2.évad 62.rész - Csak hogy tudd

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindannyian nagyon jól vagytok és örültök, hogy egyre inkább haladunk a tavasz felé. Hihetetlen, de már mindjárt eltelik ebből az évből a második hónap is. Ha hónap vége, akkor pedig új rész. Remélem, már vártátok, jó szórakozást a történet folytatásához! :)
Utólag is nagyon boldog születésnapot kívánok az egyetlen Harry Edward Stylesnek! :)

Puszi: Emily

06.10.

~ Emily ~

Anne-nel remekül kijöttünk egymással, bár nagyon szigorú volt velem. Alig engedett csinálni valamit, legtöbbször elküldött aludni. Az éjszakákat egyedül vittem végig, felesleges lett volna, ha ő is felkel. Cserébe viszont napközben, amit csak tudott megcsinált, és gyakran aludni küldött két etetés között. Hálás voltam a segítségéért, nélküle nem mentek volna ilyen gördülékenyen a dolgok.

Napközben Harry anyukája elment bevásárolni, kicsit kiszabadult a házból. Én is voltam kint a szabad levegőn Darcyval mindennap, de csak a kertben sétáltunk. Az újságíróknak még mindig túl nagy szenzáció volt a Styles baba. Hiába beszéltük meg Harryvel, hogy alkalmanként majd megmutatjuk a babát, és tettünk is már fel róla képet, amit akkor csináltam, amikor a családja meglátogatott minket, a fotósok nem álltak le. Így jobbnak láttuk nem kivinni az utcára a lányunkat. Azt hittem, a rajongókkal lesz a több baj, el is felejtkeztem a hülye firkászokról. Érett már bennem egy jó kis kirohanás, de szerelmem igyekezett lebeszélni róla. Mindennap beszéltünk és fotókat meg videókat küldtem neki a kis hercegnőnkről, így ő sem maradt le semmiről.
Anne még vásárolni volt, mikor a kislányom sírva adta tudtomra, hogy itt az evés ideje. A szobában előkészültem a szoptatáshoz, szépen etetni kezdtem Darcyt. Alig öt perce kezdtünk bele, amikor megszólalt a telefonom. A csörgés csak engem zavart meg, a kicsi rá se hederített. Tudtam ki hív, ezért óvatosan elnyújtóztam a telefonért. Szerencsére Harry nem tette le, mire sikerült felvennem.

‒       Szia! – kihangosítottam.

‒       Szia, Cicalány! Felébresztettelek? – kérdezte.

‒       Nem – megráztam a fejem, bár nem láthatta – Darcy épp eszik – mondtam.

‒       Ó, visszahívjalak később?

‒       Ne, nem zavarja, nyugodtan eszik – lenéztem rá. Egyáltalán nem érdekelte, mi folyik körülötte, nyugodtan szopizott.

‒       Mit csináltatok eddig? – érdeklődött.

‒       Nem sok mindent – válaszoltam – Reggel megetettem Darcyt, aztán kimostam egy adag ruhát és kiteregettem. Ezután aludtam egy kicsit – meséltem.

‒       Anya? – kérdezte.

‒       Boltban van – feleltem.

‒       Még mindig van kéretlen társaságotok?

‒       Igen – sóhajtottam fel – Szerinted mikor fogom tudni a lányunkat kivinni az utcára?

‒       Megpróbálok pár helyre telefonálni, hátha abbahagynák – ígérte.

‒       Köszi. Szeretlek!

‒       Én is szeretlek – hallottam a hangján, hogy mosolyog.

‒       Ti nem sokára indultok? – érdeklődtem.

‒       Lassan igen, nagy buli ígérkezik itt Milánban – válaszolta.

‒       Abban biztos vagyok – elmosolyodtam. Jó bulikat tudnak csinálni.

‒       Bármilyen hihetetlen, szívesebben lennék most veletek – mondta őszintén.

‒       Annak is eljön az ideje, ne aggódj! – biztosítottam.

‒       Számolom a napokat vissza, mintha a karácsonyt várnám – kedves szavai simogatták a szívem.

‒       Hidd el, én is – sóhajtottam fel. Már kevesebb nap van hátra míg hazajön, mint, amit eddig külön töltöttünk.

‒       Ezen kívül, hogy vagytok?

