2.évad 12.rész - Tizenegy nap

Sziasztok!

Először is, bocsánat, amiért csak most hozok részt. Elkezdtem dolgozni és kicsit elszámítottam magam, sajnálom.
Másodszor, utolsó találkozásunk óta a blog átlépte a 17.000 oldalmegjelenítést, köszönöm szépen, imádlak Titeket :)
Harmadszor, érettségizők lehet már gratulálni? Sulisok, milyenek lettek a bizonyítványok? Remélem, mindannyian ki tudjátok élvezni a jól megérdemelt nyári szünetet :)
Negyedszer, bizonyára Ti is hallottátok már a szomorú hírt. Nehéz ilyenkor bármit is mondani. Örökre a szívünkbe zártunk, nyugodj békében Robin!
És végül - de nem utolsó sorban - meghoztam a folytatást. Nem tudom, mikor fog érkezni a következő, de próbállak nem cserbenhagyni Titeket. Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

10.15.

~ Niall ~

Tizenegy órányi megszakítás nélküli alvás után ébredtem fel délután hatkor. Nagyon furcsa érzés volt ennyit aludni egy húzóra, de kétségkívül jól esett.

‒        Nem hiszem el, hogy ennyi volt a két nap szünetünk – sóhajtottam fel.

Felültem az ideiglenes ágyamban. Tegnap – az első szabadnapunkon – elhagytuk Sydney-t és ide repültünk Új-Zélandra. Kicsit szétnéztünk éjjel a városban, majd hajnalban visszajöttünk a hotelbe. Harry megint nem tartott velünk, és még mindig nem hajlandó megosztani a lakosztályát valamelyikünkkel. Kimentem a mosdóba, aztán kértem fel kaját. Úgy gondoltam, Zayn még alszik vagy nincs itt, mert egyáltalán nem jöttek más hangok a többi helyiségből. Írtam egy SMS-t Macynek, aki nagyon gyorsan válaszolt nekem. Úgy számoltam náluk reggel lehet, ezért gyorsan megírtam neki, hogy személyesen szeretnék vele beszélni. Nem sokkal később a laptopom képernyőjén láttam viszont fáradtnak tűnő arcát.

‒        Szia, Édes!

‒        Szia, Manóm! – a hangja kissé álmosnak hallatszódott.

‒        Felébresztettelek? – egyből elfogott a bűntudat.

‒        Nem, dehogy! – megrázta a fejét – Csak nem aludtam túl jól, ennyi az egész – mondta fáradtan.

‒        Sajnálom – suttogtam szomorúan. Ha végre együtt lehetnénk, talán mindketten jobban aludnánk.

‒        Én is, ma hosszú napom lesz – elnyomott egy ásítást.

‒        Jó újra látni – mosolyodtam el.

‒        Téged is – a tekintete ellágyult – Hiányzol – Valami azt súgta, ezt nem akarta hangosan kimondani.

‒        Te is nekem… nagyon is – Macy arcán legördült egy könnycsepp – Héj, héj, ezt ne csináld! Ne sírj! – a szívem szakadt meg, amiért így kellett látnom. Magamhoz akartam ölelni és megvigasztalni, de erre nem volt lehetőségem.

‒        Bocsáss meg! – Édes felállt az asztalától.

‒        Ne! Hova mész? – próbáltam követni őt, de eltűnt a szemem elől.

Hallottam némi neszezést, majd azt, ahogy kifújja az orrát. Az alakja egy pillanatra elsuhant a kamera előtt, ezután becsapódott mögötte az ajtó. Nem voltam biztos abban, hogy direkt nem szakította meg a hívást vagy csak véletlen hagyta így, mindenesetre én vonalban maradtam és feszülten figyeltem. Szar volt ilyennek látni őt. Kicsit reménykedtem benne, hogy nem fogja megviselni a távkapcsolat. Egy hónapja nem láttuk egymást és még tizenegy napnyira van az újabb találkozó. Igen, számolom. Tizenegy nap múlva kapunk egy öt napos szünetet, amit mindenki ki fog használni. Mindannyian a barátnőinkhez utazunk, kivéve Harryt, ő haza készül a szüleihez. Az ajtó újra kinyílt, nem sokra rá pedig Mac visszaült a gépe elé.

‒        Sajnálom – összeszedte magát, a szemei viszont elárulták őt. Sírásról és szomorúságról tanúskodtak.

