2.évad 69.rész - Te teljesen megőrültél?

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindenki jól van, és már hozzá szoktatok az őszi időjáráshoz. Hónap vége van, tudjátok ez mit jelent, megérkeztem az új résszel, ami már az utolsó előtti. Kíváncsian várom, mit szóltok hozzá. Jó szórakozást a történet folytatásához! :)
Utólag is nagyon boldog születésnapot kívánok az egyetlen Niall James Horan-nek! :)

Puszi: Emily

2028.06.18.

~ Emily ~

Harry reggel korán bement a stúdióba, ami a mi kezünkre játszott. Ma volt apák napja és a gyerekekkel meg szerettük volna lepni őt. Nem terveztünk nagy dolgot, sütni szerettünk volna egy sütit. Korábban csináltam közös képet a gyerekeinkről, ezt kapja ajándékba, illetve a kicsik rajzoltak is neki. Darcy meg Ian gyöngyből fűztek nyakláncot és karkötőt, szintén erre az alkalomra. Tudtam, hogy Hazza imádni fogja ezeket.

Nyolckor még nem hallottam egyik gyerek szoba felől sem zajt, ami felettébb szokatlan volt a házunkban. Belestem a gyerek szobákba, ahol csend honolt, mielőtt lementem a konyhába előkészülni a sütéshez. Egy sima cseresznyés süteményt választottunk a nagyobb gyerekkel. Még soha nem sütöttem mindegyikükkel, egy kicsit aggódtam milyen lesz. A biztonság kedvéért bekészítettem egy doboz B6 vitamint. Nem sokszor borítanak ki a srácaink, de néha azért sikerül nekik és ilyenkor látják anyának egy olyan oldalát, amit nem szeretem, ha látnak. Miközben készülődtem, lépteket hallottam. Hamarosan Darcy lányom lépett be a helyiségbe.

‒       Szia, Anya!

‒       Szia, első szülöttem – mosolyogtam rá.

‒       Elkezded nélkülünk? – kérdezte kissé sértetten.

‒       Nem – megráztam a fejem – Csak előkészülök. A többiek még alszanak? – pillantottam rá.

‒       Igen, vagy legalábbis csendben vannak – válaszolta.

‒       Akkor lassan felkeltem őket – sóhajtottam fel.

‒       Felkeltsem őket inkább én?

‒       Ne, rád egész nap haragudnának – megsimogattam a fejét – Szeretném, ha ma minden jól menne.

‒       Főzünk is? – érdeklődött.

‒       Nem, tegnapról még maradt ennivaló – feleltem. A konyhaszekrényből elővettem három müzlis tálat és az asztalra pakoltam őket. – Csináljak neked kakaót? – kérdeztem a nagy lányomat.

‒       Ne, most én is inkább müzlit ennék – válaszolta kivéve a szekrényből egy tányért.

‒       Rendben – elővettem egy bögrét és készítettem egy kakaót magamnak, míg Darcy megcsinálta a saját reggelijét.

‒       Szerinted Apa örülni fog a meglepetéseknek? – kérdezte.

‒       Odáig lesz – biztosítottam egy mosollyal – Mindennek nagyon örül, amit tőletek kap – tettem hozzá. Legfőképp a mosolyotoknak.

‒       Fogja hordani a karkötőt meg a nyakláncot? – pillantott rám.

‒       Hát persze – vágtam rá – Azokat is hordja, amiket én horgolok neki – vigyorodtam el.

Mióta az ikreket is megszültem neki, kifejezetten nehezen mond nekem nemet. Mivel ketten voltak, korábban érkeztek, bő másfél hónapot voltak kórházban, mielőtt haza hozhattuk őket, és én is lassabban épültem fel a szülésből, mint vártam. Harry borzasztóan aggódott értünk, nagyon féltett minket. Mikor kiderült, hogy az ikrek szemei zöldek, még nagyobb lett az öröme. Talán nála jobban csak az én apukám örült ennek. Nem fogok hazudni, élvezem, hogy nem tud nekem nemet mondani, mint, ahogy ő azt, hogy viselheti a horgolt cuccaimat.

