Sziasztok!
Hogy vagytok? :) Remélem, Mindannyian nagyon jól vagytok, és élvezitek a megérdemelt pihenést. Jelentkezésem egyik oka, hogy kellemes karácsonyi ünnepeket és eredményekben gazdag boldog új évet szeretnék kívánni minden kedves olvasómnak. Tudom, hogy ez az ünnep nem olyan, mint amilyennek szeretnénk, de akiket szeretünk, azok mindig velünk vannak :) A másik ok természetesen az új rész, nagyon kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá. Jó szórakozást a részhez! :)
Aki szeretne egy karácsonyi történetet is olvasni kattintson ide :)
Szeretnék utólag is nagyon boldog születésnapot kívánni az egyetlen Louis William Tomlinson-nak! :)
Puszi: Emily
03.14.
~ Emily ~
Délelőtt Harryvel a pályaudvaron találkoztunk. A háza felé megálltunk egy pékségnél. Haz beszaladt reggeliért, aztán már tényleg a házához mentünk. Kevesebb fotós várt ott minket, mint a hét elején, de azért még mindig voltak. Most sem viselkedtek durván, de a vakuk folyamatosan villogtak, szinte elvakítottak. Harry próbált takarni előlük és a leggyorsabban bejutni a kertbe. Mikor sikerült, az ajkait megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Felé pillantottam.
‒ Minden rendben? – kérdeztem.
‒ Csak kezd nagyon fárasztó lenni – hangja megtörtnek tűnt.
Nem mondtam semmit, csak közelebb lépve hozzá átöleltem, már amennyire a hasamtól tudtam. Besétáltunk a házba. A cuccaimat bevittem a hálóba, ahol felkeltette valami az érdeklődésemet. Egy majdnem ágy hosszúságú becsomagolt dolog volt az ágyon.‒ Harry, van valami az ágyadon – sétáltam ki hozzá a nappaliba.
‒ Ja, igen, az a tiéd – a szoba felé indult.
‒ Mi az? – követtem őt.
‒ Egy kis ajándék – mosolygott rám.
‒ Nem ünneplek semmit – néztem rá.
‒ Tudom, ez olyan kis apróság – magyarázta.
‒ Elég nagynak tűnik – kötöttem az ebet a karóhoz.
‒ Nyisd ki végre! – kérte.
Félve nyúltam a csomaghoz. Nagyon puha volt, elképzelni se tudtam mi lehet benne.‒ Téphetem? – pillantottam rá.
‒ Nyugodtan, nem tesz kárt benne – mosolygott rám.
‒ Oké – gyorsan széttéptem a csomagolást. A papírból egy hosszú puha párna bukkant elő. – Kismama párna? – mosolyogtam rá.
‒ Igen – bólintott – Azt olvastam, ettől egy kicsit könnyebb ilyenkor aludni, és ebben Anyu is megerősített – magyarázta. Annyira édes volt, hogy képtelen voltam neki megmondani, ezt már a Tomival is próbáltam és nem működött. Közelebb húzódtam hozzá.
‒ Köszönöm – lassan csókoltam meg.
Harry még közelebb helyezkedett, miközben elmélyítette a csókunkat. Igyekezett óvatosan eldönteni az ágyon, mire szétválasztottam az ajkainkat.‒ Nem szeretnéd? – kérdezte halkan.
‒ Most nem – motyogtam kerülve a tekintetét. Megfogta a kezem.
‒ Rendben – a kézfejemre adott egy apró puszit – Majd máskor – kacsintott rám – Gyere, reggelizzünk meg! – összefűzte az ujjainkat és a konyha felé húzott.
Tudtam, hogy nem kellene bűntudatot éreznem, mégis kellemetlenül éreztem magam. Nagyon nehezen ment le a reggeli, úgy éreztem ki fogom hányni.‒ Kérsz teát? – kérdezte Harry.
‒ Nem – megráztam a fejem – Van tej?
‒ Igen – bólintott – Készítsek kakaót?
