2.évad 10.rész - Adj időt magadnak

Sziasztok!

Utolsó találkozásunk óta a blog átlépte a 16.000 oldalmegjelenítést, egyszerűen hihetetlenek vagytok, köszönöm. Az élet úgy hozta, hogy a következő hónapban csak egy rész fog felkerülni a blogra. Szomorú vagyok, hogy pont a szülinapos hónapomban történik ez, de május 18-án és 30-án vizsgázom, arra kell készülnöm, remélem megértitek. Az érettségizőknek szeretnék sok sikert kívánni, szorítok értetek, mindent bele! :) Kikapcsolódásként pedig itt van a folytatás, jó szórakozást hozzá! :)

Puszi: Emily

~ Emily ~

Az iskola ma valahogy igazán lassan akart eltelni. Persze nem kellett volna csodálkoznom rajta, siettetni akartam az időt, mert fontos dolog miatt kellett beszélnem Macyvel. Azt ígérte, a táncpróbám után találkozhatunk a stúdióban.

‒        Miss More, lenne olyan kedves és válaszolna az elhangzott kérdésre? – Mrs. Butler irritáló hangja kizökkentett a gondolataim közül.

Nem szerettem ezt a tanárt, de nem tudtam eldönteni miért. Vajon az irritáló hangja váltotta ki ezt belőlem, vagy inkább az idegesítő mindent tudok, és mindent jobban tudok hanghordozása? Szeretett minket hülyének nézni, ami érthető okból zavarta a csoport nagy részét. Az osztály facebook csoportjában ő is gyakran téma volt, és nem azért, mert annyira szerettük. Éreztem, ahogy némi pír elönti az arcomat. Ez most sajnos jogos volt.

‒        Elnézést… nem figyeltem… elismételné a kérdést? – mindenhova néztem csak rá nem.

‒        Tudja kisasszony, úgy értesültem különleges kéréssel fordult az igazgatónőhöz. Különleges kéréseknél nekünk is adnunk kell valamit, ez a legkevesebb. Jelen pillanatban a figyelme pont elegendő lenne – irritáló hangja betöltötte a termet.

Kellemetlenül érintett, hogy ezt az egész osztály előtt csinálta. Lenéztem az ölemben lévő kezeimre. Éreztem a dühöt eluralkodni rajtam. Ne bosszants fel egy terhes nőt te ribanc! A kezeim ökölbe szorultak. Hirtelen megéreztem egy kezet a vállamon. Hátra pillantottam és találkozott a tekintetem Angela kék íriszeivel. „Ne csináld!” tátogta. Visszafordultam és a még mindig engem bámuló tanáromra néztem. Nagyot sóhajtva kifújtam magamból a dühömet. Nem éri meg.

‒        Elnézést – motyogtam.

Tudomást se véve rólam folytatta az óráját. Annyira elégedettnek tűnt magával, amiért sikerült megaláznia a többiek előtt. Legszívesebben behúztam volna neki egyet. Őszintén sajnálom a férjét, amiért egy ilyen hárpiával kell együtt élnie.

Az utolsó óránk után Angelával együtt hagytuk el a sulit.

‒        Köszi a mai dolgot – nyitottam ki az ajtót.

‒        Szívesen – mosolygott rám.

‒        De honnan tudtad? – kíváncsiskodtam.

‒        Jók a megérzéseim, úgy tűnt, mindjárt felrobbansz – magyarázta.

‒        Hát, közel voltam hozzá – vigyorodtam el.

‒        Merre mész? – állt meg az épület előtt.

‒        Jobbra – mutattam az említett irányba.

‒        Arrafelé laksz? – érdeklődött kedvesen.

‒        Nem egészen, a táncstúdióba megyek – válaszoltam.

‒        Ó, táncolsz? – kérdezte meglepetten.

‒        Igen és nem. Táncot oktatok – magyaráztam – Ne haragudj, de most mennem kell, nem késhetek el.

‒        Ó, oké, persze… majd találkozunk – mosolygott rám.

Viszonoztam gesztusát, miközben bólintottam. Lehet, hogy elhamarkodottan ítéltem meg az osztálytársaimat?

Útközben vettem magamnak enni. Sietve átöltöztem az öltözőben, aztán elfogyasztottam a kissé késői ebédemet. Ezután felvettem a legszebb mosolyomat és felkészültem az órámra.

A 6-8 éves kicsikéim egyszerűen tündériek. Zabálni valóan aranyosak és rengeteg energiájuk van. Néha nem értem honnan van nekik ennyi. Sok felnőtt fizetne azért, ha annyi energiája lehetne, mint nekik. Ők – mivel még kicsik – nem párokban tanulnak. Alap lépéseket tanítok nekik és néha párba rendezem őket, de itt még nem ezen van a hangsúly. Amikor felkerülnek a következő korcsoportba, eldönthetik majd, milyen táncot tanulnának szívesen. Addig szinte mindenféle dolgot tanítok nekik. Választhatnak páros táncot vagy szóló illetve csapat táncot is. Utóbbiakba hip hop, modern tánc és break tartozik. Ezen kategóriáknak is van versenyzési lehetősége egészen szép számban. Annak idején én nem akartam választani, mert szerettem volna hip hop táncot is tanulni. Végül csak a páros táncoknál kötöttem ki, de belógtam a hip hop órákra is. Nagyon szerettem. Felszabadító volt, mert sokkal kötetlenebb, egészen más stílusú zenékre mozgunk, mint mondjuk páros versenytáncok esetén. Általában ez az a tánc, amit a lázadók szoktak szeretni. Nem kell kiöltözni hozzá gyakorlatilag utcai ruhában is táncolható.

