2.évad 28.rész - ahogy akarod

Sziasztok!

Remélem, Mindannyian nagyon jól vagytok és örültök ennek a nem szokványos jó időnek :) Aki olyan mázlista, hogy az őszi szünetét tölti, az használja ki, hogy ilyen kegyes az időjárás. Jelentkezésem oka, hogy meghoztam Nektek a történet folytatását, kíváncsian várom, mit szóltok hozzá :) Mielőtt belevetitek magatokat az új rész olvasásába, még egy kicsit koncentráljatok ide. Nem bírok magammal és újra iskolába járok, ezért lehetséges, hogy nem tudok majd minden hónapban részt hozni Nektek. Ha minden jól megy, ezt egy év alatt letudom, addig is megértéseteket köszönöm. Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

12.16.

~ Harry ~

Céltalanul bóklásztam London utcáin. A sapkámat jól a fejembe húztam. Hűvösen fújt a szél, tipikus borongós londoni időjárás volt. Amióta visszajöttünk a szünetről, alig jutott időm bármire. Ajándékokat szerettem volna venni karácsonyra, de semmi ötlet sem lapult a tarsolyomban. Ezért céltalanul róttam az utcákat. Egy ékszer üzlet kirakata előtt megálltam. Először csak magamat figyeltem a tükörben, aztán már az ékszereket is. Utoljára Cicalánynak nézegettem ékszert. És megint itt tartok. Elkomorodva indultam tovább. Talán mégis jobb, amikor nincs időm semmire a munka miatt, mert akkor legalább gondolkodni sincs időm. Ha egyedül maradok a gondolataimmal, valahogy mindig Cicalánynál kötök ki. Míg anyáék velem voltak, egyszer sem gondoltam rá, és nem is álmodtam vele. Apropó anyáék, az itt létüket vizitszerűnek éreztem. Mintha csak azért jöttek volna, hogy megnézzék jól vagyok-e, és még a házamat is felmérjék. Szemtanúja voltam, amikor anya meglátta a falon lévő képet Cicalányról. Nem volt mérges, miközben nézte, de egy idő után szomorúvá vált az arca. Lett volna időm leszedni a képet, de nem tudtam. Még mindig fájt a hirtelen szakításunk.

Sok kirakat előtt haladtam el. Mindegyik a közelgő ünnep jegyében volt feldíszítve. Lövésem sincs, hol fogok karácsonyozni. Mielőtt szétszéledünk, mindig megünnepeljük Louis szülinapját, valószínűleg ez most is így lesz. De mi a fenét vegyek neki? Átérve egy zebrán, csörögni kezdett a telefonom. Zayn neve villogott a képernyőn.

‒       Helló – szóltam bele.

‒       Szia! Merre vagy? – intézte felém a kérdést.

‒       A városban, kellene valami? – megálltam.

‒       Nem, csak tudni szerettem volna, hol vagy – válaszára felhúztam a szemöldököm.

‒       Nyugi, még nem nyírtam ki magam – vágtam oda.

‒       Harry! – élesen szólt rám – Nem hagytál üzenetet és nem is szóltál, hova mész, bocs, hogy foglalkozom veled – fakadt ki.

‒       Ne haragudj! – lehajtottam a fejem – Lassan indulok vissza.

‒       Oké. Szia! – még mindig ingerült volt.

‒       Szia! – Zayn bontotta a vonalat. A francba! Néha gondolkozhatnék, mielőtt kinyitom a szám.

Lassú léptekkel visszasétáltam a házhoz. Üres kézzel mentem fel a szobámba, úgy ahogy elindultam. Komolyan ki kell most már találnom, kinek mit vegyek. Lerúgtam a cipőmet, azután felmentem a szobámba. Éppen csak beértem, csörögni kezdett a telefonom. Anyu nevét olvastam a képernyőn.

‒       Szia, Anya! – szóltam bele.

‒       Szia, Drágám! – anyu vidám hangja olyan volt, mintha a szobámból szólna – Hogy vagy?

‒       Meg vagyok – próbáltam szokványos lenni.

‒       Nem vagy túl meggyőző – Valahogy éreztem, hogy nem fogja bevenni.

‒       Ma szabad napunk van. A városban voltam, próbáltam ajándékot találni karácsonyra – magyaráztam.

‒       A kedvedből ítélve nem igazán sikerült – állapította meg.

