Sziasztok!
Remélem, Mindannyian jól vagytok és sikeresen túljutottatok az évkezdésen. Jelentem, én is túléltem az év eleji őrületet :) Még arra is volt időm, hogy írjak, így meghoztam Nektek a történet folytatását. Remélem, sikerül egy kis örömet csempésznem a napotokba :) Jó szórakozást a részhez! :)
Utólag is szeretnék nagyon boldog születésnapot kívánni az egyetlen
Zayn Jawadd Maliknak! :)
Puszi: Emily
01.19.
~
Macy ~
Tegnap estére
bejelentkezett a vérzésem, erős hasfájás kíséretében. Vettem be görcsoldót, így
átaludtam az éjszakát Manóm mellet. Reggel egyedül ébredtem fel, ezt
kihasználva átnéztem az ágyneműt. Szerencsére nem maszatoltam össze semmit.
Kimentem a fürdőszobába megmosakodni, mert már nem szerettem volna
visszaaludni.
‒
Édes? – hallottam meg szerelmem hívó
hangját.
‒
Itt vagyok – léptem be a szobájába.
‒
Nem akarsz visszafeküdni? – hozzám lépve átölelt.
‒
Nem vagyok álmos – válaszoltam fejemet a
nyakhajlatába dugva.
‒
Fáj valamid? – kérdezte a hátamat simogatva.
‒
Most nem – a nyakhajlatába beszéltem,
amitől kuncogni kezdett.
‒
Az jó – puszit nyomott a hajamba – Gyere, menjünk reggelizni! – kibontott
az ölelésből, majd megfogta a kezem és az ebédlő felé húzott.
A szépen megterített
ebédlőasztalon ott várt minket két tál gabonapehely, és mellette egy doboz tej.
Leültünk egymás mellé, Manóm felém nyújtotta a tejet.
‒
Köszi – öntöttem a tálamba, aztán
átadtam neki a dobozt.
Hangosan ropogtatva
fogyasztottuk el a reggelit, mi ebben is egyformák voltunk. Azt szerettük, ha
roppan a gabonapehely, nem pedig azt, mikor már szottyos.
Evés után elpakoltuk
a reggeli maradványait.
‒
Mit szeretnél ma csinálni? – kérdeztem Manómat, aki megvonta
a vállát.
‒
Te mire szavazol? – kíváncsian fürkészett.
‒
Valami nyugisra – mosolyogtam rá.
‒
Van egy rakás DVD-m – elindult a nappaliba, mire én
követtem.
Az egyik szekrény
előtt guggolt és keresgélt benne. Megálltam mögötte és érdeklődve figyeltem,
milyen filmek vannak meg neki.
‒
Harry Potter van? – kérdeztem keresgélő alakját.
‒
Valahol van – nem fordult meg, úgy válaszolt
nekem és egyidőben mélyebbre mászott a szekrényben.
‒
Szólj, ha átjutottál Narniába,
akkor viszem a kabátjainkat
– nevettem fel.
‒
Ha ha – morgott – Nagyon vicces vagy – adta a tudtomra.
‒
Ne csináld már! – hátulról gyengéden átöleltem,
érintésemtől ellazultak az izmai.
‒
Találtam egyet – hátra adta nekem a harmadik
részt – Jó lesz ez vagy keressek még?
‒
Tökéletes – puszit nyomtam az arcára.
Beágyaztunk a
hálóban, azután a takarón fekve elkezdtük nézni a filmet. Manóm mögöttem feküdt
egészen hozzám simulva. Egy ponton lecsúsztatta az egyik kezét a hasamra.
‒
Nem fáj? Hozzak rá valami meleget? – suttogta a fülembe.
‒
Nem – megráztam a fejem – Nálam ez a melegítős dolog soha nem jött be
– magyaráztam.
‒
Kérsz pattogatott kukoricát? – kérdezte hirtelen.
‒
Aha – hamar kimászott mögülem – Megállítsam a filmet? – hátra
fordultam, így rá láttam távolodó alakjára.
‒
Ne, majd becsatlakozom – nem fordult meg, úgy válaszolt.
Haladt tovább a film
és arra még emlékszem, hogy Manóm visszamászik mellém az ágyra kezében a
kukoricával, aztán jött a kép szakadás.