Bementem a terembe, ahol néhány gyerkőc meg a szülei már vártak rám. Legtöbbször nem voltam teljesen egyedül a gyerekekkel, szinte mindig tartózkodott itt egy-két anyuka vagy apuka, akik nem tudták elengedni a csemetéjüket. Ez engem egyáltalán nem zavart. Nem volt hatással a kicsikre, hogy mások is vannak itt, így nem láttam okát, miért ne maradhatna ez így.

Gyorsan elrepült a táncóra. Jól elszórakoztam velük és közben nem gondoltam semmi másra. Főként ezért szerettem annyira a táncot, teljesen ki tudott kapcsolni.

Ahogy kifelé mentek a tanítványaim az ajtón, észrevettem Macy alakját a folyosón. Megvártam, míg mindenki kimegy, aztán felkapva a táskámat én is elhagytam a termet.

‒        Szia! – ölelésre készen széttártam a karjaimat.

‒        Szia, Cicalány! – Mac jókedvűen magához szorított.

‒        Átöltözök, utána mehetünk is – húzódtam el tőle.

‒        Rendben – mosolygott rám. Feltűnően boldog volt, szinte sugárzott.

Eltűntem az öltözőben, ahol gyorsan átváltottam a ruhámat. Fújtam magamra egy kis parfümöt alternatív megoldásként, majd csatlakoztam a kint várakozó barátnőmhöz.

‒        Merre menjünk? – kérdezte, míg a parkolóban lévő autójához sétáltunk.

‒        Mindegy, csak valami nyugis hely legyen – válaszoltam – Igazából a kocsiban is jó lesz – Csak lehetőleg ne halljon minket senki más.

Beültünk és mielőtt belekezdtünk volna, ittam egy kis teát.

‒        Tippelhetek? – figyeltem fel Macy hangjára – Shane meg az ajándék? – nem várta meg, amíg reagálok. Összeráncoltam a homlokom.

‒        Felhívott téged? – hangomban szomorúság csengett.

‒        Igen, vagyis nem – megrázta a fejét – Én hívtam fel és megemlítette, hogy vittél neki ajándékot.

‒        Igen, így volt – bólintottam – Azt a pecázós vackot kapta, amiről beszéltünk.

‒        Ki akarsz békülni vele? – a hangja cseppet sem volt bántó és a tekintete sem tűnt bírálónak.

‒        Nem tudom – mélyet sóhajtva a kezembe temettem az arcomat – Nem haragszom rá annyira, hogy úgy tegyek, mintha nem tudnám, mikor van a szülinapja…

‒        De? – barátnőm ráérzett a folytatásra.

‒        Fogalmam sincs… nem tudom… nem hiszem, hogy készen állok megbocsátani neki – magyaráztam. Szeretem, mindig is szeretni fogom, de nagyon csúnyán becsapott engem.

‒        Még nem is kell – szavai hallatán felkaptam a fejem – Majd jön, ha jönnie kell. Adj időt magadnak, rendben? – végig simított a karomon. Ujjai nyomán jóleső borzongás futott végig rajtam.

‒        Rendben – lassan bólintottam.

‒        Ha már ezt ilyen szépen megbeszéltük, lenne kedved sütizni egyet? – bedugta a kulcsot a lyukba.

‒        Igazából én nem erről akartam beszélni veled – vallottam be.

Mac döbbent arckifejezéssel fordult felém. Elengedte a kulcsot és teljes figyelmét nekem szentelte.

‒        Hát akkor miről? – fürkészett kíváncsian. Láttam rajta, hogy számára nem várt fordulatot vett a beszélgetésünk.

‒        Megkérdezhetem, mikor beszéltetek utoljára Niall-lel? – arckifejezése kíváncsiból átment zavarodottba.

‒        Tegnap – válaszolta – Miért? – Basszus!

‒        Nem mondta véletlenül, hogy mi van Harryvel? – El se hiszem. Sikerült hangosan kimondani a nevét.

Válaszként egy mély sóhaj érkezett. Barátnőm megdörzsölte a homlokát. Szinte láttam, ahogy kattognak a fogaskerekei. Tisztában voltam azzal, hogy direkt került mindent, ami a fiúkkal kapcsolatos. Ismertem már annyira, hogy ezt tudjam. Segíteni szeretett volna nekem. Szentül hitte, ha nem hozza fel egyiküket sem, azzal jót tesz nekem. Nem lettem volna a helyében, mert úgy gondoltam, Niallről szívesen mesélne nekem. Viszont igaza volt. Tényleg jót tett ez nekem, de sajnos nem ő az egyetlen forrás, ami a srácokhoz köt engem.

‒        Macy – a könnyek elkezdték szúrni a szemeimet – Kérlek, mondj valamit! – suttogtam.

‒        Emily, én nagyon szeretnék segíteni neked – nem nézett rám.

‒        Akkor mondd azt, hogy nem csinált semmi hülyeséget és jól van – könyörögtem, miközben meleg könnycseppek folytak le az arcomon.

‒        Jobban van, mint egy héttel korábban – szólalt meg végül. Remegve kifújtam a levegőt.

‒        Csinált valamit? – kétségbeesetten kerestem a tekintetét.

‒        Volt egy interjújuk, amin kissé kiborult – magyarázta halkan – Aztán a másnapi koncert próba elég szarul sikerült. A fiúk beszéltek vele, most már valamivel jobb a helyzet. Niall szerint a közelükben már majdnem olyan jól van, mint régen, de még mindig nem akar egy lakosztályban lenni velük – elfordultam és sietve letöröltem a könnyeimet.

