2.évad 26.rész - itt vagyunk neked

Sziasztok!

Remélem, mindannyian remekül vagytok és nagyon jól telt a nyaratok :) Akik suliba mennek vissza, örüljenek, mert ezek az évek gyorsan elszállnak. A munkában helytállóknak kitartást kívánok. Jelentkezésem oka mi más is lehetne, minthogy meghoztam Nektek a történet folytatását, kíváncsi vagyok a véleményetekre :) Jó szórakozást a részhez! :)
Utólag is szeretnék nagyon boldog szülinapot kívánni az egyetlen Liam James Payne-nek! :)

Puszi: Emily

12.05.

~ Emily ~

A kicsikéimmel való táncról jöttem éppen kifelé. Beszaladtam az öltözőbe, gyorsan átrángattam a ruhámat és már siettem is kifelé. Odakint sötét volt pedig csak fél hathoz közelített az idő. Késésben voltam, Shane már várt rám a kocsijában. Hűvösen fújt a szél, és én átkoztam magam, amiért nem hoztam magammal sapkát.

‒       Szia! – beültem a kocsiba Shane mellé. Idebent jó meleg volt, hiszen ment a fűtés.

‒       Szia, Cicalány! – barátom rám mosolygott – Már kezdtem aggódni – jegyezte meg.

‒       Ó, bocsi, csak egy kicsit belefeledkeztünk – mosolyodtam el.

‒       Sejtettem – Shany viszonozta mosolyom, miközben elindult a kocsival. Kibújtam a nagy kabátomból, mert nagyon melegnek éreztem a levegőt. Megéreztem a barátom tekintetét rajtam.

‒       Shane, kérlek, az utat nézd! – szóltam rá.

‒       Már van pocakod – vigyorodott el. Lenéztem. Így van, és innentől kezdve már csak nagyobb lesz.

‒       Igen, lassan már nem lehet eltakarni – elé vettem a kabátomat.

‒       Macy tudja már? – kérdezte az útra koncentrálva.

‒       Nem – felsóhajtottam – Nem tudom, hogyan mondhatnám el neki.

‒       Azért ez nem ennyire bonyolult dolog – hívta fel rá a figyelmem.

‒       Nem érted – egy másodpercre rám nézett – Rettegek attól, hogyan fog reagálni – vallottam be.

‒       Meg fog lepődni, de örülni fog. Arra pedig, hogy ő nem tud róla, azt fogja mondani, amit én is – válaszolta magabiztosan.

‒       Azért én erre nem fogadnék – motyogtam.

‒       Így is, úgy is el kell mondanod neki, jobb előbb, mint utóbb.

‒       Ebben igazad van – helyeseltem – De aggódom, nem szeretném, ha elmondaná Niall-nek, ugyanakkor nem kérhetem azt sem, hogy hazudjon miattam a szerelmének.

‒       Ne őröld ezen magad, nem tesz jót sem neked, sem a babának – figyelmeztetett, miközben felhajtott a házunk előtti feljáróra.

‒       Rendben – hangosan kifújtam a levegőt. A házra néztem. Fény szűrődött ki az ablakokon át. Apa itthon van. – Itt maradsz?

‒       Ma nem – rázta meg a fejét.

‒       Oké. Köszönöm, hogy haza hoztál – átöleltem, amit sietve viszonzott.

‒       Holnap dolgozol?

‒       Nem – elhúzódtam tőle – Holnap este lesz a csajos buli.

‒       Na, hova mentek? – felcsillant a szeme.

‒       Úgy látom, te sem sűrűn jársz facebookon – kuncogtam – Valami retro buliba megyünk – válaszoltam.

‒       Oda én is szívesen mennék – jegyezte meg.

‒       Pasiknak tilos. Ez most a mi esténk – emlékeztettem.

‒       Tudom – megforgatta a szemét – De elmehetnénk egyszer közösen is.

‒       Benne vagyok – vágtam rá.

‒       Majd megbeszéljük a részleteket, most menj és pihend ki magad! – utasított.

‒       Igen is, Apa – vinnyogtam kislányos hangon, magamra véve a kabátom – Még egyszer, köszi – a vállam felett hátra pillantottam rá.

‒       Nincs mit, Cicalány – ahogy kimásztam a kocsiból, Shane megpaskolta a fenekem.

