2.évad 2.rész - Most akkor ki a hibás?

Sziasztok!

Szeretnék Mindenkinek nagyon kellemes karácsonyi ünnepeket kívánni, remélem, mindannyian azokkal tudjátok tölteni, akiket szerettek :)
Köszönöm szépen az előző részhez érkezett valamilyen formájú visszajelzéseteket. Elég sokan benéztetek, aminek nagyon örültem tekintve, hogy elég hosszú időt hagytam ki. Az én ajándékom Nektek a történet folytatása - még nem tudom, mikor érkezik a következő rész, de igyekszem vele - fogadjátok sok szeretettel. Jó szórakozást a részhez! :)
Ebben az évben már nem fogok új részt hozni, szóval szeretnék Mindenkinek sikerekben gazdag boldog új évet kívánni! :)
Valamint, szeretnék boldog szülinapot kívánni az egyetlen Louis William Tomlinson-nak!

Puszi: Emily

~ Emily ~

Apával megnéztük a házat, közben elmesélte, mik a tervei az egyes helyiségekkel. Nagyon tetszett az épület, olyan kis egyszerű volt, de mégis nagyszerű. Időközben arról is beszélgettünk mit gondoltam ki. Amikor rájöttem, hogy várandós vagyok kétségbeestem. Gyorsan össze kellett szednem magam, nehogy kiderüljön a dolog, de attól kezdve csak azon járt az eszem, mihez fogok kezdeni. Számtalan lehetőséget végig pörgettem, még a legrosszabbakat is. Próbáltam mindent alaposan átgondolni, mérlegelni, hogy mi lenne a lehető legjobb döntés. Arra jutottam, el kéne mondanom Harrynek. Aztán ma reggel összeszedtem minden bátorságomat. Kész voltam elmondani neki, de meglepetésemre ő is beszélni akart velem.

‒        Szóval, szerinted? – apu hangja hozott vissza a valóságba.

‒        Micsoda? – megráztam a fejem.

‒        Azt mondtam, lehetne ez a te szobád, mit gondolsz? – fürkészett kíváncsian.

‒        Tökéletes lenne – Elég nagy kettőnknek. Az ablakhoz sétáltam, ami a fűvel borított hátsó udvarra nézett.

‒        Mit szeretnél, milyen színű legyen a fal? – kíváncsian figyelt engem. Fura, de mintha boldog lenne.

‒        Halvány rózsaszín – A függönyöm is valami olyasmi. – Kérdezhetek valamit?

‒        Persze – vágta rá mosolyogva.

‒        Beszélni fogsz Anyával? – kerültem a tekintetét.

‒        Arról, hogy babát vársz?

‒        Igen – bólintottam.

‒        Nem akarod neki elmondani, igazam van? – zöld szemeivel kíváncsian méregetett.

‒        Igen. Rajtad kívül senki sem tudja és szeretném, ha ez még egy jó darabig így is maradna – Pár embernek muszáj lesz szólnom róla, pedig ez az, amit a legkevésbé akarok.

‒        Az apja sem tudja? – húzta fel a szemöldökét.

‒        Nem – megráztam a fejem.

‒        Kicsim, neki tudnia kéne – mondta óvatosan.

‒        Nem akarom, hogy bárki tudjon erről – jelentettem ki határozottan.

‒        Rendben, legyen, ahogy szeretnéd – mélyet sóhajtott.

‒        Köszönöm – suttogtam hálásan.

‒        Szeretnél valamilyen virágot a szobádba? – témát váltott, amiért hálás voltam.

‒        Van néhány orchideám, azokat is elhozom holnap. Tényleg, a bútoraimat hozhatom ide? – fordultam felé.

‒        Igen, majd betesszük a nappali közepére, ott már csak festeni kell – válaszolta.

‒        Shint is idehozhatom?

‒        Őt már csak akkor, ha mi is idejövünk.

‒        Mennyi idő még, amíg beköltözhetünk? – átsétáltam a nappaliba. Innen is a hátsó udvart láttam az üveg tolóajtókon keresztül, amik a teraszra vezettek.

‒        Még egy hét biztosan – válaszolta követve engem.

‒        Arra gondoltam, megkérdezem Macyt, elcsövezhetek-e náluk addig – az üveg tükröződésében láttam, ahogy apa az egyik ablakot ellenőrzi.

‒        Rendben – felém kapta a fejét – Ha nemet mond, akkor jössz hozzám a hotelbe vagy megkérded Shane-t is?

‒        Shane-nel is összevesztem – megfordultam.

‒        Miért? – felhúzta a szemöldökét.

‒        Hazudott nekem veletek kapcsolatban – lehajtottam a fejem.

‒        Jaj, Cicmic, mi kértük, hogy ne szóljon neked.

