2.évad 19.rész - fejbe kéne mindkettejüket verni

Sziasztok!

Szeretnék Mindenkinek áldott, békés, boldog karácsonyi ünnepeket kívánni, remélem, azokkal tölthetitek, akiket szerettek! Mint már megszokhattátok, tőlem az ajándék Nektek a történet folytatása. Nagyon kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá :) Mivel már nem hozok több részt ebben az évben, most szeretnék sikerekben gazdag boldog új évet kívánni Nektek! :)
Boldog születésnapot az egyetlen Louis William Tomlinson-nak! :)
Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

11.03.

~ Zayn ~

Amikor visszajöttem a szünetről, bizakodó voltam. Újra látva Harryt, ez csak fokozódott. Még mindig nem volt olyan, mint előtte, de szemmel láthatóan jobban érezte magát. Egyre többet tartózkodott velünk, de még mindig külön aludt tőlünk. Nem akartam előre inni a medve bőrére, azonban úgy tűnt, vége az utóbbi időben történt kiakasztó dolgoknak. Persze ez csak megérzés volt és bizakodás, mert nem tudtam mit csinál, amikor egyedül van a lakosztályában.

Kezdtem megnyugodni Harryvel kapcsolatban, mikor robbant a következő bomba. Pár nappal azután, hogy visszajöttünk a szünetről, Liam elmondta, hogy szakítottak Danielle-lel. Szörnyű, de az első gondolatom az volt, ha ő is olyan lesz, mint Harry, én minimum fellógatom magam. Liam csak közölte a szakítás tényét, ezt is csak a fura viselkedésének magyarázataként. Nyugalmat és megértést kért tőlünk, majd ő is külön lakosztályba költözött. Emlékszem rá, mindannyian leforrázva álltunk a helyiségben, figyelve távozó bandatársunkat. Louis-val összeakadt a tekintetünk. Tudtam, mire gondol. Mégis mi történt, hiszen olyan jól meg voltak.

A vasárnapi koncertünk előtt írtam Liamnek egy SMS-t.

„Ha hallgatótársra van szükséged, itt vagyok Z”

Tisztában voltam vele, hogy tudatában van ennek, mégis megírtam, biztos akartam lenni benne. Nem sokkal később választ kaptam.

„Átjönnél, kérlek? L”

Szóltam Niall-nek – akivel egy lakosztályon osztoztunk – majd két ajtóval arrébb benyitottam. Elkezdtem körülnézni a helyiségekben, mikor megszólalt:

‒        A szobában – kiabálta. Besétáltam hozzá.

‒        Szia! – leültem mellé az ágyra. Nem volt jól, de nem nézett ki olyan rosszul sem, mint amire számítottam. Vörösek voltak a szemei.

‒        Helló! – kerülte a tekintetem.

Tudtam miért hívott ide, de úgy tűnt, meggondolta magát. Mellé húzódtam és körbepillantottam a szobában. Pont olyan volt, mint a miénk. A bandatársam bőröndje kinyitva hevert, nem messze az ágytól. Az éjjeliszekrényen egy képkeret állt. A benne lévő fotó Danielle-t ábrázolta. Miért kínozza magát ezzel?

‒        Összevesztetek valamin? – kérdeztem halkan. Nem vártam választ, csak frusztrált a csönd.

‒        Nem – felé kaptam a fejem.

Találkozott a tekintetünk. A barátom sírt, amitől rossz érzés fogott el. Őt se nagyon láttam még így.

‒        Akkor mi történt? – lepillantott a kezeire.

‒        Nem tudja ezt… tovább… csinálni – akadozva beszélt. Magyarázat nélkül is felfogtam. Ez már régebben is okozott gondot köztük. Mi folyton úton vagyunk, alig lehetünk együtt a barátnőinkkel. Ez így nem normális kapcsolat, főleg valaki olyannal, aki ebben nincs úgy benne. Danielle-nek sokkal másabb az élete. Ő is utazgat a tánc miatt, de lényegesen kevesebbet. Megértem az érzéseit. Li önhibáján kívül nem tud vele lenni és hiába mondjuk, hogy csak egy hívásnyira vagyunk tőlük, nem tudnám a kezeimen megszámolni, hányszor nyomtam ki a telefont, mert nem vehettem fel. És én most csak az utóbbi egy hónapról beszélek. Rohadt nehéz bárkivel fenntartani egy távkapcsolatot, nemhogy egy olyannal, aki még turnézik is közben. És akkor még nem ejtettünk szót a rajongókról, meg a fotós firkászokról. Előbbiek a mindeneink, hiszen nekik köszönhetünk mindent, de amikor bántják azt, akit szeretsz, elgondolkozol rajta, megéri-e egyáltalán ezt csinálni. Nekem szerencsém van, hiszen Perrie is ugyanezt éli át, így egy kicsivel könnyebb dolgunk van. – Nem tudom… hibáztatni érte – váratlanul ért a folytatás, ezért összerezzentem – Ki vállalná ezt? – elkeseredetten megtörölte a szemét – Épeszű ember biztos nem – motyogta sírva. Még soha nem láttam ennyire elkenődöttnek. Mondj már neki valamit!

