Sziasztok!
Szeretnék Mindenkinek áldott, békés, boldog karácsonyi ünnepeket kívánni, remélem, azokkal tölthetitek, akiket szerettek! Mint már megszokhattátok, tőlem az ajándék Nektek a történet folytatása. Nagyon kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá :) Mivel már nem hozok több részt ebben az évben, most szeretnék sikerekben gazdag boldog új évet kívánni Nektek! :)
Boldog születésnapot az egyetlen Louis William Tomlinson-nak! :)
Jó szórakozást a részhez! :)
Puszi: Emily
11.03.
~
Zayn ~
Amikor
visszajöttem a szünetről, bizakodó voltam. Újra látva Harryt, ez csak
fokozódott. Még mindig nem volt olyan, mint előtte, de szemmel láthatóan jobban
érezte magát. Egyre többet tartózkodott velünk, de még mindig külön aludt
tőlünk. Nem akartam előre inni a medve bőrére, azonban úgy tűnt, vége az utóbbi
időben történt kiakasztó dolgoknak. Persze ez csak megérzés volt és bizakodás,
mert nem tudtam mit csinál, amikor egyedül van a lakosztályában.
Kezdtem
megnyugodni Harryvel kapcsolatban, mikor robbant a következő bomba. Pár nappal
azután, hogy visszajöttünk a szünetről, Liam elmondta, hogy szakítottak
Danielle-lel. Szörnyű, de az első gondolatom az volt, ha ő is olyan lesz, mint
Harry, én minimum fellógatom magam. Liam csak közölte a szakítás tényét, ezt is
csak a fura viselkedésének magyarázataként. Nyugalmat és megértést kért tőlünk,
majd ő is külön lakosztályba költözött. Emlékszem rá, mindannyian leforrázva
álltunk a helyiségben, figyelve távozó bandatársunkat. Louis-val összeakadt a
tekintetünk. Tudtam, mire gondol. Mégis
mi történt, hiszen olyan jól meg voltak.
A vasárnapi
koncertünk előtt írtam Liamnek egy SMS-t.
„Ha hallgatótársra van szükséged,
itt vagyok Z”
Tisztában voltam
vele, hogy tudatában van ennek, mégis megírtam, biztos akartam lenni benne. Nem
sokkal később választ kaptam.
„Átjönnél, kérlek? L”
Szóltam Niall-nek
– akivel egy lakosztályon osztoztunk – majd két ajtóval arrébb benyitottam.
Elkezdtem körülnézni a helyiségekben, mikor megszólalt:
‒
A szobában – kiabálta. Besétáltam hozzá.
‒
Szia! – leültem mellé az ágyra. Nem
volt jól, de nem nézett ki olyan rosszul sem, mint amire számítottam. Vörösek
voltak a szemei.
‒
Helló! – kerülte a tekintetem.
Tudtam miért
hívott ide, de úgy tűnt, meggondolta magát. Mellé húzódtam és körbepillantottam
a szobában. Pont olyan volt, mint a miénk. A bandatársam bőröndje kinyitva
hevert, nem messze az ágytól. Az éjjeliszekrényen egy képkeret állt. A benne
lévő fotó Danielle-t ábrázolta. Miért
kínozza magát ezzel?
‒
Összevesztetek valamin? – kérdeztem halkan. Nem vártam
választ, csak frusztrált a csönd.
‒
Nem – felé kaptam a fejem.
Találkozott a
tekintetünk. A barátom sírt, amitől rossz érzés fogott el. Őt se nagyon láttam még így.
‒
Akkor mi történt? – lepillantott a kezeire.
‒
Nem tudja ezt… tovább… csinálni – akadozva beszélt. Magyarázat
nélkül is felfogtam. Ez már régebben is
okozott gondot köztük. Mi folyton úton vagyunk, alig lehetünk együtt a barátnőinkkel.
