2.évad 41.rész - Nem tudom, mi történt velünk

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, mindenki jól van a kialakult helyzet ellenére is. Kitartás, le fogjuk győzni! Jelentkezésem oka, hogy meghoztam a történet folytatását. Kíváncsian várom, mit szóltok hozzá :) Jó szórakozást a részhez! :)
Az érettségizőknek sok sikert! :)

Puszi: Emily

02.01.

~ Emily ~

Harry szülinapján a baba különösen sokat mozgott. Délelőtt otthon voltam és az elmaradt házi munkát csináltam. Egy-egy fázis között le kellett pihennem, egyre gyakrabban éreztem magam fáradtnak. Megbeszéltem apával és a főnökömmel is, hogy két hét múlva befejezem a munkát. Ez a mai alkalmat is beleértve még öt napot jelentett. Sajnáltam, amiért ezt sem tudom már csinálni, de a baba és a saját érdekemben is ez volt a legjobb döntés.

Fáradtan sóhajtva ültem fel az ágyamban. A tekintetem odatévedt, ahol Shin dolgai voltak korábban. Tegnap elpakoltam őket, ez volt a határidő, amit magamnak adtam. A kicsi megint rugdosni kezdett. A kezemet odasimítottam, ahol a rúgásokat éreztem. Elmosolyodtam. Azt hiszem, ezt a lábaival csinálja.

Kisétáltam a mosógéphez, ahonnan kiszedtem a tiszta ruhákat. Ezeket átcipeltem a nappaliba, ahol fel tudtam tenni a szárítóra. Vártam már a tavaszt és a jó időt, hogy kintre lehessen teregetni. Kicsit zsúfolt volt így a nappali.

‒       Cicmic, nem sokára kész az ebéd – apu lépett be a helyiségbe.

‒       Rendben – bólintottam.

‒       Addig lepihenhetnél egy kicsit – javasolta.

‒       Oké, ha ezzel kész vagyok – egy nadrágot terítettem épp ki.

‒       Befejezem én, ne erőltesd túl magad – kedvesen arrébb tolt a szárítótól.

‒       Apu, nem vagyok beteg…

‒       Csak várandós, tudom – fejezte be helyettem – Ma dolgozni is mész, pihenj kérlek a kedvemért – kezdett könyörögni.

‒       Jól van, ha ettől jobban érzed magad – adtam be a derekam.

Ott hagytam apát a ruhákkal és átsétáltam a saját szobámba. Kikészítettem a munkába menős ruhámat, aztán ledőltem egy kicsit.

Arra ébredtem, hogy valaki rázza a karomat.

‒       Kicsim, kész az ebéd – egy mosoly bujkált az arcán.

‒       Ne mondj semmit! – ültem fel az ágyban.

‒       Nehéz kibírni – vigyorgott, mire a vállába bokszoltam.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Ebéd után fél órával elindultam a szórakozóhelyre. Ma Lily meg David dolgozott rajtam kívül. Mikor odaértem, feltűnően nagy volt a tömeg, nem igazán értettem miért van itt ennyi ember. Bent is sokan tartózkodtak, többen, mint egy átlagos téli szombaton. A munkatársaim a pult mögött szorgoskodtak.

‒       Sziasztok! Ingyen adunk valamit? – kérdeztem feléjük sétálva.

‒       Szia! – köszöntek kórusban – Nem tudunk róla.

‒       Hát akkor, mi van itt? – néztem rájuk.

‒       Nem bírják a bezártságot – válaszolt Dav.

Felsóhajtottam. Pedig azt hittem nyugis napunk lesz. A kabátomat levettem, a kötényemet pedig fel. Nem a mosogatóhoz mentem, mint általában, hanem ki hozzájuk. Beálltam segíteni a többieknek, akiknek elég sok dolga volt. Nagyjából fél óra után megállt a forgalom, így hátra tudtam menni mosogatni. Pár pohár megtisztítása után megszédültem, le kellett ülnöm. Erős rosszullét uralkodott el rajtam, ami nem tartott, csak néhány percig. Hányingerem is lett, ami olyan gyorsan múlt el, ahogy jött. Az egész olyan furcsa volt, így még sose jártam.

‒       Jól vagy? – kérdezte Lily. Összerezzentem.

‒       Persze – felállva rá mosolyogtam.

‒       Biztos? – gyanakvóan méregetett.

‒       Igen – bólintottam megerősítésként.

‒       A főnök mondta, hogy csak a hónap közepéig leszel.

