Sziasztok!
Remélem, Mindannyian nagyon jól vagytok, és nem szegte kedvetek ez a késő őszre jellemző időjárás. Ilyen időben a legjobb egy forró csokival vagy meleg teával bekuckózni a szobába, és olvasni valamit. Ezt a valamit most én szolgáltatnám a történet folytatása képében. Jó szórakozást a részhez! :)
Utólag is szeretnék nagyon boldog születésnapot kívánni az egyetlen Niall James Horannek! :)
Puszi: Emily
12.07.
~
Emily ~
Nagyon jól éreztem
magam a csajos bulin. Szinte egész este – és éjjel – táncoltunk. Másnap
délelőtt, mikor felkeltem iszonyatos izomláz tanyázott a lábaimban, mégis úgy
éreztem, megérte.
A várandósságom
okozta fáradtság némileg közbe szólt, így hajnal három körül szóltam apának,
azután elköszöntem a lányoktól, akik próbáltak marasztalni. Szerencsére
elfogadták az indokot, amit Macy talált ki az italozásra, nem firtatták
különösebben a dolgot, amiért hálás voltam.
Mac egész este
szemmel tartott, de nem tudtam miért. Bármit megadtam volna, ha beleláthatok a
fejébe.
Apával már túl
voltunk az ebéden, éppen munkába készülődtem. Kikészítettem a ruháimat meg az
esernyőmet is, mivel eléggé borongós volt az idő. A telefonom csipogott párat
az íróasztalomon. Kíváncsian fordultam a készülék felé. Macyben reménykedtem,
de volt egy olyan érzésem, ő még nem heverte ki a bulit. A telefon kijelzőjére
pillantva Shane nevét láttam meg. Mit
akarhat? Megnyitottam az üzenetet.
„Mindjárt ott leszek érted S xx”
Kinéztem az utcára
néző ablakomon. Még nem láttam a kocsit. Átöltöztem, aztán összepakoltam a
holmimat. Mielőtt elhagytam a szobámat, megsimogattam Shint, aki az ágyamon
terpeszkedett. Ittam egy kis vizet a konyhában, ezután apu szobája felé vettem
az irányt. Útközben dudaszót hallottam. Itt
van Shane. Benyitottam apához.
‒
Apu, elmentem dolgozni – ő éppen a ruháit pakolta be a
szekrényekbe.
‒
Rendben, Cicmic – rám mosolygott – Este én fogok menni érted.
‒
Oké – aprót bólintottam – Köszi, szia! – búcsút intettem és
kifordultam a szobából.
Sietve elhagytam a
házat. Kint az arcomba csapott a hűvös szél. Összébb húztam magamon a kabátomat
és az autóhoz sétáltam. Miután beszálltam, öleléssel köszöntöttem Shane-t. Ahogy
elhúzódtam tőle, feltűnően végig mért tetőtől talpig.
‒
Mi az? – összeráncoltam a homlokom.
‒
Nem volt jó a buli? – kérdéssel felelt a kérdésre,
miközben beindította a motort.
‒
Miből gondolod? – húztam fel a szemöldököm.
‒
Nem tűnsz nyúzottnak, tehát hamar
haza jöttél –
magyarázta.
‒
Tetszik a gondolkodásmódod, de most
tévedsz –
vigyorodtam el – Sok festék van rajtam.
‒
Na, ne már! – jobb kezének mutató ujjával
megpróbált letörölni valamennyit az arcomról.
‒
Ááá, ne! – sikítva próbáltam elhajolni
tőle, mire ő kinevetett engem. A kezét visszatette a kormányra és
kikanyarodtunk az útra.
‒
Elmeséled, milyen volt? – kérdezte az utat figyelve.
‒
Hát, persze! Szuper volt. Egész
este táncoltunk. Hajnal három körül eljöttem, nagyon fáradt voltam – hangom szomorúan csengett.
‒
Fáradt? – kérdezett vissza.
‒
Aha – bólintottam – A baba fáradékonnyá tesz – tettem
hozzá.
‒
De egyébként jól vagy? – aggódva pillantott rám.
‒
Igen, persze, csak emiatt sűrűbben
kell pihennem –
lazán válaszoltam, hátha ezzel meg tudom őt győzni.
‒
Nem kellene ennyi mindent csinálnod – óvatosan beszélt.
‒
Tudom – kinéztem az ablakon – A sulit meg a táncot januárban befejezem,
ezzel még nem tudom, mi lesz – magyaráztam.
‒
Elmondtad már Macynek? – szólalt meg hirtelen.
‒
Igen – bólintottam.
‒
És? – kíváncsian felhúzta a
szemöldökét.