Ez így nem normális kapcsolat, főleg valaki olyannal, aki ebben nincs úgy
benne. Danielle-nek sokkal másabb az élete. Ő is utazgat a tánc miatt, de
lényegesen kevesebbet. Megértem az érzéseit. Li önhibáján kívül nem tud vele
lenni és hiába mondjuk, hogy csak egy hívásnyira vagyunk tőlük, nem tudnám a
kezeimen megszámolni, hányszor nyomtam ki a telefont, mert nem vehettem fel. És
én most csak az utóbbi egy hónapról beszélek. Rohadt nehéz bárkivel fenntartani
egy távkapcsolatot, nemhogy egy olyannal, aki még turnézik is közben. És akkor
még nem ejtettünk szót a rajongókról, meg a fotós firkászokról. Előbbiek a
mindeneink, hiszen nekik köszönhetünk mindent, de amikor bántják azt, akit
szeretsz, elgondolkozol rajta, megéri-e egyáltalán ezt csinálni. Nekem
szerencsém van, hiszen Perrie is ugyanezt éli át, így egy kicsivel könnyebb
dolgunk van. – Nem tudom… hibáztatni
érte – váratlanul ért a folytatás, ezért összerezzentem – Ki vállalná ezt? – elkeseredetten
megtörölte a szemét – Épeszű ember
biztos nem – motyogta sírva. Még soha nem láttam ennyire elkenődöttnek. Mondj már neki valamit!
‒
Liam, ne csináld ezt! – szólaltam meg végre – Te is tudod, hogy ez nem igaz –
próbáltam meggyőző lenni.
‒
Te könnyen beszélsz – förmedt rám – Perrie ugyanebben él, úgy könnyű – nem
rám volt mérges, ezzel tisztában voltam, ennek ellenére mégsem maradtam
nyugodt.
‒
Ja, persze! – felálltam az ágyról – Azért mert én nem mesélek a gondjainkról,
még nem jelenti azt, hogy nincsenek is – bevágtam magam után az ajtót és
elhagytam a lakosztályát.
Egyenesen a saját
szobámba mentem, ahol idegesen levágtam magam az ágyra. Most jól felcseszett. Kellett nekem annyira ajánlkoznom. Ránéztem a
telómra. 10:29. Feltettem az
éjjeliszekrényre, aztán az ott lévő pohárból ittam egy kis üdítőt. Aludnom kéne még az esti koncert előtt.
A gondolataim a barátnőm felé terelődtek, aki most otthon volt. Beszélhettem
volna vele, de nála későre járt az idő. Ahogy rágondoltam, fokozatosan
lenyugodtam. Félelmetes, de velem sem kell lennie, akkor is képes erre. Annyira szeretem.
Arra ébredtem,
hogy valaki veszettül rázza a vállam. Hirtelen felkaptam a fejem.
‒
Mi van? – kérdeztem álmosan összeszűkült
szemekkel.
‒
Gyere enni, azután mennünk kell a
koncertre –
tompán hallottam Niall hangját.
Fáradtan felnyögve
a hátamra fordultam. Pedig olyan jót
aludtam. Míg energiát gyűjtöttem a felkeléshez, elvettem a mobilom az
éjjeliszekrényről. 16:47. Az igen! Elég
sokat aludtam. Kelletlenül feltápászkodva kimentem a nappaliba megnézni, mi
maradt a kajából. Elég sok minden maradt, ami felettébb különös volt.
‒
Miért van még kaja? Beteg vagy? – fordultam a kanapén ülő szőke
barátom felé.
‒
Nem – megrázta a fejét, de nem
nézett fel a telefonjából.
‒
Ne mond, hogy ti is
szakítottatok, mert akkor eskü, megölök valakit – túrtam a hajamba. A francba! Zselé. Beletöröltem a
nadrágomba.
‒
Nem… mi jól meg vagyunk – Niall meglepődve figyelte a
kirohanásom.
‒
Bocs – lehunytam a szemem, miközben
mély levegőt vettem – Nem úgy gondoltam.