‒       Hát igen, majd kellene egy kis segítség – vallottam be.

‒       Rendben, írok egy listát neked – ígérte.

‒       Köszönöm – egyből jobb lett a kedvem.

‒       Ha már említetted az ünnepet, haza jössz karácsonyra? – kíváncsiságot véltem felfedezni a hangjában.

‒       Igen – bólintottam, bár ő ezt nem láthatta – Szerintem szentestére már otthon leszek.

‒       Olyan hamar? Nem lesz közös karácsony a fiúkkal? – hangja döbbentnek tűnt.

‒       Lesz, csak előtte nap, akkor tartjuk Louis szülinapját is – válaszoltam.

‒       Ó, oké – nyugtázta anyu.

‒       Vigyek majd valamit?

‒       Nem, nem kell semmi – vágta rá gyorsan.

‒       Biztos? – húztam fel a szemöldököm.

‒       Igen. Már minden meg van az ünnepre, csak te hiányzol – elcsuklott a hangja, mire elszorult a torkom.

‒       Anya, ne csináld ezt! – kértem halkan.

‒       Rendben – nyelt egy nagyot – Jól vagyok.

‒       Ne mondd, hogy ennyire hiányzom, alig egy hónapja voltatok nálam – világítottam rá a tényre.

‒       Tudom – sóhajtott fel – De én az Anyád vagyok, mindig hiányollak, ha nem vagy mellettem – elhomályosult a tekintetem.

‒       Anya! – nyüszítettem.

‒       Jól van, tudom. Vigyázz magadra! Szeretlek!

‒       Én is szeretlek! – elmosolyodtam. Hiányzik, hogy valakinek ezt mondhassam.

Mire feleszméltem, ő már le is tette. A telefonom az éjjeli szekrényemre tettem. Az ablakomhoz sétáltam és kinyitottam azt. Kintről hideg levegő ömlött befelé. Kinéztem az udvarra. Úgy éreztem, ez lesz a legrosszabb karácsonyom.

‒       Harry! – Niall bevágódott a szobámba.

‒       Helló – felé fordultam – Mi a baj?

‒       Jössz segíteni kaját csinálni? – körbenézett a helyiségben.

‒       Ennyi? – pillantottam rá kétkedve.

‒       Igen, miért? – összeráncolta a homlokát.

‒       Legalább úgy rohantál be, mintha bomba robbant volna a házban – megfordulva becsuktam az ablakot.

‒       Bocs – feltartotta a kezeit – Csak siettem, mert éhes vagyok. Nem tudtam, hogy ez bűn – kiindult a helyiségből.

‒       Te mindig az vagy – motyogtam az orrom alatt.  

‒       Hallottam – Ni a lépcső tetejéről kiabált vissza. De jó a hallása.

Lesétáltam a konyhába, ahol Louis meg Niall várt rám. Enyhe kupi uralkodott a konyhában.

‒       A többiek? – kérdeztem leülve az asztalhoz.

‒       Liam a szokásos – válaszolt Lou. Még mindig nem töltött valami sok időt velünk. – Zayn meg szerintem veszekedett Perrie-vel.

‒       Mikor? – néztem rá kíváncsian.

‒       Úgy egy órája telefonon – a falon lévő órára pillantott.

‒       Velem kiabált, nem Perrie-vel – mondtam halkan.

‒       Micsoda? – egyszerre kapták felém a fejüket.

‒       Mindegy, hagyjuk – kértem – Mit készítünk?

‒       Fasírt lesz sült krumplival – Niall elém tett egy tál krumplit – Segíts megpucolni ezeket.

‒       Oké – a fiókból kivettem a hámozót.

Ni utálta a hámozót, mert ebből nem volt bal kezes. Ügyes volt jobb kézzel is, de a hámozás nem ment neki vele. Csendesen bíbelődtem a krumplikkal, amikor feltűnt, mit csinál szőke bandatársam.

‒       Rizs is lesz? – a kezében tartott edényre néztem.

‒       Igen, meg tartármártás is, ahhoz majd kell a segítséged – tájékoztatott. Bólintottam és folytattam a hámozást.

Lassan mentem fel a lépcsőn szólni a többieknek, hogy kész a kaja. Kopogtattam Zayn ajtaján.

‒       Gyere, enni! – újra kopogtam, aztán Liam ajtajához mentem.