‒ Megcsinálom én, köszi – felálltam az asztaltól – Te is kérsz?
‒ Nem én maradok a teánál – egy kék kancsóból öntött a poharába és leült az asztalhoz. Végig magamon éreztem a tekintetét, míg készítettem a kakaómat.
‒ Mikor szeretnél Holmes Chapelbe menni? – pillantottam rá, miközben leültem vele szemben a székre.
‒ Holnap szeretnék indulni és hétfőn jönnénk vissza, mert kedden próba lesz. Ez így neked jó?
‒ Persze – mosolyogtam rá.
‒ Anyu biztos örülni fog, hogy két és fél napot velünk lehet, mindig úgy örül, ha otthon vagyok – magyarázta.
‒ Mert keveset vagy vele – mondtam, mire rám villant a tekintete – Jaj, nem úgy értettem, hogy ez a te hibád – védekeztem. Haz arca sértődött volt. – Ó, basszus! – felsóhajtottam. – Bocsánat, nem mondtam semmit.
‒ Emily…
‒ Hagyjuk ezt! – csattantam rá.
‒ Most komolyan te vagy mérges rám?! – ő is felemelte a hangját.
‒ Igen – kiabáltam – Mert nagyon jól tudod, hogy én nem vagyok rosszindulatú, főként veled nem – a végére elcsuklott a hangom és sírni kezdtem.
Felugrottam az asztaltól és beszaladtam a fürdőszobába. Utálom, hogy ennyire érzékeny vagyok. Hagyd már abba a sírást! Leültem a fürdőszoba szőnyegre. Kopogtatás zaja ütötte meg a fülemet. Minek kopog? Ez az ő háza. Erősen szipogtam, miközben ő belépett a helyiségbe egy csomag papír zsebkendővel a kezében. Leült mellém, de nem túl közel, úgy nyújtotta felém a zsebkendőket. Nem akartam elvenni, de nagyon folyt az orrom. Kivettem a kezéből és többször is kifújtam az orrom.‒ Emily, figyelj rám! – kérte – Sajnálom, tudom, hogy nem rossz szándékkal mondtad – hangja bűnbánó volt.
‒ Elfogadom – hüppögtem. Harry sietve átölelt.
‒ Már meg is szegtem az ígéretem – szólalt meg.
‒ Melyiket? – kérdeztem.
‒ Igyekezni fogok, hogy ne idegesítselek fel – válaszolta.
‒ Megbocsátom – motyogtam.
‒ Az első várandósságodnál is ilyen sokat sírtál?
‒ Igen – bólintottam – Próbálok küzdeni ellene, de nem megy – újra kifújtam az orrom.
‒ Nincs semmi baj, majd megnyugszanak a hormonjaid – megfogta a kezem.
~ * ~ * ~ * ~ * ~
Reggel korán indultunk Harry szülővárosába, talán ez a taktika része volt, mert így sikerült elkerülni a fotósokat. Odafelé többször is meg kellett állnunk. Egy ideje elkezdtem érezni magamon az utolsó harmadra jellemző panaszokat. Huzamosabb ideig ülni vagy állni, már nem esett jól.
Mikor megérkeztünk a házhoz, idegesség fogott el. Nem számít, mit mondott Harry, féltem a reakciójuktól.‒ Cica, jössz? – mire feleszméltem, szerelmem már kint volt az autóból a kezében a táskáinkkal.
‒ Igen – kicsatoltam az övet, majd kiszálltam a kocsiból.
‒ Végig veled leszek – szólalt meg, amint odaértem hozzá. Összefűzte az ujjainkat.
‒ Rendben – halványan rá mosolyogtam.
Haz a másodperc tört része alatt lehajolt hozzám és megcsókolt. Egy apró csókot adott, de sokat jelentett.‒ Szeretlek! – mondta, miközben elhúzódott tőlem.
‒ Én is szeretlek!