‒        Liam, ne csináld ezt! – szólaltam meg végre – Te is tudod, hogy ez nem igaz – próbáltam meggyőző lenni.

‒        Te könnyen beszélsz – förmedt rám – Perrie ugyanebben él, úgy könnyű – nem rám volt mérges, ezzel tisztában voltam, ennek ellenére mégsem maradtam nyugodt.

‒        Ja, persze! – felálltam az ágyról – Azért mert én nem mesélek a gondjainkról, még nem jelenti azt, hogy nincsenek is – bevágtam magam után az ajtót és elhagytam a lakosztályát.

Egyenesen a saját szobámba mentem, ahol idegesen levágtam magam az ágyra. Most jól felcseszett. Kellett nekem annyira ajánlkoznom. Ránéztem a telómra. 10:29. Feltettem az éjjeliszekrényre, aztán az ott lévő pohárból ittam egy kis üdítőt. Aludnom kéne még az esti koncert előtt. A gondolataim a barátnőm felé terelődtek, aki most otthon volt. Beszélhettem volna vele, de nála későre járt az idő. Ahogy rágondoltam, fokozatosan lenyugodtam. Félelmetes, de velem sem kell lennie, akkor is képes erre. Annyira szeretem.

Arra ébredtem, hogy valaki veszettül rázza a vállam. Hirtelen felkaptam a fejem.

‒        Mi van? – kérdeztem álmosan összeszűkült szemekkel.

‒        Gyere enni, azután mennünk kell a koncertre – tompán hallottam Niall hangját.

Fáradtan felnyögve a hátamra fordultam. Pedig olyan jót aludtam. Míg energiát gyűjtöttem a felkeléshez, elvettem a mobilom az éjjeliszekrényről. 16:47. Az igen! Elég sokat aludtam. Kelletlenül feltápászkodva kimentem a nappaliba megnézni, mi maradt a kajából. Elég sok minden maradt, ami felettébb különös volt.

‒        Miért van még kaja? Beteg vagy? – fordultam a kanapén ülő szőke barátom felé.

‒        Nem – megrázta a fejét, de nem nézett fel a telefonjából.

‒        Ne mond, hogy ti is szakítottatok, mert akkor eskü, megölök valakit – túrtam a hajamba. A francba! Zselé. Beletöröltem a nadrágomba.

‒        Nem… mi jól meg vagyunk – Niall meglepődve figyelte a kirohanásom.

‒        Bocs – lehunytam a szemem, miközben mély levegőt vettem – Nem úgy gondoltam.

‒        Beszéltél Liammel? – kinyitottam a szemeimet.

‒        Na, ezt most eltaláltad – leültem az asztalhoz.

‒        Elmondta mi történt? – az egyik szendvicsért nyúltam.

‒        Hát, nagyjából az, ami múltkor – válaszoltam – Még mindig ugyanazok a gondok köztük.

‒        Sajnálom őket – szólalt meg Ni.

‒        Igen, én is – sóhajtottam fel.

‒        Ugye ez nem valami szakítások ősze cucc lesz? – csúnyán néztem rá.

‒        Nagyon remélem, hogy nem, ne fesd itt nekem az ördögöt a falra! – szóltam rá.

‒        Bocs – védekezően maga elé emelte a kezeit – Amúgy meg, ne aggódj, a te kapcsolatod és Louis-éké sokkal erősebb, nem lesz gond – mosolygott rám – Mi pedig Macyvel tökéletesen jól vagyunk – boldognak tűnt.

‒        Én személy szerint Liamék kapcsolatáról is ezt gondoltam, sőt én házasságot is jósoltam nekik – vallottam be – Azt hiszem, jósnak sem válnék be – beleharaptam a szendvicsbe.

‒        Az még nem olyan biztos – mondta sejtelmesen.

‒        Mármint mi, a jós karrierem? – húztam fel a szemöldököm.

‒        Az is, de én a házasságukra gondoltam – válaszolt.

‒        De hát most szakítottak – értetlenkedtem.

‒        Úgy beszélsz, mintha ez az első alkalom lenne – Ebben van igazság.