‒       Tényleg? – felhúztam a szemöldököm – Én szerettem volna elmondani – lebiggyesztettem az ajkamat.

‒       Nem számít – legyintett – Hogy vagytok a babával?

‒       Jól, köszönöm – mosolyogtam rá – Sokat mocorog, én pedig egyre fáradtabb vagyok – meséltem.

‒       Most is rugdos? – kérdezte.

‒       Most épp nem, de ma eddig nagyon aktív volt – lenéztem a köténnyel takart hasamra.

‒       Vannak még rosszulléteid? – visszaálltam mosogatni.

‒       Mostanában kevesebb – lekopogtam.

‒       Az jó – mosolygott rám.

‒       A lábam kezdett el fájni nem rég, kezdenek látszani rajta a visszerek – szólaltam meg.

‒       Tényleg?

‒       Igen, ez is a várandósság vele járója – válaszoltam.

‒       Nekem ez kimaradt – magyarázta.

‒       Nincs mindenkinél, ezért olyan kiszámíthatatlan az egész várandósság – világosítottam fel.

‒       Ez szent igaz – vigyorgott.

‒       Lily, gyere kérlek! – hallottuk meg Dav hangját.

‒       Bocsi – megfordulva előre sietett.

‒       Ugyan – legyintettem a vizes kezemmel.

Sokáig tartott a mosogatás a mai szokatlanul sok vendég miatt. Már nagyon kellett pisilnem, mire végeztem. Elmentem mosdóba, majd az öltözőben ránéztem a telefonomra. Várt rám egy üzenet, amit hamar megnyitottam.

„Szia! Hogy vagy ma?”

Az üzenet Zayntől jött. Elmosolyodtam. Tudtam, miért kérdezi most ezt.

„Szia! Jól vagyok, köszi :) Dolgozom Em”

Elküldtem, aztán visszasétáltam a többiekhez.

Kezdtek kicsit kevesebben lenni, már nem kellett folyamatosan kiszolgálniuk. Leültem az egyik székre, miután ittam egy pohár vizet.

‒       Végeztél? – kérdezte David.

‒       Igen – bólintottam – Sokáig tartott – sóhajtottam fel.

‒       Jó ez a felső – szólalt meg Lily.

‒       Köszi, én is imádom – vigyorodtam el. Levettem a kötényt, így teljes egészében látszott a kismama felső mintája.

‒       Tényleg jó pofa – a fekete hajú srác kedvesen megjegyezte.

‒       Egy jó barátomtól kaptam az elsőket, aztán én is vettem párat – mondtam.

‒       Én is imádtam ezeket – jelentette ki a zöld szemekkel megáldott lány.

‒       Tök jók, kár, hogy már csak három hónapig tudom hordani őket – lebiggyesztettem az ajkaimat.

‒       Kell még gyereket vállalni és akkor többször is felhúzhatod – mondta Dav.

‒       Majd ha megszülte, visszatérünk erre – szólalt meg Lily.

‒       Miért? – kérdezte a barna szemű srác értetlenül.

‒       A szülés előtt négy gyereket szerettem volna, miután megszültem gyorsan megváltozott a véleményem – nem tehettem róla, nevetnem kellett szavaitól – Nevess csak, amíg tudsz – Lily komolyan nézett rám.

‒       Ne félts engem, tudom mire vállalkoztam – mosolyogtam rá – Ja, és David, az elméletedhez kellene egy normális pasi is – jegyeztem meg.

‒       Én az vagyok – ajánlkozott viccből.

‒       Nem vagy az esetem és én egyébként is fiatal vagyok hozzád – világosítottam fel.

‒       Ez most nagyon fájt – drámaian a szívéhez kapott.

‒       Gondolkoztál már a színészkedésen? – kérdeztem nevetve.

‒       A suliban jártam drámára – adta a tudtomra.

‒       Na, ez pontosan látszik rajtad – vigyorogtam.

A jó kedvünket újabb vendégek szakították félbe. Egész nap az átlagosnál többen voltak. Talán azt ünnepelték, hogy már csak egy hónap van hátra a télből. Jó lenne, ha egy csapásra kitavaszodna végre. Örültem, amikor záróra után levehettem a kötényemet. Fáradt voltam, csak fürdeni és aludni vágytam. A telefonomon várt egy üzenet Zayntől.

„Az jó. Van kedved utána beszélgetni?”

Sietve pötyögtem be a szavakat.