~ Harry ~
Korán érkeztünk meg, alig múlt még kilenc óra, amikor Emilyvel beléptünk anyuék házába. Halkan mentünk be, mert nem tudtuk fent vannak-e már. A kabátjainkat feltettük a fogasra, aztán bementünk a nappaliba. Mivel ott nem volt senki, átsétáltam a konyhába, ahol anyut találtam pizsamában. Ahogy észrevett, egyből felvidult az arca.
‒ Drágám! Végre itt vagy – hozzám sietve átölelt.
‒ Szia, Anyu! – viszonoztam a gesztusát.
‒ Emily hol van? – húzódott el tőlem.
‒ A nappaliban. Ne rohand le, nagyon ideges – kértem.
‒ Rendben – bólintott.
Átmentünk a nappaliba. Kedvesen üdvözölték egymást, Em végig közel maradt hozzám. Megfogtam a kezét, hátha ez megnyugtatja.‒ Hogy vagytok a babával? – mosolygott rá anyu.
‒ Köszönjük jól. Vele minden rendben, én pedig küzdök az ilyenkor szokásos dolgokkal – válaszolta kezét a pocakjára simítva.
‒ Emlékszem még milyen volt – anyu elmosolyodva Emily kezére nézett – Talán most is rugdos? – csillogott a szeme.
‒ Épp nem, azt hiszem, alszik – mondta szerelmem.
‒ A többiek hol vannak? – kérdeztem.
‒ Gemma boltba ment, Robin pedig még alszik, tegnap túlóráznia kellett – felelte – Gyertek, csinálok nektek valami reggelit!
‒ Mi már ettünk útban idefelé – szólaltam meg.
‒ Ó, oké. Akkor vigyük fel a holmijaitokat – összeütötte a tenyerét.
A szobám felé menet Cicalány megszólalt:‒ Ha nem gond, én szeretnék egy kicsit lepihenni.
‒ Rosszul érzed magad? – pillantottam rá.
‒ Nem – megrázta a fejét – Csak fáradt vagyok.
‒ Oké – beértünk a szobámba.
Anyu letette a táskákat, ami a kezében volt, aztán kiment. Emilyre pillantottam, aki az ágyamat bámulta.‒ Baj van? – mellé léptem.
‒ Nem – a fejét rázta. Hangszíne elárulta, hogy hazudik. Letette a cuccait, én is követtem a példáját.
‒ Ha őszinte lennél velem, az megkönnyítené a dolgokat – mondtam óvatosan.
‒ Rendben – lassan bólintott – Itt csináltuk – motyogta elfordulva tőlem az ágy felé.
‒ Tessék? – kérdeztem vissza homlok ráncolva.
‒ Itt csináltuk – ismételte el kicsit hangosabban, de még mindig nem láttam az arcát.
‒ Micsodát? – halványlila gőzöm sem volt, miről beszél.
‒ A babát – kezét a hasára simította.
Mellé lépve magam felé fordítottam. Arca pirosan izzott, és nem akart rám nézni.‒ Ez komoly? – hitetlenkedve néztem rá.
Még jobban elpirult, miközben bólintott. Egy hatalmas vigyor terült szét az arcomon. Képtelen voltam levakarni magamról. Cicalány végre rám figyelt, és az aggódó tekintete átment rosszallóba.‒ Ezen semmi vigyorogni való nincs – a vállamba bokszolt.
‒ Én erősködtem akkor, emlékszel még miért? – figyelmen kívül hagytam, amit mondott.
‒ Igen – kurtán válaszolt. Tettem egy lépést felé, majd lehajolva megcsókoltam.
‒ Szeretlek! – suttogtam az ajkaira.
‒ Ígérd meg, hogy ezt soha nem fogja megtudni! – kérte.
‒ Megígérem – vigyorodtam el ismét – És ha megkérdezi, hogyan történt? – húztam fel a szemöldököm.
‒ Addig még van időnk kitalálni, mit hazudjunk neki – nem tehettem róla, kitört belőlem a nevetés. Ezt nem hiszem el!
‒ Ne nevess, nem vicces! – Emily ajkain is mosoly bujkált.