‒       Kész a kaja, gyere le! – benyitottam hozzá. Az ágyában feküdt az oldalán. – Liam! – közelebb sétáltam hozzá.

Felém fordult. A kezében egy fényképet szorongatott Danielle-ről. Az arca szomorúságot sugárzott. Leültem mellé az ágyra.

‒       Mindjárt megyek – szólalt meg.

‒       Hívd fel! – bukott ki belőlem hirtelen.

‒       Nincs értelme – motyogta.

‒       Miért? Te legalább fel tudod hívni. Mondd el neki, hogy szereted és hiányzik neked! – próbáltam felvenni vele a szemkontaktust, de nem engedte.

‒       Semmi értelme, ez nem jelent neki semmit – alig hallhatóan beszélt.

‒       Nincs igazad. Számítania kell annak, amit érzel.

‒       Nem fog meghallgatni – Liam hajthatatlan volt.

‒       Ha meg sem próbálod, sosem fog kiderülni – felálltam az ágyról – Gyere le enni! – feleslegesnek éreztem a további győzködését, ezért elhagytam a szobáját.

Nem értettem őt. Ha tudtam volna, hol keressem Cicalányt, az ajtaja előtt ültem volna addig, amíg meg nem hallgat. Könyörögtem volna azért, hogy fogadjon vissza. Ha kell, akár térden csúszva is. Bármit megadnék, hogy visszakaphassam. Úgy érzem, elszalasztottam az egyetlen esélyemet a boldogságra. Az ajtó nyitódása visszahozott a valóságba.

‒       Azért nem keresem meg, mert tiszteletben tartom a döntését – Liam hangja betöltötte a folyosót – Tudom, hogy szenved. Neki sem volt könnyű. Túl sok rossz dolgon ment keresztül, amíg együtt voltunk. Nem akarom még nehezebbé tenni ezt kettőnknek – elsétált mellettem le a lépcsőn.

Szavai sokáig visszhangoztak a fejemben. Ő bölcsebb volt, mint én, de meglepett mennyivel. Erre egyáltalán nem gondoltam.

Evés után a szobámban újra olvastam Cicalány nekem írt búcsú levelét. Keserű könnyek folytak le az arcomon. Miért nem akarja helyre hozni? Mit tud, amit én nem? Elmerengtem a levelet tanulmányozva. Hát tényleg anélkül kell elengednem, hogy még egyszer beszélhetnék vele? Nem lesz ez így jó.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Másnap reggel próbára igyekeztünk. Az új album népszerűsítése miatt sok jelenésünk van mostanában. A kis lemeznek szánt dalainkat gyakoroljuk a legtöbbet, de az egész album terítéken van. Holnap Ellen DeGeneres műsorába megyünk. Beszélgetünk az új korongról és elénekelünk néhány dalt. Legalább is ez a terv.

Már több mint egy órája gyakoroltunk, amikor a Half a heart című dalunkhoz értünk. Azóta, hogy először elénekeltük, minden alkalommal valami furcsa bizsergés fog el, amit nem tudok hova tenni. Nem is én írtam, mégis nagyon közelinek érzem magamhoz.

A mosdó szünet után még néhányszor elénekeltük a dalt, majd váltottunk.

Egy óra körül elindultunk haza. Útközben útba ejtettünk egy kínai gyors éttermet. Elvitelre vettünk ennivalót, aztán otthon körbeültük a nagy asztalt. Ahogy ettem, eszembe jutott Cicalány. Ő nem szereti az ilyen ételeket. Sosem tértünk ki rá, mi az oka ennek, pedig érdekelt volna. Tessék, csak egy nyamvadt kínait eszem és még erről is eszembe jut. Elhessegettem a gondolataimat, és a srácok beszélgetésére figyeltem.

‒       Beszéltem a menedzsmenttel, holnap nem fogunk magán életi kérdést kapni – szólalt meg Louis.

‒       Végre valami jó hír – bukott ki Liamből az, amire én is gondoltam.

‒       Csak az albumról kérdeznek majd, és állítólag lesz valami ezzel kapcsolatos játék is – folytatta tovább.

‒       A rajongók? – kérdezte Zayn.

‒       Ott lesznek, de nem kérdeznek tőlünk – válasza megnyugtatott. Aggódtak értünk és ez nagyon jó érzés volt, azonban sokszor frusztráló is.