‒
Hé, Édes – tompán hallottam a hangot – Édes – kinyitottam a szemem. Lassan
felültem az ágyban.
‒
Elaludtam? – néztem rá.
‒
Elaludtunk – mosolygott rám, amit
viszonoztam.
‒
Hány óra? – körbe néztem a hálóban.
‒
Kettő múlt, nem sokára indulnod
kell – válaszolta,
hangja kissé szomorúnak hatott.
‒
Nem akarok visszamenni – visszadőltem az ágyra.
‒
De muszáj – Manóm fölém hajolva megbökte az
arcomat az orrával, amitől nevetnem kellett.
‒
Biztos ez? – húztam fel a szemöldököm.
‒
Igen, ha elvégezted a sulit, itt
maradhatsz, addig nem
– jelentette ki.
‒
Az nem mostanában lesz – húztam el a számat. Még legalább két évem van hátra.
‒
Nem baj, én tudok várni – egymás íriszeibe bámultunk.
– Ennyire hosszú távra tervezel? – nem vettem le róla a szemeimet.
– Ennyire hosszú távra tervezel? – nem vettem le róla a szemeimet.
‒
Veled kapcsolatban igen – szavai melegséggel árasztották
el a szívem.
‒
Szeretlek! – a tarkójánál fogva közelebb húztam
magamhoz, így meg tudtam csókolni.
Csókom viszonzásra
talált, hevesen és vágyakozva faltuk egymást. Csalódott lettem, amikor
elhúzódott tőlem, ez neki is feltűnt.
‒
Legközelebb, ígérem – mosolygott rám – Reméljük, akkor nem akadályoz majd minket
semmi – lenézett a hasamra.
‒
Hát, ez attól függ, te mikor érsz
rám – ültem fel.
‒
Még szabad vagyok egy ideig – mondta engem fürkészve.
‒
Jó, még nem tudom, hogy fognak
alakulni a hétvégéim, szóval ha lehet, erre térjünk vissza később – felálltam az ágyáról.
‒
Rendben – követte a példámat.
‒
Segítesz nekem összeszedni a
cuccaimat? –
pillantottam rá.
‒
Persze! – vágta rá azonnal.
Manóm segítségével
fél órán belül összeraktam az utazótáskámat. A kis táskámba is visszakerült
minden, amit hoztam.
‒
Azt hiszem, készen vagyok – pillantottam körbe keresve
valamit, ami az enyém.
‒
Akkor jön a rossz rész – sóhajtott fel.
‒
Ugyan – közelebb léptem hozzá, karjaimat
köré fontam – Megígérem, hogy hamarosan
újra látjuk egymást – fejemet a mellkasához nyomtam. Legalábbis nagyon remélem.
‒
Következő alkalommal mehetek én
hozzátok? – a
hajamba beszélt.
‒
Hát, azt még nem tudom – mélyet sóhajtottam. Még azt is meg kell oldanom.
‒
Miért? – elhúzódott tőlem.
‒
Öm… ezt nem szerettem volna
elmondani, de anyu akadékoskodott a hétvége miatt – válaszoltam, mire Manóm
összeráncolta a homlokát.
‒
Miért nem szóltál?
‒
Nem szerettem volna elrontani a
szép hétvégénket –
mondtam szomorúan.
‒
És mi volt anyukád gondja? – kérdezte kíváncsian.
‒
Nem igazán tudom – sóhajtottam fel – Arról papolt, hogy az egyetem milyen
fontos, mennyi pénzükbe kerül, és tanulnom kellene, nem csavarogni a hétvégén,
meg ilyenek – soroltam letörten.
‒
Akkor most velem van baja? – kérdezte Niall zavartan.
‒
Fogalmam sincs mi baja, nagyon
összevesztünk és még nem beszéltem vele, arra még nem vagyok felkészülve – kezdtem mérges lenni.
‒
Oké, nyugi – Manóm megdörzsölte a karomat – Próbáld megbeszélni vele a problémát, hátha
csak félreértettél valamit – magyarázta.
‒
Félreérteni, mégis mit? – húztam fel a szemöldököm.
