2.évad 29.rész - eggyel többen leszünk

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindannyian nagyon jól vagytok, és készültök már - legalább lélekben - a közelgő ünnepre. Én már készülök, gyakorlatilag kis sem látszom a feladatokból. DE! Itt vagyok és meghoztam Nektek a történet folytatását. Izgatottam várom, hogy mit szóltok hozzá. Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

Fekete szalag napja - November 30

12.21.

~ Emily ~

Az ágyamban feküdtem egy puha, meleg takaró alatt. Körülöttem egy szabad hely sem volt, mivel mindenféle füzetek meg papírok hevertek a takarón, egy kis területen pedig Shin terpeszkedett el. Egy-egy oldal után megsimogattam, hogy érezze a törődést.

Az éjjeliszekrényemen kettő bögre forró tea sorakozott, ez volt hivatott életben tartani, mivel kávét nem ihattam.

A borzalmas idegen szavak sűrűjében nem találtam a kiutat. Minden igyekezetemmel a tanuláson voltam, mikor apa belépett a szobába és megzavart engem. Mosolygott, miközben végig nézett rajtam. Valószínűleg a hajam miatt, ami kócosan csücsült a fejem tetején.

‒       Nem tartasz egy kis szünetet? – megráztam a fejem – Ha sétálnál egyet, utána jobban menne – tette hozzá.

‒       Apa – sóhajtottam fel. Tudtam, hogy csak jót akart, de ez inkább idegesített.

‒       Azt hallottam, jót tesz, ha a kismama sokat mozog – közelebb jött hozzám.

‒       Heti kettő táncóra elég, Apa, nyugodj meg – összébb rendeztem a cuccaimat és kimásztam az ágyból. Apu a pocimat kezdte vizslatni.

‒       Érzed már, hogy mozog? – kérdezte kíváncsian.

‒       Nem igazán – húztam el a számat – Éreztem néhány gyanús dolgot, de nem olyan egyértelmű, mint a Tominál volt – magyaráztam.

‒       Ezt mondtad az orvosnak is? – megsimogatta a karomat.

‒       Igen – bólintottam – Minden rendben van vele és normális, ha még nem érzem a mocorgását – A saját aggodalmamat is próbáltam eloszlatni ezzel.

‒       Szóval nem lesz túl izgága baba?

‒       Nem – megráztam a fejem – Sajnos ez nem jelenti azt, hogy nyugodt is marad – apa elvigyorodott.

‒       Te nagyon nyugodt baba voltál – mondta mosolyogva.

‒       Remélem, ezt örökölni fogja – kezemet az egyre nagyobb pocakomra simítottam.

‒       A bátyád viszont több volt, mint izgága – tette hozzá.

‒       Kösz, ez nagyon sokat segít – csúnyán néztem rá.

‒       Jól van, csak úgy mondtam – kezeit védekezően maga elé tartotta.

‒       Kimegyek, sétálok egy kicsit – ásítottam egy nagyot.

‒       Rendben, mire visszajössz, kész lesz az ebéd – szólalt meg.

‒       Oké – elhagytam a szobámat. Nem voltam kint sokáig.

Decemberhez híven hideg idő volt. Ma nem esett, de a héten párszor tapasztaltunk esőt. Szurkoltam a hidegebb időért, hátha lesz egy pici hó. Itt nem jellemző annyira, ritkán viszont előfordul kisebb mennyiségű hó. Otthon már van hó, és most nagyon irigykedem az ottaniakra, nekik már biztos fehér karácsonyuk lesz.

Beérve a hidegből, a radiátorhoz húzódtam, ami szerencsére gyorsan átmelegített. Levetkőztem, aztán bementem apuhoz a konyhába.

‒       Gyors voltál – jegyezte meg.

‒       Hideg van kint – tájékoztattam.

‒       Na, nem mondod! – hátra fordult, ahol szembe találta magát szúrós tekintetemmel.

‒       A szobámban leszek – sarkon fordultam és visszasétáltam Shinhez.

Adtam neki enni, de a füle botját sem mozdította rá. Vizet is cseréltem neki, azután megdögönyöztem az ágyon elterülő testét. Csukott szemmel dorombolva élvezte a masszázst. Nem simogattam sokáig. Kimentem a fürdőbe, kezet mosni, ezután visszamentem apuhoz a konyhába.