‒       Bevonják őket a játékba? – Niall hangjára lettem figyelmes.

‒       Szerintem nem – válaszolt Lou vállat vonva.

Csend telepedett ránk, mindenki az ételére fókuszált. Odakint erősen fújni kezdett a szél, hallottam, ahogy süvít. Egész nap gyülekeztek a felhők, számítani lehetett rá, hogy esni fog. Hirtelen egy nagy mennydörgés rázta meg a házat, amire mindannyian felkaptuk a fejünket. Hamarosan esni kezdett az eső. Lassan befejeztük a késői ebédet és szétszéledtünk a házban.

A vihar dübörgött odakint. Úgy tűnt, egy hamar nem fog elállni. Elhúztam a sötétítő függönyöket, így a villámlások fényei nem szűrődtek be a szobába. Elővettem a kis bőrkötéses könyvemet meg egy tollat. Feloltottam az éjjeli lámpámat, aztán lefeküdtem az ágyamra. Írni szerettem volna valamit, úgy éreztem, ez segít majd helyre tenni a kusza gondolataimat. Több mint fél óra szenvedéssel írtam fél sort. Bosszúsan összecsuktam a könyvemet. Mostanság valahogy semmi sem sikerül. A vihar csendesedni kezdett, amit én lehunyt szemmel hallgattam. Észre sem vettem és elnyomott az álom.

A szobámban voltam Cicalánnyal. Mérgesnek éreztem magam és, ahogy rá pillantottam az arcáról az jött le, annak is néztem ki. Vettem pár mély lélegzetet, nem feltétlenül akartam kiabálni vele.

‒       Tudom, hogy van valami, amit nem mondasz el nekem, szeretném hallani mi az – szólaltam meg. Cicalány arca zavarodottnak tűnt. Hátrált kicsit és leült az ágyamra.

‒       Nem tudom, miről beszélsz – mondta kerülve a tekintetemet.

‒       Ne hazudj nekem! – emeltem fel a hangom, mire összerezzent.

‒       Mit szeretnél, mit mondjak? – egyenesen a szemembe nézett.

‒       Az igazat – vágtam rá.

‒       Én szerinted, mi az igazság? – a tekintetével kíváncsian fürkészett.

‒       Ez az, amit csak te tudsz. Miért nem akarsz találkozni velem? Miért nem engeded, hogy megmagyarázzam? Helyre szeretném hozni a dolgokat – közelebb léptem hozzá.

‒       Sajnos ezt már nem lehet helyre hozni – csendesen válaszolt.

‒       Ne mondd ezt! – felemeltem a hangom.

‒       Ez a te álmod – hívta fel rá a figyelmem – Ezeket a szavakat te adod a számba.

‒       Ez hülyeség.

‒       Nem az. Azért mondatod ezeket velem, mert dühös vagy rám. Azt akarod, hogy idegesítselek, és akkor jogosan kiabálhass velem – magyarázta.

‒       Fogd be! – a kezeimet a füleimre szorítottam és szorosan lehunytam a szemem.

‒       Gyerünk, dühöngj, kiabálj! Verj szét valamit! Jobban fogod érezni magad utána – bíztatott.

‒       Hagyd abba! Ne csinálj úgy, mint, akit érdekel, mi van velem! – fakadtam ki.

‒       Ez az, jól csinálod – elkaptam a csuklóját.

‒       Fogd be! – ismételtem el. Az arcán rémület ült, miközben megpróbálta kiszabadítani a kezét.

‒       Harry! Állj le! – kiabált rám, mire megszorítottam a kezét.

‒       Ezt akartad, most mi a baj? – még mindig szorítottam a kezét.

‒       Azt kértem, verj szét valamit, nem azt, hogy engem – a lábával próbált eltolni magától – Hát ez lett belőled mióta nem láttalak? Már nem nézel se Istent, se embert? – rálöktem az ágyamra. Befogtam a fülem, ahogy elhátráltam tőle. Szavai visszhangoztak a fejemben.

‒       Én nem vagyok ilyen – motyogtam megtörten – Segíts nekem! – kértem térdre rogyva a szoba közepén.

