2.évad 37.rész - kezdj el randizni

Sziasztok!

Azt se tudom hol kezdjem. Először is szeretnék Mindenkinek sikerekben gazdag boldog új évet kívánni! :)
Másodszor szeretném megköszönni a kitartásotokat, örömmel jelentem, hogy decemberben megszereztem a bizonyítványomat. Ez azt jelenti, hogy megint van szabadidőm és nagyon szeretnék visszatérni a havi 1-1 részre mindkét blogomon, remélem, sikerülni fog :)
Nem szaporítom tovább a szót, akkor idén utoljára: Jó szórakozást a történet folytatásához! :)
Utólag is szeretnék nagyon boldog szülinapot kívánni az egyetlen Louis William Tomlinsonnak! :)

Puszi: Emily

01.18.

~ Emily ~

Reggel időben keltem fel, míg munkába kellett mennem, tanulni szerettem volna. Még nem kaptuk meg az eredményeket, ami nagyon aggasztott, főleg mert mindenki azt kérdezgette, tudom-e már.

Reggeli után visszavackoltam az ágyamba és a tételeimnek szenteltem a figyelmemet. Nehéz volt koncentrálni, folyton az eredmény járt a fejemben. A francba az egésszel!

Előkerestem pár CD-t és halkan elindítottam aláfestő zene gyanánt. Az ötletem bevált, némileg könnyebben tudtam figyelni. A zene azt is elnyomta, hogy apu fel-alá járkált a házban, nem akartam tudni, mit csinál, azonban volt egy olyan érzésem hamarosan megtudom.

Dél körül apu bejött a szobámba:

‒       Szia, Cicmic, gyere ebédelni – csak a fejét dugta be a szobába.

‒       Mindjárt Apa – válaszoltam arrébb tolva a tételeimet.

Lassan másztam ki az ágyból, a jobb lábam teljesen elzsibbadt, óvatosan próbáltam ráállni, mire még a görcs is megfogta. Hát ez pompás!

‒       Jössz már? – hallottam apu türelmetlen hangját.

‒       Begörcsölt a lábam – kiabáltam.

‒       Micsoda? – rémülten rohant be a hálómba. Döbbenten néztem rá.

‒       A lábam begörcsölt – ismételtem el – Mit értettél? – kérdeztem zavartan.

‒       Csak a görcsöt értettem – megkönnyebbülten sóhajtott fel.

‒       Apa, még négy hónap, az nagyon korai lenne – emlékeztettem.

‒       Tudom, de a vizsgák miatt ideges vagy és… és… – kereste a szavakat.

‒       Apa, kérlek, nyugodj meg, nem lesz semmi baj – megfogtam a kezét – Kevesebb, mint két hét és vége lesz – nyugtattam mindkettőnket.

‒       Tisztában vagyok vele, de attól még aggódom – magyarázta.

‒       Nem kell, ez csak a ráncaid számának növelését segíti elő, semmi mást – tájékoztattam.

‒       Ne vitatkozzunk, látom ez is csak idegesít – szólalt meg ökölbe szorított kezem láttán.

‒       Na, végre valamiben egyetértünk – megnyomkodtam a jobb lábam, próbáltam normálisan rálépni.

‒       Jobb már? – kérdezte felém lépve.

‒       Kezdi elengedni – válaszoltam.

‒       Szeded a magnéziumot? – pillantott rám.

‒       Igen, ezért is vagyok most nagyon zabos – mondtam. Annyi vacak vitamint eszek, de úgy tűnik hiába.

‒       Jól van Kicsim, ez néha előfordul – apa próbált vigasztalni – Ha az egész súlyodat ráterheled, hamarabb elengedi – tanácsolta. Hallgattam rá és igaza lett, gyorsan visszakaptam a lábam.

‒       Oké, most már jó – mosolyogtam rá.

‒       Tanulás közben több sétálós szünetet kellene tartanod, akkor nem állna be így – mondta, miközben átsétáltunk a konyhába.

‒       Az lehet több szempontból is jó lenne – helyeseltem.

Ebéd után összepakoltam, majd megnéztem megkaptam-e már az eredményt. Megint többen is kérdezték, tudok-e már valamit. Nem válaszoltam rájuk, csak dühömben ki tweeteltem:

„Még nem, hagyjatok már békén!!!”

A táskámba beletettem a telefonom, a kulcsaimat meg a tárcámat, majd megindultam az előszobába.

‒       Elmentem dolgozni, szia! – kiabáltam.