Elöntött a bűntudat igencsak szar érzése. Most miattam ilyen. Miattam nem élvezi, hogy olyan helyeken van, ahova sosem jutott volna el, ha nincs a banda. Azt hittem, jobban fogja viselni, azt gondoltam könnyebben túl tud lépni majd ezen az egészen.

Remegő kézzel megfogtam a kilincset. Nem sikerült kinyitnom, mert Macy a vállaimnál fogva visszarántott. Küzdöttem egy kicsit vele, de nem voltam olyan állapotban, hogy ennek bármi eredménye legyen. Hiányzik, annyira hiányzik. Még több könnycsepp folyt le az arcomon. Mac maga felé fordított és átölelt.

‒        Sss, nincs semmi baj! – nyugtatólag dörzsölgette a karomat.

‒        Már, hogy ne lenne – szipogtam – Ez… az én… hibám – motyogtam a vállába.

‒        Nem, ezt verd ki a fejedből! – szorosabban ölelt magához – Arról, hogy így viseli a dolgokat, nem te tehetsz – bizonygatta rendületlenül.

‒        Miattam van – még mindig sírtam. Mikor lesz végre jobb már? Mikor fog elmúlni ez a borzalmas fájdalom.

‒        Nem igaz. Ha mindenképpen hibáztatni akar valakit, akkor mutogasson csak saját magára – némi dühöt véltem felfedezni a hangjában, amivel nem tudtam, mit kezdeni.

‒        Kettőnké – sírva javítottam ki. Mindketten tettünk ezért.

‒        Jaj, Emily! Mit csináljak veled?

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Újabb hányós reggelre ébredtem. Már szinte 100%-ig biztos voltam benne, hogy ez a tea – ami elvileg elmulasztotta volna a hányingert – baromi nagy átverés. Egy ideje ittam már, de esküszöm, csak rosszabbul lettem tőle. Mosakodás és fogmosás után, sikerült rávenni magam egy kis reggelire. Alig akart lecsúszni, de a babáért leküzdöttem. Mikor visszamentem a szobámba, meghallottam apát a fürdőben zörögni. Azt hiszem, itt az ideje megkérni rá. Összeszedtem a dolgaimat, majd megérdeklődtem tőle, elvinne-e a suliba. Minden további nélkül mondott igent. Mivel így nem kellett sietnem, visszamentem a szobámba megdögönyözni Shint. Míg simogattam, elmerengtem a tegnap történteken. Miután kisírtam magam a kocsiban, Macy gyógyításként felajánlotta, hogy menjünk el hozzá filmet nézni. Belementem, bár nem akartam, de szívesebben voltam vele, mint teljesen egyedül sírva a szobámban. Végül választottunk egy vígjátékot, és fagyit meg más nassolnivalókat zabálva, elmulasztottuk a rossz kedvemet. Ez az állapot körülbelül addig tartott, amíg hazaértem. Azután megint eluralkodott rajtam a depresszió. Fúj, de utálok ilyen lenni! Merengésemből hangos kopogtatás rángatott ki.

‒        Cicmic, gyere! – kiabálta apa.

‒        Mindjárt – hasonló hangerővel válaszolva felvettem a pulcsim meg a táskám – Szeretlek! – megsimogattam Shin feje búbját és gyorsan elhagytam a szobámat.

Úgy éreztem, a cicám már megszokta a helyet, de az udvarra még mindig nem mertem kiengedni.

Bezártam az ajtót, majd behuppantam apu mellé az anyósülésre.

‒        Ha végeztél szólj, lehet, hogy el tudok menni érted – mondta, miközben beindította az autót.

‒        Öm… suli után orvoshoz megyek, nem említettem? – pillantottam rá.

‒        Nem – megrázta a fejét.

‒        Pedig szólni akartam – tűnődtem a táskámat magamhoz szorítva – Mindegy, a lényeg, hogy be kell mennem a kórházba.

‒        A kórházba?

‒        Igen. Vizeletvizsgálatra és vérvételre kell bemennem – magyaráztam.

‒        Ó, ezek már a baba miatti vizsgálatok? – érdeklődő volt, de a szemét nem vette le az útról.

‒        Igen, mondhatni csak a szokásos vizsgálatok – vontam vállat.

‒        Ha hamarabb szólsz, lehet ki tudtam volna venni szabadságot. Szívesen elkísértelek volna – szólalt meg, még mindig a vezetésre koncentrálva.

‒        Ugyan Apa, nem kell! Semmi szükség az ilyesmire – bizonygattam, de azért aranyosnak találtam, hogy eljött volna velem.

‒        Te tudod Cicmic – egy másodpercre rám pillantott – De nem lesz rossz érzés, ha egyedül mész?

‒        Apa, ez egy darab vérvétel lesz és vizelet leadás, ezzel meg tudok birkózni – néztem rá komolyan.

‒        Nem arra voltam kíváncsi, hogy fizikailag bírni fogod-e. Nagyon erős vagy, ha muszáj annak lenned, ezt jól tudom. A kérdés az, lelkileg hogyan viseled a dolgokat – éreztem, ahogy könnyfátyolossá válik a szemem.

Ezekhez a gondolatokhoz még nagyon reggel van. Az autó megállt alattam a suli előtt. Mintha apa előző megszólalása meg sem történt volna, úgy szálltam ki a kocsiból. Visszahajoltam az ablakhoz.

‒        Köszönöm, hogy elhoztál – választ nem várva, elindultam befelé a többi gyerek társaságában.

