2.évad 20.rész - Tudom, hogy nem vagyunk együtt

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, minden rendben Veletek :) Tudom, hogy elkéstem a résszel és sajnálom, de most végre itt van. Nem szeretnék magyarázkodni, bár tudom, hogy ez már önmagában is az. Mindenesetre, remélem, a Ti 2018-as évetek sokkal jobban indult, mint az enyém. Köszönöm az előző részhez érkezett sok-sok oldalmegjelenítést, nagyon megmelengette a szívem :) Jó szórakozást a történet folytatásához! :)
Szeretnék utólag is nagyon boldog születésnapot kívánni az egyetlen Zayn Jawadd Malik-nak és az egyetlen Harry Edward Styles-nek! :)

Puszi: Emily

11.09.

~ Emily ~

Zaynnel beszélgettünk párszor a héten. Furcsa, de jólesett majdnem őszintén beszélgetni vele. Legtöbbször csak hallgatta, ahogy beszélek és néha összevisszaságokat mondtam, viszont jó volt, hogy meghallgatott. Ezeknek a hívásoknak köszönhetően rájöttem, mire van szükségem. Kötetlen beszélgetés kell nekem. A kicsi 4-én elmúlt tizenkettő hetes, így már „szabadon” elmondhattam volna bárkinek. Nagyon agyaltam ki legyen az az egy, akire rá merek bízni egy ilyen titkot és egyben terhet is. Szerettem volna elmondani Macynek, de nem szeretném, ha miattam hazudnia kellene Niallnek. Azt hiszem, vele csak akkor tudatom, ha már nem lehet eltakarni.

Macy kiesésével Shane maradt nekem. Őt elég erősnek gondoltam egy ilyen titok megtartásához, viszont féltem, hogyan fog reagálni. Azt sem tudtam, miként hozhatnám fel a dolgot. Ezen gondolkoztam, miközben a poharakat mostam el a munkahelyemen. Sűrű napjaimnak köszönhetően máskor nem is nagyon jutott idő ilyesféle elmélkedésekre. Ez néha zavart, máskor pedig örültem neki, hiszen így nem jutott idő begolyózni sem.

‒        Emily!

‒        Basszus! – a hirtelen jött hangra eldobtam a poharat, ami összetört a mosogatóban két másik pohár társaságában. Ösztönösen megpróbáltam menteni a menthetőt, így a szilánkokkal sikeresen szétvágtam a kezem. – A rohadt életbe – szitkozódtam halkan.

‒        Ne haragudj! – Lily mellém lépve gyorsan megnyitotta a hideg vizet a csapnál.

Bűnbánóan aládugta a kezeimet, míg engem fürkészett.

‒        Nem gond – megráztam a fejem – Mit szerettél volna?

‒        Gyere ki, mert mosdóba kell mennem, de az várhat, előbb bekötöm a kezed – válaszolta.

Szó nélkül hagytam, hogy papírtörlővel megtörölje a kezeimet, majd elővette az elsősegély dobozt és aranyos kis ragtapaszokkal lefedte a sebeimet. Elkezdtem sírni.

‒        Jól vagy? – Lily aggódva összeráncolta a homlokát.

‒        Igen, persze – a kézfejemmel megtöröltem a szemem. Nem bírom ezeket az érzelmi hullámvasutakat.

‒        Biztos? – elindultam kifelé.

‒        Igen, csak menj a mosdóba! – nem fordultam meg, úgy utasítottam.

Utálom, hogy csak úgy rám tör a sírás és semmit sem tudok tennie ellene. Persze, fáj a kezem, de nem vagyok már kisgyerek, aki mindenért sírni kezd. Szörnyű mit tesz velem a várandósság. Amúgy se vagyok könnyű eset, azonban ilyenkor nem tudom, hogyan képesek elviselni engem a körülöttem lévők.

Kiértem Simonhoz, aki előtt három tálca várakozott. Szerencsére egy-egy cetli is volt rajtuk, amin az úti céljuk állt. Hála ég, nem kell beszélnem hozzá. Elvettem két tálcát, aztán a rajtuk lévő italokat kivittem az asztalokhoz. Kedvesen mosolyogva érdeklődtem melyik kié, majd lepakoltam eléjük. Lassúnak bizonyultam, mert a harmadik tálcát Lily megkaparintotta előlem. Láttam, hogy Simonhoz beszél, aki felém pillantott, tehát rólam folyt a szó. Szuper. Megszabadultam a tálcáktól, azután visszamentem mosogatni. Kesztyűt húztam, így a mosogatószer nem tudta szétmarni a vágásokat. Bekukáztam a törött poharakat és írtam egy megjegyzést, a nyilvántartási listába a kárról. Elnézve a károkozási listát, nem én voltam a csúcstartó. A nyilvántartási listából úgy tűnt, David előszeretettel csinál kárt. Majdnem végeztem, amikor bejött Simon.