A bandatársam újra a telefonjának szentelte a figyelmét, ezzel függőben hagyva a beszélgetést. Kajáltunk, aztán mind leszivárogtunk a hotel előterébe. Mikor megérkeztünk a koncert helyszínére, a rajongók, már mind a helyükön voltak. A 5SoS srácok lassan neki kezdtek a zenélésnek, míg minket felkészítettek a show-ra. Egymást váltottuk Lounál és Carolnie-nál. Míg arra vártam, hogy megcsinálják a hajam, kint várakoztam a folyosón Liam meg Louis társaságában. Kissé kínos volt a csend, ami beállt közénk. Louis folyton kettőnk között ingatta a fejét. Épp mondani akart valamit, amikor erőteljesen megráztam a fejem. Haladj már Niall! Imáim meghallgattattak, az ajtó kinyílt, mögüle pedig előlépett a szőke haverom. Azonnal bevágódtam Louhoz.

‒        Mi ez a nagy sietség? – Lou rám mosolygott.

‒        Hallottad mi történt Liamékkel? – leültem a székbe.

‒        Igen – az arca szomorúvá vált, ahogy bólintott egyet – Beszéltem Danielle-lel – felé kaptam a fejem.

‒        Tényleg? – kérdeztem meglepetten.

‒        Igen, tegnap felhívott – mondta, majd a hajamnak szentelte a figyelmét.

‒        Ő hogy viseli? – belenéztem az előttem lévő tükörbe.

‒        Nagyon nem jól – sóhajtott fel – Jól fejbe kéne mindkettejüket verni.

‒        Ez jó ötlet – elvigyorodtam – De akkor ebből adj Emilynek meg Harrynek is.

‒        Ezek szerint nyugaton a helyzet változatlan – dünnyögte.

‒        Igen, de amint látod, Harry kezd jobban lenni. Szerintem jót tett neki a családjával eltöltött szünet – magyaráztam – Talán Liamet is haza kellene küldeni – morfondíroztam.

‒        Nem sokára vége a turnénak, akkor mind haza mehettek – szólalt meg.

‒        Igen, végre.

Miután végeztem a fodrászkodással, ismét a folyosón találtam magam. Volt ott egy kanapé, amin éppen Harry nyúlt el. Egy nagy plüss macit szorongatott, úgy tűnt alszik, bár ezt a nagy hangzavar miatt nem tartottam valószínűnek. Elmosolyodtam. Ez az a maci, amit Emilynek szereztünk. Mégis, hogyan került ez hozzá? Aranyos látványt nyújtott, de ez mégis szomorúnak hatott. Sajnálom, amiért nem tudott beszélni vele, akkor talán könnyebben tovább tudna lépni.

Már mindannyian kész voltunk, amikor a 5SOS srácok lejöttek a színpadról. Némi időt vett igénybe az átszerelés. Addig elcsendesedtünk és lelkiekben felkészültünk.

‒        Két percetek van még! – kiabálta nekünk valaki. Egymásra pakoltuk a kezeinket, ahogy minden fellépés előtt. Egyszerre ordítottunk egy nagyot, majd elindultunk a színpadra.

Adrenalintól túlfűtve futottunk le a színpadról. Azonnal kocsiba szálltunk és eltűntünk, még mielőtt a rajongók felocsúdhattak volna. Most is az történt, ami általában koncert után. Pezsgett bennünk az adrenalin, képtelenek voltunk lenyugodni. A rajongók rengeteg energiát adtak át nekünk, csupán azzal, hogy jól érezték magukat a koncerten. Mikor megérkeztünk a hotelbe, egyikünk sem volt még alvásra kész állapotban. Több idő kellett a lenyugváshoz, egy ennyire jól sikerült buli után.

Niall bement a szobájába, így én elfoglaltam a fürdőt. Gyorsan letusoltam, aztán átmentem szólni szőke haveromnak, hogy szabad a pálya. A szobája felé közeledve gitár hangját hallottam meg. Ez egyáltalán nem tűnt szokatlannak tőle, gyakran adta le gitározással az energiáit. Most viszont két különbséget is észrevettem a korábbi alkalmakhoz viszonyítva. Egy lassú számot játszott, amit nem ismertem.

‒        Új dalon dolgozol? – érdeklődtem leülve mellé az ágyra.

‒        Igen – lassan bólintott, azután elém tolt egy füzetet, amiben fél szövegsorok szerepeltek.

Olvasni kezdtem. Nem is szövegek voltak benne csak jegyzetek. A pulcsijával alszik, nem bírja nélküle, fél ember, egyikük sincs jól, ők egy egész, de most külön vannak és szenvednek.