‒       Fáradtan, mármint én, Darcy kipihent – nevettem fel, Haz is velem nevetett.

‒       Anyu?

‒       Ő is jól van, éjszaka alszik, akkor csak én kelek fel a picihez, napközben sokat segít, gyakran aludni küld – meséltem.

‒       Helyes – szinte magam előtt láttam, ahogy bólint.

‒       Mikor tudunk majd videó hívásban beszélni? – kérdeztem.

‒       Hát – elgondolkozott – Ma és holnap a koncert miatt biztos nem. Talán csütörtökön, de még nem mondom biztosra – Olyan jó lenne már látni az arcát.

‒       Rendben – a lányom abbahagyta az evést. Egyenesbe hoztam, nem kapálózott, hogy enne még, ezért felöltöztem. A vállamra terítettem egy fehér pelenkát és megbüfiztettem.

‒       Az igen – reagált szerelmem a hangos böfögésre.

‒       Hiába, apja lánya – És egyre jobban hasonlít rá.

‒       Én nem szoktam böfögni – sértődöttnek tűnt.

‒       Én se – védekeztem. Letettem Darcyt az ágyra. – Na, mondasz valamit Apának? – gügyögtem neki.

‒       Mondj valamit kis hercegnő – biztatta Harry, ám a baba nem reagált ránk.

‒       Nem túl kommunikatív – szólaltam meg – Louis beszélt veled?

‒       Nem, miről? – hangja kíváncsinak tűnt.

‒       Mindegy – vontam vállat.

‒       Emily mit csináltál? – kissé mérgesnek tűnt.

‒       Azt, amit te nem voltál hajlandó – válaszoltam. Megkerültelek, ahogy te is engem.

‒       Ez pontosan mit jelent? – kezdtem kihozni a sodrából.

‒       Elküldtem neki a teszt eredményét – feleltem. Te nem voltál hajlandó, így kezembe vettem az irányítást.

‒       Írt valamit rá? – kíváncsinak hangzott.

‒       Nem, azt hittem, veled fog beszélni – magyaráztam.

‒       Nekem nem szólt, írtál valamit hozzá?

‒       Igen – bólintottam, bár ő ezt nem láthatta – „Csak hogy tudd”, ezt írtam, és elküldtem az eredményt.

‒       Akkor biztos nyugtázta – mondta – De legyen neked ennyi elég, most már hagyd ezt annyiban – kérte.

‒       Csak ennyit akartam közölni vele – biztosítottam.

‒       Oké – felsóhajtott. Most nagyon uralkodik magán.

‒       Haragszol rám? – félve kérdeztem.

‒       Nem, csak nem akarok veszekedést – válaszolta.

‒       Jó, akkor ebben egyet értünk – szólaltam meg.

‒       Megjöttem – hallottam meg Anne hangját.

‒       Itt van Anyukád – informáltam Harryt – A hálóban vagyunk – kikiabáltam neki. Hamarosan bejött a szobába.

‒       Etettek? – pillantott rám.

‒       Darcy igen – mosolyogtam rá – Harry vonalban van – böktem a telefon felé.

‒       Szia, Anyu!

‒       Szia, Drágám!

‒       Beszélgessetek, addig én leteszem a kicsit – felvettem a kislányomat az ágyról és elindultam vele a gyerek szoba felé.

Hamar letettem a picit és puszit nyomtam a homlokára. Betakargattam a horgolt takaróval, figyeltem egy darabig, aztán visszaindultam a hálóba. Lassan mentem, a kiszűrődő hangokra figyeltem:

‒       Mit mondtál, meddig lesz még magas a hormon szintje? – Haz gondterheltnek tűnt. Ez nem a hormonoktól van, Édes.

‒       Szülés után legalább másfél hónap, légy türelmes Drágám! – kérte a leendő anyósom.

‒       Próbálok Anyu, de elég nehéz – sóhajtott fel.

‒       Tudom, de hidd el, neki sem olyan könnyű – Jól esett, hogy Anne a védelmébe vett, igazán kedves volt tőle.

‒       Tisztában vagyok vele – fáradtnak tűnt a hangja.

‒       Itt is vagyok – léptem be mosolyogva a helyiségbe.

‒       Ilyen gyorsan elaludt? – hitetlenkedett Anne.

‒       Igen, tej kóma – vigyorogtam.