A kórházban minden rendben ment. Gond nélkül levették a vért, amit egészen jól viseltem. Kérdeztek egy csomó dolgot, azután azt is megmondták, hogy az eredményeket a nőgyógyászomnak fogják továbbítani. Nem kezdő terhesként jeleztem a toxoplazma-vizsgálat szükségességét, ugyanis a kérdéseik a háziállatokra nem terjedtek ki. A nővérke, aki a szükséges mintáimat át illetve levette, a lelkemre kötötte, hogy vigyem el Shint állatorvoshoz. Ennek szükségességét én is beláttam és fejben már azon agyaltam, hova tudnám ezt beszorítani. Shin utálni fog ezért.

~ Macy ~

Gondoltátok volna, hogy távkapcsolatban élni nehéz? 19 vagyok és a számításaim között nem szerepelt megtapasztalni valami ilyesmit. Sokat beszélünk. Igyekszünk minden héten legalább egyszer megejteni egy video hívást. Folyton írogatunk egymásnak, de ez nem tudja helyettesíteni a ténylegesen együtt töltött időt. Három hete nem öleltem magamhoz és még legalább három hét, mire újra megérinthetem. Ez szörnyű! Valamiért azt gondoltam, könnyebb lesz. Fáradtan sóhajtva felültem az ágyamban. Komolyan örülök annak, hogy itt van nekem a suli, meg Cicalány és Shane problémái. Ha nem így lenne, valószínűleg már beleőrültem volna a hiányába. Persze Niall-lel előtte se találkoztunk túl sokat. Nem voltunk együtt sülve-főve, de más az, amikor tudod, hogy nincs messze tőled és szinte akármikor láthatod, ha akarod. Tényleg azt hittem, hogy jobban fogom bírni. Oldalra billentve a fejem, rálestem az éjjeliszekrényen álló órámra. 9:34. Lassan feltápászkodtam, majd kimentem a konyhába. Anyu már kint volt, éppen az ebédhez készülődött elő, mikor beléptem. Ittam egy kis vizet a pulton lévő poharamból.

‒        Jó reggelt! – anya vidám hangon köszönt.

‒        Neked is – elnyomtam egy ásítást – Apu hol van?

‒        Kint az udvaron – válaszolt vizet engedve egy lábosba – Valami fűnyírásról motyogott, mielőtt kiment.

‒        Ráférne már a gyepre – visszaindultam a szobámba.

‒        Macy, mész végül délután bulizni? – a kérdésre hátra fordultam.

‒        Igen, Shane meggondolta magát, mégis akarja a bulit – magyaráztam. Nekem kell elmenni a tortáért, csak el ne felejtsem.

‒        Vajon mi vette rá? – tűnődött anyu.

‒        Fogalmam sincs, nem tudom, mi jár a fejében és perpillanat nem is vagyok kíváncsi rá – harapósan közöltem az álláspontomat.

‒        Jaj, kislányom, ne vedd úgy a lelkedre! Ha megbékél, bocsánatot fog kérni – mondta anya.

‒        Lehet, de most még nagy a késztetés arra, hogy az egész tortát a képébe nyomjam – Miért mindig mindenki engem talál meg? Miért rajtam töltik ki a mérgüket?

A bulira tartottunk. Mellettem ült Carol, ölében a tortás dobozzal, amit nagyjából negyedórája szedtünk fel. Meglepetés bulinak indult a dolog, ezét oda kellett volna érnünk négy előtt, de ahogy az órára pillantottam, már tudtam, ez nem fog sikerülni. Végül is, tisztában van vele, mit tervezünk. Lassan felgurultam a csapat ház előtti feljáróra.

‒        Talán nincs még itt – szólalt meg Carol, miközben kikapcsolta a biztonsági övet.

‒        Szerintem mindegy – motyogtam megkerülve a kocsit.

Kivettem az öléből a dobozt, aztán elindultam vele a ház irányába. Bevártam barátnőmet, aki gyorsan kinyitotta előttem az ajtót. Bent a szokásos látvány fogadott, a barátaink szanaszét tartózkodtak a házban. Shane-t nem láttam, így teljesen nyugodtan indultam meg a konyha felé. Letettem a tortás dobozt az asztalra, majd a szekrényből vettem elő tálcát meg tányérokat a sütinek.

‒        Blair, kivinnéd ezeket? – szóltam az éppen belépő lányhoz.

‒        Persze! Mindjárt küldök valakit a poharakért meg a villákért is – mondta, míg kiment a többiekhez.

Sikerült gyorsan előkészülnünk a nappaliban.

‒        Gyertya nincs? – pillantott körbe Hallie. Basszus! Mindenki Jackre nézett, ugyanis ő rendelte meg a tortát.

‒        Én azt hittem, kértek hozzá – kettőnket bámulva beszélt.

‒        Mi azt hittük, benne van a dobozban – szólalt meg Carol.

‒        Mindegy, akkor majd tartunk fel neki gyufákat – tereltem, mielőtt még veszekedés alakult volna ki.

Valamelyikünk telefonja megszólalt, mire mindannyian elrejtőztünk a nappaliban. Pár perc múlva nyílt a bejárati ajtó. Chad – aki azért volt Shane-nel, hogy jelezhessen nekünk – előre engedte az ünnepeltet a helyiségbe, ahol már csak rá vártunk.

‒        Bocs, hogy késtünk, de…

‒        Boldog szülinapot! – egyszerre kezdtünk el kiabálni.

Eljátszotta a meglepődöttet, de valahol mélyen talán mégis örült ennek a dolognak. Odasétált hozzánk, mire egyesével megveregettük a hátát.

‒        Bocs, a gyertyát elfelejtettük – hallottam meg Carol hangját.

‒        Nem gond, túlélem – láttam, hogy vigyorog. Hozzám fordult, így én is felköszönthettem.

‒        Még egyszer boldog szülinapot – halványan rá mosolyogtam.