Ekkor már meg volt terítve, az asztalon pedig ott gőzölgött a leves. Leültem a szokott helyemre. Magam felé fordítottam a merőkanalat, de csak két kanállal szedtem, mert a lábasban lévő étel borsókrém levesnek tűnt.  A krémlevesekért sosem voltam annyira oda.

‒       Nem vagy éhes? – kérdezte apu egyből.

‒       Annyira nem – válaszoltam a kanalamért nyúlva.

‒       Nassoltál?

‒       Egy kicsit – Hazudtam, hogy ne kezdje el, „A rendesen kell enned című mondókát”.

Ebédelni kezdtünk.

‒       Minden kész a haza útra? – hirtelen felém kapta a tekintetét.

‒       Igen – bólintottam – Megvettem a jegyeket és lebeszéltem velük, mikor érkezek – elmosolyodtam. Már nagyon várom a találkozást, biztos meg lesznek lepődve.

‒       Az ajándékok, hogy állnak? – éreztem a pillantását magamon.

‒       Minden kész – jelentettem ki büszkén. Megérte az éjszakázás. – Még párat be kell csomagolni, de mindenkinek meg vannak az ajándékai – magyaráztam.

‒       Nagyon ügyes vagy – dicsért meg.

‒       Jó kis menet volt, de így legalább már csak a tanulásra kell koncentrálnom – Úgy érzem, nem fogok tudni eléggé felkészülni a vizsgára.

‒       Sok van hátra? – aggódó pillantást küldött felém.

‒       Igen és elég nehéz is – húztam el a számat – De én választottam ezt.

‒       Megoldod, ügyes leszel, én tudom – bátorított, majd tovább ette a levest. Remélem, átcsúszok a léc felett.

Egész nap tanultam, csak enni meg mosdóba keltem fel. Korábban elkezdtem vitaminokat szedni, amik segítettek a koncentrációban és az ébren maradásban. Ezek a babára ártalmatlanok voltak, ezért bátran szedtem őket. Jobban éreztem magam tőlük, olyan voltam, mint a várandósság előtt.

Este nyolc után megfürödtem. Megmostam a hajamat is. Mire elkészültem, Macy írt nekem.

„Hahó! holnap elviszlek munkába, így legalább tudunk kicsit beszélgetni”

Beszélgetni? Szinte mindennap dumálunk, jó, nem személyesen, de akkor is.

„Oké, már alig várom :)”

Remélem, nincs semmi gond, nem szeretnék így karácsony előtt még rossz híreket hallani.

Fentebb vettem a fűtést a szobában, aztán leszedtem a turbánt a fejemről. Nagyjából átfésültem a most feketének tűnő hajamat. Ágyba bújtam és újra magam elé vettem a tanulni valómat. Shin a takarómon feküdt, szinte egész nap ezt csinálta. Simogattam, miközben lapozgattam a jegyzetek között. Egyre többet ásítottam és nagyokat pislogtam. Végül úgy, ahogy voltam, elaludtam.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Másnap reggel, mikor felébredtem, szanaszét hevertek a papírjaim. Ez lassan mindennapossá vált. Összeszedtem a jegyzeteimet, amiket lendületből az íróasztalomra hajítottam. A fürdőbe mentem, ahol megpróbáltam életet lehelni magamba.

Kikészítettem a vitaminokat, amiket némi vízzel vettem be a konyhában. Pirítóst készítettem reggelire, mert azt kívántam meg. Apa valószínűleg még aludt, hiszen nem találkoztam vele a házban. Elnyámmogtam a reggelimet, azután visszamentem tanulni. Kiszellőztettem a szobát, mielőtt neki kezdtem, hátha könnyebben megy majd a tanulás.

Ebéd után nem sokkal megjelent Macy a feljárónkon. Összekapkodtam a dolgaimat, elköszöntem aputól és már rohantam is ki hozzá.

‒       Szia, Macy! – ültem be mellé.

‒       Szia, Cicalány! – mosolyogva felém fordult, de hamar összeráncolta a homlokát – Mi történt? Olyan nyúzottnak tűnsz – mondta aggódva.

‒       Mint, aki napok óta mást sem csinál, csak tanulni próbál? – kérdeztem lerakva a táskámat a kocsi padlójára.

‒       Tudom, mit érzel – Macy együtt érző pillantást küldött felém.

‒       Legközelebb, ha azt mondom neked, újra iskolába akarok járni, kérlek, törd el a lábam – sóhajtottam fel.