‒       Harry nem ilyen baba volt – mesélte.

‒       Én voltam ilyen – mosolyogtam rá. És has fájós is, anya mindig ki akart hajítani.

‒       Nekem most mennem kell – szólalt meg Hazza – Vigyázzatok magatokra! Sziasztok!

‒       Szia! – egyszerre mondtuk, majd hallottam, ahogy Harry bontja a vonalat.

‒       Segítek elpakolni – a telefonomat az éjjeliszekrényre tettem.

‒       Nem kell, feküdj le egy kicsit – kérte.

‒       Jól vagyok, nem szeretnék pihenni – mondtam megindulva a konyha felé. Megéreztem a kezét a karomon.

‒       Hallgass az idősebbekre! – kacsintott rám.

‒       Harry nem mondta, hogy nem hallgatok másokra? – húztam fel a szemöldököm.

‒       Említette, hogy kissé makacs vagy, de ismerem a fiam, ő is az – felelte. Olyan jó, hogy reálisan látja a gyerekét.

‒       Csak egy kicsit – mosolyogtam rá.

06.26.

Hajnalban megetettem Darcyt, aztán megpróbáltam visszaaludni. Csak tíz körül ébredtem fel a kislányom sírására. Épp csak felültem, mikor belépett a szobába Gem, kezében az unokahúgával.

‒       Bocsi, nem tudjuk megnyugtatni – ráncolta össze a homlokát.

‒       Semmi baj – ásítottam egy nagyot. Ő és Robin tegnap ideutaztak, mert Haz ma jön haza és szeretnénk meglepni. Itt lesznek pár napot, azután Anne-nel együtt haza mennek. Utána miénk a pálya Harryvel. Várom is meg nem is. Kíváncsi vagyok hogyan fog működi a dolog. Az első négy nap jól ment, de most többet leszünk hármasban. Elvettem Gemmától a babát.

‒       Gyere ide, kis hercegnő – a mellkasomhoz húztam – Nincs semmi baj Kicsikém – finoman megsimogattam.

‒       Nem vagy éhes? Még nem is reggeliztél – szólalt meg leülve az ágyra.

‒       Egy kicsit, azt hiszem a fáradtság erősebb – halványan rá mosolyogtam. Darcy szépen elhalkult a kezemben.

‒       Én ugyanezt csináltam vele – panaszolta.

‒       Nem mindig jön be – adtam a tudtára.

‒       Megeteted? – pillantott rám.

‒       Még egy kicsit várunk, addig megreggelizek – kimásztam az ágyból a babával – Megfogod, amíg felöltözök?

‒       Persze, gyere kicsi lány! – lelkesen vette át tőlem.

Nekik háttal szépen felöltöztem, míg Harry nővére a babának gügyögött. Tetszett neki, nem kezdett újból sírni. Gem vissza akarta adni, mikor elkészültem, de megkértem, hogy maradjon nála, míg eszek. A konyhába menet találkoztam a többiekkel, akik szintén enni küldtek. Kedves és egyben frusztráló is volt ez a túlzott figyelmesség. Nem nagyon kívántam az ételt, azonban Darcy kedvéért igyekeztem rendesen enni. Ennek meg volt az eredménye: láttam magamon és a mérlegen is a plusz kilókat. Próbáltam nem túl szigorú lenni magammal, hiszen alig öt hete szültem, de kezdtem aggódni, hogyan fogom visszanyerni az alakomat. Olyan sok időm mégsem marad ezen agyalni, a kislányom ellátott munkával, a leendő anyósom pedig továbbra is aludni küldött. Nem panaszkodom, rám fért a pihenés, de bűntudatom volt, hogy mindent megcsinál helyettem. Mások nincsenek ilyen jó helyzetben.

A konyhában gyorsan csináltam egy szendvicset, amit az asztalnál ülve megettem. A kései reggeli után megkerestem a kis hercegnőmet. A nappaliban találtam meg Robin kezében, a látvány megmosolyogtatott. Visszamentem a hálóba a fényképezőgépemért. Készítettem pár képet, mielőtt a kislányom jelezte, hogy éhes.

Etettem, amikor zsivajt hallottam a házban. Így fogadta Harryt a családja. Eltelt némi idő, míg átjutott rajtuk és megérkezett a szobába.

‒       Szia, Cicalány!