„Ne haragudj, ma nem, inkább holnap, ha az neked is jó”

Elküldtem, azután felvettem a kabátomat és kisétáltam az épületből. A lámpa fénye alatt már várt rám Shane a kocsiban. Lefelé nézet, így nem látta, hogy felé sétálok. Az utóbbi időben sokat telefonozott.

‒       Szia! – beültem mellé a kocsiba.

‒       Szia, Cicalány! – próbált természetesnek tűnni, de majdnem eldobta a telefonját.

‒       Csak nem rád ijesztettem? – kérdeztem felé fordulva.

‒       Dehogyis! – rázta meg a fejét – Csak úgy tűnik, korán értem ide – magyarázta.

‒       És addig telefonoztál? – elindult az autóval.

‒       Igen – kissé elpirult, ami segített kitalálni mi is folyik itt. Vagy úgy.

‒       Shane, te SMS-ket írogatsz, igaz? – pillantottam rá.

‒       Nem – tagadta le.

‒       De igen. Hogy hívják és miért nem mondtad el? – kissé sértődöttnek hangoztam.

‒       Képzelődsz – rátaposott a gázra.

‒       Shane, hagyd ezt abba! Ne hazudj nekem! – kértem.

‒       Nem akarok beszélni róla – fakadt ki hirtelen.

‒       Jól van, nem kell mindjárt megenni – morogtam rá – Csak érdekel, mi van veled, de látom ez téged zavar – kikapcsoltam a biztonsági övemet.

‒       Mit csinálsz? – nézett rám meglepetten.

‒       Állj meg! Inkább haza sétálok – nagyon mérges voltam rá.

‒       Ugyan már, hagyd ezt a hülyeséget! Nem mész sehova! – parancsolt rám. A fogantyúért nyúltam.

‒       Állj meg, vagy kiugrok! – fenyegettem meg. Beletaposott a fékbe, amitől majdnem lefejeltem a műszerfalat.

‒       Nem mész sehova! – Shane elkapta a kezem.

‒       Engedj el! Nem akarom, hogy hozzám érj! – elkezdtem kapálózni, szabadulni próbáltam.

‒       Hagyd már abba! Most mi bajod van?! – kiabált rám.

‒       Nekem?! Én csak megkérdeztem, ki az a lány, erre te felkaptad a vizet – kiszálltam a kocsijából. Gyönyörű ez az este.

Csak két sarokra voltunk a házunktól. Elindultam. Pár perc után ő is követni kezdett, lépésben haladt mellettem az autójával. Pár házra tőlünk felgyorsított és megállt a feljárónkon. Kiszállt a járműből. Felsóhajtottam. Egyáltalán nem volt kedvem még egy veszekedéshez, már ez is épp eléggé felzaklatott, sírni lett volna kedvem. Amikor az autóhoz értem, megszólalt:

‒       Beszéljük meg! – kérte.

‒       Nem – vágtam rá egyből – Nincs miről beszélnünk, ha titkolózol előttem – mondtam szomorúan.

Nem vártam választ, szépen besétáltam a házba. Bezártam magam mögött az ajtót, aztán lepakoltam a cuccaimat. Vettem pár mély lélegzetet, próbálva visszatartani a könnyeimet. Visszasírom azokat az időket, mikor mindent elmondtunk egymásnak. Mi van ezzel a csajjal, hogy nem akar beszélni róla? Sietve lezuhanyoztam, azután lefeküdtem aludni.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Másnap délután beszéltem Zaynnel. Megkérdezte milyen napom volt, erre belőlem pedig kiszakadt a veszekedés Shane-nel. Ő meglepődve hallgatott, azt hitte, mi sosem veszekszünk. Régebben néha kaptunk csak össze, akkor is kis dolgokon, az utóbbi időben viszont sokszor. Mióta visszajöttem, ráültünk egy hullámvasútra, mindig csak vihar előtti csend van. Lehet, hogy erre az egészre rá fog menni a barátságunk, ha még nem ment rá teljesen.

Zayn szerint túl borúsan látom a dolgokat. Azt mondta, rendbe tudjuk hozni, ne aggódjak emiatt. Én nem voltam ennyire pozitív, mint ő, sokkal inkább borúlátóbb voltam. Vajon hol ment ennyire félre ez az egész?