‒       Meg lesz – szőke hajú barátnőm elvigyorodott, míg beindította a kocsit. Ezzel egyidőben nekem eszembe jutott valami.

‒       Miről akartál beszélni velem? – kíváncsian fordultam felé.

‒       Nem volt konkrét oka – az utat figyelte – Csak hiányzott a társaságod – a hangjában éreztem valami furát.

‒       Gond van köztetek Niall-lel? – kérdeztem halkan.

‒       Nem igazán akar összeállni a karácsony programja és ez okoz némi feszültséget közöttünk – barátnőm nagyon megszépítve adta elő a dolgot.

A szomorúság a hangjában nyilvánvaló volt. Kezemet a hozzám közelebb lévő karjára csúsztattam bíztatásul.

‒       Ne aggódj, minden helyre fog állni – mondtam neki.

‒       Persze – keserédes mosoly játszott ajkain. Nem hitt benne. Gyorsan, válts témát!

‒       Te mit hozol holnapra? – dobtam be a kérdést.

‒       Én az üdítős csapatban vagyok – válaszolta – Te pedig sütizel, igaz? – egy pillanatra rám nézett.

‒       Igen – bólintottam – Viszek a mézeskalácsunkból – elmosolyodtam, ahogy felrémlettek a sütés emlékképei.

‒       Várom már, hogy most ki fog kiborulni az ajándék miatt, amit kapott – Mac elvigyorodott.

Idén kihúztuk egymás neveit. Ilyenkor előfordul vicces ajándék vásárlás, csak nem mindenki találja jó poénnak. Ez némiképp megöli a hangulatot, viszont az este végére mindenki kibékül, és együtt ünnepeljük a karácsonyt. Úgy tartják, az ünnep csak akkor jó, ha valaki sír, hát mi ezt elég gyakran betartjuk.

‒       Emily! – Macy csettintett párat közvetlenül az arcom előtt.

‒       Mi, mi van? – megráztam a fejem, miközben visszatértem a valóságba.

‒       Egy részről, megérkeztünk, a másik pedig, most mondod el a babát? – kíváncsi tekintettel fürkészett.

‒       Igen, még nem tudom, mit mondjak, de az este végéig valahogy közölni fogom velük – válaszoltam.

Furcsa, de szinte semmi idegességet nem éreztem emiatt. Tudtam, mi lesz a csapat reakciója, örülni fognak, nem fognak kidobni, mert babám lesz. Lehet, kezdek belejönni ebbe az, elmondom a babát dologba.

‒       Izgulsz? – felém fordult.

‒       Nem – megingattam a fejem – Meglepettek lesznek, ebben biztos vagyok, de ők a barátaink, nem fognak ítélkezni felettem – Legalábbis remélem.

‒       Viszek kamerát, fel akarom venni a döbbent képüket – vigyorodott el.

‒       Szuper! Akkor a hátam mögé állj, úgy mindenkit jól láthatsz – felvettem a táskámat – Köszi, hogy elhoztál – felé fordulva megöleltem.

‒       Nincs mit – rám mosolygott.

‒       Holnap a bulin találkozunk – kiszálltam a kocsiból.

Integettem Macynek, míg elhajtott előttem. Irány dolgozni!

David meg Lily éppen beszélgettek, amikor beléptem. Csak két srác ült a sarokban. A pult felé indultam a munkatársaimhoz.

‒       Sziasztok! – mosolyogva üdvözöltem őket, ahogy hátrafelé tartottam átöltözni.

‒       Szia! – válaszolták kórusban.

Sietve átöltöztem, aztán felkötöttem a kötényemet. Csatlakoztam a pultnál lévő munkatársaimhoz.

‒       Nyugis napunk lesz? – kérdeztem tőlük.

‒       Úgy tűnik igen, eléggé halott ez a nap – David furcsa grimaszt vágott. Lily végig mért, amit homlokráncolással fogadtam.

‒       Mi az? – értetlenkedtem.

‒       Mióta idekerültél felszedtél egy kicsit, végre nem tűnsz olyan soványnak – hangja lágy volt, tudtam, hogy nem bántó szándékkal mondja.

‒       Nem voltam sovány – motyogtam kényelmetlenül félre nézve.