‒        Segítség kell, menjek? – pillantottam rá. Megingatta a fejét.

‒        Minden rendben?

‒        Mondjuk, hogy igen és lépjünk tovább! – letettem az utolsó poharat is.

‒        Hát, nem éppen úgy tűnik – szólalt meg közelebb lépve hozzám.

‒        Kérlek, hagyjuk ezt! Nem akarok beszélgetni – hátra léptem, mert zavart a közelsége.

‒        Jó, legyen, ahogy akarod – mondta.

‒        Köszönöm – sóhajtottam fel – Kimegyek Lilyhez – míg beszéltem, már kifelé tartottam.

Odakint leültem a barna hajú lány mellé.

‒        Jól vagy? Eléggé zaklatottnak tűnsz – állapította meg a kolléganőm.

‒        Szerinted, Simon mit gondol rólam? – kérdeztem halkan.

‒        Tetszel neki – elmosolyodva válaszolta. Felé kaptam a fejem.

‒        Ez biztos? Mármint ő mondta neked?

‒        Nem – megrázta a fejét – Davidnek beszélt rólad, ő pedig elmesélte nekem.

‒        Ez szívás – az arcomat a kezembe temettem. Most már ide is szar lesz bejönni, ha ő is itt van. Ez nem lehet igaz. Sokkal jobb volt sejteni, mint tudni az igazat. Minek kérdezősködöm?! Kinek ártottam?

‒        Miért? – tompán hallottam Lily hangját.

‒        Egyrészről, mert nekem ő nem jön be, másrészről pedig nagyon bonyolult most a helyzet – magyaráztam.

‒        Hát ez eléggé homályos megfogalmazás – húzta el a száját.

‒        Szerinted, ha lepattintom, mennyire lesz utána mérges rám? – pillantottam rá.

‒        Ő még csak húsz nem biztos, hogy helyén tudná kezelni, sok dologban elég gyerekes még – mondta.

‒        Na, pont ezt nem akartam hallani – grimaszoltam. Most mit csináljak, keressek másik munkát?

‒        Ha annyira nem akarod, akkor jobb híján hazudj neki valamit – rántotta meg a vállát.

‒        Majd kitalálok valamit – motyogtam.

Ittam egy kicsit, aztán mindketten csendben maradtunk, míg oda nem jött valaki hozzánk. Sorban szolgáltuk ki az embereket. Időközben Simon is kijött hozzánk. Sokáig magamon éreztem a tekintetét, amivel próbáltam nem foglalkozni.

Kimentem a mosdóba, mert elfogott a rosszullét. Nem hánytam, viszont nagyon szarul éreztem magam. Az idő előre haladásával elvileg múlnia kellett volna a rossz közérzetnek, azonban ez nálam csak rosszabbodni látszott. Még hányinger elleni karkötőt is szereztem, azonban ez is humbugnak bizonyult. Beszéltem az orvosommal is, aki megpróbált megnyugtatni. Azt mondta, sajnos előfordulhat, hogy a rosszullétek végig kísérik az egész várandósságot. Ezzel valahogy nem tudott megnyugtatni. Ha nem változik ez a helyzet, kénytelen leszek feladni a táncoktatást. Nem tudom csinálni, ha minden egyes forgás hányásba vezet. A mosdóból kilépve szembe találtam magam Lilyvel. Aggódó arckifejezés ült az arcán, ezért megszólaltam:

‒        Valami baj van?

‒        Pont ugyanezt akartam kérdezni – válaszolt – Nem mintha számolnám, de ez nagyjából a tízedik alkalom volt, minden rendben? – Tényleg aggódott, ami kedves volt tőle, ugyanakkor roppantul idegesítő.

‒        Igen – mosolyt erőltetem az arcomra – Ne idegeskedj folyton, mert ráncos leszel! – hívtam fel rá a figyelmét.

‒        Nagyon vicces vagy – morogta – De ha beteg vagy, akkor menj haza, úgy nem szabad dolgozni.

‒        Tudom, Lily – mosolyodtam el – Édes az aggódásod és jólesik, azonban nincs okod rá – Rémes milyen jól tudok hazudni.

‒        Rendben – lassan bólintott, mintha nem akart volna hinni nekem.

‒        Menjünk vissza dolgozni!