‒       Mert szereti hordani őket, mint mi is.

‒       Jaj, olyan cuki vagy – megsimogattam a kezét.

Reggeli után felkeltettem a többi gyereket. Iannel kezdtem, ő már az ébredés jeleit mutatta.

‒       Hahó, hasadra süt a nap – ébresztgettem kedvesen. Megsimogattam a fejét, mire átfordult a másik oldalára. – Ian, gyere, kelj fel! – csak nyöszörgést kaptam válaszul – Vár a reggeli – kipattantak a szemei és felült.

‒       Mi a kaja? – nézett rám, hirtelen nagyon éber lett.

‒       Müzli, kivéve, ha mást szeretnél enni – feleltem, mire kimászott az ágyból.

‒       Jó lesz – mondta kifelé indulva a szobájából.

Nevetve mentem át az ikrekhez. Óvatosan felhúztam a redőnyt, de csak annyira, hogy a rések között némi fény beszűrődjen a szobába. Még mindketten aludtak a külön ágyaikban. Közéjük sétáltam és simogatni kezdtem a hátukat.

‒       Kicsikéim, ideje felkelni – ébresztgettem őket. Nem meglepő módon semmi válasz nem jött. – Lányok, ki az ágyból! – csicseregtem.

Mindketten mocorogni kezdtek. Külsőre szinte teljesen egyformák voltak, ám a személyiségük különbözött, mégis elválaszthatatlanok voltak. Alig egy hónap múlva töltötték az ötöt, és Harryvel gondban voltunk az előkészítő miatt, mert nem tudtuk, hogy egy vagy külön osztályba írassuk őket.
Alexis ült fel először. Göndör haja, amit este laza lófarokba kötöttünk, most szétziláltan omlott a hátára.

‒       Jó reggelt! – átöleltem. Rosszkedvűen nyöszörgött, tudtam, hogy ez lesz. Óvatosan simogattam a hátát, miközben ringatni kezdtem.

‒       Nem akarok felkelni – motyogta.

‒       Tudom, Kicsim – átnyúltam a másik ágyra és finoman rázni kezdtem Meggie-t – Ébresztő kicsi lány! – összeráncolta a homlokát, mielőtt lassan kinyitotta a szemét.

‒       Nem akarok oviba menni – jelentette ki.

‒       Nem megyünk sehova, de fel kell kelnetek, már kilenc is elmúlt. Vár a reggeli müzlitek – Ha Ian nem ette meg mindet.

Egyszerre nyögtek fel panaszosan. Egyikük sem szeretett korán kelni és hiába fektettük le őket időben, a reggeljeink nagy része ilyen volt. Meggie kimászott az ágyból és rám akaszkodott. Kihasználva, hogy mindketten rajtam vannak, felálltam velük, majd a fürdőszoba irányába sétáltam. Miután megmosakodtak és megfésültem őket, már kevésbé nyűgösen mentek reggelizni.
Mire mi a konyhába értünk a kisfiam addigra már befejezte a reggelit. Elkészítettem az ikrek müzlijét, míg elmagyaráztam nekik, mit fogunk ma csinálni. Ők nem tudtak a sütésről, mert akkor elmondták volna az apjuknak, én pedig mindenképpen meg szerettem volna lepni. Minden esély meg volt a sikerre, Haz mostanában sokat dolgozott, szerintem el is felejtette mi közeleg. Remélem, az évfordulónkat azért nem fogja elfelejteni. Majd óvatosan emlékeztetem rá.
Miután mindenki megreggelizett és felöltözött, a konyhába tereltem mindegyiküket. Adtam rájuk kötényt és belefogtunk a sütésbe. Nem ment simán, amire számítottam is. Mondtam ki mit csináljon, próbáltam elejét venni, hogy ezen veszekedjenek. Megúsztuk sérülés és sírás nélkül, de az biztos, nem mostanában fogunk újra ilyet csinálni.