‒       Oké, este megyek érted – válaszolta.

‒       Rendben, köszi, szeretlek! – belebújtam a kabátomba.

‒       Én is szeretlek! Vigyázz magadra! – hallottam apu szavait.

Kiléptem a házból és egyből megborzongtam. Odakint csípős, hideg szél fújt, eléggé barátságtalan időjárás uralkodott. Sietősen szedtem a lábaimat, ugyanis, elnéztem az időt és késésben voltam. Ma Lily meg David dolgozott még rajtam kívül. Amikor megérkeztem, a szórakozóhely teljesen üres volt, már azt hittem, ma valamiért zárva vagyunk, de utána megláttam Lilyt a pultnál.

‒       Szia! – kedves mosolyt küldtem felé.

‒       Szia, Emily! – viszonozta gesztusomat, amíg elhaladtam mellette.

Az öltözőben levettem a kabátomat és felkötöttem a kötényemet, ami rám simult, így teljesen kiemelve a pocakomat. Lassan lehetne pocakos fotózást csinálni. Macy vagy Shane tuti szívesen vállalná, de lehet nézegethetnék hivatásos fotósokat is.

Kisétáltam Lilyhez a pult mögé.

‒       Ma ilyen nyugodt napunk lesz? – kérdeztem felé pillantva.

‒       Egyáltalán nem bánnám, ha így maradna – sóhajtott fel, nagyon fáradtnak tűnt.

‒       Történt valami? – aggódva kérdeztem.

‒       A kisfiam beteg, fél éjszaka fent voltam vele – válaszolta fáradtan.

‒       Ó, sajnálom – fájdalmas grimaszba rándult az arcom – Valami vírus? – érdeklődtem.

‒       Nem tudom – megrázta a fejét – A párom elvileg ma elvitte orvoshoz – magyarázta.

‒       Miért nem hívod fel? Megnyugodnál, ha tudnád, mi baja van – tanácsoltam.

‒       David boltba ment, ha visszajön, telefonálok egyet – mondta.

‒       Oké, már kérdezni akartam merre van – szólaltam meg.

‒       És te hogy vagy? – váltott témát.

‒       Jól, köszönöm – mosolyogtam rá.

‒       Tudod, kit etess ezzel, fáradt vagyok, de azért annyira nem, hogy ne lássam mennyire feszült vagy – adta a tudtomra.

‒       Még nem tudom a vizsga eredményét – sóhajtottam fel. Kezdek megőrülni, azt ígérték, még a hét vége előtt meg lesz, hát rohadtul nem.

‒       Ne aggódj, biztos meg van, csak tanulj a szóbelire magabiztosan – kinyílt az ajtó és bejött rajta David.

‒       Sziasztok! – négy szatyorral a kezében közelített felénk.

‒       Szia! Nagy bevásárlást csináltál? – kérdeztem a szatyrait vizslatva.

‒       Valami olyasmi – nevetett – Kevesen voltak, gondoltam megejtem a vásárlást – hátra ment az öltözőbe.

‒       Menj telefonálni – pillantottam barna hajú munkatársamra – Ha jön valaki, majd én kezelésbe veszem – vigyorogtam.

Apró mosoly jelent meg az arcán, azután eltűnt hátul. Dav hamarosan csatlakozott hozzám.

‒       Mesélj valamit! – kértem, leülve az egyik székre.

‒       Inkább te! Vasárnap együtt dolgoztatok Simonnal, hogy ment? – kíváncsian fürkészett.

‒       Szerintem a köszönésen kívül nem is beszéltünk – gondoltam végig.

‒       Helyes – fenyegetően felemelte az öklét.

‒       Nyugi, David, tépj egy sorszámot, nem te vagy az egyetlen, aki miattam meg akarja verni – tájékoztattam.

‒       Nocsak, hány ilyen jó csávó van a közeledben? – húzta fel a szemöldökét.

‒       Most mit mondjak, szerencsés vagyok – vigyorogtam felállva a székemről – Megyek mosogatni.

Nem sok minden várt rám a mosogatóban. Vizet engedtem, aztán kesztyűt húztam és megtisztítottam őket. Míg ezt csináltam, láttam barna hajú kolléganőmet visszafelé sétálni. Miután végeztem, kimentem a mosdóba. Onnan az öltözőbe sétáltam, megnéztem, kaptam-e már valamit. Egy e-mail várt az egyik tanárunktól. Az állt benne, hogy nyugodtan aludhatok, minden vizsgám sikerült. Hát, ez két nappal korábban is jöhetett volna. Mély sóhaj hagyta el az ajkaimat. Ma éjszaka be kell pótolnom az alvást. Gyorsan írtam Macynek, Shane-nek, apunak és Zaynnek is. Visszamentem a többiekhez, még mindig üres volt a kóceráj.