‒
Beszéltél Liammel? – kinyitottam a szemeimet.
‒
Na, ezt most eltaláltad – leültem az asztalhoz.
‒
Elmondta mi történt? – az egyik szendvicsért nyúltam.
‒
Hát, nagyjából az, ami múltkor – válaszoltam – Még mindig ugyanazok a gondok köztük.
‒
Sajnálom őket – szólalt meg Ni.
‒
Igen, én is – sóhajtottam fel.
‒
Ugye ez nem valami szakítások
ősze cucc lesz?
– csúnyán néztem rá.
‒
Nagyon remélem, hogy nem, ne fesd
itt nekem az ördögöt a falra!
– szóltam rá.
‒
Bocs – védekezően maga elé emelte a
kezeit – Amúgy meg, ne aggódj, a te
kapcsolatod és Louis-éké sokkal erősebb, nem lesz gond – mosolygott rám – Mi pedig Macyvel tökéletesen jól vagyunk
– boldognak tűnt.
‒
Én személy szerint Liamék
kapcsolatáról is ezt gondoltam, sőt én házasságot is jósoltam nekik – vallottam be – Azt hiszem, jósnak sem válnék be –
beleharaptam a szendvicsbe.
‒
Az még nem olyan biztos – mondta sejtelmesen.
‒
Mármint mi, a jós karrierem? – húztam fel a szemöldököm.
‒
Az is, de én a házasságukra
gondoltam –
válaszolt.
‒
De hát most szakítottak – értetlenkedtem.
‒
Úgy beszélsz, mintha ez az első
alkalom lenne – Ebben van igazság.
A bandatársam újra
a telefonjának szentelte a figyelmét, ezzel függőben hagyva a beszélgetést. Kajáltunk,
aztán mind leszivárogtunk a hotel előterébe. Mikor megérkeztünk a koncert
helyszínére, a rajongók, már mind a helyükön voltak. A 5SoS srácok lassan neki
kezdtek a zenélésnek, míg minket felkészítettek a show-ra. Egymást váltottuk
Lounál és Carolnie-nál. Míg arra vártam, hogy megcsinálják a hajam, kint
várakoztam a folyosón Liam meg Louis társaságában. Kissé kínos volt a csend,
ami beállt közénk. Louis folyton kettőnk között ingatta a fejét. Épp mondani
akart valamit, amikor erőteljesen megráztam a fejem. Haladj már Niall! Imáim meghallgattattak, az ajtó kinyílt, mögüle
pedig előlépett a szőke haverom. Azonnal bevágódtam Louhoz.
‒
Mi ez a nagy sietség? – Lou rám mosolygott.
‒
Hallottad mi történt Liamékkel? – leültem a székbe.
‒
Igen – az arca szomorúvá vált, ahogy
bólintott egyet – Beszéltem Danielle-lel
– felé kaptam a fejem.
‒
Tényleg? – kérdeztem meglepetten.
‒
Igen, tegnap felhívott – mondta, majd a hajamnak
szentelte a figyelmét.
‒
Ő hogy viseli? – belenéztem az előttem lévő
tükörbe.
‒
Nagyon nem jól – sóhajtott fel – Jól fejbe
kéne mindkettejüket verni.
‒
Ez jó ötlet – elvigyorodtam – De akkor ebből adj Emilynek meg Harrynek
is.
‒
Ezek szerint nyugaton a helyzet
változatlan –
dünnyögte.
‒
Igen, de amint látod, Harry kezd
jobban lenni. Szerintem jót tett neki a családjával eltöltött szünet – magyaráztam – Talán Liamet is haza kellene küldeni –
morfondíroztam.
‒
Nem sokára vége a turnénak, akkor
mind haza mehettek
– szólalt meg.
‒
Igen, végre.
Miután végeztem a
fodrászkodással, ismét a folyosón találtam magam. Volt ott egy kanapé, amin
éppen Harry nyúlt el. Egy nagy plüss macit szorongatott, úgy tűnt alszik, bár
ezt a nagy hangzavar miatt nem tartottam valószínűnek. Elmosolyodtam. Ez az a maci, amit Emilynek szereztünk.