Amint kivettem a sütit a sütőből, kitereltem őket a helyiségből. Nyugodtan eltakarítottam a romokat, elmosogattam, aztán felvágtam a süteményt. Jól sikerült, alig vártam a férjem érkezését, nagyon kíváncsi voltam a reakciójára. Gyanúsan nagy volt a csend a nappaliban, ahova a kisebbeket küldtem. Ahogy beléptem a helyiségbe, megértettem, miért. Ian mesét nézett, az ikrek pedig az egyik fotókönyvet lapozgatták különös figyelemmel. A lányokhoz sétáltam és megálltam felettük.

‒       Anya, ők mi vagyunk? – mutatott egy képre Meggie, amin két egyforma kisbaba volt édesen bebugyolálva.

‒       Nem Kicsim, ők Hazel és Haley, Macy meg Niall ikrei – válaszoltam.

‒       Nagyon cukik – szólalt meg Alexis.

‒       Bizony, azok voltak – Emlékszem, mikor Mac elmondta nekem, hogy várandós, ráadásul ikrekkel. Álmomban sem gondoltam volna, hogy másfél évvel utána én is ikreket fogok várni. Ma pedig az ő lányai már hét évesek és egy öccsük is van, aki két éve érkezett.

‒       Ő pedig a testvérük Seth? – nézett rám kíváncsian Meg. Lepillantottam, már lapoztak egyet.

‒       Igen – bólintottam.

‒       Mikor fognak megint eljönni hozzánk? – kérdezte a másik lányom.

‒       Szerintem, most majd mi fogunk menni hozzájuk – gondolkodtam el.

‒       Mikor?

‒       Nem tudom, fel fogom hívni Macyt, megbeszélem vele – ígértem.

‒       Ki van a zongoránál? – kérdezte Alexis.

‒       Noah, Danielle és Liam kisebbik fia – feleltem – A kislány Ofelia, Fay és Shane lánya – Ők két évvel utánunk esküdtek meg. Náluk valamiért nem akart sikerülni a baba. Pár hetes volt csak a kislány, mikor örökbe fogadták. Ennek már három éve, azóta ő a világuk közepe.

‒       Ő Jonathan, az unokatesónk – Meggie a képre a mutatott, amin Bell és a bátyám gyereke pózolt. Ő abban az évben született, amikor mi esküdtünk Harryvel, az ő szülei nem házasodtak meg.

‒       Így van – helyeseltem, miközben lapoztak egyet. Nem vártam meg, míg kérdeznek, beelőztem őket. – Jobb oldalon Polly és Jeffrey vannak. 

‒       Keresztapa és keresztanya gyerekei – jelentette ki Alex, mire elmosolyodva bólintottam. Őt Liamék tartották a víz alá, míg Meggie-t Zaynék. Iant, a kisfiúnkat, Louis-ék vállalták el. Dani és Liam utánunk egy évvel kötötték össze az életüket. Két évre rá megszületett a lányuk, majd két évvel ezelőtt még egy kisfiúval bővült a családjuk.

‒       Ők pedig az én keresztszüleim gyerekei – Meg a bal oldalon lévő két képre mutatott, amin Daphne és Lionel sapkában pózolt. Az ő fiúk egyidős volt a miénkkel, a lányuk meg egy évvel később jött az ikreinknél. Ők három évvel korábban házasodtak össze, mint mi.

‒       Rólunk nincs kép? – szólalt meg Ian.

‒       Hát persze, hogy van, Macyék ikreinél is például – elkértem az albumot a lányoktól, visszalapoztam, és az orra alá dugtam – Tessék, itt vagytok!

‒       Ő Darcy? – mutatott a képre, amin balerina ruhában van, és a korlátba kapaszkodik.