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Este Shane jött értem, mivel apának el kellett utaznia. Egyedül maradtam a házban hétvégére. Apa ragaszkodott hozzá, hogy legalább az éjszakákat ne töltsem egyedül, így pénteken Macy nálunk aludt. A maradék két napot pedig Shany vállalta el. Természetesen apával mindennap beszéltünk, azt hiszem, így érez engem teljes biztonságban.

Még a barátomat vártam a lámpa fénye alatt, Simon tűnt fel.

‒        Szia!

‒        Szia! – azonnal az utat kezdtem nézni.

‒        Megint fuvarra vársz? – közelebb jött hozzám.

‒        Igen, lassan itt kéne lennie – egy pillanatra rávezettem a tekintetemet.

‒        Ha gondolod, hazaviszlek – ajánlotta fel. Déjá vu.

‒        Kedves tőled, de a barátom már úton van értem – próbáltam kedvesen visszautasítani.

‒        Ő a pasid? – kertelés nélkül kérdezte, amitől pár másodperc erejéig elakadt a szavam és kiült a meglepettség az arcomra.

‒        Már megbocsáss, de ez nem tartozik rád – pillanatok alatt felment bennem a pumpa.

‒        Bocsánat – azonnal válaszolt, azonban a szavaiban valódi bűnbánást nem éreztem – Nem tudtam, hogy ez érzékenyen érint.

‒        Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy ilyen hangnemben turkálj a magánéletemben, én sem ütöm bele az orromat a tiédbe – magyaráztam sértetten. Túlreagáltam a dolgot és ezzel tisztában is voltam. Viszont nem tudtam megállni, biztos a hormonok miatt.

‒        Sajnálom, nem akartalak megbántani.

‒        Pedig sikerült – bukott ki belőlem.

Míg beszélgettünk, fel sem tűnt a mellénk érkező autó. Shane kiszállt a kocsiból és hozzám sétált. Érezte a feszültséget a levegőben, mert védelmezően átölelt a csípőmnél, miközben biccentett egyet a munkatársam felé. Ő hasonlóan viszonozta a köszönést.

‒        Minden rendben? – suttogta a fülembe.

‒        Igen – a tekintetemet rávezettem és csak a pillantásommal mondtam neki, majd otthon megbeszéljük. Szerencsére megértette, lassan bólintott egyet. Kínos volt a szituáció, amit igyekeztem megtörni. – Menjünk! – hangosan beszéltem Shane-hez. – Jó éjt, Simon! – egy rövid időre rá pillantottam.

‒        Jó éjt! – résen volt, szinte azonnal válaszolt.

Beszálltunk az autóba és végre valahára haza indultunk. Az út csöndben telt, én meg fáradt voltam, ezért zenét kapcsoltam, még nem akartam elaludni. Felérve a kocsi feljáróra meg sem vártam, amíg Shane leállítja a motort. Szinte kiugrottam a járműből. Előkaptam a kulcsomat és besiettem a kissé hűvös házba. Minden felé felkapcsoltam a lámpákat, meg feltekertem a fűtést. Bementem a szobámba, ahol Shin majdnem levert lábról.

‒        Mindjárt adok enni baba – ledobtam a táskámat az ágyra, aztán száraz tápot öntöttem a cicám táljába.

Alig volt már vize, így azt is hoztam neki a fürdőszobából. Mire visszaértem, a barátom is előkerült.

‒        Miért siettél annyira? Felzaklatott az a srác? – állt meg a szobaajtómban.

‒        Nem tudom – nem néztem rá, csak elkezdtem kipakolni a táskámból.

‒        Em – elkapta a kezem és magához húzva átölelt – Mi történt?

‒        Turkálni próbált a magánéletemben – motyogtam – Mióta vele jártam, ezt nem tudom tolerálni – tettem hozzá.

‒        Mondd meg neki, hogy nem akarsz tőle semmit vagy majd én a tudtára adom – szólalt meg magabiztosan.

‒        Mit akarsz csinálni? – elhúzódtam tőle.

‒        Beszélni vele – úgy mondta, mintha ez nyilvánvaló lenne.

‒        Nem – megráztam a fejem.

‒        Miért? – értetlenül összeráncolta a homlokát.

‒        Ha szólsz neki, utána kínos lesz együtt dolgozni vele – magyaráztam.

‒        Neked most is rossz vele lenni – horkant fel.

‒        Igen, az – teljesen elhúzódtam tőle.

‒        Ne csináld ezt! Ne legyél mártír! Ne helyezz mindig mindenkit magad elé! – kereste a tekintetem, de én nem akartam ránézni.