‒       Szia! – felnéztem a szoptatásból.

Haz kipihentnek tűnt, csak arra tudtam gondolni, nem lesz sokáig ilyen. Letette a bőröndjét, aztán leült mellém az ágyra. Felé fordulva egy rövid csókot váltottunk.

‒       Olyan jó itthon lenni – a melleim felett átölelt.

‒       Már nagyon vártunk – a fejem az övéhez döntöttem.

‒       Azt látom – hangja vidám volt.

‒       Milyen volt a koncert? – érdeklődtem.

‒       Szuper – vágta rá – De már nagyon jönni akartunk haza – vallotta be.

‒       Megbeszélted a fiúkkal az időpontot? – kérdeztem.

‒       Igen, mindenkinek jó – felelte.

‒       Macynek is szóltam, ő is itt lesz. Sűrű pár napunk lesz – sóhajtottam fel.

‒       Még lemondhatjuk – szólalt meg.

‒       Nem – megráztam a fejem – Nem akarom halogatni egyiket se.

‒       Oké – Haz nem volt túl meggyőző.

‒       Majd még beszélnünk kellene pár másik dologról is – Darcyt figyeltem, aki egyáltalán nem zavartatva magát evett.

‒       Ajaj! – szakadt ki szerelmemből.

‒       Nyugi! Nem rossz hírt akarok közölni – felé pillantottam.

‒       Ó, oké – szemmel láthatólag megnyugodott.

Felállt az ágyról és az egyik szekrényhez ment. Érdeklődve néztem, mit csinál. Elővette a fényképezőgépemet és felénk fordult.

‒       Mit szeretnél lefényképezni? – húztam fel a szemöldököm.

‒       Titeket – maga elé emelte.

‒       Most? – ráncoltam össze a homlokom.

‒       Gond? – leengedte a gépet.

‒       Kint vannak a melleim – mondtam ki a nyilvánvalót.

‒       Nem szeretném feltenni a netre – szólalt meg – Nem szeretnél magatokról ilyen képet emlékbe?

‒       Túl intim – húztam el a számat, miközben Darcy befejezte az evést. Lettem őt az ágyra és felöltöztem. – Szeretnéd megbüfiztetni? – kérdőn néztem rá.

‒       Igen – az ágyra tette a gépet és felvette a kis hercegnőnket. Kapva az alkalmon készítettem róluk pár képet. – Hé, ez nem ér – panaszkodott. A kicsi böfögött egy nagyot.

‒       Hűha! Te még a pasikat is megszégyeníted – megsimogattam a kis fejét.

‒       Átveszed? – meglepett a kérdése.

‒       Aha – átadta nekem a lányunkat. Vele voltam elfoglalva, ezért kissé meglepett a vakuvillanás, amire felkaptam a fejem.

‒       Így jó, maradj így! – instruált. Megpusziltam a pici fejét, ezt is megörökítette.

‒       Megdajkálod egy kicsit, vagy visszavihetem az ágyába?

‒       Kérem egy kicsit – kinyújtotta a kezét – Miről kell beszélnünk?

‒       A keresztelőről – feleltem – A keresztszüleit is ki kellene választani és szólni nekik – tettem hozzá.

‒       Vendéglista?

‒       Az is kellene, de nem szeretnék nagy felhajtást – sóhajtottam fel.

‒       Én se, ezért arra gondoltam Holmes Chapelben tarthatnánk meg – mondta.

‒       Ez jó ötlet – helyeseltem – És lenne még egy dolog – magamra tereltem a tekintetét.

‒       Mi? – kérdezte kíváncsian.

‒       Gondolkodtam a nevén – ismertem be.

‒       Tessék? Meg akarod változtatni a nevét? – Harry döbbenten nézett rám.

‒       Nem – megráztam a fejem – Hozzá szeretnék tenni még egy nevet – Haz érdeklődve figyelt.

‒       Még pedig? – ringatta a kislányunkat.

‒       Mindkettőnknek két keresztneve van, ez is erősíti bennem, hogy jó ötlet lenne – magyaráztam.

‒       Cicalány, mondd már ki mi az! – szólt rám türelmetlenül.

‒       Anne – böktem ki – Rengeteget tesz értünk, azért, hogy ez az egész működjön és én nagyon hálás vagyok neki.

‒       Ez kedves, Anyu biztos értékelni fogja – mosolygott rám.