‒       Igen, Darcy az, oda is van írva – mondtam.

‒       Anyu, szóltál? – kiabált a nagy lányom.

‒       Nem, csak képeket nézegetünk rólatok – kiabáltam én is.

‒       Milyen képeket? – jelent meg a helyiségben.

‒       Amin balerina vagy – szólalt meg az öccse. Az első szülöttem odasétált hozzánk, majd vetett egy pillantást a fotókra.

‒       Erre emlékszem, már mutattad őket – egy apró mosolyt véltem felfedezni az arcán.

Mindegyiküket elvittük táncra, látni szerettem volna, van-e érzékük hozzá és tetszik-e nekik. Darcy egy darabig csinálta, aztán a sportok felé fordult. Ian is a sport felé húzott inkább, az ikrek pedig csak nem régóta táncoltak. A zenével is megismertettük őket, ki tudja alapon. A két nagy nem mutatott érdeklődést felé, a kisebbek talán túl kicsik még. Persze, nem szeretnénk semmi felé sem terelni őket, bármit megpróbálhatnak, amihez kedvet éreznek. A nagy lányunk például az úszást választotta, igazi kis vízibogár. A fiunk a suliban sportol és inkább a csapatjátékokat részesíti előnyben.

‒       Te meg azt a szegény macskát dögönyözöd, nem csoda, hogy elszökött – Darcy játékosan meglökte az öccsét.

‒       Nem dögönyöztem, csak szeretgettem, és ő is imádta – mondta sértődötten. Nem szökött el, sajnos valaki elütötte, Haz találta meg, de nekik azt mondtuk, elszökött. Ian így is hetekig várta még, hátha hazajön.

‒       Persze – forgatta a szemét a nővére, mire a fiam felé csapott.

‒       Na, ezt lehet befejezni, különben mindketten sarokba fogtok állni – szóltam rájuk. Ez hatott, hirtelen mind a ketten tudták, hogy kell viselkedni.

‒       Ez mikor készült? – mutatott a másik képre, amin ő volt.

‒       2020-ban, Ian első karácsonyán, mindenkinek ilyen pizsamája volt – válaszoltam elmerülve az emlékben.

Ian végül január tizenhetedikén érkezett, így az első karácsonyán tizenegy hónapos volt. Teljesen más volt, mint az első gyermekünkkel, aki csak hét hónapos korában élte ezt meg. A kisfiam majdnem felborította a fát, kiabálósra sikeredett az az ünnep. Az ikrek pedig még kisebbek, csupán öt hónaposak voltak, őket betettük a fa alá.

‒       Jaredról van már képünk? – pillantott rám Darcy.

‒       Még nincs – Ő volt a család jelenlegi legfiatalabb tagja, Gemma és Michal gyermeke. Még csak három hónapos volt és nem rég jártunk náluk másodszor. A kicsik odasétáltak hozzánk.

‒       Rólunk nincs is kép? – kérdezte Alexis csalódottan.

‒       Természetesen rólatok is van – odalapoztam – Itt vagytok, egy oldalon Eleanor és Louis gyerekeivel – odaadtam nekik a fotóalbumot. El és Lou szintén két évvel utánunk esküdtek, akkor a kis Johanna már három éves volt. A következő évben megszületett Felicia, tavaly pedig egy kisfiú érkezett a családjukba.

‒       Itt még kicsik vagyunk – állapította meg Meggie. Nekem most is azok vagytok, a legkisebb babáim.

‒       Egy másik albumban vannak olyan képek, amiken már nagyobbak vagytok – szólaltam meg.

‒       Összekevertél minket – mondta Alex csalódottan – Én a második vagyok a képen nem az első – a fején lévő kendőre mutatott, amin egy a betű díszelgett. A saját nevüket már le tudták írni, de az olvasás még nem ment.

‒       Nem kevertelek össze titeket – jelentettem ki – Csak Apátok rosszul adta rátok a fejpántokat – Az egy nehéz nap volt nekünk.