‒        Nincs semmi baj – Hozz fel valami témát! – Milyen a suli?

‒        Mi történt az utóbbi napokban? – egyszerre kérdeztünk, aztán pár másodpercre rá röhögni kezdtünk. Elment ezzel némi idő, de ez mindkettőnk szomorúságát eltüntette.

‒        Rossz, mert tanulni kell – válaszolt végül – Vagyis nem ez a baj, hanem inkább az, hogy ott kell lenni és nem tudok közben mással foglalkozni – magyarázta. A suli nekem sem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé, bár a földrajz órákat nagyon szerettem.

‒        Már nincs olyan sok hátra belőle – próbáltam biztatni.

‒        Attól függ, honnan nézzük – sóhajtott fel – Szóval, veled mi történt az elmúlt napokban? – éles téma váltását jelként fogtam fel, nem firtattam tovább az iskolát.

‒        Gyorsan elteltek. Próba, stúdió, két nap szünet, ebből egy az utazással telt el – válaszoltam.

‒        Ugye aludtál? – kérdezte aggódva.

‒        Igen – elmosolyodtam – Ahogy megérkeztünk, megnéztük a várost, utána pedig lefeküdtünk aludni. Nagyjából tizenegy órát aludtam – szavaim hallatán szemmel láthatóan megkönnyebbült.

‒        Ezt örömmel hallom – hangja őszinte volt és kedves – Kivel vagy egy helyen? – érdeklődött.

‒        Zaynnel, szerintem ő még nincs fent, szóval gyakorlatilag csak ketten vagyunk – válaszoltam.

‒        Anyáék itthon vannak – helyesbített – Harryvel mi van?

‒        Változatlan – megeresztettem egy mélyről jövő sóhajt. Édes arcáról lerítt, mit gondol. – Emily hogy van? – kérdeztem kíváncsian. Ahhoz képest milyen egyezséget kötöttünk még a legelején, egészen jól megbeszéltük az ő dolgaikat is.

‒        Úgy, ahogy tartja magát. Bár, szerintem ehhez sokban hozzájárul, hogy nincs egy szabad perce sem – magyarázta.

‒        Szerinted ezt tudatosan csinálja?

‒        Azt hiszem, igen – Macy lassan bólintott – Általában jobb szereti elterelni a gondolatait.

‒        Meddig várunk még? – bukott ki belőlem hirtelen.

‒        Mivel? – mélyen összeráncolta a homlokát. Sejtettem, hogy ennyiből nem fogja érteni.

‒        A közbeavatkozással – próbáltam pontosítani.

‒        Nem tudom Niall – Édes tanácstalannak tűnt – Mindenki másként dolgozza fel, ha véget ér egy kapcsolata. Ebből adódóan az erre fordított idő is emberenként változik – kezdett mesedélutánba.

‒        Szóval még várni akarsz – fordítottam le magamnak.

‒        Hát, igen – helyeselt – Talán semmit se kellene tennünk, az idő szokott az ilyesmire a legjobb gyógyír lenni. Hiszen tudod, az minden sebet begyógyít.

‒        Azt mondják, de ettől még nem feltétlenül van így.

‒        Én már láttam működés közben – kérdő tekintettel néztem rá – Cicalány lépéseket tett Shane felé. Pár napja megadta neki az új számát és elvileg ma végre találkozni fognak – mesélte izgatottan.

‒        Hű, ez gyors volt – kommentáltam.

‒        Valójában nem. Még sosem bírták ki ennyi ideig egymás társasága nélkül – mesélte.

‒        Jól rémlik, hogy ők valaha voltak együtt? – tűnődtem elgondolkozva. Mintha említettek volna valami ilyesmit.

‒        Igen, jóval régebben – erősített meg.

‒        Ha ők ennyire egy hullámhosszon vannak, akkor miért nincsenek már együtt? – Tudom, furán hangzik, de jogos a kérdés.

‒        Igazából, mikor vége lett csak annyit mondtak, mégsem olyan jók együtt, mint azt mindenki, beleértve őket is, gondolta – válaszolta.

‒        Hmm – csak ennyit sikerült kinyögni.

‒        Ez nem sok – vigyorodott el Macy.

‒        Tudom, csak emésztgetem az információt – magyaráztam.

‒        Végül is, jól jöttek ki belőle, mert megmaradtak nagyon közeli barátoknak.