‒
Egészen jól fogadta – elmosolyodtam, miközben
megálltunk a szórakozóhely előtt.
‒
Biztos voltam benne, hogy így lesz – szája mosolyra görbült. Én csak reménykedtem benne.
‒
Igen, te tudtad – sóhajtottam fel.
‒
Hallhatnám ezt még egyszer? – vigyorodott el.
‒
Nem – szúrósan pillantottam rá.
‒
Hagyd ezt a kamu mérges arcot, nem
áll jól – adta a
tudtomra. Túl jól ismer engem.
‒
Kösz, hogy elhoztál – megfogtam a táskámat és az ajtó
nyitóhoz nyúltam.
‒
Szívesen, vigyázz magadra! – kérte, míg kiszálltam a
kocsiból.
‒
Te is – becsuktam az ajtót, aztán
intettem neki.
Elindultam a
szórakozóhely felé, közben végig magamon éreztem a tekintetét. Mi lenne, ha még tudná is?
Ma Aprillel meg
Daviddel dolgoztam együtt. Hála a sminknek, nekik fel sem tűnt, hogy nem
aludtam ki magam.
Ma kevesen voltak,
ezért amikor csak ültünk és néztünk egymásra, majd leragadtak a szemeim.
‒
Emily – a nevemre felkaptam a fejem.
‒
Tessék? – néztem Aprilre.
‒
Nem aludtál jól? Nagyon fáradtnak
tűnsz – hangjából
kicsengett az aggódás.
‒
Nem – megráztam a fejem – Bulizni voltunk a csajokkal –
elmosolyodtam.
‒
Ó – kolléganőm szemei felcsillantak – Találkoztál valami jó pasival? –
elnevettem magam.
‒
Nem. Összeverődve voltunk a
lányokkal, ilyenkor nagyon ritkán szólít meg minket józan srác – magyaráztam. Részeg pasi mindig jön. A pia bátorrá teszi
az embereket, csak ilyenkor már olyan a viselkedésük, hogy inkább nem akarsz
ismerkedni velük.
‒
Ilyen a mi formánk – April elkámpicsorodott.
‒
Sokszor buliztok együtt? – figyeltem fel David hangjára.
‒
Hát, igyekszünk rendszeresen
összejönni. A baráti társaságunknak van egy háza, ott sűrűn összejövünk – válaszoltam, miközben emlékképek
úsztak be az elmémbe a régi bulijainkról.
‒
Várj, van egy házatok? – Dav eltátotta a száját.
‒
Nem egészen. A ház az egyik
csapattag szüleié. Ha bulizni szeretnénk vagy csak simán együtt lenni,
megkapjuk. Így tudják, hol vagyunk, és nem idegeskednek miattunk – magyaráztam.
‒
Sajnálom, hogy a mi szüleink nem
így gondolkoznak –
mondta csalódottan April. Mosoly kúszott az arcomra. Hát igen, sokan irigykednek ránk.
‒
Emily, már meg akartam kérdezni
korábban is, te nem vagy angol, igaz?
– Dav kíváncsian fürkészett.
‒
A beszédem árul el? – pillantottam rá.
‒
Igen, néhány szónál észrevehető – helyeselt, míg az előtte lévő
pohárért nyúlt.
‒
Csak részben vagyok angol Apa
jóvoltából és nem itt születtem, nyolc éves voltam, mikor idejöttünk – mondtam.
‒
Miért költöztetek ide? – kérdezte a szőke hajú lány. Kék
szemei kíváncsiságot tükröztek.
‒
Apa jó álláslehetőséget kapott – válaszoltam.
‒
Nem volt rossz? – a fekete hajú fiú tekintetét rám
emelte.
‒
Eleinte nagyon. Folyton honvágyam
volt. Haza akartam menni, oda, ahol mindenkit ismerek, rendesen beszélem a
nyelvet. Aztán ahogy telt az idő, megszoktuk. Itt is szereztem barátokat és
minden nyarat otthon töltöttem –
kinyílt az ajtó és besétált néhány hasonló életkorú srác.
‒
Vissza a munkához – April felvette a legszebb
mosolyát.
Nyolc nappal később
Tegnap munka előtt bekevertem
a mézeskalácstésztát. A hűtőben való pihentetés után készen állt arra, hogy
kinyújtsam és kiszaggassam a tésztát. Nagyjából fél órája kivettem a tésztát és
a radiátorhoz tettem, hogy átmelegedjen, és formázható legyen.