Kénytelen voltam elfordulni, hogy abba tudjam hagyni a nevetést. Visszafordultam hozzá.‒ Abbahagytam – jelentettem ki. Cicalány összehúzta a szemöldökét. – Szeretlek!
‒ Ne hízelegj nekem! – felém csapott.
‒ Oké. Lemegyek Anyuhoz, te csak pihenj! – gyors puszit nyomtam az arcára.
‒ Rendben.
Lesétáltam a földszintre, anyu a konyhában tartózkodott.‒ Kérsz valamit, Drágám?
‒ Csak vizet – ültem le az asztalhoz.
‒ Emily jól van?
‒ Igen, csak fáradt és sokat sír.
‒ Ez egy ilyen időszak, próbálj türelmes lenni vele – letette elém a vizet.
‒ Köszi. Igyekszem, de nehéz – vallottam be.
‒ Nem marad örökre ilyen, csak a hormonjai teszik ezt vele. Fontos, hogy érezze a támogatásod – magyarázta.
‒ Nehéz nem önmagának látni őt. Mikor lesz megint olyan, mint előtte? – pillantottam rá.
‒ Ha megszületik a baba, nem fog azonnal visszaállni minden. Beletelik majd néhány hétbe, mire a hormon szintje visszasüllyed a normálisra – válaszolta.
‒ Tudnék neki segíteni, hogy ne viselje meg ennyire? – kérdeztem tőle.
‒ Csak éreztesd vele, mennyire szereted – mosolygott rám.
‒ Te elhiszed, hogy az én gyerekem?
‒ Ezt most miért kérdezed? Kételyeid vannak? – tekintete átható volt.
‒ Ő attól fél, ti ezt gondoljátok – válaszoltam.
‒ Tényleg? – döbbentnek tűnt.
‒ Igen – bólintottam – A rajongók egy része is ezt mondja.
‒ Jól tudjuk ők milyenek, ha a magánéletetekről van szó – jelentette ki.
‒ Ez igaz – sóhajtottam fel.
‒ Te mit gondolsz?
‒ Nem tudom elképzelni róla, hogy megcsalt volna, azt meg végképp nem, hogy ilyesmit hazudna – válaszoltam.
‒ Én jó emberismerő vagyok, ezt tudod – pillantott rám – Nagyon meglepődnék, ha nem ez lenne az igazság, nem ilyennek ismertük őt meg.
‒ Én is így gondolom – Örülök, hogy egy véleményen vagyunk ebben a kérdésben. – Kíváncsi vagy milyen az unokád? – anyu szemei felcsillantak.
‒ Hát persze! – vágta rá.
‒ Rendben, mindjárt megmutatom, a táskámban vannak ultrahangos fotók – elindultam a szobámba.
Halkan nyitottam be, hátha Cicának sikerült elaludnia. Az ágyban feküdt és nem reagált a jelenlétemre. Egyenletes szuszogásából arra következettem, alszik. Halkan kivettem a táskámból a képeket, majd elhagytam a szobát. Ezeket Cicalány hozta nekem tegnap. A konyhába menet hangokat hallottam, anyu beszélt valakihez. Belépve a helyiségbe, megláttam a nővéremet.‒ Szia!
‒ Szia, Harry! – ellépett az asztalon lévő szatyroktól és átölelt – Jó téged újra látni – húzódott el.
‒ Téged is – mosolyogtam rá – Itt vannak az ultrahangos fotók – adtam anyának.
Gemma is lecsapott rájuk. Mindketten lelkesen nézték a képeket.‒ Kisfiú vagy kislány? – kérdezte nővérem.
‒ Emily nem szeretné tudni – feleltem.
‒ Hol van most? – Gem rám nézett.
‒ Fent van a szobámban, alszik. Fél a reakciótoktól, szóval nem szeretném, ha felzaklatnátok – jelentőségteljes pillantást küldtem Gemma felé.
‒ Mitől fél?