‒       Héj! – fordultam felé mérgesen.

‒       Bocs, szép a hátsód – vigyorodott el.

‒       Ezt hagyd abba! – rávágtam az ajtót. Befelé menet hallottam, ahogy utánam kiabál:

‒       Ne haragudj! – tök komolytalan volt a hangja, amitől mosolyognom kellett.

Hátra fordultam és integetni kezdtem neki. Egy idióta, de imádom.

A házba belépve, hatalmas mosoly kúszott az arcomra. Vasárnap munka előtt karácsonyi kuckóvá változtattam a házat. Minden nap, amikor betettem ide a lábam, elöntött a boldogság. Mindjárt itt van a világ legszebb ünnepe, és ez olyan fajta izgatottsággal tölt el, amit már régen nem éreztem.

Kibújtam a kabátomból, amit azzal a lendülettel fel is tettem a fogasra. A nappaliban átöleltem apát, azután besétáltam a szobámba. Shin már várt rám. Adtam neki enni és a vizét is kicseréltem. A száraz tápját ropogtatta, amíg én megfürödtem. Nem szoktam ilyen korán, de a tánc miatt nem volt túl kellemes az illatom.

Törölközőbe csavarva ültem az ágyamon. Kipakoltam a táskámat, utána beletettem a pénteki órarend szerinti cuccaimat. Átöltöztem pizsamára, azután folytattam a szobámban szanaszét hagyott horgolást. Az idei ajándékok angyalkák lesznek. Magamnak pedig további hópelyheket horgolok a karácsonyfára. Elég sokat kell készítenem, viszont én szerencsére nagyon gyorsan horgolok, így még időben kész lesznek az angyalkák, amik mellé mézeskalácsot is sütök. 

Mivel sokan vagyunk, apró ajándékokat adunk egymásnak a barátainkkal vagy egy nagyot, amibe mindenki beleszáll. Hol így, hol úgy oldjuk meg.

Az asztalomnál ülve készítettem az angyalkákat, mikor egyszer csak Shin felugrott az ölembe. Nagyon megijesztett, de csak békésen összegömbölyödött az ölemben és szinte azonnal el is aludt. Így horgoltam tovább, míg hét óra előtt apa be nem jött hozzám. Vacsorázni hívott.

‒       Csak egy perc, ezt a kört még befejezem – mondtam le sem véve a szemem a horgolásomról.

‒       Oké, de ne felejtsd itt magad! – kérte, miközben elhagyta a szobám.

A kör végén letettem az angyalka fejét. Aztán Shint felvettem az ölemből és áttettem az ágyamra, ahol békésen aludt tovább, mintha semmi sem történt volna. Elmosolyodtam a kis lustaságon. Elhagyva a szobát a fürdőbe mentem kezet mosni. Ezután csatlakoztam apához a konyhában.

‒       Milyen tésztát ennél? – leültem az asztalhoz.

‒       Mákosat.

‒       Oké, akkor mindjárt darálok neked – pattant fel a helyéről.

‒       Hagyd csak, majd én megcsinálom – álltam fel én is.

‒       Ülj vissza! – utasított ellentmondást nem tűrő hangon.

Visszahuppantam a székre. És még nekem vannak hangulat ingadozásaim. Bár, nekem szabad, én várandós vagyok. Szedtem tésztát, amit apa megszórt nekem mákkal. Csendben enni kezdtem.

‒       Beszélni szabad – szólalt meg apu kis idő múlva.

‒       Oké. Ugye tudod, hogy nem vagyok beteg, csak várandós? – nem néztem rá.

‒       Igen, tudok róla.

‒       Akkor mégis miért viselkedsz így? – pillantottam rá.

‒       Csak nem szeretném, ha bármi bajotok lenne – motyogta.

‒       Apa – sóhajtottam fel – Egyszer már végig csináltam, minden rendben lesz – rá mosolyogtam.

‒       Ebben reménykedem, de aggódom.

‒       Ne csináld, ezzel csak be fogod vonzani a rosszat és az most a legkevésbé sem hiányzik – szaladt ki a számon.

‒       Mi történt? – apa aggódó funkcióba kapcsolt.

‒       El kell mondanom Macynek a babát, de fogalmam sincs hogyan – sóhajtottam fel. Mi lesz, ha mérges lesz rám? Nem akarom elveszíteni a barátságát.