‒        Én ilyen vagyok – motyogtam halkan. Megéreztem a könnyeket a szememben.

‒        Tudom – közelebb jött hozzám és átölelt – És nagyon szeretjük ezt benned, de ezt a tulajdonságodat nem mindenki érdemli meg – világosított fel.

‒        Szeretlek! – suttogtam.

‒        Én is szeretlek – éreztem, ahogy elmosolyodik – Kezded a fürdést vagy menjek én?

‒        Tönkretetted a pillanatot – szúrósan néztem rá.

‒        Bocs – a kezével letörölte az arcomon megülő könnycseppeket – Nem szeretem, amikor sírsz.

‒        Hidd el, én sem – szipogtam – Megyek fürdeni.

‒        Rendben – lassan bólintott.

Összeszedtem az alvós cuccomat, aztán bevettem magam a fürdőszobába. Nem időztem túl sokat, már csak az ágyamra vágytam. Visszamenve a szobámba, nagyon édes látvány fogadott. Shin jól lakottan elterült az ágyamon, amivel sikerült mosolyt csalnia az arcomra. Leültem mellé és simogatni kezdtem a hasát. Válaszul azonnal dorombolásba kezdett. Léptek zajára lettem figyelmes, ezért felkaptam a fejem. Hamarosan Shany jelent meg az ajtóban, kezében az egyik cicás bögrémmel.

‒        Kérsz vacsorát? – felém nyújtotta a bögrét.

‒        Kakaó? – kérdeztem elvéve tőle.

‒        Igen – válaszolta leülve mellém.

‒        Köszönöm – hálásan pillantottam rá – Te nem iszol? – óvatosan beledugtam a nyelvem, ellenőrizve a hőmérsékletét.

‒        Én már túl vagyok rajta – felállt az ágyról – Megyek én is megfürdök – elindult kifelé a helyiségből.

‒        Oké – figyeltem távolodó alakját – Megalszol velem, vagy ágyazzak meg a kanapén? – kiabáltam utána.

‒        Jó lesz veled – hallottam a hangját.

Eltüntettem a kakaót, azután visszatértem a cicámhoz. Jó alaposan megdögönyöztem, amit ő roppant mód élvezett.

‒        Imádlak kis dorombolós bolhazsák – gügyögtem neki – Nagyon szeretlek! – Shane visszajött a szobába, egy szál törölközőbe csavarva.

Adtam egy puszit a cicám buksijára, aztán kivittem a bögrét a konyhába, megadva ezzel a lehetőséget Shanynek egy gyors átöltözésre. Szándékosan elidőztem kicsit, mielőtt az éjszakára szánt vizemmel visszasétáltam. Barátom már az ágyamban feküdt, mikor visszaértem.

‒        Te nem akarsz vizet behozni? – letettem a műanyag rózsaszín poharamat az éjjeliszekrényemre.

‒        Nem, ha kell, akkor majd kimegyek érte – válaszolta.

‒        Oké – elnyomtam egy ásítást, miközben bemásztam a takaró alá.

Shin már nem volt az ágyamon, visszavonult a dobozába. Valahogy nem szerette, ha mással is osztoznia kell az ágyamon. Ránéztem a telefonomra, ami fél egyet mutatott. Fáradtan felsóhajtottam.

‒        Baj van? – kérdezte barátom a hátam mögül.

‒        Nem – megráztam a fejem, aztán leoltottam a lámpát – Shane? – felé fordultam.

‒        Tessék?

‒        Gond lenne, ha összebújnánk? – nem láttam az arcát, de valami azt súgta elmosolyodott.

‒        Gyere ide, Cicalány! – kitapogatta a kezemet és maga felé húzott. Összebújva aludtunk el.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Reggel hideg ágyra ébredtem. Ahogy elkezdtem mocorogni Shin felugrott hozzám a takaróra.

‒        Jó reggelt kicsi dög! – eldobta magát a takarón, én pedig élvezettel vezettem bele az ujjaimat puha szőrébe – Szerinted hol lehet az én hálópajtásom? – természetesen a cicám nem válaszolt.

Simogattam még egy kicsit, azután elindultam a mosdó felé. A nappaliban megtaláltam Shane-t, aki a kanapén fekve tévézett.

‒        Jó reggelt Cicalány! – mosolygott rám.

‒        Jó reggelt! – leültem a csípője mellé – Tudom, hogy nem vagyunk együtt, de attól még kiábrándító volt hideg ágyra ébredni – szólaltam meg.

‒        Bocs, Cica – felülve apró puszit nyomott a homlokomra – Hogy aludtál?

