2.évad 42.rész - minden előtt

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindannyian nagyon jól vagytok és örömmel kezdtek visszatérni a normális élethez. Hogy ez minél jobban sikerüljön, hoztam Nektek egy kis csemegét az új rész képében. Úgy áll a helyzet, hogy jövő hónapban nem lesz új rész, megértéseteket köszönöm. Jó szórakozást a részhez! :)
Aki ma Harry koncertjére ment volna, találkozunk februárban :)

Puszi: Emily

02.13.

~ Emily ~

Ma délelőtt végre meglettek az elkallódott eredményeim. Az orvos személyesen hívott fel és kért elnézést, amiért elkutyulták a mintákat. Minden negatív lett, aminek örültem. Most egy darabig nem lesz újabb vizsgálat, így egy kicsit fellélegezhetek és magammal foglalkozhatok. A napokban elkezdtem tornázni, több helyen is olvastam, hogy a rendszeres mozgás jó a várandósság alatt. Sosem hittem volna, hogy valaha otthoni tornába fogok, az élet hoz furcsa dolgokat. A legdurvább az egészben az, hogy jó érzés csinálni, minden nap várom a napi tornázást. Próbálok nagyokat sétálni a városban, állítólag ez is jót tesz. Többnyire egyedül sétálok és csak nappal, így nem érzem szükségét kíséretnek. Egyedül bizarr sétálgatni, komolyan fontolóra vettem egy kutya vásárlást, aztán rájöttem, képtelen lennék időt és energiát fordítani egy kis kutyára a jelenlegi helyzetben. 

Ma is egyedül voltam, mivel apának dolgoznia kellett. Az ellustulás megelőzése érdekében mindennap próbáltam valamit csinálni. Ma a bevásárlás volt terítéken, amivel a napi sétálást is letudtam. Egy hosszú listát írtam, nehogy valamit elfelejtsek megvenni. Ha már a városban voltam feltöltöttem a fonal raktáromat is. Rengeteg ötletet találtam horgolt baba cuccok témában. Egyik gyönyörűbb volt, mint a másik. Szerencsére sok unisex darabot is találtam, amik közül jó néhányat lementettem.

Vásárlásból hazaérve elpakoltam a sok dolgot, amit vettem. Ezután végre hozzá fogtam horgolni. Az első, amit meg szerettem volna csinálni egy aranyos kis cipő volt. Fehér baba fonalból meghorgoltam őket nagyjából fél óra alatt, igazán cuki lett. Egyből rátettem a hasamra „rápróbáltam” a babára, aztán csináltam néhány képet róla. A következő horgoláson gondolkodtam, amikor megszólalt a telefonom. Shane neve villogott a képernyőn. Nem beszéltem vele, mióta azon az estén összevesztünk. Nagy levegőt vettem, míg fogadtam a hívást.

‒       Igen? – szóltam bele.

‒       Szia! Beengednél? – kérdezte.

‒       Hogy? – kérdeztem vissza.

‒       Itt állok a házatok előtt, nem jó a csengőtök. Beengednél? – magyarázta.

‒       Várj egy kicsit! – bontottam a vonalat.

Felálltam az ágyamról, majd felvettem egy kis kabátot és az előszoba felé indultam.

‒       Szia! – mosolygott rám, miután kinyitottam neki az ajtót.

‒       Szia! – nem álltam el az útjából, ami némi zavart okozott.

Volt nála egy szatyor is. A hideg levegőtől fázni kezdtem, ezért összébb húztam magamon a kabátomat.

‒       Bemehetünk? – kérdezte óvatosan.

‒       Igen – elálltam az útból, majd becsuktam utána az ajtót. A nappaliba vezettem be őt, ahol leültünk a kanapéra. – Kérsz valamit inni? – próbáltam udvarias lenni.

‒       Nem, köszi – kínos csend állt be közénk, amit végül én törtem meg:

‒       Miért jöttél? – nem néztem rá.

‒       Ezt neked hoztam – felém nyújtotta a szatyrot. Belekukucskálva láttam, hogy egy nagyon finom belga csoki van benne.