‒
Szerintem, azt gondolja, a
kapcsolatunk fontosabb, mint a tanulás
– mondta – Tisztázd vele, hogy ez nem
így van – adta a tippet nekem. Elgondolkoztam azon, amit mondott.
‒
Lehet, hogy igazad van – meglepett arcot vágtam. Tök jó az észjárása.
‒
Ne vágj ilyen képet! – sértődött meg – Igen is vannak jó meglátásaim.
‒
Persze, bocsi – néztem rá bűnbánóan – Tudod, hogy szeretlek – gyorsan puszit
nyomtam az arcára.
‒
Én is szeretlek – Ni tekintete meglágyult. Ez volt az egyik dolog, amit imádtam benne,
képtelen pár másodpercnél tovább haragudni, egyszerűen ilyen a személyisége és
ezért őszintén csodálom.
‒
Amúgy, gondolkodtam azon is, amit
tegnap beszéltünk
– tájékoztattam.
‒
Most nem tudom, mire gondolsz – vallotta be. Tény és való, sok mindenről beszélgettünk.
‒
Cicalányra céloztam – világosítottam fel.
‒
És? – kíváncsian fürkészett.
‒
Megemlítem neki, amit mondtál – mosolyogni kezdett – De ha összeveszünk miatta, te is kapni
fogsz – fenyegettem meg komolyan.
‒
Próbáld meg jobb hangulatában
megkérdezni –
kérte, úgy tűnt kicsit fél, mi lesz ebből.
‒
Rendben, majd a megfelelő
pillanatban dobom be
– kacsintottam rá.
Hirtelen a telefonom
éles hangja hasított a levegőbe. Gyorsan előhalásztam a táskámból és
leállítottam a zenét.
‒
Mi ez? – kérdezte szerelmem.
‒
Emlékeztető, ideje indulnom, így
még időben hazaérek
– válaszoltam a táskáimért nyúlva.
‒
Ez
olyan fura –
szólalt meg hirtelen.
‒
Micsoda? – kíváncsian fordultam hozzá.
‒
Mindig én vagyok az, aki összepakol
és elmegy, furcsa a másik oldalon lenni – ismerte el.
‒
Legalább tudod, mit érzek most – pillantottam rá. Hozzám sétálva
szorosan átölelt.
‒
Egyik oldalon sem jobb állni – motyogta a hajamba, mire
szorosabban öleltem magamhoz. Létezik,
hogy már most hiányzik?
Lassan elhúzódtunk
egymástól és Niall az utazótáskám felé indult. Követtem őt, míg felszedtem a
kis táskámat. Az előszobában mindketten kabátot húztunk és kiléptünk a hidegbe.
Sietve bepakoltunk a kocsiba, aztán mielőtt beültem, megcsókoltam a
szerelmemet.
‒
Vigyázz magadra! – mondtuk egyszerre, ami
mindkettőnkből nevetést váltott ki.
‒
Szólj, ha hazaértél! – kérte, míg szorosan átölelt.
‒
Mindenképpen – elhúzódva tőle rá mosolyogtam – Most már tényleg mennem kell – Niall
újra megcsókolt, majd elengedett és elindult a ház felé.
Megállt az ajtó
előtt, azután integetni kezdett. Visszaintegettem és elindultam hazafelé.
Bekapcsoltam a
rádiót, hogy ne legyen olyan nagy a csend. Nagyjából fél óra után a rádiós
felkonferált egy 1D dalt.
‒
Te most viccelsz velem?! – morogtam a rádiómra.
Végig hallgattam a
dalt, Ni részét vele együtt énekeltem.
Viszonylag gyorsan
eltelt az út hazafelé, örültem, amikor befordultam az utcánkba. Megálltam a
feljárónkon, de nem szálltam ki azonnal. Manómra gondoltam és az együtt töltött
hétvégére, próbáltam erőt meríteni belőle, mielőtt bemegyek a házba. Fogalmam sincs milyen hangulatban fogom
találni. Remélem fáradt, nem lesz kedve veszekedni és békén hagy.