‒        Nem érdekel – Legjobb barátok vagyunk, el kellett volna mondania.

‒        Ez így nem jó, beszélj vele – kérte.

‒        Nem – ráztam a fejem határozottan – Nem akarom látni őt vagy hallani a hangját. – Apa mélyet sóhajtott, de nem szólalt meg. – Tudom, nehéz velem – motyogtam.

‒        Az nem kifejezés, ezt biztos anyádtól örökölted – mondta.

‒        Héj, azért te se vagy piskóta! – szúrósan pillantottam rá.

‒        Holnap mit fogsz csinálni? – terelt apu.

‒        Iskolába megyek – válaszoltam – Beszélnem kell az igazgatóval a helyzetemről.

‒        Elmondod neki?

‒        Muszáj lesz – sóhajtottam fel – Kitaláltam valamit, de azt engedélyeznie kell.

‒        Micsodát? – ráncolt össze a homlokát.

‒        Majd elmondom, ha már megbeszéltem vele. Suli után elmegyek orvoshoz, aztán még Alysonnal is beszélnem kell a tánc stúdióban – meséltem a terveimet.

‒        Visszamész táncolni? – átment az egyik szobába.

‒        Igen, és ha minden igaz, még állást is kapok, mint táncoktató – újságoltam boldogan.

‒        Na, az nagyon jó – mosolygott rám.

‒        Én is örültem neki, bár azt nem tudom, így meddig fogom tudni csinálni.

‒        A táncoktatást vagy magát a táncot?

‒        Mindkettőt. A tánc akkor lesz nehéz, amikor már látszódni fog a hasam – A Tominál is így volt. – Az oktatást szerintem ennél tovább is folytathatom.

‒        De ez biztonságos?

‒        Ha semmi gond nem lesz a várandósságom alatt, ami miatt eltiltanának akkor igen – A Tomival szerencsére minden rendben ment. Remélem, most is így lesz és nem lesz okom aggódni.

‒        Nem lesz ez egy kicsit sok?

‒        Micsoda? – fürkésztem kíváncsian.

‒        A suli és a munka együtt – nézett rám aggódva.

‒        Bírni fogom – mosolyogtam rá, mintegy biztatásként. Muszáj lesz, ugyanis nem akarok élősködni rajtad, és a kicsi dolgait is én akarom megvenni. Ő az én felelősségem.

‒        De lehet, hogy nem tesz majd jót neki – hangja gyengéd volt és féltő.

‒        Ha nem bírom, azt érezni fogom, akkor pedig azonnal abbahagyom, mert fontos nekem, hogy ne legyen semmi baja a kisbabámnak.

‒        Tudom, az unokatesódra is nagyon vigyáztál – Sok mindent beáldoztam, hogy vigyázhassak rá, de ennek ellenére – vagy lehet, hogy éppen ezért – nagyon élveztem a várandósságot. Apa közelebb jött hozzám.

‒        Ne aggódj, remek anya leszel – simított végig az arcomon – És én is itt leszek, hogy segítsek neked.

‒        Tudom, de nem szeretnék a terhedre lenni – vallottam be.

‒        A gyerekem vagy, mégis ki másra tudnál támaszkodni? – kérdezte kíváncsian.

‒        Gondolom, a kicsi apjára – szomorodtam el.

‒        Nézd, nem tudom, mi történt, de azt igen, hogy csak az a jó megoldás, ha megtanulod elengedni – Hű, apámnak milyen mélyen szántó gondolatai vannak.

‒        Ez rátok is igaz? – néztem fel rá szomorú arckifejezéssel.

‒        Igen – bólintott – Sajnos van, ami nem működik, és akkor nincs más választás, mint beletörődni – magyarázta.

‒        Igazad van – helyeseltem.

‒        Neked most sokkal fontosabb dolgaid lesznek – megfogta a kezem – Zárd le magadban azt, amin már nem lehet változtatni, különben nem tudsz a jövő gondjaival foglalkozni.

‒        Könnyű azt mondani – könnyes lett a szemem.

‒        Tudom, hogy nehéz, de hidd el, utána sokkal könnyebb lesz – bizonygatta.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Macyék ajtaja előtt álltam. Nem szóltam ide, hogy jövök, mert kikapcsoltam a telefonom. Egyfolytában hívogattak, Harry meg Shane nagyon kitartóak voltak. Apu a ház előtt volt a kocsiban, várta, hogy magával kell-e vinnie. Tétován becsöngettem. Megigazítottam a vállamon a táskát, miközben arra vártam, hogy valaki ajtót nyisson. Hamarosan léptek zaja ütötte meg a fülemet. Kinyílt az ajtó és megjelent előttem a legjobb barátnőm. Arca aggódóvá vált, ahogy megpillantott engem. Először nem értettem, miért, de aztán leesett. A korábban írt üzenetet még nem magyaráztam meg. Macy hirtelen átölelt.