‒        Köszi – végig nézett a többieken – Bocs a keddiért, nem úgy gondoltam – a hangja őszintének tűnt.

‒        Tudom – bólintottam.

‒        Cicalány itt van? – motyogta.

‒        Nem – megráztam a fejem – Ma kezd az új munkahelyén – tájékoztattam.

‒        Ó, megkapta az állást? – kérdezte meglepetten. Ha nem lettél volna olyan, amilyen, ezt már rég tudnád.

‒        Igen, kíváncsi vagyok, mit fog holnap mesélni róla – válaszoltam.

‒        Elmondod majd? – a kétségbeesett sóvárgás egy igen után nyilvánvaló volt.

‒        Meglátjuk – az asztalon lévő késért nyúltam – Most vágd fel a tortádat! – a kezébe nyomtam az eszközt.

‒        Emberek, vágom a tortát! – kiabálta el magát.

Előszedtük a telefonokat és lőttünk pár képet, miközben Shane szétosztotta a süteményt. Körbenéztem, mert üresen maradt egy tányér, de mindenki kezében volt egy. Hirtelen arcul csapott a felismerés. Hát persze, Emily nincs itt.

2.évad 9.rész - Utálom, hogy mindig mindent jobban tudsz!

Sziasztok! 

Először is, szeretnék mindenkinek kellemes húsvéti ünnepeket kívánni. Remélem, ezt a kis tavaszi szünetet mindannyian pihenéssel tudjátok tölteni a szeretteitek körében. Másodszor, köszönöm az új feliratkozót és a sok oldalmegjelenítést :) És végül, megérkeztem a történet folytatásával, jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

Ui.: Lányoknak sok locsolót, fiúknak sok piros tojást :)

~ Emily ~

Az iskolából hazaérve egyből leültem a laptopom elé. Az e-mailjeim megnézésével kezdtem és meglepődve tapasztaltam, hogy választ kaptam az álláshirdetésre. Megnyitottam.

„Kedves Emily Moore!

Örömmel vettük hozzánk való jelentkezését. Kérem, válassza ki, hogy az alábbi időpontok közül Önnek melyik alkalmas személyes találkozóra.”

Volt megadva néhány dátum meg időpont, valamint a végére oda írták, ha egyik sem jó a felsoroltak közül, akkor én jelöljek meg időpontokat. Az általuk ajánlottakból kettő azonnal kiesett a táncórák miatt. A szerda négy óra viszont jónak tűnt. Gyorsan előszedtem az órarendemet és megnéztem, mikor végzek aznap. Megállapítottam, hogy szerdán ráérek elmenni a személyes találkozóra. Visszaírtam egy szépen megfogalmazott válasz üzenetben, aztán feljegyeztem a füzetembe az időpontot. Éppen kiléptem az e-mail fiókomból, amikor megéreztem Shint hozzám dörgölőzni. Lenyúltam érte, és felhúztam az ölembe.

‒        Na, mi van, kicsi dög? – az ujjaimat belevezettem selymes bundájába, mire elkezdett dorombolni.

Elégedetten elnyúlt az ölemben, a lábai lelógtak rólam, miközben élvezte a kényeztetésemet.

‒        Neked a legjobb, alhatsz egész nap, nem kell csinálnod semmit sem és még sincs gondod az életre – állapítottam meg élvezkedő kis pofiját bámulva.

Olyan kis aranyos volt és gondtalan. Vajon én, mikor lehettem ilyen utoljára? A karomba véve Shint átmásztam az ágyra. Letettem őt és megkerestem a fotós dobozkámat. Kiborítottam a tartalmát a narancssárga plédemre. A legkorábbi képet kerestem magamról. Találtam egy ultrahangos felvételt, de nem voltam biztos benne, hogy azon a képen én vagyok. Valamiért nem írtam semmit sem a hátuljára, ezért nem tudtam megmondani, ki lehet rajta. Elnézegettem egy darabig a fekete-fehér képet. Bárki is van rajta, itt biztos, hogy még gondtalan volt, na meg aranyos is. Vajon, mit veszítünk el hamarabb, a gondtalanságunkat vagy az aranyosságunkat? A kezemet lecsúsztattam a még egyáltalán nem látszó hasamra. Remélem, te idebent boldog vagy. Ígérem, tenni fogok azért, hogy addig legyen gondtalan az életed, ameddig csak lehetséges.

Az ablakhoz sétálva kinyitottam azt, és meglepődve tapasztaltam, hogy esik kint az eső. Szürke felhők borították be az eget, a szél lágyan, de hidegen fújt. Pár perc után becsuktam az ablakot. Összeszedegettem a fényképeket, aztán visszatettem őket a dobozba. Shin még mindig az ágyamon volt. Felém nyúlkált a mancsaival, mert nem vele foglalkoztam. Figyelemre vágyott és ezt nagyon szerettem benne. Úgy éreztem, neki legalább fontos vagyok, még ha tisztában is voltam azzal, hogy ő egy ösztön lény. Lefeküdtem az ágyra, majd a hasamhoz húztam a cicámat. Simogattam, míg ő dorombolt nekem, azután lassan elnyomott az álom. Nagyjából egy óra múlva riadtam fel. Shin még mindig velem feküdt az ágyneműt letakaró pléden.

‒        A francba! – a fejemet fogva felültem. Pedig nem is éreztem magam álmosnak.

Egy kicsit összeszedtem magam. Ásítottam párat, miközben kidörzsöltem az álmot a szememből.