‒       Köszi – magam mellé tettem a csomagot.

‒       Remélem, még szereted, amikor a Tomit vártad, sok ilyet ettél meg – szólalt meg.

‒       És tényleg – elmosolyodtam az emlékre. Milyen figyelmes.

‒       De nemcsak emiatt jöttem – mondta. Ezt valahogy sejtettem.

‒       Főzök egy teát, te is kérsz? – felpattantam a kanapéról.

‒       Emily, kérlek! – megfogta a kezem – Beszélni szeretnék róla – folytatta.

‒       És mi van, ha most én nem akarok beszélni? – pillantottam rá.

Még mindig a kezemet fogta, kívülről úgy néztünk ki, mintha épp megkérne.

‒       Akkor hagyd, hogy én elmondjam, amit szeretnék – kérte.

‒       Oké – visszaültem a kanapéra.

‒       Először is, sajnálom, hogy hazudtam – kezdte.

‒       Akkor miért csináltad? – szegeztem neki a kérdést.

‒       Nem tudom – válaszolta.

‒       Ez nem igaz, tudod mi az oka és szeretném, ha elmondanád. Régen mindent elmondtunk egymásnak, nem voltak titkaink. Nem tudom, mi változott meg, de fáj, mert úgy érzem, nem bízol bennem és nem emlékszem rá, mikor adtam okot erre – magyaráztam.

‒       Nem erről van szó – tiltakozott – Én megbízom benned – bizonygatta.

‒       Ha ez így van, miért beszélgetünk most az ellenkezőjéről? – tettem fel az általam jogosnak vélt kérdést.

‒       El akartam mondani, csak nem tudtam hogyan – bökte ki.

‒       „Cicalány, becsajoztam.” Ennyit kellett volna mondanod – pillantottam rá.

‒       Azért ennél finomabban akartam közölni – grimaszolt.

‒       Miért? – ráncoltam össze a homlokom.

‒       Nem szerettelek volna elszomorítani – válaszolta.

‒       Elszomorítani? – Ezt nem értem.

‒       Hát… szóval…

‒       Ugye nem arra próbálsz célozgatni, mivel én egyedül vagyok, nem tudok örülni mások boldogságának? – felhúztam a szemöldököm.

‒       Természetesen nem. Tudtam, hogy kifelé örömöt fogsz mutatni.

‒       Én őszintén tudok örülni más boldogságának – néztem rá csúnyán.

‒       Tudom, de azt nem, hogy a szobádban milyen a hangulatod – célozgatott.

‒       Ott is örülök, ahol senki nem látja – jelentettem ki.

‒       Biztos nem zavar? – tekintete lyukat égetett belém.

‒       Teljesen – megerősítésként bólintottam – Ha azt hallanám, hogy Harry valaki mással vigasztalódik, az fájna, de az se lenne az én dolgom – mondtam őszintén.

‒       Téged nehéz elfelejteni – mosolygott rám.

‒       Tényleg? – húztam fel a szemöldököm.

‒       Határozottan igen – vigyorgott.

‒       Jó tudni – Vajon ő is így gondolja? – Most már főzhetek egy teát? – kérdeztem felállva a kanapéról.

‒       Igen, közben elmesélem, milyen lány – felelte.

‒       Tudod, azt hittem valami gáz van vele és ezért nem mondod el – szólaltam meg a konyha felé sétálva.

‒       Mire gondoltál? – felkeltettem az érdeklődését.

‒       A neten ismerted meg, nagy kettőtök között a korkülönbség, ismerem, és nem vagyok jóban vele – soroltam az ujjaimon számolva.

‒       Hűha, te aztán sokat agyaltál – meglepettnek tűnt.

‒       Viccelsz?! Két napom ment el teóriák gyártására – hátra fordultam hozzá.

‒       Bocsi – elpillantott rólam – De megnyugtathatlak, a felsoroltak közül egyik helyzet sem áll fenn – mosolygott rám.

‒       Na, ennek örülök – vizet engedtem a kannába.