‒ Hogy azt hisszük nem Harrytől van a baba – válaszolt helyettem anyu.
‒ Ó – testvérem szája elkerekedett.
‒ Mi úgy gondoljuk, az enyém a kicsi – mondtam neki.
‒ Nézd meg ezt! – anya az egyik ultrahangos képre mutatott – Ez az orr, ez a mi családunké – jelentette ki, mire elmosolyodtam.
~ Emily ~
Hétfő délután elbúcsúztunk Harry családjától. Kellemes pár napot töltöttünk együtt, nagyon kedvesek voltak és érdeklődők a babával kapcsolatban. Kérdeztek a nevéről, erről viszont még nem beszélgettünk, talán nem sokára sort kellene kerítenünk rá. Nem tudom, hogyan fogadja majd a kitalált neveket, remélem, nem fog lebeszélni róluk.
‒ Mindjárt hazaérünk – szólalt meg szerelmem kizökkentve a gondolataimból.
‒ Az jó, mert mosdóba kell mennem – mosolyogtam rá. Ahogy megérkeztünk a házhoz, megláttam pár fotóst.
‒ Csak nem adják fel – motyogta mérgesen Harry.
‒ De legalább már kevesebben vannak – sóhajtottam fel.
‒ Reménykedjünk benne, hogy történik valami és akkor leszállnak rólunk – mondta, megállva a ház előtt.
‒ Nincs valami híres barátod, aki bejelenthetne valamit? – pillantottam rá.
‒ Több is van, de nem tudom, milyen hír kellene, hogy leszálljanak rólunk – feleltem.
Kiszálltunk és a vakuvillanások közepette bevittük a holmijainkat. Haz mérgesen pakolt le a házban.‒ Ne légy mérges! – megsimítottam a karját. Tekintete meglágyult, ahogy rám nézett.
‒ Szeretlek! – lehúztam őt egy csókra.
‒ Én is szeretlek – mosolyogtam rá – De most pisilnem kell – húzódtam el tőle.
‒ Harry, gyere légy szíves! – kiabáltam. Sietős lépteket hallottam a folyosó felől.
‒ Mi a baj? – szerelmem arca kissé rémült volt.
‒ Ez mi? – mutattam a fotelre. Hazza követte a tekintetem.
‒
Ó – elvette az ülő alkalmatosságról –
Ezt a picinek csináltam – egy kötött
rózsaszín-fehér kis cipőt fogott a kezében.
‒ Te kislányt szeretnél? – könnyes lett a szemem.
‒ Örülnék egy kislánynak, de akkor is nagyon boldog leszek, ha kisfiú lesz – felelte.
‒ Jó, rendben – motyogtam.
‒ Mi van rendben? – húzta fel a szemöldökét.
‒ Elmegyek a vizsgálatra, és kiderítem milyen nemű a baba – mondtam felé pillantva. Hazza arcán szétterült egy nagy mosoly.
‒ Szeretnék veled menni – megfogta a kezem.
‒ Holnap megkérdezem az orvost, mikor mehetnénk – megszorítottam a kezét.
‒ Már alig várom – szerelmem zöld szemei csillogtak – És utána mehetünk ruhát venni neki – tette hozzá.
‒ Azzal még nem kell sietnünk – szólaltam meg.
‒ Miért? – ráncolta össze a homlokát.
‒ Majd az utolsó hónapban, akkor már szinte biztosra fogjuk tudni a méretét – válaszoltam.
‒ Ha nem lesz jó, elajándékozzuk vagy megtartjuk a következőnek – csábítóan magához húzott.
‒ Nem – mondtam határozottan.
‒ Mit nem? – húzta fel a szemöldökét.
‒ Nem tesszük el a következőnek, mert akkor nem lesz – válaszomra furcsán nézett rám – Babona – magyaráztam.
‒ Oké, rendben, legyen, ahogy szeretnéd – adta meg magát.
Elmosolyodva lehúztam őt egy csókra.
Ha elolvastad, kérlek, jelezd :)
