne meséld el nekik, hogy történt – kértem.

‒       Nem fogom, ígérem – a kezét a szívére tette.

 

~ * ~ * ~ * ~ * ~

05.11.

Ahogy vártam, a sérülésem durván belilult már másnapra, aztán elkezdett zöld és sárga színt felvenni, ám én még mindig jobban jártam, mint szegény Manóm. Egy darabig még a társasága lesz az a sín, amit a kórházban kapott. A rajongók találgatták, mi történt, de messze jártak az igazságtól. Fájdalomcsillapító krémmel kentem a csípőmet, amikor megszólalt a telefonom. Azt reméltem, szerelmem lesz az, azonban csalódnom kellett. Cicalány neve villogott a képernyőn. Megtöröltem a kezem, mielőtt felvettem a telefonom.

‒       Szia! – szóltam bele.

‒       Szia, Macy! Van kedved kimozdulni valahova? – hangja természetesnek hatott. Megyünk a bulimra.

‒       Annyira nincs – válaszoltam – Mire gondoltál? – Kíváncsi vagyok, mit fog füllenteni.

‒       Cukrászdába szeretnék menni, meghalok valami édességért – nevetnem kellett. Cicalány sokat panaszolta, milyen kívánós és van, hogy bármit meg tudna enni.

‒       Oké, meggyőztél – könnyen beadtam a derekam – Nem sokára ott leszek érted.

‒       Szuper vagy! – Em hangja szokatlanul vidám volt – Várlak!

‒       Sietek – ígértem, aztán bontottam a vonalat.

Összeszedtem a dolgaimat, majd elköszöntem a szüleimtől és elindultam Emily apjának a házához. Már nagyon tudni akartam, mit fog Cicalány kitalálni, amiért el kell mennünk a csapat házhoz. A házuk előtt várt rám, mikor megálltam a feljárón.

‒       Szia! – beülve mellém megölelt, már amennyire a nagy hasától tudott.

‒       Szia, Cicalány! – egy táska volt nála meg egy nagyobb szatyor is. Beült mellém az ülésre. Szegény már nagyon nehezen mozgott, alig nyolc napja volt csak a kiírt időpontig. Nyugodtnak tűnt, szerintem én már rég ki lennék borulva, mindjárt lesz egy gyereke. Bekötötte magát és elhelyezte a cuccait.

‒       Akkor cukrászda? – kérdeztem kitolatva tőlük.

‒       Útba ejthetjük a csapat házat? Az egyik cumit, amit tőletek kapott a kicsi, nem találom sehol, szerintem ott hagytam – elmosolyodtam a kifogásán.

‒       Máshol nem lehet? – érdeklődtem.

‒       Nem volt Shane kocsijában, ezért gondolom, hogy még ott elhagytam – döbbenetesen hazudott.

‒       Oké, akkor odamegyünk – elindultam – Amúgy, hogy vagytok Harryvel? – próbáltam mellékesen feltenni a kérdést.

‒       Mindennap felhív, megkérdezi, mi újság velünk – válaszolta.

‒       Ez jó, de nem erre gondoltam – ráztam meg a fejem.

‒       Tudom – nagyot sóhajtott – Most ne beszéljünk erről! – kérte.

‒       Oké, viszont ha szeretnél beszélgetni, tudod, hogy bármikor szívesen meghallgatlak – mondtam.

‒       Igen, tudom, és köszi – elmosolyodott. Elöntött a bűntudat, amíg nem hoztam fel Harryt, olyan jó kedve volt.

Csendben telt az út a házig. Tudtam, nincs minden rendben náluk és ez aggasztott, főleg Cicalány állapota miatt. Leparkoltam a ház előtt, mire ő gyorsan kikapcsolta az övét.

‒       Segítsek? – kérdeztem.

‒       Ha van kedved, több szem többet lát – vont vállat.

Követtem őt a házba, a gondolataimba merülve. Tényleg meglepődtem vagy inkább megijedtem, amikor a többiek mindenfelől kiabálni kezdtek:

‒       Meglepetés! Boldog szülinapot! – szólni sem tudtam hirtelen.

‒       Köszönöm – találtam meg végre a hangomat.