‒        Szia! Kérlek, mondd el, mi történt! – szorított magához.

‒        Szia! – viszonoztam a gesztusát – Azt majd később, előtte kérdezni szeretnék valamit.

‒        Mondd gyorsan! – húzódott el tőlem, így kék szemeibe tudtam nézni.

‒        A helyzet az, hogy nincs hol laknom, itt maradhatnék egy hétig? – kérdeztem. Mac háta mögött megjelent az anyukája.

‒        Emily, hát persze, hogy itt maradhatsz – szólalt meg Mrs. Johnson.

‒        Biztos? Mert ha gondot jelent, akkor elmegyek Apával a hotelbe – biccentettem a kocsi felé.

‒        Nem, nyugodtan maradj itt, ne fizess ki pénzt feleslegesen – mosolygott rám Dolly néni.

‒        Köszönöm – hálásan pillantottam mindkettőjükre.

Odamentem a kocsihoz és elmondtam apának, hogy maradhatok. Ezután ő elment a hotelbe. Macy bekísért a szobájába. Elvette tőlem a táskámat, amit letett a nagy francia ágyára. Körbenéztem a sárgára festett szobában. Még mindig úgy volt berendezve, mint mikor legutóbb itt jártam.

‒        Hozhatok neked valamit, vizet, teát, esetleg valami alkoholosat? – barátnőm végig simított a karomon.

‒        Egy tea jólesne – mosolyogtam rá.

‒        Rendben, mindjárt hozom – azzal kiment a helyiségből.

Bár, nem kaptam rá engedélyt leültem az ágyra. Mindig szerettem a barátnőmnél lenni, mert náluk otthon éreztem magam.

Mac hamar visszajött két bögre teával a kezében. Az egyiken egy cica volt, a másikon pedig a legjobb barátnő felirat. Ezt még én vettem neki a szülinapjára. A kezembe adta a cicás bögrét, majd törökülésben az ágy közepére ült. Felkucorodtam szembe vele.

‒        Apud hol van? – kérdeztem.

‒    Meccset néz a hálóban – Macy megforgatta a szemeit, mire elvigyorodtam.

‒        Ugyan, neki is kell valami szórakozás.

‒        Idegesítőbbet nem is találhatott volna – barátnőm égnek emelte a tekintetét – De most ne erről beszélgessünk. Mi történt, Cicalány?

‒        Azt se tudom, hol kezdjem – ittam bele a teámba.

‒        Mondjuk Harrynél, Niall felhívott, hogy tudok-e valamit, de semmit sem tudtam mondani neki – magyarázta.

‒        Harry csinált valami hülyeséget? – hangomból kivehető volt az aggódás.

‒        Nem, de nem tudnak vele beszélni – válaszolta.

‒        Hazza azt akarta, hogy maradjak vele – megdörzsöltem a homlokom.

‒        Azt mégis hogyan? – húzta fel a szemöldökét.

‒        Az egyik zenekari próbájukon elénekeltem velük egy dalt. Ő ezt felvette és a tudtom nélkül megmutatta néhány kiadónak. Valamelyik hajlandó lett volna úgy leszerződtetni, hogy közben tudjam járni a világot Harryvel – meséltem.

‒        Úristen! – Macy a szája elé kapta a kezét – Mit mondtál neki?

‒        Teljesen lesokkolt. Nem akartam elhinni, mit tett – belenéztem Mac sajnálattól csillogó kék szemeibe – Megmondtam, hogy nem akarom ezt, aztán győzködni kezdett. Elmondtam neki, mik az én álmaim és kiakadt, amiért nem szóltam ezekről korábban – ismét beleittam a teámba.

‒        Tényleg nem mondtad neki? – kíváncsian nézett rám.

‒        Egyszer beszéltünk arról, hogy tovább akarok tanulni, de arról konkrétan nem volt szó, hogy jelentkeztem a suliba. Amikor felvettek szóltam neki, mikor kell majd haza mennem és ennyi. A táncos munkáról se szóltam, nem gondoltam volna, hogy kellene. Fogalmam se volt arról, mit tervez. A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna ilyesmire – vallottam be.

‒        Összevesztetek? – pillantott rám.

‒        Az nem kifejezés. Még így is azt akarta, hogy adjak fel mindent, ami nekem fontos és legyünk inkább együtt – folytattam.

‒        Hű, ez nagyon önző húzás volt – állapította meg.

‒        Az enyém is az volt, mert nem adok fel mindent a szerelmemért, de ilyet tenni őrültség lenne – magyaráztam.

‒        Ráadásul így csak te hozol áldozatot, ő nem – Macy rátapintott a lényegre.