‒       Mi ebben olyan nehéz? – értetlenkedett apu.

‒       Macy barátja Harry haverja és bandatársa. Még mindig nem szeretném, ha ő megtudná – magyaráztam.

‒       Ó! – hatásszünetet tartott – Tudom, hogy ezt egyszer már megbeszéltük, de neki is tudnia kellene róla.

‒       Nem – jelentettem ki határozottan.

‒       Emily, miért ragaszkodsz ehhez ennyire? – Nagyon ritkán szólít a nevemen.

Nem válaszoltam. Letettem a villámat és beleittam a vizembe. Kezdtem rosszul lenni.

‒       Elment az étvágyam – felálltam. Apa utánam lépve megfogta a csuklómat.

‒       Beszélj hozzám! Mitől félsz? – elkezdtem sírni. És megint itt tartunk. Azt hittem, kezdek túl lenni ezen.

Apa a csuklómnál fogva maga felé fordított, majd magához húzva átölelt. Én nem csináltam semmit csak tovább sírtam. Ez így nem lesz jó. A kezét a hátamra téve lassan simogatni kezdett. Szorosan átölelve sírtam, összekönnyezve apu felsőjét.

‒       Segíteni szeretnék – mondta.

‒       Tudom – szipogtam.

Elhúzódtam tőle és magamhoz vettem egy csomag százas zsepit. Kifújtam az orrom, aztán letöröltem a sós könnycseppeket. Nagy levegőket véve próbáltam megnyugodni. Visszaültünk az asztalhoz. Apa megfogta a kezem.

‒       Mitől félsz?

‒       Attól, hogyha tudná, akkor sem lenne mellettem. Félek annyira haragszik rám, hogy nem akarna részt venni a gyereke életében sem. Ez pedig borzalmasan fájna – vallottam be.

‒       Értem, amit mondasz, de higgy nekem, én is apa vagyok, tudni szeretne a gyerekéről.

Aznap este későn aludtam el. Apu szavai jártak a fejemben, amiket igyekeztem az agyam leghátsó részébe száműzni.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Pénteken a suliból kilépve a parkolóba sétáltam, ahol Shane várt engem.

‒       Szia! – szálltam be a kocsiba.

‒       Szia, Cicalány! – kicsit kutattam a táskámban, majd elővettem a csokit.

‒       Boldog Mikulást! – mosolyogva adtam át neki a becsomagolt édességet.

‒       Köszönöm – Shane átölelt – Én is készültem ám – egy hasonló mikulást nyújtott át.

‒       Köszi – puszit nyomtam az arcára. Habár, itt nem ünneplik december hatodikát, mi otthon igen, így megtartottuk ezt a szokást és átmentettük ide. Sőt, még Macyt is belevontuk.

‒       Milyen napod volt? – Shany beindította az autót.

‒       Tűrhető – kurta válaszomra felém kapta a tekintetét – Péntek van, már nagyon untam az egészet.

‒       Meg gondolom, várod a bulit is – mosolyodott el.

‒       Igen, de előtte még beavatom Macyt – a gondolattól ismét görcsbe rándult a gyomrom.

‒       Minden rendben lesz – jelentett ki magabiztosan.

Az arcát fürkésztem, míg ő vezetett. Fordított esetben valószínűleg én is ezt mondanám.

Kezdett hányingerem lenni, azonban ez nem a baba miatt volt. Ezt az idegesség okozta.

Hamar megérkeztünk a házunk elé.

‒       Bejössz? – pillantottam rá.

‒       Csak egy kicsit – boldog mosoly kúszott az arcomra, miközben kiszálltunk a kocsiból.

Hűvös volt, de legalább a szél nem fújt, így nem tűnt még hidegebbnek az idő. Bementünk a szobámba, ahol megmutattam neki a kiválasztott pöttyös ruhám.

‒       Ebben így nem látszik a hasad? – nézte a kikészített ruhát, ami a szekrényemen lógott egy vállfán.

‒       Nem – megfogtam a ruha alját – Ennek a szoknya része derék felett kezdődik, így pont eltakarja – magyaráztam.

‒       Miért vettél te annak idején ilyen ruhát?

‒       Nem vettem, kaptam – válaszoltam – De azt hiszem, akörül kaptam, amikor a Tomit vártam – tűnődtem.