Nem akartam még
elkezdeni. Macyt vártam, szeretett volna segíteni nekem. Apa a nappaliban tévézett,
várta a mosás végét. Motorzajt hallottam odakintről. Kinéztem az ablakon. Szőke
barátnőm lendületesen kivágta a kocsi ajtót, majd a táskáját megragadva kiszállt.
Látványára elmosolyodtam. Átsétáltam az előszobába. Kinyitottam az ajtót, még
mielőtt odaért volna.
‒
Szia! – integettem közeledő alakjának.
Úgy tűnt, kicsit mérges valami miatt, de amint meglátott elkezdett mosolyogni.
‒
Szia, Cicalány! – meleg ölelésbe zárt. Hideg volt
odakint, ezért befelé húztam őt. – Ne
haragudj, amiért késtem – becsukta a bejárati ajtót maga mögött.
‒
Semmi baj, így legalább biztos
nyújtható lesz a tészta
– mosolyogtam rá.
Mac levette a
kabátját, azután köszönt apunak, míg én visszasétáltam a konyhába. A tésztát
elvettem a radiátorról és áttettem a nyújtódeszkára.
‒
Mit segítsek? – vidáman közeledett felém.
‒
Szétszedem négy részre, aztán
egyesével kinyújthatjuk őket
– válaszoltam kivéve egy kést a fiókból.
‒
Rendben – lisztbe mártottam a kést, és
négy részre vágtam. Beliszteztem a konyhaasztalon lévő nyújtódeszkát, majd a
nyújtófát is, amit Macy felé nyújtottam.
‒
Elkezdenéd? – pillantottam rá.
‒
Persze! – elvette tőlem, de le is rakta és
a mosogatóhoz lépett, ahol megmosta a kezeit – Kapok egy kötényt? – követtem a pillantását, ami a rajtam lévő
rózsa mintás kötényen volt.
‒
Hát, persze – az egyik szekrényhez léptem,
majd kutatni kezdtem benne. Elővettem egy csíkos darabot. – Ez jó lesz? – kérdeztem feltartva az
anyagot.
‒
Tökéletes – boldogan válaszolt, ahogy
kivette a kezemből.
Barátnőm belebújt a
köténybe, aztán az asztalhoz fordulva nyújtani kezdett. Az egyik széket
odatettem a szekrényhez. Felálltam rá, és a szekrény tetejéről levettem egy
kisebb dobozt, amiben a formák voltak.
‒
Te mi a jó eget csinálsz?! – Macy rám kiabált, mire
ijedtemben eldobtam a dobozt, ami halk puffanással ért földet.
‒
Megkerestem a formákat – néztem rá.
‒
Azonnal gyere le a székről! – utasított ellentmondást nem
tűrően – Mi lesz, ha leesel és
komolyabban megsérültök? – ugrott nekem.
‒
Macy, kérlek, nyugodj meg! – mondtam, ahogy lemásztam a
székről.
‒
Teljesen nyugodt vagyok – jelentette ki.
‒
Hát, nem úgy nézel ki – jegyeztem meg – Várandós vagyok, nem beteg, felállhatok a
székre, pont ugyanúgy, mint máskor is – tekintetünk találkozott. Szemei
meglágyultak.
‒
Tudom, de ha leesel, nem csak te
sérülsz meg. Azért vagyok itt, hogy segítsek neked, akkor engedd, és ne sodord
veszélybe magad és a kisbabádat
– közelebb lépve hozzám kezét a köténnyel fedett pocakomhoz érintette,
nyomatékosításként. Lenéztem a kezére. Könnybe lábadt a szeme.
‒
Rendben – lassan bólintva megtöröltem a
szemeimet. Szőke barátnőm szoros ölelésbe zárt.
‒
Nagyon szeretlek! – suttogta.
‒
Én is szeretlek – motyogtam a hajába. Így álltunk
már egy ideje, amikor tekintetem az órára tévedt a falon. – Basszus! – elhúzódtam tőle – Siessünk, sose leszünk kész – összeütöttem
a tenyereimet.
Három tepsink volt,
mindegyiket befogtuk a munkába. Macyvel ketten gyorsan haladtunk a figurák
kiszaggatásával. A sütőpapírral kibélelt tepsibe tettük őket. Miután az első
adag megsült, mézeskalács illat öntötte el a konyhát. Ettől egyből karácsonyi
hangulatom lett.
Míg készítettük a
mézeseket, beszélgettünk. Szóba jött a baba. Szerencsére a rosszulléteim egyre
kevesebbszer jelentkeztek. A második trimeszter közepén jártam és úgy tűnt,
ezek a dolgok el fognak múlni. Beszéltem Macynek a közelgő ultrahangról,
ugyanis szerdán kellett mennem a következő vizsgálatra. Barátnőm nagyon
izgatott lett. Felajánlotta, hogy elkísér engem, de én ezt a lehető
legkedvesebben visszautasítottam. Furcsa lett volna, furább, mint egyedül
menni. Mac izgatottsága nem hagyott alább.