A délután nagy részét házi munkával töltöttem. Mivel nem voltam fáradt, csináltam vacsira meleg szendvicseket. Így vártam apát, de egy hamar nem ért haza. Végül egyedül vacsoráztam meg, mert már nagyon éhes voltam. Ezután gyorsan megfürödtem, és az ágyban fekve átnéztem azt, ami holnapra kellett. Hirtelen megszólalt az íróasztalomon lévő telefonom. Ijedtemben rámarkoltam a kezemben tartott füzetemre. Kelletlenül lemásztam az ágyról, mire a zene elhallgatott. Morogva elvettem a telefont az asztalról. Nem hívás volt, mint ahogy azt vártam, csak az emlékeztető, ami arra hívta fel a figyelmemet, hogy Shane-nek holnap lesz a szülinapja. A mobilt az ágyra dobtam, és az egyik szekrényem felé vettem az irányt. Megkerestem az ajándékát, amit az asztalomra tettem. A fiókomban kezdtem el turkálni, keresve az üdvözlőlapot, ami a költözéskor a kezembe akadt. Kis kutatás után megtaláltam. Tollat vettem a kezembe, míg leültem az íróasztalomhoz. Próbáltam valami értelmes köszöntő szöveget összehozni, de nem nagyon ment. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy sokként ért, amikor kopogtatásra lettem figyelmes. Nagyon hevesen vert a szívem, tényleg megijedtem, pedig tudtam, ki jött haza.

‒        Szia, Cicmic! – mosolygott rám apu. Az órára pillantottam. 20:17.

‒        Szia, Apa! Milyen volt a napod? – viszonoztam gesztusát.

‒        Fárasztó – sóhajtott fel. Várakozóan néztem rá, mert azt hittem, folytatni fogja, de ez nem történt meg.

‒        Nem szóltál, hogy később jössz – jegyeztem meg. Némi döbbentséget véltem felfedezni az arcán.

‒        Ne haragudj! – végül csak ennyit mondott, viszont én tudtam, mi jár a fejében: Miért kellett volna? Te a lányom vagy nem pedig a feleségem.

‒        Apa? – pillantottam rá.

‒        Igen? – a tekintetünk összefonódott.

‒        Nem elszámoltatni akartalak, csak vártalak és nem jöttél – magyaráztam szomorúan.

‒        Sajnálom – a székemhez sétálva felhúzott róla, így meg tudott ölelni – Ne haragudj!

‒        Nem haragszom – fontam köré a karjaimat. Csak egyedül érzem magam. Elkezdte simogatni a hátam. – Csináltam vacsorát, ott van az ebédlőasztalon.

‒        Rendben – elhúzódott tőlem – Köszönöm.

‒        Szívesen – mosolyogtam rá – Légy szíves, ne hagyj magad után kupit!

‒        Oké – bólintott – Amúgy, volt ma valami? – fürkészett kíváncsian.

‒        Nem voltam rosszul, ha erre gondolsz – válaszoltam.

‒        Az jó – elindult az ajtóm felé – Megyek, hagylak tanulni. Jó éjt, Cicmic!

‒        Nem tanulok, de rendben. Jó éjt! – apu elhagyta a szobámat.

Visszaültem a székemre és azon járattam az agyam, mit írhatnék. Ebben a helyzetben mi az, ami nem hangzik bután?

~ * ~ * ~ * ~ * ~

A hetedik órám után szélsebesen hagytam el az iskolát. Talán túl sebesen is, mert a zebrára lépve valaki rám dudált. Az autó felé fordultam, amiben a sofőr dühösen hadonászott és valószínűleg káromkodott.

‒        Elnézést, bocsánat! – én is hadonászni kezdtem – Sajnálom! – átsiettem a túloldalra. Oké, talán ennyire nem éri meg rohanni.

Elmentem Shane szüleinek a házához. Nem tudtam ő itthon lehet-e már, de igazából nem is akartam találkozni vele. Az ajtóhoz érve, elővettem a táskámból az ajándékát meg az üdvözlőlapot. Óvatosan letettem őket a lábtörlőre, majd becsöngettem. Nem vártam meg, amíg reagál valaki a csengőre, azonnal elindultam. Megbújtam az egyik ház oldalánál, onnan lestem, ahogy valaki kinyitja az ajtót. Shane volt az. Körülnézett és bár, innen az arcát nem láttam, tudtam, hogy össze van zavarodva. Aztán észrevette a lábtörlőn hagyott csomagot. Csak eddig figyeltem, mit csinál. Indulnom kellett, nehogy elkéssek a haladókkal való táncpróbámról.

~ Shane ~

Érdeklődve vettem fel a csomagot a lábtörlőnkről. Volt rajta egy kiskutyás lap. Bevittem őket a házba, miközben az előszobában ledobtam a papucsom.

‒        Ki volt az? – kiabált ki anya a konyhából.

‒        Nem tudom – léptem be hozzá – Csak ezt találtam az ajtónk előtt – mutattam fel neki a csomagot értetlenkedve.

‒        Ó, talán valami félénk kislány tudja, hogy ma van a szülinapod – mosolygott rám izgatottan – Tudod, nem ártana, ha találnál végre valami lányt magadnak – tette hozzá.

‒        Anyu, azt hittem, ezt már megbeszéltük – mélyet sóhajtva szétnyitottam a lapot.

‒        Nagyjából egy éve azt mondtad pihentetni akarod a dolgot, de mégis meddig? – anya felém fordult, otthagyva a kaját a tűzhelyen.

Lenéztem a papírra, amin girbegurba kék betűk fénylettek. A tekintetem végig cikázott rajta, egészen a legaljáig, ahol ennyi állt: „Szeretettel, Cicalány!”

‒        A szobámban leszek – mondtam, ahogy megindultam a saját helyemre.