Mégis, hogyan került ez hozzá? Aranyos látványt nyújtott, de ez mégis
szomorúnak hatott. Sajnálom, amiért nem
tudott beszélni vele, akkor talán könnyebben tovább tudna lépni.
Már mindannyian
kész voltunk, amikor a 5SOS srácok lejöttek a színpadról. Némi időt vett
igénybe az átszerelés. Addig elcsendesedtünk és lelkiekben felkészültünk.
‒
Két percetek van még! – kiabálta nekünk valaki.
Egymásra pakoltuk a kezeinket, ahogy minden fellépés előtt. Egyszerre
ordítottunk egy nagyot, majd elindultunk a színpadra.
Adrenalintól
túlfűtve futottunk le a színpadról. Azonnal kocsiba szálltunk és eltűntünk, még
mielőtt a rajongók felocsúdhattak volna. Most is az történt, ami általában
koncert után. Pezsgett bennünk az adrenalin, képtelenek voltunk lenyugodni. A
rajongók rengeteg energiát adtak át nekünk, csupán azzal, hogy jól érezték
magukat a koncerten. Mikor megérkeztünk a hotelbe, egyikünk sem volt még
alvásra kész állapotban. Több idő kellett a lenyugváshoz, egy ennyire jól
sikerült buli után.
Niall bement a
szobájába, így én elfoglaltam a fürdőt. Gyorsan letusoltam, aztán átmentem
szólni szőke haveromnak, hogy szabad a pálya. A szobája felé közeledve gitár
hangját hallottam meg. Ez egyáltalán nem
tűnt szokatlannak tőle, gyakran adta le gitározással az energiáit. Most viszont
két különbséget is észrevettem a korábbi alkalmakhoz viszonyítva. Egy lassú számot
játszott, amit nem ismertem.
‒
Új dalon dolgozol? – érdeklődtem leülve mellé az
ágyra.
‒
Igen – lassan bólintott, azután elém
tolt egy füzetet, amiben fél szövegsorok szerepeltek.
Olvasni kezdtem.
Nem is szövegek voltak benne csak jegyzetek. A pulcsijával alszik, nem bírja nélküle, fél ember, egyikük sincs jól,
ők egy egész, de most külön vannak és szenvednek.
‒
Mi a fene ez a szakítós dal? – néztem fel rá.
‒
Macyvel beszélgettünk Emilyről és
megihletett ez az egész helyzet
– válaszolta tovább pengetve a gitárját.
‒
Tényleg meg akarod írni? – kérdeztem komolyan.
‒
Azt hiszem, miért? – pillantott rám.
‒
Mert akkor belevehetnénk Harryt
is, ma a koncert előtt azt a macit ölelgette, amit Emilynek szereztünk.
‒
Igen, azt én is láttam – bólintott – Figyelj, mi lenne, ha rá is tennénk az
albumra?
‒
Miről beszélsz, még kész sincs – ráncoltam össze a homlokom.
‒
Tudom, de ez gyorsan meg lesz – értetlenül néztem rá – Lapozz egyet! – tettem, amit mondott.
Half
a heart. A barátaid azt mondják nekem, a pulcsimmal
alszol és hiányzom neked. Lefogadom a barátaim elmondták neked, én sem vagyok
jobban, mert hiányzik a másik felem.
‒
A pulóverével alszik? – pillantottam fel.
‒
Igen – bólintott – Macy meglátta, miközben Em elrejtette a
takarója alá – Szegény lány, lehet
jobb lett volna neki, ha sosem találkozik velünk. Folytattam az olvasást.
Pár helyen hézagok voltak a szövegben.
‒
Ez nagyon jó, illene az albumra – állapítottam meg.
‒
De még nincs kész – Ni felállt az ágyról, arrébb rakva
a gitárt.