‒       Megegyeztünk, hogy ezt nem mondjuk el nekik – meglepődve fordultam a hang irányába. Haz kissé mérgesen állt a helyiség ajtajában.

‒       Hát te? – nem sikerült palástolnom a meglepettségemet. Az órára pillantottam, ami pár percen belül delet mutatott – Későbbre vártunk – tettem hozzá.

‒       Azért mentem be korán, hogy hamar haza tudjak jönni – világosított fel.

Volt egy hallgatólagos megegyezésünk, igyekezett olyan időpontokban dolgozni, hogy a lehető legtöbbet töltse velünk. Én megértettem és elfogadtam, mivel jár a munkája, de a gyerekek nem, nekik az apjuk volt, nem egy híresség.

‒       Ez szuper – hálásan pillantottam rá – Öleljétek meg Apát, aztán mindenkinek kézmosás és ebéd – a konyha felé mentem, hogy elrejtsem a süteményt. Még jó, hogy kiszellőztettem.

Miután eldugtam a sütit, kezet mostam a mosogatónál és gyorsan megterítettem. Már mindenki az asztalnál ült, mikor melegíteni kezdtem az ebédet.

‒       És mi volt eddig a program? – kérdezte Haz.

‒       Csináltunk… – éppen be tudtam fogni Meg száját, mielőtt kikottyantotta volna, mit készítettünk.

‒       Ne kérdezősködj! – szóltam rá szerelmemre, aki furán méregetett.

‒       Mikor fogjuk elmondani Apának? – Alex kíváncsian figyelt.

‒       Ebéd után, Drágáim – elvettem a kezem az ikertestvére szájáról.

‒       Rendben, Mami – mondták kórusban. A két nagyobb póker arccal ült az asztalnál, Harry gyanúsan méregetett minket.

‒       Mire készültök? – kérdezte.

‒       Mondtam már, ne kérdezősködj! – ismételtem el kissé türelmetlenül.

‒       Jól van, na – védekezően maga elé emelte a kezét.

Felmelegedett a leves, ezért azt bejátszottam az asztal közepére. Segítettem szedni belőle a gyerekeknek, majd mi is szedtünk a férjemmel.

‒       Jó étvágyat! – ment végig az asztalon.

Ebéd közben úgy tűnt, Hazza nem foglalkozik azzal, mit titkolunk előle. Miután mindannyian befejeztük az ebédet, áttelepültünk a nappaliba. Minden gyerkőc hozta az ajándékát és felsorakoztak az apjuk előtt, míg én videózni kezdtem. Szerelmem kissé zavartan figyelte őket, ahogy sejtettem, elfelejtette, mi közeleg. Megadtam a jelet.

‒       Boldog Apák napját! Szeretünk, Apu! – kiabálták, majd a kanapén ülő apjukra vetették magukat, aki meghatódva nézte őket. Felvettem, ahogy ahol érik, átölelik az apjukat.

‒       Köszönöm, Drágáim – próbálta mindegyiküket megérinteni.

Észrevette, hogy filmezek, hálásan pillantott rám és tátogva megköszönte, mire rá mosolyogtam. Amint a gyerekek lemásztak róla, egyesével átadták az ajándékaikat. Az ikrek kezdték, Harry nagyon megdicsérte a rajzaikat. Darcy és Ian gyöngyből készült ékszereit szinte azonnal felvette magára. Odaadtam a gyerekeknek a képet, amit együtt adtak át. Haz elérzékenyülve nézte a fotót. Abbahagytam a videózást és a gyerekekkel nagy ölelésbe zártuk őt.

‒       Köszönjük, hogy vagy nekünk – puszit nyomtam az arcára.

‒       Én köszönöm, hogy vagytok nekem – megcsókolt, azután egyesével átölelte a gyermekeinket.

‒       Mit szeretnél ma csinálni? – kérdezte tőle Darcy.