Míg beszélgettünk, ő rá is kitértünk. Nem akartam, hogy csak az én nyomorúságomról legyen szó. Zayn a héten többnyire egyedül volt. Perrie stúdiózott a lányokkal, így nem sokat találkoztak. Jövő héten viszont nagyrészt együtt lesznek, szóval a boldogság érezhető volt a hangján. Azt mondta, terveznek menni a szüleikhez is, ha már végre van szabad idejük. Jól hangzott a programjuk. Eszembe jutottak a távol lévő rokonaim. Mielőtt megszülök, még találkoznom kellene velük. Jó lenne látni őket is. Ha meglesz a baba, már nem fogok tudni olyan könnyen mozogni.

Megemlítettem az új klipet is. Még aznap megnéztük Macyvel és nagyon tetszett. Bátor dolog volt tőlük felmenni a híd tetejére.

Míg Zaynnel beszélgettem, párszor hívott valaki.

‒       Ha nem bánod, most leteszem, valaki nagyon kitartóan hívogat – nevettem.

‒       Rendben – ő is nevetett – Szerintem, Shane az, bocsánatot akar kérni.

‒       Majd meglátjuk – Remélem, nem ő lesz.

‒       Jó volt beszélni.

‒       Szerintem is, köszi Zayn. Szia! – köszöntem el.

‒       Szia! – bontotta a vonalat.

Pár perc múlva újra csörögni kezdett a telefonom. Shane neve villogott a kijelzőn. Hagytam csörögni, szerencsére a csengőhang, amit magának választott, az egyik kedvenc dalom volt a srácoktól. A barátom nagyon kitartónak bizonyult, kezdett bűntudatom lenni, amiért nem veszem fel. Shane után Macy keresett.

‒       Szia! – vettem fel.

‒       Szia! Ezek szerint jól vagy – mondta.

‒       Miért ne lennék? – értetlenkedtem.

‒       Shane szólt, hogy nem veszed fel – felelte.

‒       Mondta mi történt? – kérdeztem hirtelen.

‒       Nem – Macy bizonytalanul válaszolt – Miért, mi történt? – éreztem, ahogy felkeltettem az érdeklődését.

‒       Tegnap este összevesztünk – válaszoltam.

‒       Hogy tudtatok annyi idő alatt, míg haza visz? – érdeklődött barátnőm értetlenkedve.

‒       Összeveszni másodpercek alatt szokás – világosítottam fel.

‒       És most min vesztetek össze? – kíváncsisága átsütött a vonalon.

‒       Majd elmondom, most nincs energiám újra felidegesíteni magam – feleltem.

‒       Megmondjam neki, hogy ne hívogasson? – kérdezte.

‒       Kérlek, csak annyit mondj neki, hogy nem akarok beszélni vele – kértem.

‒       Rendben.

‒       Köszi, jövök eggyel – hálálkodtam.

‒       Utána kellene számolni, mennyi ilyennel lógsz már – jelentette ki.

‒       Most úgyis sok szabad időm lesz, majd összeszámolom – mosolyodtam el.

‒       Szavadon foglak – nevetett.

Miután Macyvel letettük, Shane már nem telefonált többet. Örültem, hogy abbahagyta, de attól féltem, üzenet írásba fog kezdeni. Hála a jó égnek, ez nem történt meg. Békén hagyott egy kicsit, aminek örültem. Így túl sokat gondolkoztam a veszekedésünkön. Teóriákat gyártottam, vajon mi lehet az oka annak, hogy nem akar beszélni róla. Egyre nagyobb hülyeségeket találtam ki, aztán ráhagytam a dolgot.

Megkerestem apát és neki fogtunk vacsorát készíteni. Míg készítettük, beszélgettük mindenféléről. Jól éreztem magam, jó időtöltés volt. Kötetlen beszélgetésünk a vacsora alatt is folytatódott:

‒       Holnap megint orvoshoz mész, igaz? – kérdezte bekapva egy falatot.

‒       Igen – bólintottam. Újabb vérvétel és vizeletvizsgálat.

‒       Elkísér valaki? – érdeklődött.

‒       Nem – megráztam a fejem – Egyedül megyek.

‒       Nem is akartak elkísérni? – húzta fel a szemöldökét.

‒       De – válaszoltam – Macy szóba hozta, miután a cukorterhelésre elkísért – tettem hozzá.

‒       És Shane? – félre nyeltem. Köhögve nyúltam a vizemért.

‒       Tegnap összevesztünk – mondtam, miután abba maradt a köhögés.

‒       Mi történt? – sóhajtott fel apu.