‒
Mikor lehet majd tudni, milyen nemű lesz? – kérdezte egy mézeskalácsember
kiszaggatása közben.
‒
Igazából, ha úgy feküdne, akkor már
lehetne látni, de a húsz hetes 4D ultrahangon szokták megmondani, ha kérjük – válaszoltam egy angyalkát a
tepsibe rakva.
‒
És mikor mész ilyen vizsgálatra? – faggatott tovább.
‒
Majd januárban – hátra fordultam a sütőhöz. A
benne lévő tepsiben a figurák kezdtek szépen barnulni.
‒
Januárban mikor? – kék szemeivel kíváncsian figyelt
engem.
‒
Azt hiszem, harmadikán, de meg kell
néznem a füzetemben
– visszaléptem az asztalhoz és elrendezgettem a sütőpapíron lévő nyers tészta
figurákat.
‒
Szóval az újév elején már tudni
fogjuk milyen nemű a kis babád
– barátnőm összegezte az elhangzottakat.
‒
Igazából nem – felém kapta a fejét – Nem szeretném tudni a nemét –
folytattam, kerülve a tekintetét.
‒
Javíts ki, ha tévednék, de az
unokatestvérednél is így indult és nem lett jó vége – ráncolta a homlokát.
‒
Igen, tudom, akkor viszont biztos
voltam benne, hogy kislány lesz, most pedig nem érzek semmit – magyaráztam.
‒
Ez eléggé furcsa, hiszen ő a te
kisbabád.
‒
Igen, én sem értem – vallottam be.
Barátnőm mögém
pillantott, aztán elvitte az egyik sütésre váró tepsit az asztalról. Feltette a
tűzhelyre, utána kinyitotta a sütő ajtaját és kivette a már elkészült mézeskalácsokat.
A két tepsi helyet cserélt. A kész sütiket a virsli kiszedővel a többi közé
tettük egy nagy tálba. Ezután én kinyújtottam még egy adag tésztát és kezdtük
elölről a szaggatást. Sorra készültek a házak, angyalkák, fenyőfák, szívek,
cukorrudak, harangok, meg egyéb karácsonyi motívumok. Ahogy sültek a sütik,
egyre kevesebb hely lett a konyhában.
‒
Öööm, Cicalány?
‒
Tessék? – pillantottam rá.
‒
Tíz adagot már megsütöttünk és még
mindig van tészta. A fél városnak mi sütünk? – elnevettem magam.
‒
Természetesen nem – ráztam meg a fejem – Viszek az árvaházba és a rokonaimnak is.
‒
Haza mentek Magyarországra az
ünnepekre? –
kíváncsian fürkészett.
‒
Csak én megyek. Karácsony másnapján
indulok, és huszonnyolcadikán már jövök is haza – meséltem boldogan. Hiányoznak az otthoniak.
‒
Shane is veled megy? – beletette a kiszaggatott
figurákat a tepsibe.
‒
Még nem mondtam neki, de szerintem
ők haza mennek karácsonyozni
– válaszoltam tovább szaggatva a tésztát.
‒
Szóltál már nekik a piciről? – Mac óvatosan rám pillantott.
‒
Még nem – megingattam a fejem – Jó párszor beszéltem velük mióta tudom, de
egyszerűen nem tudnám telefonon közölni velük. Részben ezért is megyek haza,
hogy elmondjam nekik – míg beszéltem kezem önkéntelenül a pocakomra
simítottam. Már feltűnő volt a hasam,
szinte napról napra jobban látszott.
‒
Szerinted meglepődnek?
‒
Biztos – elmosolyodtam – Ők is tudtak Harryről, a hírek nem kerülték
el őket, ezért nem hiszem, hogy megkérdezik, kitől van, de biztos meglepettek
lesznek – hangosan gondolkoztam.
‒
Hogy álltok lányok? Kell segítség? – apa – a délután folyamán nem
először – besétált hozzánk.
‒
Egészen jól – mosolyogtam rá – Köszönjük, most nem tudsz segíteni –
körülnéztem a konyhában.
Olyan volt, mint egy
csatatér. Apu elindult az egyik tál kész mézeskalácsok felé. Macyvel szinte
egyszerre léptünk oda.
‒
Még nem szabad! – egyszerre szóltunk rá és
helyeztük biztonságba a sütiket. Apa sértődötten visszavonult.