Összeszedtem a
cuccaimat, majd elsétáltam az ajtóhoz. Nem volt még késő, azonban az ajtót
zárva találtam. Bajlódtam kicsit a zárral, mielőtt sikerült bejutnom a saját
házunkba. Igyekeztem mindenféle feltűnés nélkül eljutni a szobámba, ami meglepetésemre
sikerült. Írtam Niallnek, aztán kipakoltam a bőröndből, összekészítettem a
szennyest és átvittem a fürdőszobába. Belestem a nappaliba, ahol apu tévézett.
‒
Szia! – köszöntem felhívva magamra a
figyelmét.
‒
Szia, Macy! – odasétáltam hozzá.
‒
Anyu merre van? – kérdeztem leülve mellé a
kanapéra.
‒
A hálóban. Nem érezte túl jól
magát, lepihent –
válaszolta. Hű, ezt megúsztam.
‒
Nem beszélt veled véletlenül
Niallről? – félve
kérdeztem meg.
‒
Említette, hogy nála leszel.
Tényleg, milyen volt?
– kíváncsi pillantást küldött felém.
‒
Jól sikerült – enyhe pír szökött az arcomra – Mást nem mondott róla? – próbáltam a
témánál maradni.
‒
Nem, miért? – apu nekem szentelte a figyelmét.
‒
Összevesztünk anyuval, amiatt, hogy
vele töltöttem a hétvégét
– válaszoltam szomorúan.
‒
Ezt nem említette – apu hangjában együtt érzés volt
– Mi volt a konkrét ok? – kérdezte.
‒
Azt mondta, az egyetemre kellene
koncentrálnom, mert az sok pénzetekbe került. Ha nem végzem el, egy csomó pénzt
dobtok ki az ablakon. Nem értem honnan jött ez hirtelen, soha nem adtam okot
arra, hogy kételkedjetek bennem
– magyaráztam.
‒
Ó, már értem – szólalt meg hirtelen apu.
‒
Micsodát? – értetlenkedve néztem rá.
‒
A baráti társaságunkban van néhány
olyan szülő, akinek a gyereke különböző okok miatt sosem végezte el az
egyetemet. Az egyikük például teherbeesett és miután meglett a gyerek, már nem
akarta befejezni a tanulmányait
– mesélte apa. Kezdtem megérteni, mi történik.
‒
Szóval most a fejébe vette, hogy én
is így fogok járni, csak mert megtaláltam a szerelmet?! – hitetlenkedtem. Ez szarul esik, főleg tőle. Nem hisz bennem.
‒
Úgy tűnik – mondta apu.
‒
Ez marhaság, én nem vagyok olyan,
mint az a lány. Niall-lel egyébként is nagyon vigyázunk – Hoppá, ezt nem biztos, hogy neki kellene elmondanom. Félve
pillantottam rá, de apa nem jött zavarba a kijelentésemtől.
‒
Reméltem is, hogy van valamennyi
eszetek – tört ki
belőle és nem tehettem róla, de nevetni kezdtem rajta.
‒
Jaj, apu! – sóhajtottam fel.
‒
Mi az, én nem aggódhatok? – húzta fel a szemöldökét.
‒
Hát, ez a nőknek valahogy jobban
áll – válaszoltam,
mire csúnya pillantást küldött felém – Ugyan,
tudod, hogy szeretlek – váratlanul érte az ölelésem.
‒
Én is szeretlek – viszonozta az ölelést.
Így maradtunk egy
kicsit, de kénytelen voltam megtörni az idillt.
‒
Mit csináljak anyuval?
~ Shane ~
Cicalány
ma nem dolgozott, ezért úgy döntöttem meglepem őt. Tegnap, miután megírta, hogy
megvannak az írásbeli vizsgái, kitaláltam, hogy megzavarom a tanulásban. Arra
gondoltam tarthatna egy nap szünetet jutalomként a sikerért, ezt meg is írtam
neki, de tudtam milyen, tanulni fog, mert retteg a szóbeli vizsgától.
Leparkoltam a házuk
előtt, majd lassan elsétáltam a bejárati ajtóig. Megnyomtam a csengőt és
türelmesen vártam a hidegben. Hamarosan léptek zajára lettem figyelmes, pár
másodperc múlva az ajtó kinyílt.
‒
Szia, Shane!
‒
Helló, Mr. Moore – kezet fogtam vele.