‒       Mérges lett, amikor felhoztam, hogy szerintem barátnője van – feleltem nyugodtan, próbáltam nem felzaklatni magam.

‒       És van? – kíváncsiskodott.

‒       Letagadta, de egyértelműek a jelek – magyaráztam.

‒       Hm. Nem értem – szólalt meg apu.

‒       Én sem – sóhajtottam fel – Elég jól összekaptunk, de nem értem miért.

‒       A veszekedést vagy a tagadást? – kérdezte bekapva egy újabb falatot.

‒       Egyiket sem – vallottam be – Komolyan nem értem, miért tagadja le – Olyan furcsa.

‒       Lehet, szégyelli – apura pillantottam.

‒       Ma elég sok teóriát gyártottam és ez is köztük volt – mondtam – De miért szégyenkezne? – vetettem fel.

‒       Ennek rengeteg oka lehet – válaszolta.

‒       Nem tudom Shane miért nem őszinte velem, de mióta haza jöttem, úgy érzem, folyton csak veszekedünk és kibékülünk.

‒       Tényleg sokat veszekedtek – ismerte el.

‒       De mi nem voltunk ilyenek – sóhajtottam fel – Nem tudom, mi történt velünk – apu vigasztalólag megdörzsölte a karomat.

‒       Megváltoztatok, ez normális dolog – mondta.

‒       De úgy néz ki, erre a változásra rámegy a barátságunk – könnyek szöktek a szemembe.

‒       Jaj, Kicsim! – apu felhúzott és átölelt – Nem lesz semmi baj, csak próbálj beszélni vele, biztos vagyok benne, hogy el tudjátok ezt simítani.

‒       Ma többször is hívott, de nem akarok vele beszélni, haragszom rá – motyogtam a felsőjébe.

‒       Akkor várj még ezzel a beszélgetéssel – megdörzsölte a karom.

‒       Nem tudom, mikor lesz kedvem ehhez – szólaltam meg elhúzódva tőle.

‒       Ha majd nem leszel mérges a témától vagy támad tőle sírhatnékod – visszaültünk az asztalhoz.

Vacsora után én mosogattam el, mivel ma alig csináltam valamit. Mire elkészültem, apu megfürdött, így szabaddá vált előttem az út. Hajat is mostam, ami sokkal több időt vett igénybe, de a kádban ücsörögve legalább nem fájtak a lábaim. Mivel bent jó meleg volt, nem szárítottam meg a hajam, csak belecsavartam egy lila törölközőbe. Felhúztam a pizsamámat, majd keresgélni kezdtem a tévében, mit nézzek ma este.

Hirtelen megszólalt a telefonom. Egy olyan csengőhang ütötte meg a fülem, amit mostanában nem hallottam. Az egyik nagynéném volt, az unokatesóm a mama meséjét szerette volna hallani. Miközben elmondtam, felrémlett egy csomó emlék a mamával kapcsolatban. A legtöbb az altatóhoz kapcsolódott. Emlékszem, amikor a kisebb unokatesóimnak mesélte és nekem is megtanította, mintha csak tudta volna, hogy nem sokáig mondhatja ezt nekik. Elcsuklott a hangom. Megköszörültem a torkom és befejeztem a mesét. Az unokatesóm megköszönte, aztán beszélgettünk még kicsit az anyukájával.

‒       „Mi újság felétek? – kérdezte.

‒       Ma pont eszemben voltatok, ez telepátia – jelentettem ki, mire nevetni kezdett.

‒       Vagy csak hiányzunk neked.

‒       Mindig hiányoztok – mondtam.

‒       Te is nekünk – erősített meg.

‒       Arra gondoltam ma, még mielőtt megszületik a baba, haza látogatnék hozzátok – vezettem fel.

‒       Bármikor jöhetsz – biztosított.

‒       Húsvéton gondolkoztam, akkor úgyis mindig együtt voltunk – osztottam meg vele a gondolataimat.

‒       Akkor hányadik hónapban leszel? – kérdezte.

‒       Nyolc, illetve akkor kezdem az utolsót, ha helyesen számolták ki a kiírt időpontot – magyaráztam.

‒       Nem lesz az kicsit túlkésőn? – aggodalmaskodott.

‒       Szerintem nem – válaszoltam. Április közepe még messze van, de jó előérzetem van.

‒       Jól van, ahogy gondolod” – nagynéném nem firtatta tovább. Róluk kezdtünk beszélgetni.

Ha elolvastad, kérlek, jelezd :)