‒       Akkor benne vagy? – csillant fel a szemem.

‒       Igen – bólintott – Legyen a második neve Anne – egyezett bele. Hozzájuk sétáltam.

‒       És te mit gondolsz, Darcy Anne Styles? – gügyögtem neki, mire sikkantott egyet és kapálózni kezdett.

‒       Ez igennek tűnik – figyelte a reakcióját szerelmem.

Kopogtattak az ajtón, a zajra mindketten odakaptuk a fejünket. Kinyílt az ajtó és belépett Anne.

‒       Nincs kedvetek sétálni egyet ebéd előtt? – kérdezte.

‒       Oké, menjünk – vágtam rá. Pár napja az újságírók eltűntek a ház elől, így kimerészkedtünk az utcára Darcyval.

 06.27.

Harry családja délután haza indult, így hivatalosan is hármasban maradtunk. Sétáltunk egyet London utcáin, majd visszaérve letettem a picit aludni. Leszedtem a szárítót és előkészültem a vasaláshoz.

‒       Megcsináljam én? Nem akarsz inkább pihenni? – hallottam meg szerelmem hangját.

‒       Nem kell – megráztam a fejem – De ha tényleg segíteni akarsz, akkor kipakolhatnád a mosógépet.

‒       Rendben – puszit nyomott az arcomra.

‒       Köszi – hálásan pillantottam utána.

Hamar végeztem a vasalással, ám Harry eltűnt. Keresni kezdtem a házban, mindenhol megnéztem még a kertben is, de nem találtam. Csak egy hely maradt ki: a babaszoba. Odalopakodtam és halkan benyitottam. Haz nem vett észre, mivel nekem háttal állva gyönyörködött a kisbabánkban. Elmosolyodva figyeltem őket. Kisvártatva Hazza az ajtó irányába fordult, megérezte, hogy figyelem.

‒       Mit csinálsz? – vigyorogtam rá.

‒       Olyan gyönyörű – csillogó szemeit újra a lányunkra vezette.

‒       Mi csináltuk – odasétálva mellé hozzá bújtam.

‒       Köszönöm – megpuszilta a homlokomat.

‒       Mit? – zavartan néztem fel rá.

‒       Hogy nem vetetted el – válaszolta.

‒       Ez meg sem fordult a fejemben – mondtam őszintén. Nem tudtam volna megtenni. Átölelt.

‒       Szeretnék még gyerekeket – szólalt meg, mire felkaptam a fejem.

‒       Tessék?!

‒       Nem most – rázta meg a fejét – Majd később.

‒       Akkor jó – megnyugodva a mellkasára hajtottam a fejem – És mennyiben gondolkodsz?

‒       Még kettő? – kérdezte. Elgondolkoztam. A mama szerint öt lesz.

‒       Rendben – beleegyezően bólintottam.

‒       De gyakorolhatnánk rá – izgatóan a fülembe súgta. Libabőrös lettem szavaitól, nekem is hiányzott már az intimitás. Ajkai a nyakamon nagyon csábítóak voltak.

‒       Harry, kérlek! – elléptem tőle.

‒       Mi a baj? – sértődöttnek tűnt.

‒       Még nem lehet – válaszoltam szomorúan.

‒       Mennyit kell várni? – sóhajtott fel.

‒       Szülés után hat hét, aztán egy vizsgálat, és ha a nőgyógyász azt mondja rendben, akkor mehet – magyaráztam.

‒       Ó, az internet hazudik – mérgelődött.

‒       Mi? – zavartan néztem rá.

‒       Mindegy – legyintett.

‒       Utána olvastál? – vigyorodtam el.

‒       Ne nevess! – szólt rám.

‒       Miért nem kérdezted meg? – mosolyodtam el, mire kissé elpirult.

‒       Nem akartam, hogy azt hidd… – a levegőben lógva maradt a befejezés, amit ennek ellenére is kitaláltam.

‒       Nyugi, nekem is hiányzik – ismertem el – Amúgy, nem minden tilos – egy kaján vigyor jelent meg az arcán.

‒       Szeretnéd? – húzta fel a szemöldökét.

‒       Nagyon – vágtam rá. A kezemért nyúlt és áthúzott a hálószobánkba.

 

Ha elolvastad, kérlek, jelezd :)