‒       Sikerült! – újságoltam boldogan. Végre valami jó is történt.

‒       Ugye megmondtam, gratulálok! – zöld szemű munkatársam átölelt.

‒       Köszi – viszonoztam a gesztusát.

‒       Gratulálok, de mihez is? – kérdezte Dav zavartan.

‒       Sikerültek az írásbeli vizsgáim – mosolyogtam rá.

‒       Ó, akkor vége van? – érdeklődött.

‒       Még nincs, de már csak a szóbeli van hátra – válaszoltam. Egy dolog kipipálva.

‒       Mikor lesz? – pillantott rám kíváncsian.

‒       Két hét múlva szerdán – Túl hamar vagy túl későn, attól függ, honnan nézzük.

‒       Majd szorítunk – ígérte meg Lily.

‒       Köszi – Ez kedves. – Mi van a kisfiaddal? – jutott hirtelen az eszembe.

‒       Már jobban van – válaszolta megkönnyebbülve.

‒       Az szuper – végszóra kinyílt az ajtó és belépett egy csapat fiatal.

‒       Végre van valamit csinálni – állt fel az egyetlen pasi közülünk.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Egy nagyon nyugis nap után mégis álmosan hagytam el a munkahelyemet. Apa autója a közeli lámpa fényében állt, odasiettem hozzá.

‒       Szia!

‒       Szia, Cicmic! Gratulálok – felém hajolva puszit nyomott az arcomra.

‒       Köszi, Apu! – átöleltem.

‒       Menjünk valahova ünnepelni? – kérdezte miközben elindultunk.

‒       Nem, majd ha a bizonyítvány a kezemben lesz – válaszomtól kicsit csalódott lett – De azért köszi – puszit nyomtam az arcára, mire elmosolyodott.

Szerencsére gyorsan hazaértünk a jó meleg házba.

‒       Mit ennél vacsorára? – kérdezte apu, míg kibújt a kabátjából.

‒       Amíg megfürdök, melegítenél nekem az ebédről maradt levesből? – pillantottam rá.

‒       Persze – mosolygott rám.

A fürdőszoba felé menet feltűnt, mi volt a reggeli zajok forrása. Apa teljesen átrendezte a nappalit. Az egyik nagynéném is állandóan átrendezi a házukat, szerintem ez nem normális dolog. Sietve megfürödtem, azután csatlakoztam apuhoz a konyhában.

‒       Jó étvágyat! – csendben megvacsoráztunk, de kénytelen voltam megtörni az idillt.

‒       Apu, miért rendezted át a nappalit? – kérdeztem.

‒       Nem tetszik? – szemeiben aggodalom ült.

‒       Szép, de szerintem az előzőnek sem volt semmi baja – válaszoltam diplomatikusan.

‒       Oké, szóval ne álljak lakberendezőnek – mondta sértődötten.

‒       Én nem ezt mondtam – védekeztem – Azért rendezed át a házat, mert unatkozol? – halkan kérdeztem. Elsőre dühös arckifejezést vett fel, azt hittem kiabálni fog. Utána némileg meglágyult az arca, lehajtotta a fejét.

‒       Lehet – motyogta.

‒       Apu – a kezéért nyúltam – Ha egyedül érzed magad, nyugodtan kezdj el randizni – a szemeibe bámultam – Őszintén nem zavarna, tényleg, szeretném, ha boldog lennél – győzködtem.

‒       Biztos? – felhúzta a szemöldökét.

‒       Igen – bólintottam megerősítésként – De azért nem szeretném, ha minden héten más nőt hoznál haza bemutatni – tettem hozzá komolyan.

‒       Minden második héten? – vigyorodott el.

‒       Apa! – szóltam rá hangosan.

‒       Jól van, nyugi – mosolygott rám. Ásítottam egy nagyot.

‒       Azt hiszem, megyek aludni – felálltam és megfogtam a tányéromat.

‒       Add ide, elteszem én – a kezét nyújtotta.

‒       Nem kell, várandós vagyok, nem beteg – forgattam meg a szemeimet.

A mosogatóba tettem a tányért meg a kanalat. Visszafordultam apához, aki sértettnek tűnt.