‒       Veletek lenni – hangzott az egyszerű, szívemet melengető válasz.

Sokszor hallottam már tőle ezt a mondatot, mióta az első gyermekünk megszületett, mégis ugyanazt az érzést váltotta ki belőlem, mint mikor először mondta. Mosolyogva figyeltem őt a gyerekeinkkel.

‒       Nem szeretnél enni valami édességet? – nézett rá Ian.

‒       De igen – vágta rá szerelmem – Van kedvetek cukrászdába menni? – kíváncsian fürkészett minket.

‒       Erre most nem lesz szükség – mosolyogtam rá – Lányok, most már elmondhatjátok – tekintetem az ikrekre terelődött, akik gyorsan izgatottak lettek.

‒       Apa, sütöttünk neked – egyszerre beszéltek, mint oly sokszor, mióta csak megtanulták kifejezni magukat.

‒       Ti? – kíváncsian fürkészte őket.

‒       Mindannyian – szólaltam meg – Együtt sütöttünk neked – néztem rá jelentőségteljesen.

‒       Komolyan? – a két nagyobb gyerekünkre pillantott.

‒       Igen – Darcy válaszolt, Ian pedig csak bólintott.

‒       Ezt látnom kell – felpattant a kanapéról.

‒       Aki kér sütit, jöjjön a konyhába – jelentettem ki, mire a gyerekek az említett helyiség felé szaladtak.

Harryvel kitört belőlünk a nevetés az üres nappaliban. Felém sétálva átölelt.

‒       Nagyon szeretlek, ugye tudod? – zöld íriszei engem fürkésztek.

‒       Igen, és én is szeretlek – rövid csókot váltottunk, mielőtt mi is átmentünk a konyhába.

Mire beértünk, az első szülöttünk kipakolta a tányérokat és a villákat. Megsimogatva a fejét, köszöntem meg neki, majd elővettem a süteményt.

‒       Hát ez gyönyörű – Haz kicsit eltúlozta – Nagyon ügyesek vagytok – végig nézett a gyerkőcökön.

Harryé lett az első szelet, azután a többieknek is adtam belőle.

‒       Ez nagyon finom – szólalt meg Meggie.

‒       Én is ezt akartam mondani – beszélt az apjuk – Köszönöm nektek. Egyébként kinek az ötlete volt? – kíváncsian fürkészett minket.

‒       Anyáé – mondták kórusban. Hazza szerelmes pillantást küldött felém. Nem volt egyszerű a sütés, de ezért megérte.

Csendesen megettük a sütit, aztán a gyerekek bevitték az apjukat a játszószobába. Bele feledkeztek a játékba, anélkül tudtam képeket és videókat készíteni róluk, hogy feltűnt volna nekik. Kis idő múlva felhagytam ezzel a tevékenységgel, mert az ikrek nagyon sikítoztak, még nem nőtték ki ezt a korszakukat, ettől viszont nekem hamar fájni kezdett a fejem.
Elpakoltam a sütizés maradványait, majd a háló szobánk felé vettem az irányt. Előszedtem az éppen folyamatban lévő horgolásomat és kényelembe helyeztem magam az ágyunkon. Nem sokáig tudtam horgolni, mert valaki észrevette, hogy „eltűntem”. A kisfiam befeküdt mellém az ágyba.

‒       Minden rendben? – vezettem rá a tekintetem.

‒       Hangosak az ikrek – sóhajtott fel.

‒       Tudom – együtt éreztem vele – Az ő korukban te is és Darcy is ilyenek voltatok – felém kapta a fejét.

‒       Tényleg? – kétkedve nézett rám.

‒       Bizony – bólintottam – Nem sokára kinövik – Reméljük. Végig értem a soron. – Kimenjünk a kertbe labdázni? – pillantottam rá.

‒       A lányok is jönnek? – kíváncsian fürkészett.

‒       Nem – megráztam a fejem – Csak mi ketten – óriási mosoly terült szét az arcán.