‒
Cicmic nem említette, hogy beugrasz – elállva az utamból beengedett a
házba.
‒
Nem tud róla – megszabadultam a kabátomtól.
‒
Ó, oké – nyugtázta, miközben átment a
nappaliba. Bekopogtam Emily szobájába.
‒
Szia! – nyitottam be.
‒
Most mennem kell, szia – elvette a fülétől a telefont és
az asztalára tette – Szia, Shane! Mi
járatban erre? – próbálta leplezni zavarát. Kissé elpirult, mint akit rajta
kaptak valamin.
‒
Jöttelek kirángatni a tanulásból – körbe néztem a szobájában, ami
tele volt papírlapokkal.
Rosszallóan néztem
rá.
‒
Délelőtt nem tanultam – próbált védekezni.
‒
Aludtál, igaz? – kérdőn pillantottam rá.
‒
Igen – válasza elárulta, most nagyon
utálja, hogy ennyire jól ismerjük egymást.
‒
Egyébként, kivel beszéltél? – összerezzent a kérdéstől és
kerülte a tekintetemet.
‒
Egy baráttal – válaszolta kis szünet után.
‒
Neve is van neki? – még mindig nem nézett rám.
‒
Most tolakodó vagy – jelentette ki.
‒
Miért nem válaszolsz a kérdésre? – leült az ágyára.
‒
Mert nem akarok – szemei mérgesen villantak rám.
‒
Van valakid? – óvatosan kérdeztem.
‒
Dehogyis! – hevesen tiltakozott – Eszednél vagy?! Valaki másnak a gyerekét
várom – Emily begurult.
‒
Jól van, bocsánat – védekezően magam elé emeltem a
kezem. Még meg kell szoknom a gyors
hangulat változásait. Talán nem kéne tovább provokálnom. Cicalány karba
fűzött kézzel dühösen méregetett. – Tényleg
sajnálom, elvetettem a sulykot – mondtam bűnbánóan.
‒
Miért jöttél ide, hogy elrontsd a
vasárnap délutánomat?
– mérgesből kezdett átmenni sírósba.
‒
Nem – sóhajtottam fel – Azt szerettem volna, ha ma nem tanulsz és
helyette inkább jól érzed magad – magyaráztam.
‒
Nem sikerült – végre leengedte a karjait,
kezdett megnyugodni.
‒
Igen, elszúrtam – ismertem el.
‒
Szokásod – morogta.
‒
Bocsáss meg – leültem az ágya szélére – Csak vigyázni szeretnék rád.
‒
Tudom – hangja meglágyult – Szeretem, hogy ilyen vagy, de néha soknak
érzem – vallotta be.
‒
Belemásztam a privát szférádba – mondtam.
‒
Valahogy úgy – szólalt meg. A szoba feszültsége
kezdett oldódni.
‒
Ha szeretnél beszélgetni, bármikor
meghallgatlak –
pillantottam Cicalányra.
‒
Tudom, Shane, és hidd el, élni
fogok a lehetőséggel
– mosolygott. Végre, ezt a szarból hoztam
vissza.
‒
Oké – nyugtáztam felállva az ágyáról.
‒
Elmész? – kérdezte összeráncolt homlokkal.
‒
Nem – megráztam a fejem – Te is jössz – tudattam vele.
‒
Hova? – kíváncsian nézett rám.
‒
Mondtam, azért jöttem, hogy
kirángassalak a tanulásból és szó szerint értettem – magyaráztam neki.
‒
Hova? – ismételte el.
‒
Meglepetés – Emily arcáról azt olvastam le: „Menj a picsába!”
‒
Akkor legalább azt mondd meg, mit
húzzak fel – tárta
szét a karjait.
‒
Amiben jól érzed magad, nem kell
hozzá spéci cucc –
válaszoltam.
‒
Oké – a szekrénye felé sétált.
‒
Kint megvárlak – szólaltam meg, mire bólintott.
Az előszobában
várakoztam rá. Hamarosan kijött, én pedig alaposan végig mértem.
‒
Mi az? – húzta fel a szemöldökét.
‒
Nagyon cuki vagy pocakkal – vigyorogtam rá, mire
belebokszolt a karomba.
Ha elolvastad, kérlek, jelezd :)