‒       Tényleg! A rokonaid hogy vannak?

‒       Jól. Nem rég beszéltem velük. Lehet, hogy karácsony körül haza megyek egy kicsit.

‒       Ők már tudják? – fürkészett kíváncsian.

‒       Nem – ráztam meg a fejem – Személyesen szeretném elmondani nekik, de ha ez az út nem jön össze, akkor is szólni fogok nekik, még az év vége előtt.

‒       Szerinted elmondják Anyudnak? – leültem az ágyamra, mire Shin felugrott hozzám.

‒       Valószínűleg, azonban ez egyáltalán nem érdekel, úgy sem fog megkeresni – kezem a cicám puha szőrébe vezettem. Azonnal dorombolásba kezdett.

‒       És ha mégis?

‒       Hiába jön, nem fogok szóba állni vele. Számomra ő már nincs – jelentettem ki.

‒       Cicalány, ne beszélj ilyeneket, ő mégis csak az Anyád – érvelt.

‒       Nem viselkedett anyához méltón és ezt soha sem fogom tudni megbocsátani neki – magyaráztam. Shane közelebb csúszott hozzám majd átölelt.

‒       Sajnálom – apró puszit nyomott a homlokomra.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Apu hat után egy kicsivel vitt át Macyékhez. A lelkemre kötötte, ha megunom a bulit, legyen akárhány óra, telefonálok neki, és eljön értem. Természetesen megnyugtattam, hogy így lesz.

Apa elhajtott, én pedig becsengettem a barátnőmékhez. Mac nyitott ajtót nagy mosollyal az arcán.

‒       Szia! – öleltem át.

‒       Szia, végre itt vagy, már telefonálni akartam – beinvitált a házba. Feltettem a fogasra a kabátomat, azután barátnőm után sétáltam.

‒       A szüleid itthon vannak? – körbe kémleltem a házban.

‒       Nem, elutaztak a hétvégére pihenni – hallottam Macy hangját a konyha felől.

‒       Ó, de jó nekik – mosolyodtam el – Akkor Niall eljön a hétvégére? – érdeklődtem kedvesen.

‒       Nem – megingatta a fejét – Ez a hétvége nem jó neki – szomorúan sóhajtott. Ó, basszus, ezt most jól megcsináltam. A táskámban kezdtem el kutatni.

‒       Ezt majdnem elfelejtettem. Boldog Mikulást! – átadtam a becsomagolt csokit.

‒       Köszönöm – elvette tőlem – Én is készültem, az enyém bent van a szobámban, mindjárt odaadom, de előbb mondd meg, mivel szeretnél alapozni az estére – Mac szemei izgatottan csillogni kezdtek.

‒       Ömm… előbb beszélni szeretnék veled valamiről – kerültem a tekintetét.

‒       Ó, oké – összeráncolta a homlokát – Menjünk a szobámba? – kérdőn pillantott rám.

‒       Igen – bólintottam.

Barátnőm fogott egy üveget és két poharat, aztán bementünk a szobájába. Ő leült az ágyra, míg én az íróasztala előtti székre.

Szétnéztem az asztalán. Jegyzetek voltak rajta meg egy CD, a srácok új albuma. Biztos jó lett.

‒       Emily – a nevemre felé kaptam a fejem.

‒       Ó, bocs – mély levegőt vettem – Fogalmam sincs, hol kezdjem – vallottam be.

‒       Megpróbálhatnád az elején – vigyorodott el. Úgy érzem, se eleje, se vége nincsen.

‒       Igyál egyet és elmesélem – Macy felhúzta a szemöldökét – Kérlek! – töltött egyet, aztán gyorsan megitta.

‒       Te nem kérsz? – billentette felém az üveget.

‒       Nem – megráztam a fejem – Sajnálom, hogy még nem szóltam róla, de nem szerettem volna, ha hazudnod kellene Niall-nek miattam.

‒       Hazudni neki? Miért? – barátnőm összeráncolta a homlokát.

‒       Mindjárt megérted. Ezt nem tudom finoman közölni, szóval csak egyszerűen kimondom. Kisbabám lesz – képtelen voltam a szemébe nézni. Végre kint van!

‒       Tessék?! – magamon éreztem a tekintetét.