‒        Egész jól – vontam vállat. Egyszer sem ébredtem fel, az elég jó.

‒        Álmodtál. Emlékszel rá? – kérdezte hirtelen.

‒        Nem – megingattam a fejem – Beszéltem, igaz?

‒        Igen – helyeselt – Őt szólongattad.

‒        Ne csináld ezt! – kértem.

‒        Mit? – értetlenkedett.

‒        Kimondhatod a nevét, ő nem a sötét nagyúr – Shane elnevette magát – De legközelebb kérlek, ébressz fel.

‒        Nem tűnt rossz álomnak, ezért hagytalak aludni – szólalt meg. Vajon mi történt köztünk álmomban?

‒        Értem – sóhajtottam fel – Becélzom a fürdőt.

Reggeli után én visszafeküdtem az ágyamba. Épp elaludtam volna, amikor Shany csatlakozott hozzám.

‒        Jól érzed magad? – óvatosan hozzám bújt.

‒        Igen, miért? – kérdeztem álmosan.

‒        Láttam a lavórt az ágy alatt – válaszolta.

‒        Ja, az már régóta ott van – motyogtam.

‒        Miért hagytad ott? – Itt a lehetőség, el kéne mondanom neki.

‒        Mindjárt jövök – felültem, aztán elhagytam a helyiséget.

A konyhában ittam szénsavasat, utána pedig kimentem egy kicsit az udvarra. A tervem bejött, a hideg levegő felébresztett. Visszamentem Shane-hez. Leültem az ágyra, vele szemben, majd vettem egy mély lélegzetet.

‒        Shane, szeretnék veled beszélni valamiről, de ígérd meg, hogy nem akadsz ki és, amit elmondok, az köztünk marad – feszengve figyeltem, hogyan reagál.

‒        Emily, megijesztesz – közelebb csúszott hozzám, míg megfogta a kezem – Ugye nem vagy beteg?

‒        Nem, dehogyis! – megszorítottam a kezét – Szóval, megígéred, hogy nem beszélsz erről senkinek?

‒        Nem teszek ilyen kijelentést, amíg nem tudom, miről van szó.

‒        Kérlek, Shane! – kérlelő pillantásokat küldtem felé. Biztosnak kell lennem benne.

‒        Em, mi a baj? Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz – bizonygatta. Nagy levegőt vettem. Ezt nem pont így akartam.

‒        Kisbabát várok – halkan beszéltem.

‒        Tessék?! – döbbent arckifejezéssel meredt rám.

‒        Jól hallottad – nyeltem egy nagyot.

‒        De hát… hogy… a…? – hebegett.

‒        Hát nem a gólya dobta le – még mindig fogtam a kezét.

‒        Gondoltam, de érted mit akarok – a barátom megtalálta a hangját.

‒        Véletlen volt, bár ez a tényen nem sokat változtat – magyaráztam.

‒        Harryé, igaz? – halkan kérdezte.

‒        Ki másé lehetne? – pillantottam rá kíváncsian.

‒        Bocs, nem úgy értettem – szabadkozott – Tud róla?

‒        Szerinted? – megéreztem feltörni készülő könnyeimet.

‒        De neki joga van tudni – mondta óvatosan.

‒        Nekem pedig jogom lett volna döntéseket hozni a saját éltemmel kapcsolatosan – az egyik könnycseppem elszabadult – El akartam neki mondani, de felhozta azt a hülyeséget és összevesztünk, akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak – magyaráztam.

‒        Ki tudja még?

‒        Csak páran, akiknek muszáj volt elmondani – válaszoltam – Szeretném titokban tartani, amíg csak lehet. Macy sem tudja és kérlek, ne említsd neki, nem akarom, hogy miattam hazudnia kelljen Niallnek.

‒        Rendben – megtörölte az arcom – Hányadik hónapban vagy?

‒        Pár napja múlt el három hónapos – a kezemet a még nem látszó hasamra simítottam – Olyan jó érzés őszintének lenni valakivel – ismertem el.

‒        Ne félj, megőrzöm a titkodat, és ha valamiben tudok segíteni, csak szólj – magához ölelt – Mi a terved most?

‒        Azt később elmesélem – szipogtam.

‒        Szerinted, ha tudná, itt lenne most? – Ezen én is sokat gondolkoztam.

‒        Szerintem igen. Úgy gondolom, felelősséget vállalna a tetteiért, ugyanakkor azt nem akarnám, hogy csak emiatt legyen velem, érted? – a könnyeim mögül figyeltem az arcát.

‒        Értem – szomorúan bólintott.

Ha elolvastad, kérlek jelezd! :)