‒        Így van, főleg ezért sem akartam megtenni. Nem fair, hogy az egyiknek mindent, a másiknak pedig semmit sem kell feladnia.

‒        Most akkor ki a hibás?

‒        Mindkettőnk, meg ez az egész szar helyzet, amiben benne vagyunk, mert ez szülte az egészet – a könnyek megint szúrni kezdték a szememet, amit barátnőm is észrevett.

‒        Emily, előttem nem kell erősnek mutatnod magad – megfogta a kezem.

‒        Ma már annyit bőgtem, mint életemben még soha. Az is csoda, hogy egyáltalán még vannak könnyeim.

‒        Már hosszú ideje nem láttalak ilyennek – megsimogatta a lábamat.

‒        Nem is akartam újra ilyen szarul lenni.

‒        Szereted, igaz?

‒        Nagyon, és most iszonyatosan fáj, amiért így lett vége – elkezdtem sírni.

‒        Nyugi, mi Shane-nel itt vagyunk neked és mindenben maximálisan támogatunk téged – mosolygott rám.

‒        Ó, hát persze, te még nem tudod – megtöröltem a szemeimet.

‒        Micsodát? – ráncolta össze a homlokát.

‒        Shane-nel is összevesztem – sóhajtottam fel.

‒        Ó… ő is, Harry is, termékeny napod volt – állapította meg.

‒        Meg Anya is – tettem hozzá.

‒        Ezt hogy érted?

‒        Konkrétan arra jöttem haza, hogy Anya beadta a válókeresetet, Apu már nem lakik otthon és valami tök idegen faszi van a házunkban – fakadtam ki.

Macy elvette tőlem a bögrét, majd a sajátjával együtt az ágya melletti szekrényre tette. Visszacsúszott mellém és átölelt.

‒        Nem lesz semmi baj – biztosított, miközben a hátamat simogatta. Ennél nagyobb szar már nem is lehetne.

‒        Anyu tálalta a helyzetet, azután választás elé állított – hüppögtem. Nem voltam biztos benne, hogy szőke barátnőm érti, mit beszélek. – Azt hitte, vele fogok maradni és meglepődött, amikor azt mondtam, inkább meghalok, minthogy vele maradjak.

‒        Jaj, Emily! – karjait szorosabban fonta körém.

‒        Ezután Shane-nel vesztem össze – folytattam – A házunk előtt várt rám, mert Anya odahívta. Ő végig tudott arról, ami itthon folyt mégse mondott semmit. Amikor eljött a műsorra, éreztem, hogy valami gond van olyan fura volt, de nem akart róla szólni.

‒        Cicalány, lehet, hogy a szüleid nem engedték neki elmondani a dolgot – kelt a védelmére.

‒        Így volt, de ő akkor is hazudott nekem. Elárult engem – sírtam tovább.

‒        Tudod, hogy ő is nagyon szeret téged.

‒        Pont ezért kellett volna szólnia nekem – elhúzódtam tőle – Fordított esetben én elmondtam volna neki, mert joga van tudni róla – magyaráztam.

Macy sajnálattól csillogó szemekkel figyelt engem. Kisvártatva lemászott az ágyról, aztán az egyik szekrényéből elővett egy csomag papír zsebkendőt. Felbontotta és elém rakta az ágyra.

‒        Köszönöm – elvettem egyet, amibe hangosan belefújtam az orrom.

‒        Szívesen.

‒        Apa vett egy házat nem messze onnan, ahol lakunk, illetve már csak laktunk – sóhajtottam fel.

‒        Tényleg?

‒        Igen, elkezdte felújítani, de még egy hétig biztos nem lehet beköltözni – magyaráztam – Megengedte, hogy vele éljek, szóval talán rendben lesznek a dolgok így is.

‒        Legalább apuddal rendbe jöttek a dolgok – barátnőm leült mellém. De milyen áron?

‒        Igen, most úgy viselkedik, mint egy igazi apa, de kicsit bizalmatlan vagyok ezzel kapcsolatban – ismertem be.

‒        Gondolod, hogy ez csak átmeneti? – pillantott rám.

‒        Nem tudom, de egy kicsit félek attól, hogy esetleg meggondolja magát – Megérteném, ha ezt tenné, hiszen itt már nem csak rólam van szó.

‒        Csaknem – elvettem még egy zsepit.

‒        Nem tudom – ráztam meg a fejem. Régebben erre konkrét választ adtam volna, de azután, hogy az emberek, akikről úgy gondoltam ismerem őket, ilyen dolgokat tettek, már semmiben sem vagyok biztos.

‒        Történt még más is, ami miatt így gondolod? – nézett rám gyanakodva.

‒        Nem – A babáról még senkinek sem szabad tudnia.