‒       De igen – helyeselt a barna szemű srác – Tudod, a pasik szeretik, ha a csajokon van mit fogni – rám kacsintott, mire Lily nevetni kezdett.

Megfordultam és hátra indultam, hátha van egy kis mosogatni való.

‒       Valami rosszat mondtam? – hallottam Dav szavait a hátam mögött.

‒       Nem tudom – a barna hajú lány válaszolt, szinte láttam magam előtt, ahogy vállat von.

Mikor újra kijöttem közéjük, David félre vont.

‒       Ne haragudj, nem állt szándékomban megbántani téged – arcvonásai őszinteséget sugároztak.

‒       Semmi baj – halványan rá mosolyogtam.

‒       Ne már, mindjárt elsírod magad – állapította meg.

‒       Ez nem miattad van – szólaltam meg.

‒       Simon csinált valamit veled? – Lily és bekapcsolódott a beszélgetésbe.

‒       Nem, dehogyis! – talán kissé túl hevesen tiltakoztam.

‒       De valami biztos van, jó ideje másként viselkedsz – jegyezte meg a barna hajú lány.

Közelebb intettem őket magamhoz. Mindketten közelebb hajoltak hozzám.

‒       Kisbabát várok – lassan hagyták el a szavak a számat.

‒       Hűha! – Lily a szája elé kapta a kezét.

‒       Komolyan? – kérdezte Dav.

‒       Igen – bólintottam lassan.

‒       Bocs, amiért megjegyeztem, hogy híztál – húzta el a száját a zöld szemű lány.

‒       Semmi gond – rántottam meg a vállam.

‒       Egyébként, gratulálunk – tette gyorsan hozzá David. Nevettem, mert némi fázis késésben voltak.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Már besötétedett odakint, mikor Shane megérkezett értem. Beengedte magát a házba, és megtalált engem a szobámban.

‒       Szia, Cicalány! – jó kedvűnek hangzott.

‒       Szia, Shane! – rá mosolyogtam.

‒       Hogy állsz? – körbenézett a szobában.

‒       Ajándékok összerakva, a süti a konyhában van, én pedig majdnem kész vagyok – válaszoltam a szekrényem előtt állva.

‒       Inkább tanácstalannak tűnsz – szólalt meg.

‒       Talán – elővettem egy kardigánt – Szerinted, így jó lesz? – felvettem a ruhadarabot.

‒       Cicalány, nyugi, te mindig csini vagy – bókolt nekem.

‒       Az a baj ezzel, hogy egy csomó ellenpéldát tudnék erre hozni – Shane belelesett az ajándék tasakokba, ezért meglegyintettem a fejét – Nem leskelődünk! – szóltam rá mérgesen.

‒       Bocsánat – mondta sértődötten.

‒       Ne viselkedj úgy, mint egy kis gyerek! – korholtam le.

‒       Igen, anyu – idétlen hangon vinnyogott, mire megforgattam a szemeimet.

Felvettem a táskámat, meg a kettő ajándékos szatyrot, aztán elköszöntem aputól. A konyhából Shane kihozta a mézeskalácsokat, ezután elindultunk a buliba.

‒       Nem tudod, kik hozzák a kaját? – egyszer csak felé fordultam a kocsiban.

‒       Azt hiszem, Carol meg Alexa, miért? – az utat figyelte.

‒       Én még nem fizettem ki a részem – válaszoltam. A múltkor valahogy elmaradt.

‒       Most beszélsz róla? – a hangsúlyból tudtam, mire gondol.

‒       Igen, de még nem tudom, mikor dobjam be – feleltem.

‒       Hallgass a szívedre! – Shane bölcs gondolatokhoz nyúlt, amitől nevetnem kellett.

‒       Rendben – megérkeztünk a csapat házhoz.

Szinte mindenki itt volt már. A kaja a konyhában várt ránk. Kifizettem a rám eső részt, azután átmentem a nappaliba, ahol a többiek várakoztak. Leültem Macy mellé a szőnyegre. Egy öleléssel üdvözöltük egymást.

‒       Ha mindenki itt lesz, elkezdjük az ajándékozást – mondta, miközben Shane leült mellénk.

‒       Oké – egyszerre válaszoltunk.

‒       Ki fogja elkezdeni? – kérdeztem Macyre pillantva.

‒       Aki szeretné – vont vállat.

Jó negyed órával később, elkezdtük az ajándékozást. Én körbe adtam az egyik ajándék tasakot, így mindenki ki tudta belőle venni a saját kis horgolt díszét.