‒       Igen, jól értetted – rá pillantottam. Döbbent volt és erre úgy számítottam is.

‒       De hát… szóval… – idegesen túrt szőke tincsei közé.

‒       Kicsivel vagyok túl a negyedik hónapon, most már van egy pici pocim – felálltam és felhúztam a ruhám szoknya részét. Mac a hasamra függesztette a tekintetét.

‒       Megérinthetem? – kérdezte.

‒       Persze – közelebb léptem hozzá. Óvatosan végig húzta a tenyerét a bőrömön.

‒       Nagyon kemény – állapította meg.

‒       Igen, de ilyennek kell lennie – mondtam. Macy ivott még egy pohárral, míg én visszaengedtem a ruhám.

‒       Ne nézz így rám! – utasított – Olyan rémült vagy.

‒       Igen, mert fogalmam sem volt hogyan reagálsz majd – visszaültem a székre.

‒       Sikeresen sokkoltál – ismerte el.

‒       Bocsánat – motyogtam.

‒       Gondolom, most azt kellene mondanom, hogy túl fiatal vagy és felelőtlen is – szólalt meg.

‒       Ez részben igaz.

‒       Ki tud róla?

‒       Nem túl sokan. A suli igazgatója, a főnökeim, Apa, Shane és persze te – soroltam – Amíg csak lehet, titokban szeretném tartani.

‒       És Harry? – húzta fel a szemöldökét.

‒       Nem szeretném, ha tudna róla.

‒       Rendben – felkaptam a fejem.

‒       Ennyi? – kérdeztem döbbenten.

‒       Gondolom, Apud meg Shane már megpróbáltak meggyőzni.

‒       Igen – bólintottam – De biztosra vettem, azért te is megpróbálod – vallottam be.

‒       Néha én is tudok neked meglepetéseket okozni – mosolyodott el – De mi lesz így a sulival meg a tánccal?

‒       Előbb fogok vizsgázni, egészen pontosan januárban. A táncot pedig addig fogom csinálni, amíg nem okoz gondot a növekvő pocakom – válaszoltam.

‒       Vannak rosszulléteid? – kérdezte.

‒       Igen, sajnos, ezt most sem úsztam meg, de a kicsivel minden a legnagyobb rendben van.

‒       Ennek örülök – mosolyodott el – Mikor tudtad meg?

‒       Nem sokkal azelőtt, hogy összevesztünk Harryvel. El szerettem volna mondani neki, de a veszekedésünk után meggondoltam magam – meséltem.

‒       Apud, hogyan reagált? – kíváncsian fürkészett.

‒       Hát nem bontott pezsgőt. Attól féltem, csalódást okozok neki ezzel – igyekeztem visszanyelni a feltörni készülő könnyeimet – Azt mondta, tudja, nem volt túl jó apa, de most szeretne mellettem állni – magyaráztam – Te nem vagy csalódott, vagy mérges? – félve pillantottam rá.

‒       Dehogyis! Csak meglepődtem – válasza megnyugtatott – Olyan hihetetlen.

‒       Nekem mondod. Nem tudom mi lesz, ha végre itt lesz.

‒       Tudod, milyen lesz, hiszen egyszer már végig csináltad – értetlenkedett.

‒       Most viszont egyedül leszek – néztem rá. Ez hatalmas különbség.

‒       Már hogy lennél?! Mi mindannyian itt vagyunk neked – Macy felhúzott a székről és a karjaiba zárt – Annyi gyerekcsőszöd lesz, amennyit csak akarsz – elnevettem magam.

‒       Szeretlek! – szorosan öleltem magamhoz. Olyan jó, hogy vagy nekem.

‒       Én is szeretlek, Cicalány! – így álltunk már egy ideje, mikor eszembe jutott még valami.

‒       Macy, lenne itt még valami.

‒       Ugye, nem azt akarod mondani, hogy ikrek? – húzódott el tőlem.

‒       Úristen, dehogy! – ingattam meg a fejem – Segítened kellene valahogy kivédeni a mai italozást – barátnőm grimaszolni kezdett.

‒       Mi lenne, ha azt mondanánk, beteg voltál és még szeded a gyógyszereket, amikre nem lehet inni? – egy pillanat erejéig elgondolkoztam.

‒       Oké, legyen ez.

Ha elolvastad, kérlek jelezd :)