‒       Most mi a baj? – sóhajtottam fel.

‒       Nem azért akarok segíteni, mert az unokámat várod, hanem mert a lányom vagy – magyarázta.

‒       Tudod milyen vagyok, ha segítség kell, kérni fogom – adtam a tudtára.

‒       Igen, tudom – halványan rám mosolygott.

Vizet öntöttem a poharamba, aztán a szobám felé indultam.

‒       Jó éjt!

‒       Jó éjt, Cicmic! – félúton hallottam a hangját.

Letettem a poharat az éjjeliszekrényre, és elővettem a telefonomat. Mindenki válaszolt, még Macy is, pedig ő Niall-lel van. Zayn arról érdeklődött felhívhat-e. Lefekvés előtt válaszoltam neki:

„Szia! Holnap keresni foglak, ha úgy neked is jó E”

Letettem a készüléket, és végre lefeküdtem aludni.

~ Macy ~

Pénteken az utolsó órámról elkéretőztem, és sietve indultam Manómhoz. Egy kisebb bőröndnyi cuccal érkeztem hozzá, már alig vártam, hogy nála legyek.

Anyával Em tanácsára nem beszéltem. Szerencsére anyu nem hozta fel többet a dolgot, de még tegnap is mérges volt, mikor elköszöntem tőle. Egyáltalán nem szeretem, amikor így viselkedik. Az agyam leghátsó részébe száműztem az ezzel kapcsolatos gondolataimat, egyáltalán nem akartam a szuper hétvégénket ezzel elrontani. Főleg, mert nagyon úgy tűnt valami más alááshatja a szép hétvégénket.

Megálltam Ni háza előtt, a kapu nem volt nyitva, ezért felhívtam.

‒       Szia, beengedsz? – érdeklődtem.

‒       Szia, Édes! Igen, csak egy pillanat – valami neszezés jött a vonal túlsó oldaláról. A kapu lassan kinyílt.

‒       Köszi – bontottam a vonalat, majd szépen begurultam a kertjébe.

A háza épp olyan szép volt, mint emlékeztem rá. Kiszálltam és kicincáltam a kocsiból a bőröndöt meg a kis táskámat. A teraszon összefutottam Manómmal.

‒       Szia! – csókot váltottunk – Hamarabb jöttél – jegyezte meg.

‒       Igen, az utolsó órámról elkéretőztem – mondtam, míg elvette tőlem a bőröndömet. Megcsóválta a fejét. – Mi a baj? – pillantottam rá értetlenkedve.

‒       Nem szeretem, ha miattam lógsz – válaszolta.

‒       Nem fontos óra, nyugodj meg – magyaráztam.

‒       Oké, de ha megbuksz, ne nekem panaszkodj – mondta befelé menet.

‒       Ha éppen tudni akarod, minden vizsgám meglett – szólaltam meg kissé sértetten.

‒       Ügyes vagy! – váratlanul hátra fordult és megcsókolt, ezzel eloszlatva minden haragom – Mit szeretnél ma csinálni? – a bőröndömet a nappaliban tette le, de én még mindig az előszobában álltam. A kabátomat felakasztottam a fogasra.

‒       Niall – szóltam neki.

‒       Igen – a feje megjelent az ajtóban. A kezemmel magamhoz intettem. – Mi a gond? – karjaival átölelt.

‒       Nem tudom mit terveztél, de szombat estére vagy vasárnap reggelre meg kellene jönnie… – nem vittem le a hangsúlyt, csak elléptem tőle és felnéztem az arcára.

‒       A… az? – zavart arckifejezéssel méregetett engem.

‒       Igen – elhúztam a számat – Bocsi, amikor szóltál, elfelejtettem utána számolni – kezdtem szabadkozni.

‒       Ne, nincs semmi baj – megrázta a fejét – Ez nem olyan dolog, amit irányítani tudunk.

‒       Szeretlek! – lehúztam egy csókra.

Meglepetésemre nem vált el tőlem, végig csókolta az állam vonalát, majd a nyakamat is, amitől kuncogni kezdtem.

‒       Hé, értem, hogy változik a terv, de az előszobát azért elhagyhatjuk – húzódtam el tőle.

‒       Oké – huncut vigyor terült szét az arcán – Kérsz valamit előtte?

‒       Igen, szomjas vagyok – válaszoltam a konyha felé sétálva.

Minden ugyanúgy volt, ahogy korábban, úgy tűnt Niall nem szereti átrendezni a házát. Ez egy jó pont, utálom az önjelölt lakberendezőket.