Leültettek a kanapéra, azután elém tettek négy filmet, hogy válasszak valamit. Tudhattam volna, mire készülnek, hiszen éreztem a pattogatott kukorica illatát. Miután kiválasztottam a filmet – A maszk –, Tina és Carol behozták a tortámat. Nem kis pályáztak, két tortám volt, kiírták hány éves vagyok, nem tudták kihagyni. Láttam már számos tortákat és annyira nem voltam oda értük, de ez nagyon jól nézett ki. A többiek is így gondolták, mert gyertyát sem mertek bele szúrni.

‒       Itt vannak a gyertyák is – nyújtotta felém őket Chad.

Csináltunk pár képet, azután beleszúrtam a gyertyákat a süteménybe. Yvone megnyújtotta őket, majd énekelni kezdtek. Nem voltam az a meghatódó típus, így csak mosolyogva hallgattam őket. Olyan szerencsések vagyunk, amiért vagyunk egymásnak.

‒       Kívánj valamit! – többen is kiabálták. Bárcsak, minden úgy maradna, ahogy most van!

Elfújtam a lángokat. Hamarosan felvágtam a citrom tortát, amit szétosztottam a barátaim között. Természetesen az első szelet az enyém volt. Ahogy vágtam, felnéztem és észrevettem Cicalányt, aki vadul fényképezett engem meg persze a többieket is.

‒       Em, gyere ide! – kértem felé nyújtva a kezem.

‒       Miért? – ő zavartan nézett rám, miközben közeledett felém kezében a fényképezőgépével.

‒       Szeretnék közös fotót – mondtam.

‒       Ó, oké – kicsit meglepettnek tűnt – Shane, megkérhetlek? – Emily felé nyújtotta a gépét.

‒       Persze! – vágta rá, gyorsan elvéve a kamerát.

Készített jó néhány képet kettőnkről, aztán másokkal is, később megpróbálkoztunk egy csoport fotóval is. Miután ezzel végeztünk és a tortát is megettük, megkaptam az ajándékokat és megnéztük a filmet is, amit választottam. Ahogy néztük, végig beszélgettünk meg a rágcsálni valókat ettük, de ez nem volt gond, mindannyian láttuk már ezt a filmet jó néhányszor. Mikor vége lett a filmnek, rendbe szedtük a házat, elcsomagoltam a megmaradt süteményt és lassan elkezdtünk haza indulni. Én vittem haza Cicalányt, megint csak csendben utaztunk. Párszor ránéztem út közben, úgy tűnt, nagyon elkalandozott a gondolataiban, az egyik keze a hasán pihent. Azt sem vette észre, hogy megálltam a házuk feljáróján. Megérintettem a karját, mire összerezzent.

‒       Megjöttünk – szólaltam meg óvatosan.

‒       Ó, szuper – kissé zavart volt. Összeszedte a dolgait, majd kikapcsolta az övét. – Köszi, hogy elhoztál – kiszállt.

‒       Szívesen – figyeltem, ahogy megfordul. Vett egy feltűnően nagy levegőt.

‒       Nincs kedved bejönni beszélgetni? – kérdezte végül.

Olyan gyámoltalanul állt előttem, nagyon megsajnáltam, szerencsére ritkán láttam csak őt ilyennek. De tudtam sokkal többször érzi magát így, csak nem mutatja ki, nem akarja, hogy mások gyengének lássák. A mai nap folyamán visszautasított, mikor azt kértem beszélgessünk, de tudtam ezt miért tette. Nem akarta, hogy az én szülinapi bulim az ő problémáiról szóljon. Nagyon szerettem ezért a tulajdonságáért. Rámosolyogtam.

‒       Persze – kiszálltam az autóból, amit a biztonság kedvéért lezártam.

Egyedül a tortát vittem magammal, ezt betettük a hűtőbe, nehogy valami baja legyen. Valamiért úgy éreztem, ez egy hosszabb beszélgetés lesz.
Mr. Moore itthon volt, üdvözöltük, majd innivaló és egy kis nassolni való társaságában bevonultunk Emily szobájába. Elhelyezkedtünk az ágyán egymással szemben. Barátnőm hallgatag volt, ezért én szólaltam meg:

‒       Apud tudja? – pillantottam rá.

‒       Nem – megrázta a fejét – Nem is tudom, mit szólna hozzá – arcát a tenyerébe temette.

‒       Szerintem azt szeretné, ha boldog lennél – felemelte a fejét.

‒       Erről már beszéltünk korábban, csak mással kapcsolatban és szinte pontosan ezt mondta, amit te – mesélte.

‒       Na, látod – mosolyogtam rá.

‒       Szerinted, hülye vagyok, amiért nemet mondtam neki? – könnyes tekintettel nézett rám.