‒        Mi a fene ez a szakítós dal? – néztem fel rá.

‒        Macyvel beszélgettünk Emilyről és megihletett ez az egész helyzet – válaszolta tovább pengetve a gitárját.

‒        Tényleg meg akarod írni? – kérdeztem komolyan.

‒        Azt hiszem, miért? – pillantott rám.

‒        Mert akkor belevehetnénk Harryt is, ma a koncert előtt azt a macit ölelgette, amit Emilynek szereztünk.

‒        Igen, azt én is láttam – bólintott – Figyelj, mi lenne, ha rá is tennénk az albumra?

‒        Miről beszélsz, még kész sincs – ráncoltam össze a homlokom.

‒        Tudom, de ez gyorsan meg lesz – értetlenül néztem rá – Lapozz egyet! – tettem, amit mondott.

Half a heart. A barátaid azt mondják nekem, a pulcsimmal alszol és hiányzom neked. Lefogadom a barátaim elmondták neked, én sem vagyok jobban, mert hiányzik a másik felem.

‒        A pulóverével alszik? – pillantottam fel.

‒        Igen – bólintott – Macy meglátta, miközben Em elrejtette a takarója alá – Szegény lány, lehet jobb lett volna neki, ha sosem találkozik velünk. Folytattam az olvasást. Pár helyen hézagok voltak a szövegben.

‒        Ez nagyon jó, illene az albumra – állapítottam meg.

‒        De még nincs kész – Ni felállt az ágyról, arrébb rakva a gitárt.

‒        Akkor fejezzük be!

Meglepő módon nagyon gyorsan és könnyen meg- illetve átíródott a dal. Niall-lel mindketten úgy gondoltuk, az albumra való, jó lezárása lenne. Erről már csak meg kellett győznünk a többieket meg persze a menedzsmentet is. Valami azt súgta, az utóbbival lesz a több gond. Habár, van egy ütőkártyánk velük szemben. Ők is tudják, hogy nem jó így az album, ezért csak az utolsó pillanatban kezdik majd legyártatni, hátha történik addig valami.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Másnap reggel az interjúnkra menet megfűztük a srácokat a dallal kapcsolatban. Egyszer elénekeltük nekik, aztán felosztottuk a részeket. Ahogy én láttam, Harry nem ismert magára, bár nem is ismerhetett volna, hiszen nem tudja, mi van Emilyvel. Elénekeltük néhányszor, majd úgy döntöttünk kockázatos játékba fogunk. Holnap lesz az utolsó stúdiózásunk. Ezt a véglegesítésekre hagytuk, de most fel fogjuk venni ezt a számot és rákönyörögjük a CD-re. Legalábbis ez a terv.

Amint megérkeztünk az interjú helyszínére, elfogott a fáradtság. Lehet, hogy éjjel inkább aludni kellett volna.

Meglepő, de a beszélgetés alatt semmi olyat nem érintettünk, ami okot adhatna arra, hogy beszéljenek rólunk. Nem kérdeztek Emilyről és Danielle-ről sem, bár úgy sejtettem, utóbbit még nem tudják. A két ez ügyben érintett bandatársam összeszedett volt, jobban, mint számítottam rá.

A nyugis interjú után visszamentünk a hotelbe. Alig járt tíz körül az idő, amikor visszaértünk. Niall átment Louis-hoz én pedig az alvás mellett döntöttem, mert elég rövidnek bizonyult az éjszakám. Alig, hunytam le a szemeimet, csörögni kezdett a telefonom. Ki lehet az? Fáradtan felülve nyúltam a telefonért, ami egy számomra ismeretlen számot jelzett. Elgondolkoztam. Ha tudja ezt a telefonszámot szinte, biztos, hogy én adtam meg neki. Fogadtam a hívást.

‒        Halló? – érdeklődve szóltam bele. Furcsa zajok jöttek a vonal túlsó végéről.

‒        Zayn? – a túloldalról halk suttogás jött.

‒        Igen – lassan bólintottam.

‒        Emily vagyok – az utolsó szót alig értettem, mert elkezdett sírni. Hirtelen nagyon éber lettem.

‒        Kérlek, ne sírj!

‒        Már… mindegy – motyogta a könnyeivel küzdve. Elszorult a torkom. Nem tudtam, hogy ennyire rosszul van.

‒        Miatta hívtál? – Szándékosan nem mondtam ki a nevét, attól tartottam csak jobban sírna, ha hallaná.

‒        Igen – alig értettem ezt az egy szavas választ.