‒
Tisztára, mint Niall – nevetett fel Macy, mire én is
elmosolyodtam, amint megjelent előttem a kis Manó mosolygós arca.
‒
Niall hogy van? – kérdeztem hirtelen.
‒
Jól, most eléggé elfoglaltak, album
népszerűsítés, fellépések, próbák
– sorolta kissé szomorúan – Nem sokat
tudunk beszélgetni.
‒
Nem csinálják örökké, biztos lesz
lehetőségetek találkozni
– biztatóan megsimítottam a karját – Mondjuk
karácsonykor?
‒
Huszonhatodikán a családjával
karácsonyozunk, viszont az kicsit más jellegű találkozás lesz, mint, amit én
szeretnék –
magyarázta sejtelmesen.
‒
Macy Elsa Johnson! – játékosan megütöttem a karját,
miközben mindkettőnk arcán egy-egy vigyor formálódott.
‒
Oké, beszéljünk másról – szólalt meg nevetve – Mi van Simonnal? – Sejtettem, hogy ezt nem úszom meg.
‒
Egy hete vasárnap együtt dolgoztunk – válaszoltam.
‒
És? – barátnőm felhúzta a szemöldökét.
‒
Nem történt semmi. Amúgy, idén már
nem is fogok együtt dolgozni vele
– Mac láthatóan megkönnyebbült és ezzel nem volt egyedül.
‒
Ez jó hír – állapította meg – Tényleg nem szeretnéd abbahagyni ezt? –
kíváncsian fürkészett.
‒
Egyelőre még nem – Hagyjuk ezt a témát. Kivettem a következő megsült adagot, azután
betettem a nyers figurákat. Az asztalra néztem. – Szerintem, nagyjából kettő tepsivel lesz még.
‒
Csináljam a cukormázat? – kérdezte.
‒
Igen, ami kihűlt, azt el is lehet
kezdeni díszíteni
– válaszoltam, amíg kivettem a cukormázas fecskendőt és a hozzátartozó díszítő
fejeket a szekrényből – Tessék –
letettem a barátnőm elé, aki azt nézte éppen, miből mennyi kell a mázhoz.
‒
Köszi – a hűtőhöz sétált, ahonnan kivett
két tojást.
‒
Nincs mit – a kész sütiket beletettem a
tálba.
Azokat, amik már
kihűltek, elkezdtem az asztalon sorba rakni.
‒ Már csak a mosogatás van hátra – néztem végig az elkészült
mézeskalácsokon – Szerintem, gyönyörűek
lettek – izgatottság futott végig rajtam, ahogy a gyerekekre gondoltam,
akik meg fogják kapni őket.
‒
Szinte bűn lenne megenni – tekintetét rávezette a sütikre.
‒
Itt maradsz éjszakára? – kipillantottam az ablakon,
odakint teljes volt a sötétség.
‒
Nem – megrázta a fejét.
‒
Fáradt vagy, nem szeretném, ha így
vezetnél –
hangomból kicsengett az aggódás.
‒
Nem, holnap suliba kell mennem – levette a kötényt magáról.
‒
Holnap nincs első órád, nem kell
sietned reggel, kérlek!
– próbáltam meggyőzni.
‒
Rendben – Macy fáradtan sóhajtva megadta
magát.
‒ Kezd el a fürdést, én addig itt
rendet rakok, majd holnap elmosogatok
– elkezdtem felhalmozni a csetrest a mosogató körül.
‒
Oké. Kivehetem a szekrényedből,
amire szükségem van?
– éreztem a tekintetét magamon.
‒
Persze, szolgáld ki magad nyugodtan – fordultam hátra.
‒
Köszi – barátnőm elmosolyodott, azután
kifelé indult a konyhából.
Összeraktam a
csetrest, aztán bementem a szobámba. Adtam enni Shinnek és cseréltem vizet a
tálkájában. Ezután megágyaztam. A holnapra kellő cuccaimat összekészítettem és
a székemre pakoltam. Készítettem ki ruhát is. Éppen végeztem mindennel, mikor
Mac szőke kobakja megjelent a szobámban.
‒
Mehetsz – végig néztem rajta. Furcsán
festett az én egyik hálóingemben.
Felkaptam a
pizsamámat, majd a fürdő felé vettem az irányt. Gyorsan lezuhanyoztam, nem
maradt erőm áztató fürdőt venni. A konyhából hoztam be magunknak vizet. Mire
visszamentem a szobámba, Macy már aludt. Shin a takarón feküdt. Óvatosan
bebújtam a takaró alá és a cicámat simogatva hamar elnyomott az álom.
Ha elolvastad, kérlek jelezd :)