Hallottam, hogy anyu még mond valamit, de nem értettem mit, így nem is foglalkoztam vele. Egyetlen gyerek lévén megértem, miért akarja, hogy legyen párom, de korai még. Csak most lettem tizenkilenc, mégis hova siessek? Ráérek még párt találni meg családot alapítani. Szeretnék gyerekeket, szóval anyának nem kell aggódnia, lesznek unokái. Becsuktam a szobám ajtaját, aztán leültem az ágyra és olvasni kezdtem.

„Drága Shane!

Ezt az ajándékot már elég régen megvettem neked. Nem igazán tudom, mi ez, de talán emlékszel arra, hogy mennyire akartad ezt, amikor betévedtünk a boltba és a kezedbe akadt ez. Azt mondtad, soha nem vennéd meg, éppen ezért én még aznap visszamentem érte. Tudom, hogy most nem vagyunk olyan viszonyban, de azért remélem, örülsz neki. Boldog 19. születésnapot!

Szeretettel, Cicalány!”

                                                                                                                                  2013.10.01.

Kíváncsian bontottam ki a csomagot. Egy dobozt találtam benne, amiben egy olyan pecázós cucc volt, amit mindig is akartam. Akkor, amikor Emilyvel voltam és ezt nézegettem, tényleg mondtam, hogy sose fogom megvenni. Tartottam a szavam, de álmomban se gondoltam volna, hogy Cica megszerzi nekem. Elmosolyodva nézegettem az ajándékomat. Imádlak Cicalány! Imádom, hogy ennyire figyelmes és törődő lány. Emiatt mindig tökéletes dolgokat választ ajándékba azoknak, akiket ismer. Hirtelen megszólalt a telefonom és ez visszarángatott a valóságba. Levettem a töltőről, ahogy fogadtam a hívást.

‒        Igen?

‒        Szia, Shane, Macy vagyok – üdvözölt kellemes hangja.

‒        Szia! Mi a helyzet? – érdeklődtem arrébb téve a dobozt.

‒        Csak arra lennék kíváncsi, jössz-e a csapat házba szombaton? – kérdezte.

‒        Még nem tudom – válaszoltam lassan.

‒        Jó lenne, ha el tudnál jönni – hallottam a vonal túlsó oldaláról.

‒        Tudom, mit terveztek, de nincs kedvem ehhez – sóhajtottam fel.

‒        De szülinapod van, azt meg kell ünnepelni – győzködött.

‒        Ne haragudj Macy, de most a legkevésbé ehhez van kedvem – hátra dőltem az ágyamra.

‒        Rendben – szomorúan felsóhajtott.

‒        Sajnálom – motyogtam.

‒        Én is.

‒        Más téma – kezdtem bele – Oda tudnád adni Cicalány új számát?

‒        Miért? – egyből megváltozott a hangszíne.

‒        Beszélni szeretnék vele – mondtam határozottan.

‒        De nem úgy volt, hogy békén hagyod egy kicsit?

‒        Történt egy kis változás – válaszoltam.

‒        Micsoda? – éreztem, hogy felkeltettem az érdeklődését.

‒        Hozott nekem szülinapi ajándékot – a dobozra pillantottam.

‒        Tényleg? – Mac enyhén meglepettnek tűnt.

‒        Igen – bólintottam, bár ő ezt nem láthatta.

‒        És beszéltetek?

‒        Nem. Becsöngetett és otthagyta az ajtó előtt a csomagot – meséltem el.

‒        Nem gondolod, hogyha beszélni akart volna veled, akkor személyesen adja át? – kérdezte azt, ami már nekem is eszembe jutott korábban.

‒        Lehet – értettem egyet – Ugyanakkor azt is tudom, hogy ma táncórája van, valószínűleg odasietett, ezért nem állt meg beszélgetni – magyaráztam.

‒        Elképzelhető – tűnődött – Írt neked üdvözlőlapot?

‒        Igen – bólintottam.

‒        Feltételezem nem írta meg a számát, ami azt jelenti, nem akar veled beszélni – következtette ki Macy – Bocs Shane, de nem segíthetek, maradunk az eredeti tervnél – jelentette ki. Dühösen fújtattam.

‒        Ha jól rémlik, a terv úgy szólt, hogy megvárjuk, amíg megnyugszik és ő nyit felém – mondtam ingerülten felugorva az ágyamról – Ne emlékeztess valami olyanra, amit nagy részt én találtam ki!

‒        Hívj fel, ha lehet veled normálisan beszélni! – Macy kinyomta.

‒        Cseszd meg! – levágtam a telefont – Utálom, hogy mindig mindent jobban tudsz!

~ Emily ~

A kellemes kis táncóránkon tovább rumbáztunk a gyerekekkel. Alysontól korábban kaptam egy tantervet, ami elég szépen lekorlátozza, mit taníthatok meg nekik. E szerint a rumbára még kettő alkalom van, de nem minden táncra jut négyszer másfél óra. Lassan, de biztosan mindenféle táncot megtanulnak majd, begyakorolják őket, végül pedig elkezdhetnek versenyekre járni. Hamarabb is versenyezhetnének, de ők csak három éve kezdtek el táncot tanulni. Most tizenegy-tizenkettő évesek. Én az ő korukban már sorra nyertem a versenyeket, imádtam csinálni és azt hittem, ez lesz majd az életem. Furcsa, milyen sokat változtam azóta.

‒        Miss Moore – az egyik tanítványom hangja kizökkentett a gondolataimból.

‒        Igen, Jane? – leolvastam a nevét a ruháján lévő papírról. Én csináltam nekik és kértem, hogy viseljék őket, amíg megtanulom a neveiket.