Ian szerette a testvéreit, de ők nem voltak fiúk. Igyekeztünk vele külön időt is tölteni, mert néha úgy tűnt, magányos a lány testvérei között. A lányokat ez nem zavarta, általában ők együtt töltötték az idejüket, bár Darcy már egy ideje igényelte, hogy őt is külön kezeljük a többiektől. Igyekszünk figyelni az igényeikre, de azért nem engedjük, hogy elfelejtsék, egy család vagyunk. Éppen ezért, a legtöbb programunk egész családos, ahol próbálunk mindenki kedvére tenni, még ha ez nem is mindig sikerül. Sajnos nem vagyunk szuper szülők.
Kimentünk a kertbe, ahol Ian gyorsan kerített egy labdát. Először csak egymásnak rugdostuk, aztán a kisfiam kapura lőtt nekem. A legtöbből hagytam, hogy gól legyen, mert imádtam látni a nagy vigyort a képén, ami kísértetiesen hasonlított Harryéhez. Nagyjából másfél óra játék után, megérkezett a családunk többi tagja is. Darcy javaslatára két csapatra osztódtunk és rögtönöztünk egy foci meccset. Velem volt Ian meg Alexis, a többiek a másik csapatban. A férjemmel próbáltuk döntetlenre kihozni a végeredményt, hogy senki ne sértődjön meg.
Ennek az aktív napnak meglett az eredménye, a gyerekeink este korábban elaludtak. Fürdés után már alvásra készen feküdtem az ágyunkban. Hazza még zuhanyozott, azt hallgattam. Nemsokára megjelent egy törölközővel a csípőjén. Felvett egy alsógatyát, majd befeküdt mellém az ágyba.

‒       Tényleg meglepődtél? – fordultam felé kíváncsian.

‒       Igen – rám vezette tekintetét – Köszönöm – megcsókolt.

‒       Ne köszönd meg, te is mindig megteszed ezt értem Anyák napján – bújtam hozzá.

‒       De te sokkal többet foglalkozol velük és velem is – szólalt meg – Te tartasz össze minket – keze a hátamat, szavai a lelkemet simogatták.

‒       Szeretlek! – motyogtam.

‒       Én is szeretlek – megcsókolt – És négy nap múlva meg is mutatom mennyire – utalt az évfordulónkra.

‒       Miért kell annyit várni rá? – húztam fel a szemöldököm.

‒       Mert már mindent elterveztem, de ízelítőt azt kaphatsz – a kezét lecsúsztatta a hátamon.

‒       Miért nem vagyok meglepve, hogy ez is a terv része? – ültem fel.

‒       Mert kezdesz kiismerni – vigyorgott rám – Na, van kedved hozzá?

‒       Igen – áthajoltam felette az éjjeliszekrényéhez, aminek a fiókjából kivettem egy kis csomagot, amit felé nyújtottam. Haz furán nézett rám, miközben elvette tőlem a kis tasakot.

‒       Arra gondoltam, adhatnánk egy fiútestvért Iannek – szólalt meg.

‒       Te teljesen megőrültél? – néztem rá döbbenten.

‒       Miért? – kérdőn ült fel.

‒       Harry, négy gyerekünk van, és az ikrek még túl kicsik – magyaráztam – Túl sok lenne – Nem hiszem el, hogy ezt tényleg kimondta. Fel kellett volna vennem a sütést is.

‒       Jól van, nyugodj meg! – a kezeit a vállamra tette – Csak egy javaslat volt – megcsókolta a homlokomat.

‒       Azért ez komoly dolog – mondtam kicsit nyugodtabban.

‒       Tudom, bocsi – átölelt – Folytathatnánk ott, ahol ezelőtt tartottunk? – a karomat simogatta.

‒       Igen – lassan bólintottam, majd Haz lehajolt, hogy megcsókoljon.

 

Ha elolvastad, kérlek, jelezd :)