Cicalány nem jött azonnal oda hozzám, azonban ezért nem tudtam hibáztatni. Mikor végre meghallottam lépteit, felé fordítottam a fejem. Az arca szomorú volt. Tudom, szemétség, de azt reméltem bűntudata van, a kialakult helyzet miatt. Letérdelt elém, majd az ujjait óvatosan a hajamba vezette. Azonnal lehunytam a szemem. A kezeimet az övéire csúsztattam. A hirtelen jött érintés miatt, hátrébb húzta a kezét, aztán visszatette az eredeti pozíciójába. Lassan, óvatosan masszírozta a fejbőrömet az ujjbegyeivel. Beledőltem az érintéseibe, úgy nézhettem ki, mint egy dörgölőző kiscica.

‒       Hiányoztál – motyogtam.

‒       Tudom – szinte csak suttogta a választ. A karjaimat köré fontam. Nem húzódott el tőlem, nyugodtan folytatta a hajammal való játszást.

‒       Te is annyira szenvedsz, mint én? – a felsőjébe beszéltem. Nem mondott semmit, ezért elismételtem.

‒       Ismersz engem – hirtelen elhallgatott – Magadtól is tudod a választ.

‒       Akkor miért nem engeded helyre hozni? – abbahagyta a hajammal való játékot.

‒       A mi életünk nagyon különbözik egymástól. Nem tudnánk összeegyeztetni, mi nem illünk egymáshoz – magyarázta.

‒       Ez baromság – bukott ki belőlem. Cicalány lassan elhúzódott tőlem.

‒       Sajnos nem az – szomorúan pillantott rám.

‒       De igen – erősködtem – Össze tudnánk egyeztetni, ha nagyon akarnánk.

‒       Egy darabig biztosan működne, de aztán… – mélyet sóhajtott – Valamelyikünknek fel kellene adnia azt, amit szeret – a szavaiból keserűség sugárzott.

‒       Nem lenne muszáj neked feladni – hoztam a tudtára. Felnevetett.

‒       Sosem hagynád abba, hiszen imádod csinálni – arca szomorúvá vált – Nem is kérném ezt, mert tudom, belehalnál a fájdalomba.

‒       Meg sem fordult a fejedben, hogy bármit feladnék érted, annyira szeretlek? – kérdeztem kíváncsian.

‒       Megfordult a fejemben – vallotta be – Egy tökéletes világban talán működne is.

‒       A világot mi alakítjuk, ketten tökéletessé tudnánk tenni – szakítottam félbe, mire elmosolyodott.

‒       Ez egy nagyon szép álom. Komolyra fordítva a szót. Mi a garancia arra, hogy évek múltán nem bánnád meg a döntésedet? – tekintetével nem szakadt el az enyémtől.

‒       Minden áron el akarsz bizonytalanítani engem? – húztam fel a szemöldököm.

‒       Nem – megrázta a fejét – Csak azt szeretném, ha minden eshetőséget megvizsgálnánk.

‒       Ez nem olyan, mint egy matematikai problémát megoldani – szólaltam meg.

‒       Valóban – értett egyet velem – Ezt sokkal nehezebb.

‒       Nem tehetnénk könnyebbé? – előre hajolva összeérintettem az ajkainkat. Először viszonozta a csókot, azután gyorsan elhúzódott.

‒       Harry, ne! – felállt és elfordult tőlem. Én is lábra álltam.

‒       Miért ne? – a vállainál fogva gyengéden magam felé próbáltam fordítani.

‒       Nem ér ezt az ütőkártyát kihasználni – hátrébb lépett tőlem.

‒       Pedig így sokkal könnyebben nyernék – elvigyorodtam, amint pír kúszott az arcára.

‒       Biztosan, de ne így jussunk döntésre – kérte halkan.

‒       Akkor mit javasolsz? – kezdtem nagyon kíváncsi lenni.

‒       Az időnek van egy olyan tulajdonsága, hogy mindent megold – válaszolta elnézve a fejem mellett. Megfordultam. Cicalány a mögöttem lévő órával szemezett.

‒       Szerintem, ha ennyi idő nem volt elég, akkor több sem lesz elegendő – visszafordultam hozzá, de ő már nem volt sehol. Lehajtottam a fejem. – Úgy érzem, sosem foglak megérteni.

Arra ébredtem, hogy valaki erősebben becsukja valamelyik ajtót. Felültem az ágyban. Már késő délután volt. Előkerestem egy képet Cicalányról.

‒       Legyen úgy, ahogy akarod.

Ha elolvastad, kérlek, jelezd :)