‒        Jó, persze, nyilvánvalóan, de ez azért egy kicsit akkor is fura – ágáltam tovább. Nem sokan maradnak jóban a volt szerelmükkel.  

‒        Külső szemlélőként talán, viszont belső emberként nem az. Jó döntést hoztak és ezt mind a ketten tudják.

‒        Oké, nyilvánvalóan neked van igazad, te sokkal régebb óta ismered őket, mint én – adtam meg magam.

‒        Manóm, nő vagyok, nekem mindig igazam van – széles vigyor ült ki az arcára. Nagyon szexi, amikor ilyen magabiztos. Egyre jobban hiányzik, nagyon keserves lesz ez a tizenegy nap.

‒        Niall!

‒        Igen? – a hangja visszahozott a szomorú valóságba.

‒        Elbambultál – lágyan elmosolyodott.

‒        Csak gondolkoztam – megráztam a fejem.

A képernyő sarkára tévedt a tekintetem. Több mint húsz perce beszélgettünk már, ami igazán boldoggá tett. Amikor hallhatom a hangját, mindig sokkal jobban érzem magam.

‒        Édes, neked nem kellene suliba menned?

‒        Nem – ingatta meg a fejét – Amint megláttam, hogy beszélni szeretnél velem, már tudtam, ma késni fogok. Az első két órát ugyanaz a tanár tartja, szóval időm, mint a tenger – mosolygott rám.

‒        Rossz vagy – jegyeztem meg. Miattam lóg. Némi büszkeség töltött el ennek gondolatára.

‒        Ne viselkedj úgy, mintha te valami szent lennél! – szólt rám játékosan.

‒        Én nem állítottam ilyesmit – kerestem a tekintetét.

‒        Néha kicsit emlékeztetsz Cicalányra – meglepetten néztem rá.

‒        Ezt, hogy érted? – ráncoltam össze a homlokom.

‒        Ő is szeret szent módjára viselkedni meg hasonló kijelentéseket tenni.

‒        Neki is mindig megjegyzed?

‒        Hát persze! – vágta rá egyből – Én a legjobb barátnője vagyok, nekem szabad ilyet csinálnom. Tudod, ez kölcsönös dolog. Mi szóvá tehetünk olyan dolgokat, amiket ha valaki más mondana nekünk, minimum megölnénk érte – magyarázta nagy beleéléssel.

‒        Ti lányok nagyon bonyolultak és furcsák vagytok – állapítottam meg.

‒        De ti fiúk pont így szerettek minket – széles vigyor ült ki az arcára.

‒        Az már igaz.

Egy jó órát beszélgettünk Macyvel, ami mindkettőnknek jót tett. Még egyszer biztos fogunk ilyet csinálni, mielőtt újból látjuk egymást. Igyekszünk minden héten beszélni, meg persze elég gyakran írogatunk is egymásnak. Tájékoztatjuk a másikat mindenről, így olyan, mintha együtt lennénk.

Míg Édessel beszéltem, Zayn is felébredt. Átjött az én szobámba, de mivel látta, hogy elfoglalt vagyok, csak intett egyet majd tovább állt. Eltettem a laptopom, ezután átmentem hozzá.

‒        Helló!

‒        Szia! A többiek kérdezik, hogy negyedóra múlva jó lesz-e ha lemegyünk vacsorázni – az ágyában feküdt, kezében a telefonjával. Úgy sejtettem Perrie-vel beszélgethet.

‒        Persze! – vágtam rá – Harry is tud a közös kajálásról? – kérdeztem.

‒        Tudtommal nem – felnézett rám.

‒        Megyek, megkérdem tőle jön-e – indultam meg kifelé.

‒        Szerintem feleslegesen fárasztod magad – motyogta az orra alatt. Egy próbát megér.

Kisétáltam a folyosóra, aztán bekopogtattam a hárommal arrébb lévő ajtón. Csak megszokásból kopogtam, nem vártam válaszra. Határozottan benyitva megindultam befelé. Átvágtam a nappalin azután benyitottam oda, ahol a szobáját sejtettem. Meglepetésemre nem volt ott. A bőröndje nagyjából érintetlenül hevert a sarokban, az ágya össze volt túrva, de őt sehol nem láttam.

‒        Harry – szólongattam. Itt kell lennie valahol, különben nem hagyta volna nyitva az ajtót. Vagy talán mégis?