‒
Akkor fejezzük be!
Meglepő módon
nagyon gyorsan és könnyen meg- illetve átíródott a dal. Niall-lel mindketten
úgy gondoltuk, az albumra való, jó lezárása lenne. Erről már csak meg kellett
győznünk a többieket meg persze a menedzsmentet is. Valami azt súgta, az
utóbbival lesz a több gond. Habár, van egy ütőkártyánk velük szemben. Ők is
tudják, hogy nem jó így az album, ezért csak az utolsó pillanatban kezdik majd
legyártatni, hátha történik addig valami.
~
* ~ * ~ * ~ * ~
Másnap reggel az
interjúnkra menet megfűztük a srácokat a dallal kapcsolatban. Egyszer
elénekeltük nekik, aztán felosztottuk a részeket. Ahogy én láttam, Harry nem ismert magára, bár nem is ismerhetett volna,
hiszen nem tudja, mi van Emilyvel. Elénekeltük néhányszor, majd úgy
döntöttünk kockázatos játékba fogunk. Holnap
lesz az utolsó stúdiózásunk. Ezt a véglegesítésekre hagytuk, de most fel fogjuk
venni ezt a számot és rákönyörögjük a CD-re. Legalábbis ez a terv.
Amint megérkeztünk
az interjú helyszínére, elfogott a fáradtság. Lehet, hogy éjjel inkább aludni kellett volna.
Meglepő, de a
beszélgetés alatt semmi olyat nem érintettünk, ami okot adhatna arra, hogy
beszéljenek rólunk. Nem kérdeztek Emilyről és Danielle-ről sem, bár úgy
sejtettem, utóbbit még nem tudják. A két ez ügyben érintett bandatársam
összeszedett volt, jobban, mint számítottam rá.
A nyugis interjú
után visszamentünk a hotelbe. Alig járt tíz körül az idő, amikor visszaértünk.
Niall átment Louis-hoz én pedig az alvás mellett döntöttem, mert elég rövidnek
bizonyult az éjszakám. Alig, hunytam le a szemeimet, csörögni kezdett a
telefonom. Ki lehet az? Fáradtan
felülve nyúltam a telefonért, ami egy számomra ismeretlen számot jelzett. Elgondolkoztam.
Ha tudja ezt a telefonszámot szinte,
biztos, hogy én adtam meg neki. Fogadtam a hívást.
‒
Halló? – érdeklődve szóltam bele.
Furcsa zajok jöttek a vonal túlsó végéről.
‒
Zayn? – a túloldalról halk suttogás
jött.
‒
Igen – lassan bólintottam.
‒
Emily vagyok – az utolsó szót alig értettem,
mert elkezdett sírni. Hirtelen nagyon éber lettem.
‒
Kérlek, ne sírj!
‒
Már… mindegy – motyogta a könnyeivel küzdve.
Elszorult a torkom. Nem tudtam, hogy
ennyire rosszul van.
‒
Miatta hívtál? – Szándékosan nem mondtam ki a
nevét, attól tartottam csak jobban sírna, ha hallaná.
‒
Igen – alig értettem ezt az egy
szavas választ.
‒
Kérlek, próbálj megnyugodni! – Mi a francot kellene mondanom neki? A lányok vigasztalása az nem az én
asztalom, ebben nagyon béna vagyok.
‒
Nem megy – szólalt meg – Tudnom kell, mi van Harryvel – a hangja
remegett és nagyon szomorúnak hallatszódott.
‒
Egészen jól van – mondtam lassan.
‒
Zayn, nagyon kérlek, ne hazudj
nekem –
meggyötörtnek tűnt.
‒
Nem hazudok – bizonygattam – A szünetben hazament az anyukájához. Elmondtuk
Anne-nek, mi történt és kértük, hogy beszéljen vele. Elég jól sikerült neki,
mert sokkal jobb állapotban jött vissza, mint ahogy elment, bár még mindig nem
az igazi – megeredtek belőlem a szavak. A
végét le kellett volna hagyni.