‒       Keresel valamit? – kérdezte szerelmem, míg kivett a konyhaszekrényből egy poharat nekem.

‒       Nem – megráztam a fejem – Csak gyönyörködöm a házadban.

‒       Tessék – a kezembe adta a vizemet.

‒       Köszönöm – hálás pillantást küldtem felé.

‒       Nem vagy éhes? – érdeklődött.

‒       Csináltam szendvicseket az útra, de nem ettem meg őket, kérsz belőlük? Az utazótáskámban vannak – a bőrönd felé intettem.

‒       Aha – a cuccomhoz ment.

‒       Szeretnék kipakolni belőle – a kapott poharat a pultra tettem.

Bevittük a cuccomat a szobájába. Gyorsan kipakoltam, aztán együtt megettük a szendvicseket az ágyában.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Reggel tizenegy körül ébresztett fel a hasam. Manóm már nem feküdt mellettem az ágyban, amit csodáltam, az éjszakánk eléggé aktívan telt. Ahogy felültem, lecsúszott rólam a jó meleg takaró, csupasz bőrömet kellemetlenül érintette a hideg, ami a szoba hőmérsékletét jellemezte. A szétdobált ruháink közül kiválogattam néhányat, felhúztam őket és kimentem a fürdőbe. Szőke hajam csapzottnak tűnt a tükörből. Szépen rendbe szedtem magam azután megkerestem Niallt.

‒       Jó reggelt! – a konyhában ügyködve találtam rá.

‒       Szia, Édes! Azt reméltem, alszol még és ágyba vihetem a kaját – kicsit elszontyolodott.

‒       Visszafeküdjek? – kérdeztem komolyan.

‒       Így már nem ugyanaz – biggyesztette le az ajkait.

‒       Elég jó színész vagyok – tájékoztattam.

‒       Oké, legyen – adta be a derekát.

Boldogan szaladtam vissza az ágyába. Úgy tettem, mint, aki alszik, hagytam, hogy ő érbesszen fel egy csókkal, akárcsak Csipkerózsikát a hercege. Egész nap az ágyban lustálkodtunk, furcsa volt, de nagyon jó. Egy-két telefon híváson kívül semmi sem zavart meg minket. Míg Manóm telefonon beszélt valakivel, én is mobiloztam. Cicalány írt nekem egy üzenetet:

„Sikerült!!! :)”

Felsikítottam, aztán sietve befogtam a számat. Niall befutott a hálóba.

‒       Mi történt?! – kérdezte ijedten.

‒       Semmi rossz, bocsi nem akartam hangos lenni – védtem magam. Szerencsére már nem telefonált. – Egy perc és megmagyarázom.

‒       Rendben – leült az ágy szélére. Visszaírtam Cicalánynak:

„Gratulálok!!! Olyan büszke vagyok rád ♥ M xxx”

Letettem a telefont a mellettem lévő szekrényre a lámpa mellé.

‒       Na szóval, Cicalánynak sikerültek az írásbeli vizsgái – újságoltam boldogan, mintha nekem sikerült volna valami.

‒       Ti mind a ketten ilyen szuper okosak vagytok? – ráncolta össze a homlokát.

‒       Em talán igen – feleltem – Amennyi baja van mostanság, csodálom, hogy ilyen jól tud teljesíteni – Hoppá, ezt nem akartam hangosan is kimondani.

‒       Mi van vele? – Niall gyanakvóan méregetett.

‒       Hát tudod, azután, hogy szakítottak Harryvel, elég sok rossz dolog történt vele, egyik a másik után – magyaráztam – Most legutóbb a cicáját veszítette el és a vizsgákra való készülés miatt, azt hiszem, még nem igazán tudta feldolgozni ezt – Manóm gyanakvása kezdett szerte foszlani.

‒       Néha mesélhetnél Emilyről bővebben is – szólalt meg.

‒       Nem lehet – a szemeibe néztem – Megígértem neki, hogy nem beszélek róla neked.

‒       Miért tettél ilyet?

‒       Mert könyörgött. Nem szeretné, ha Harry bárhogy információt szerezne róla, azt hiszem, ezt meg lehet érteni – védtem Cicalányt.

‒       Persze, értem, de ő nekem is a barátom volt – Ez igaz, de ha tudnád, el akarnád mondani Harrynek.

‒       Tudom, de ez akkor is Emily döntése – zártam le.

Ha elolvastad, kérlek, jelezd :)