Közelebb lépve az ágyához feltűnt, hogy van benne néhány üres üveg. Azonnal értük nyúltam. A sejtésem sajnos beigazolódott. Különböző piás üvegek voltak. Körbenézve találtam még pár darabot. Kiszaladtam a nappaliba. Ott is találtam belőlük a kanapé háta mögé dugva. Ennek elmentek otthonról.

‒        Harry – újra szólítottam, majd fülelni kezdtem hátha választ kapok valahonnan.

Neszezés jött a fürdőszoba felől, ezért arra indultam. Óvatosan kinyitottam az ajtót és belestem a helyiségbe. Haz a WC csésze mellett ült, az egyik kezével rajta támaszkodott, míg a másikkal a fejét fogta. Hirtelen megcsapott az a semmi máshoz nem hasonlítható fanyar szag, ami most erős alkohol szaggal párosult. Megcélozva az ablakot gyorsan kinyitottam azt, eközben hallottam, ahogy Harry a hátam mögött öklendezésbe kezd.

‒        Jézusom, mi jutott eszedbe?! – megálltam mögötte. Megtörölte a száját.

‒        Niall? – suttogta erőtlenül.

‒        Igen, én vagyok az – Most mit csináljak veled?

Újabb öklendező roham jött rá. Ha még egy párszor ezt látnom kell, én is hányni fogok. Megpróbálta lehúzni a WC-t, de nem tudott elnyújtózni odáig.

‒        Hagyd, majd én! – lehúztam helyette.

A fejét letette az ülőkére és szorosan lehunyta a szemeit. Gondolom forgott vele a világ. Ugyanabban a ruhában van, mint tegnap, még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy átöltözzön, ez fura tőle. Az arca fehéren világított, eléggé szarul festett. Elővettem a telefonom. Nagyjából tíz perc múlva lent kéne lennem. Gyorsan írtam egy SMS-t.

„Haz szobája, most!”

Elküldtem, miközben Harryre pillantottam, aki még mindig ugyanabban a pózban volt. Bajban vagyunk.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Tegnap este miután Zaynnel elrendeztük Harryt – megfürdettük, azután adtunk neki fájdalomcsillapítót meg egy adag altatót – lementünk vacsorázni a többiekkel. Ezután eltüntettük Haz szobájából a bizonyítékokat és némi rendet tettünk nála. Megegyeztünk, hogy nem beszélünk senkinek arról, ami történt. Tisztában voltunk a lehetséges következményekkel, így még Liaméknek se mertük elmondani. A menedzsment sok dolog fölött szemet huny, de az önpusztítás nem tartozik ide.

Reggel, amikor felébredtem – meglepő módon tudtam aludni – egyből átmentem Harryhez. Szerencsére sokkal jobban nézett ki, mint tegnap este, de azért még nem volt az igazi. Rávettem, hogy egyen valamit, aztán hagytam visszaaludni. Nem kérdezett a tegnap estéről, ezért úgy gondoltam nem emlékszik arra, ami történt. Mondjuk amennyit ivott, ez nem csoda. Visszasétáltam a saját helyemre és én is megreggeliztem. Míg ettem, Zayn is felébredt és csatlakozott hozzám. Csendben voltunk, valahogy egyikünk sem akart megszólalni, de ez tőlem volt a szokatlanabb.

‒        Átmegyek Harryhez – Zayn egyszer csak felállt az asztaltól.

‒        Nem kell – állítottam meg – Én már jártam nála korábban.

‒        Hogy van? – fürkészett kíváncsian.

‒        Jobban. Adtam neki enni, azután visszafeküdt aludni. Remélem, nem fog kiderülni, mit csinált tegnap – sóhajtottam fel gondterhelten.

‒        Nem hinném, hogy baj lenne belőle, ha megtudnák – vont vállat. Tessék? Lemaradtam valamiről? Tegnap még nagyon egyetértettél velem.

‒        Tuti kapna érte, az ilyen dolgokat nem tűrik el – emlékeztettem.

‒        Elnéznék neki – ült vissza szemben velem.

‒        Miért gondolod? – ráncoltam össze a homlokom.

‒        Neked soha nem volt még szerelmi bánatod? – pillantott rám.

‒        Olyan nagyon mély nem – ráztam meg a fejem.