‒        Kérlek, próbálj megnyugodni! – Mi a francot kellene mondanom neki? A lányok vigasztalása az nem az én asztalom, ebben nagyon béna vagyok.

‒        Nem megy – szólalt meg – Tudnom kell, mi van Harryvel – a hangja remegett és nagyon szomorúnak hallatszódott.

‒        Egészen jól van – mondtam lassan.

‒        Zayn, nagyon kérlek, ne hazudj nekem – meggyötörtnek tűnt.

‒        Nem hazudok – bizonygattam – A szünetben hazament az anyukájához. Elmondtuk Anne-nek, mi történt és kértük, hogy beszéljen vele. Elég jól sikerült neki, mert sokkal jobb állapotban jött vissza, mint ahogy elment, bár még mindig nem az igazi – megeredtek belőlem a szavak. A végét le kellett volna hagyni.

‒        Annyira szeretnék hinni neked – suttogta.

‒        Ezen lehet segíteni, csak hidd el! Én nem hazudok neked – bizonygattam.

‒        De nem is mondasz el mindent – motyogta. Az igaz.

‒        Mit szeretnél Emily? – egy kis csönd állt be közénk.

‒        Megnyugtatni a lelkemet – sírta. Mélyet sóhajtva megdörzsöltem a homlokom.

‒        Nem hinném, hogy valaha teljesen rendbe jön, úgy ahogy szerintem te sem fogsz – magyaráztam.

‒        Ne legyen igazad, de mit kellene csinálnom? – kétségbeesetten kérdezte.

‒        Szerintem, már te is tudod erre a választ.

‒        Találkozzak vele – mondta ki – Mind ezen a véleményen vagytok, igaz? – Macy beelőzött?

‒        Igen – ismét bólintottam.

‒        Megmondom, hol hibádzik a tervetek – szipogott – Egy fontos kérdéssel nem számoltok.

‒        Még pedig? – felkeltette az érdeklődésemet.

‒        Mi van, ha a találkozástól csak még rosszabb lesz? – elhadarta, azonban megértettem. Nem szólaltam meg, csupán magam elé bámultam. Rosszabb? Ne viccelj már, ennél nem lehet rosszabb.

‒        Jó, oké, tényleg nem gondoltunk rá – ismertem el.

‒        Hát pont ez az – fakadt ki – Mi a garancia arra, hogy bármelyikünknek is jobb lesz egy beszélgetés után? – kérdezte szipogva.

‒        Emily, ahogy hallom nálad is szar a helyzet, mit gondolsz, lehet ez alá menni? – tűnődtem.

‒        Mindig lehet – motyogta.

‒        Mi ez az erős pesszimizmus? – húztam fel a szemöldököm.

‒        Úgy tűnik, te még nem szakítottál olyannal, akit teljes szívedből szerettél, akivel elképzelted a jövődet, akivel fenn állt a lehetősége annak, hogy együtt fogtok megöregedni – válaszolt.

‒        Ez nem magyarázat – a fejemet a falnak döntöttem. Miért ilyen borúlátó?

‒        Mindegy – fura zajok szűrődtek át a vonal túlsó oldaláról.

‒        Mi ez a zaj? – ráncoltam össze a homlokom.

‒        Csak Shin dorombol.

‒        Értem. Miért látod így a helyzetet Harryvel? Tudsz valamit, amit én nem? – tértem vissza az eredeti témához. Jó darabig csendben maradt.

‒        Lehet – végül csak ennyit mondott.

‒        Emily, feltételezem azért hívtál fel, mert szeretnéd, ha segítenék, így viszont nem tudok.

‒        Tisztában vagyok vele.

‒        Akkor miért hívtál?

‒        Mert azt reméltem, azt mondod, amit hallani szeretnék – halkan beszélt.

‒        Tudod mit? Tegyük le a telefont, hívj újra, kezdjük elölről! – ajánlottam. Viccnek szántam és elértem vele a célom, mert a lány a vonal végén egy kicsit nevetett.

‒        Köszönöm – a hangján érződött, hogy mosolyog.

‒        Szívesen – elmosolyodtam. A falon lévő órára pillantottam. – Emily, nálad hány óra van?

‒        Hajnali egy múlt – kis szünet után válaszolt.

‒        És te ilyenkor még fent vagy?! Menj aludni! – utasítottam.

‒        Oké, de…

‒        Igen, máskor is felhívhatsz.

‒        Nem csak ez lenne – mondta – Köztünk maradhatna, hogy beszéltünk?

‒        Persze! – vágtam rá egyből, nem tudva mit vállalok ezzel.

Ha elolvastad, kérlek jelezd :)