Mivel nem tudtunk megegyezni, így Shane kezdte el az ajándékozást. Ahogy az ikrek közül Hallie felállt és átvette az ajándékát, elfogott valami rossz érzés. Beszélt pár szót arról, akit ő húzott, de nem emlékszem már a szavaira. Az rémlik, hogy Shane finoman megbök, jelezve, hogy menjek oda hozzá. Hallie arckifejezése fura volt, nem tudta mire vélni a dolgot. Elvettem az ajándékot és átölelve megköszöntem. Én Alexát húztam. Beszéltem róla egy kicsit, aztán odaadtam neki a tasakot. Visszaültem a helyemre.

Kibontottam a csomagot. Édességek voltak benne meg valami, ami nagyon be volt csomagolva, a tetején egy rózsaszín masni díszelgett. Kíváncsian bontottam ki. Összeszorult a szívem, amint megláttam a srácok új albumát. Lefelé görbült a szám, sírással fenyegetett. Sietve letakartam az albumot, és felnéztem a csapatunkra. Már csak két ember volt hátra, akik még nem kaptak ajándékot. Szerencsére hamar végeztünk, így én kihasználva a lehetőséget, kiszaladtam a mosdóba.

Amint egyedül maradtam, elkezdtem sírni. Nem gondoltam volna, hogy idén én fogom ezt csinálni. Csak egy rohadt album, nem kellene fájnia. Az ajtó hirtelen kinyílt. Hátat fordítottam, így a tükörből sem lehetett látni az arcomat. Az ajtó becsukódott.

‒  Cicalány – megismertem Shane hangját. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaimat. Megtöröltem a szemeimet.

‒       Tessék – lassan felé fordultam.

‒       Jól vagy? – aggódó szemei végig pásztáztak.

‒       Nem igazán – közelebb jött hozzám és én átöleltem.

‒       El fog múlni, csak adj magadnak időt – suttogta.

‒  Nem kellene ezt éreznem – szipogtam – Már régen túl kellene lennem rajta – belekapaszkodtam a láncba, amit tőle kaptam.

‒       Mindenki másként gyógyul – a hátamat kezdte simogatni.

‒       Miért fáj még mindig? Én nem szoktam ilyen sokáig szenvedni – motyogtam a felsőjébe.

‒       Mert szereted – úgy mondta, mintha magától értetődő lenne.

‒       Nagyon fáj – fejemet a mellkasába fúrtam.

‒       Tudom – elhúzódtam tőle.

Sietve megmostam az arcom, majd visszafordultam hozzá.

‒       Nagyon látszik? – néztem rá.

‒       Nem vészes – odasétált hozzám és körém fonta a karjait – Ne aggódj, mi végig melletted leszünk – felemeltem a fejem, míg ő lejjebb hajtotta.

Fogalmam sincs miért, de megcsókoltam. Nem tudom kettőnk közül melyikünk lepődött meg jobban. Mindketten kipirultunk, mikor elléptem tőle.

‒       Ne haragudj! – képtelen voltam ránézni – Nem tudom, mit gondoltam – motyogtam hátrálva tőle. Ezt jól megcsináltam.

‒      Cicalány, nyugi, csak a hormonok csinálják ezt veled, nem fogom félre érteni – nyugtatgatott.

‒       Ez akkor sem jó így – elindultam kifelé a helyiségből.

Csatlakoztam a többiekhez, akik előkészültek a vacsorához. Kiosztottuk a tányérokat meg az evőeszközöket. Mindenki szedett a tányérjára, aztán összegyűltünk a nappaliban. Megkocogtattam a poharamat, mire mindenki rám figyelt.

‒       Mielőtt neki kezdenétek, szeretnék mondani valamit – kezdtem – Örülök, hogy mindenki itt van, és megint együtt tudunk karácsonyozni. Nagyon szeretlek titeket és örülök, hogy az életem részei vagytok. Várom a jövő karácsonyt is, amikor már eggyel többen leszünk – a kezem önkéntelenül a hasamra simult.

Sosem fogom elfelejteni a döbbent fejüket. Carol reagált elsőnek, hamar odarohant hozzám és átölelt. Szépen lassan mindenki csatlakozott hozzánk. Még sosem kaptam ekkora ölelést.

Ha elolvastad, kérlek, jelezd :)