‒       Dehogyis! – tiltakoztam gyorsan – A helyedben én is ezt tettem volna.

‒       Köszi – suttogta, egy apró mosoly kúszott az arcára. Emily megint csendbe burkolózott. Nem igazán tudtam, miről beszélhetnénk még, hiszen azon mi történt akkor este, korábban már átrágtuk magunkat.

‒       Egyébként tetszett a gyűrű? – meglepte a hirtelen jött kérdésem.

‒       Nagyon szépet választott – néhány könnycsepp leszaladt az arcán.

‒       Segítettem neki – böktem ki.

‒       Tessék? – a csodálkozás tisztán érződött a hangjában.

‒       Megkért, hogy segítsek, ezért Manómmal elkísértük – válaszoltam kissé félve. Lehet, ezt nem kellett volna megosztanom vele.

‒       Miért nem szóltál? – kérdezte egy zsebkendőért nyúlva. Hát nem nyilvánvaló?! Értelmetlen volt a kérdése.

‒       Két okból – feleltem, miután kifújta az orrát. Kérdőn pillantott felém, mire folytattam: – Harry megkért, hiszen meglepetésnek szánta, és mert tudtam, hogy ki fogsz borulni, számomra ez nyilvánvaló volt – tettem hozzá.

‒       Akkor neki miért nem az? Miért nem érti? – Jókat tudsz kérdezni.

‒       Fogalmam sincs – Szólnom kellene. – Van még valami – hangomra felfigyelt – Jeleztem neki, hogy… így fogsz reagálni – nem tudtam állni a tekintetét.

‒       Most már tényleg nem értem – Cicalány tanácstalanul maga elé bámult – Rohadjon meg az, aki azt mondja, a férfiak egyszerűek – nem tehettem róla kiszakadt belőlem a nevetés. Ő is nevetett bár inkább úgy tűnt, csak a saját nyomorúságán derült kicsit.

‒       Nem gondoltam volna róla, hogy segítséget kérne – szólaltam meg – Szerintem, ez azt bizonyítja, mennyire szerette volna, hogy minden jól menjen – vettem picit védelmembe őt.

‒       Ez engem is meglepett – értett egyet – Biztos a vacsorán akart megkérni, egész nap feszült volt, most már értem miért. Minden tökéletes volt, amíg nem tette fel azt a kérdést. Néha nagyon nem értem őt, főleg mikor elmagyarázok valamit, és látom rajta, nem érti, mit szeretnék ezzel – sóhajtott fel.

‒       Te mondtad, ő egy vízöntő. És ők milyenek? – húztam fel a szemöldökömet.

‒       Különlegesek, másként gondolkoznak, nem szeretik a szabályokat és nehezen mutatják ki az érzelmeiket – felelte.

‒       Talán Harryre az utolsó nem igaz – tűnődtem – De a többi igen.

‒       Oké, jó, hogy ezt tudom, de nem tudom, hogyan kezelhetném – megtörölte a szemét.

‒       Valahogy fel kellene használnod ezt a tudást – De vajon hogy? A pasikon olyan nehéz eligazodni.

‒       Lehet, sose fogom megérteni – lemondóan megrázta a fejét.

‒       Ne mondd ezt! – a kezéért nyúltam – Szeretitek egymást, ki fogjátok találni, hogyan fognak működni a dolgok – Cicalány elrántotta a kezét és a hasára szorította.

‒       Au! – összeszorította a szemeit, grimaszba rándult az arca.

‒       Úristen! Elkezdődött? – éreztem, ahogy pánikolni kezdek.

‒       Nem – tiltakozva rázta a fejét és a kezét – Csak erősen belém rúgott. A francba, ez most nagyon fáj, nem akarja abbahagyni – panaszolta.

‒       Hogy segítsek? – megfogtam a másik kezét és segítettem oldalra dőlni neki.

‒       Add ide a telefonom – sietve adtam át neki.

Egyik kezével a hasát fogta, a másikkal a telefont bűvölte. Hamarosan zenét kapcsolt és a hasához tartotta. A fájdalom az arcáról lassan eltűnt, ahogy a fiúk a Little Things című dalukat énekelték.

‒       Jól vagy? – kérdeztem pár perc után.

‒       Igen, azt hiszem, ez a kedvenc dala – mosolygott rám. Jóban leszek ezzel a kis csajjal.

 

Ha elolvastad, kérlek, jelezd! :)