‒
Annyira szeretnék hinni neked – suttogta.
‒
Ezen lehet segíteni, csak hidd
el! Én nem hazudok neked
– bizonygattam.
‒
De nem is mondasz el mindent – motyogta. Az igaz.
‒
Mit szeretnél Emily? – egy kis csönd állt be közénk.
‒
Megnyugtatni a lelkemet – sírta. Mélyet sóhajtva
megdörzsöltem a homlokom.
‒
Nem hinném, hogy valaha teljesen
rendbe jön, úgy ahogy szerintem te sem fogsz – magyaráztam.
‒
Ne legyen igazad, de mit kellene
csinálnom? –
kétségbeesetten kérdezte.
‒
Szerintem, már te is tudod erre a
választ.
‒
Találkozzak vele – mondta ki – Mind ezen a véleményen vagytok, igaz? –
Macy beelőzött?
‒
Igen – ismét bólintottam.
‒
Megmondom, hol hibádzik a
tervetek –
szipogott – Egy fontos kérdéssel nem
számoltok.
‒
Még pedig? – felkeltette az érdeklődésemet.
‒
Mi van, ha a találkozástól csak
még rosszabb lesz?
– elhadarta, azonban megértettem. Nem szólaltam meg, csupán magam elé bámultam.
Rosszabb? Ne viccelj már, ennél nem lehet
rosszabb.
‒
Jó, oké, tényleg nem gondoltunk
rá – ismertem
el.
‒
Hát pont ez az – fakadt ki – Mi a garancia arra, hogy bármelyikünknek is
jobb lesz egy beszélgetés után? – kérdezte szipogva.
‒
Emily, ahogy hallom nálad is szar
a helyzet, mit gondolsz, lehet ez alá menni? – tűnődtem.
‒
Mindig lehet – motyogta.
‒
Mi ez az erős pesszimizmus? – húztam fel a szemöldököm.
‒
Úgy tűnik, te még nem szakítottál
olyannal, akit teljes szívedből szerettél, akivel elképzelted a jövődet, akivel
fenn állt a lehetősége annak, hogy együtt fogtok megöregedni – válaszolt.
‒
Ez nem magyarázat – a fejemet a falnak döntöttem. Miért ilyen borúlátó?
‒
Mindegy – fura zajok szűrődtek át a
vonal túlsó oldaláról.
‒
Mi ez a zaj? – ráncoltam össze a homlokom.
‒
Csak Shin dorombol.
‒
Értem. Miért látod így a
helyzetet Harryvel? Tudsz valamit, amit én nem? – tértem vissza az eredeti
témához. Jó darabig csendben maradt.
‒
Lehet – végül csak ennyit mondott.
‒
Emily, feltételezem azért hívtál
fel, mert szeretnéd, ha segítenék, így viszont nem tudok.
‒
Tisztában vagyok vele.
‒
Akkor miért hívtál?
‒
Mert azt reméltem, azt mondod,
amit hallani szeretnék
– halkan beszélt.
‒
Tudod mit? Tegyük le a telefont,
hívj újra, kezdjük elölről!
– ajánlottam. Viccnek szántam és elértem vele a célom, mert a lány a vonal
végén egy kicsit nevetett.
‒
Köszönöm – a hangján érződött, hogy mosolyog.
‒
Szívesen – elmosolyodtam. A falon lévő
órára pillantottam. – Emily, nálad hány
óra van?
‒
Hajnali egy múlt – kis szünet után válaszolt.
‒
És te ilyenkor még fent vagy?!
Menj aludni! –
utasítottam.
‒
Oké, de…
‒
Igen, máskor is felhívhatsz.
‒
Nem csak ez lenne – mondta – Köztünk maradhatna, hogy beszéltünk?
‒
Persze! – vágtam rá egyből, nem tudva mit
vállalok ezzel.
Ha elolvastad, kérlek jelezd :)