‒        Mindjárt szünet van – rá pillantottam a falon lévő órára.

‒        Igaz, menjetek, de negyedóra múlva mindenki legyen itt! – figyelmeztettem őket.

A táskámhoz sétáltam, amiből kivettem az üveg teámat. Ittam belőle, azután visszatettem a helyére. Megfordultam és megláttam, az egyik kis tanítványomat magam előtt. Rajtunk kívül senki más nem volt a teremben.

‒        Igen Phoebe? – mosolyogtam rá kíváncsian.

‒        Miss Moore, igaz, hogy találkozott a One Direction-nel? – a kislány kék szemeivel izgatottan nézett rám.

‒        Csak nem rajongó vagy? – fürkésztem szép kis arcát.

‒        De igen – vágta rá büszkén – Szóval, találkozott velük?

‒        Igen Phoebe, de erről nem beszélhetek. Tudom, hogy ezt most nem érted, de tényleg nem mondhatok semmit sem – sajnálkozva néztem rá.

Őt viszont ez cseppet sem lombozta le. Közelebb jött hozzám.

‒        Én csak egy dolgot szeretnék megkérdezni – kérlelő tekintettel bámult. Lassan bólintottam. – Tényleg olyanok, mint amilyennek mutatják magukat? – gondolkoznom nem kellett a válaszon, mégsem szólaltam meg rögtön.

Meglepett, hogy egy tizenegy éves kislány ilyen kérdést tett fel nekem. Erre valahogy nem számítottam.

‒        Igen, teljesen olyanok – elmosolyodtam, ahogy felvillant előttem néhány emlék róluk.

‒        Nem tudja véletlenül, mi történt Harryvel? – összezavarodva bámultam az előttem álló gyereket.

‒        Nem – megráztam a fejem – Miért? – éreztem magamban szétáradni az aggodalmat. Mi történt?

‒        Egy ideje olyan furán viselkedik – válaszolt – Most talán kezd visszatérni, de nem önmaga – magyarázta. Jaj, Istenem! Harry, mit csináltál magaddal?

‒        Erről nem hallottam – ismertem be – Menj te is szünetre, mindjárt folytatjuk! – óvatosan meglöktem a karját, jelezve, hogy induljon el.

‒        Rendben – vágta rá mosolyogva, majd kiszaladt a teremből.

Annyira el voltam foglalva azzal, amit mondott, hogy nem is szóltam rá, amiért szaladgált a teremben.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Alig aludtam valamit az éjjel. Hiába szorongattam Harry pulcsiját, nem jött álom a szememre. Tegnap erőt vettem magamon és megnéztem, mi történt vele. Olvastam pár dolgot, ami nagyon nem tetszett, de nem tudtam eldönteni, igazak lehetnek-e az állítások vagy sem. Annyiszor olvastam már baromságokat róluk, olyanokat, amiket csak azért találtak ki, hogy szóbeszéd tárgyai legyenek. Éppen emiatt nem tudtam megítélni, mi lehet az igazság.

Reggel megint hánytam, ami még jobban rányomta a bélyegét az egész napomra. A szokottnál tovább készültem a fürdőben, az interjú miatt muszáj volt valami rendes külsőt varázsolni magamnak. Egész végig azon gondolkodtam, inkább le kéne mondanom a fenébe.

Visszamentem a szobámba, adtam enni Shinnek, azután elindultam a suliba. A lyukas órámban írtam Macynek, hogy beszélni szeretnék vele. Szünetben láttam a válaszát. Kár volt ilyet írni neki, mert egyből aggódó funkcióba kapcsolt.

„Macy, nyugi!

beszélni szeretnék valamiről, ami nem telefon téma,

mikor érnél rá?

Cicalány”

Kérlek, hamar, muszáj biztos forrásból tudnom, mi van vele. Az utolsó órám után az egyik osztálytársam – név szerint Angela – elkapott, amikor kiléptem a suli kapuján.

‒        Emma – éreztem, ahogy megfogja a vállam. Meglepetten fordultam hátra.

‒        Emily vagyok – javítottam ki.

‒        Ó, ne haragudj! – látszott rajta, hogy nem érintette túl jól a dolog.

‒        Nincs semmi baj – ráztam meg a fejem mosolyogva – Mit szerettél volna?

‒        Csináltunk egy facebook csoportot az osztálynak, kérlek, jelöld vissza valamelyikünket, hogy téged is bele tudjunk tenni – válaszolta.

‒        Ó, oké, rendben – Ezek szerint néha fel kéne járnom facebookra. – Köszönöm, hogy szóltál, ma elintézem.

‒        Szívesen – ezzel Angela otthagyott.

Elmentem venni valami kaját az interjú előtt, aztán elsétáltam a szórakozó helyig, miközben megettem azt. Kicsit hamarabb érkeztem meg, mint kellett volna. Életem leghosszabb húsz percét töltöttem bent egy középkorú nő irodájában. A kialvatlanság idegesített, amit csak tetézett, hogy én valami fiatalabb munkáltatóra számítottam, hisz, mégiscsak egy szórakozóhelyről beszélünk. Hirtelen nem is tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá. Tudtam, hogy látszódik rajtam az idegesség, de úgy tűnt, Mrs. Baker ügyet sem vet erre. Általános dolgokat kérdezgetett, majd mesélt kicsit a leendő munkahelyemről. Eredetileg a férje ötlete volt a hely, ő is alapította meg, de megbetegedett, ezért vette át tőle az irányítását a felesége. Beszélgettünk még pár dologról, végül megkaptam a munkát. Vigyorogva léptem ki az ajtón. Szombaton kezdek.

Ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj és iratkozz fel :)