‒        Akkor valószínűleg nem szeretted őket igazán – Most mit mondjak? Gyerek voltam még. – Visszatérve Harryre, más is csinál őrültséget ilyen helyzetben, olyat, amit máskor soha nem tenne.

‒        Nagyon lazán kezeled ezt – Mintha, semmit nem veszíthetnénk ezzel.

‒        Ha ez kiderülne, ki tudnánk magyarázni. Másrészről meg, jól időzített, mert ha ezt koncert előtt követi el, rohadt nagy bajba került volna – Van benne valami. Ma délután ugyan próbánk van, de addig még teljesen össze tudja szedni magát.

‒        Te tényleg nem aggódsz érte? – hitetlenkedtem.

‒        De igen, csakhogy nem tudunk helyette döntéseket hozni.

‒        Ez sajnos igaz – sóhajtottam fel – De akkor mit kellene csinálnunk?

‒        Vigyáznunk kéne rá és megpróbálni megértetni vele, hogy amit jelenleg tesz, az semmit nem fog előre lendíteni a helyzetén – magyarázta.

‒        Úgy veszem ki a szavaidból, neked már van valami terved – kerestem a tekintetét.

‒        Beszélnünk kell a többiekkel.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Hiába próbáltunk együtt hatni rá, nem ment. Mindent bevetettünk, ami csak az eszünkbe jutott, de semmi változást nem tudtunk elérni. Rossz néven vette, hogy segíteni szeretnénk. Kiabálva kioktatta a társaságunkat, majd egészen egyszerűen kizavart minket a lakosztályából. Még soha nem láttuk őt ilyennek, ami felettébb aggasztott bennünket. Pár órával egy koncert előtt ennyire összeveszni minden csak nem jó ómen.

‒        Valakinek bármi használható ötlete? – kérdezte Louis, míg besétáltunk a lakosztályukba.

‒        Én még mindig arra szavazok, hogy hívjuk fel Emilyt – szólalt meg Liam.

‒        Nem mennénk vele sokra, szerintem finoman elküldene minket a fenébe – mondtam határozottan. Próbáltam elterelni őket ettől az opciótól. Ez csak a legvégső ötlet lehet.

‒        Ehhez mi már kevesek vagyunk – sóhajtott fel Zayn – Ide nő kellene, ők sokkal jobbak szerelmi problémák megoldásában, mi nem vagyunk jártasak ebben.

‒        Így igaz – helyeselt Liam – Megbeszéljük a bajainkat, de nem akarjuk egymásét megoldani, azt a lányok szokták csinálni.

‒        Beugrott valami – Lou bement a szobájába, mire mindannyian kíváncsian utána indultunk. A telefonjával a kezében ült az ágyon, és egy a térdén lévő füzetet lapozgatott.

‒        Ez lesz az – motyogta, miközben elkezdte beírni a számokat. Hamarosan köszönt valakinek, majd közölte vele, hogy kihangosítja. Ismerős hang üdvözölt minket.

Nem volt már túl sok hátra a koncertből. Éppen a lépcsőn együtt ülve énekeltük az Over again című számunkat, és máris következett a Little things, amit élvezettel gitározni kezdtem. Csodás közönségünk volt, az egész helyet körbelengte a szeretet meg az imádat, ami belőlük áradt. Mi hasonlóan éreztünk irántuk, ezért próbáltuk minden egyes alkalommal a legjobb formánkat nyújtani, és valami feledhetetlen élményt adni nekik.

A korábbi veszekedés ellenére teljes összhangban nyomtuk. Harry felszabadultabbnak tűnt, mint mostanában bármikor. Ennek örültem, de az okát nem tudtam volna megnevezni. Lehet Haz is olyan fajta, akinek jót tesz, ha üvöltözhet egy kicsit. Liam elkezdett beszélni a tömeghez, felkonferálva ezzel az utolsó előtti dalunkat. A közönség is tudta mi jön most, egyre több sírós arcot véltem felfedezni a tömegben. Amint vége lett az utolsó számnak, azonnal elhagytuk a színpadot. Rekord sebességgel kocsiba ültünk, és hipp-hopp a szállodában találtuk magunkat. Felfelé menet mindenki a telefonjával babrált. Az ajtónkhoz érve Harry mobilja csörögni kezdett. A többiekkel egymásra néztünk. Remélem, Louis terve beválik.

Ha elolvastad, kérlek jelezd :)