‒       A neve Fay, egy buliban találkoztunk nagyjából három hónapja. Meg volt köztünk a szikra ezért elkértem a számát, megadta és azóta is beszélünk – mesélte izgatottan.

‒       Szép történet, egyszerű, de nagyszerű – jegyeztem meg, míg a teafilterek között kutattam.

‒       Párszor randiztunk, aztán kérvényeztem a kapcsolatunk hivatalossá tételét – hangja vidáman csengett.

‒       Remélem, ezt nem így mondtad neki – nevettem fel – Bár, ha jobban belegondolok, erre biztos nemet válaszolt volna – tűnődtem.

‒       Csak simán megkértem, de nagyon boldogan hangzott a válasz a szájából – világosított fel.

‒       Ezt ki tudtam volna találni – kerestem a kedvenc teáját, azonban nem találtam – Nincs a kedvenc teádból, válasz valamit – letettem elé a teafilteres dobozt. Shane rávetette magát.

‒       Ezt kérem – felmutatta az egyiket – Egyébként, honnan tudtad, hogy boldog volt a válasza? – kíváncsinak tűnt.

‒       Ez egyszerű – tudattam vele – Hisz neked mondta és te jó srác vagy – mosolyogtam rá.

‒       Köszi – kissé elpirult – Te pedig jó csaj, kár, hogy ezt nem mindenki látja.

‒       Kösz, néha én is így érzem – visszafordultam az időközben felforrt vízhez.

‒       Nyugi, rád is vár valaki a nagyvilágban, csak meg kell találnod – biztatott.

‒       Mi lenne, ha ő találna meg engem? Én már lusta vagyok keresni – sóhajtottam fel.

‒       Jó, testáljuk rá – értett egyet.

‒       Mikor mutatod be nekünk Fayt? – kérdeztem kitöltve a teavizet.

‒       Nem sokára, már felkészítettem, mi fogja várni – felelte.

‒       Felkészítetted? Nem vagyunk borzasztóak – kértem ki magunknak.

‒       Igen, de egy kívülállónak lehetünk furcsák és nem akartam elijeszteni – magyarázta.

‒       Minket nem akarsz felkészíteni?

‒       Nem – megrázta a fejét – Fay nagyon kedves és megértő, nem lesz gond – mondta magabiztosan.

‒       Mi is azok vagyunk, többnyire.

‒       Jól mondod, többnyire – helyeselt, míg beízesítettem a teáinkat.

‒       Tessék – letettem elé a csészét.

‒       Köszi – azonnal beleivott – Még mindig nagyon finom a teád.

‒       Köszi – figyelmessége mosolyt csalt az arcomra.

‒       Mit csinálsz, mióta ilyen sok szabadidőd lett?

‒       Mindig próbálom elfoglalni magam valamivel – feleltem.

‒       Volt időd gondolkodni a babaváró bulin – kérdezte, miközben beleivott a teába. Én is kortyoltam egyet, mielőtt válaszoltam.

‒       Igen – bólintottam – Mehet, de vannak feltételeim – pillantottam rá.

‒       Még pedig? – érdeklődve nézett rám.

‒       Mindenki csak egy ajándékot hozhat, és nem szeretnék olyan papírmasé has izét – fintorogtam.

‒       Papírmasé has izét? – ráncolta össze a homlokát.

‒       Tudod ilyen has lenyomatot papírból – kezdtem el mutogatni.

‒       Ó, oké – egyezett bele – Nem lesz semmi ilyen – biztosított.

‒       Szuper, egyáltalán nem tetszenek az ilyen dolgok – grimaszoltam.

‒       Nem lesz semmi olyan, amit nem akarsz – megfogta a kezem – Van még valami, amit nem szeretnél?

‒       Egyelőre nincs – belekortyoltam a csésze teámba.

‒       Ha eszedbe jut még valami, szólj! – kérte.

‒       Mindenképp – mosolyogtam rá.

‒       Mikor szeretnéd megtartani?

‒       Nem tudom, valamelyik szombaton most már úgy is rá fogok érni – Hivatalosan is munkanélküli leszek.

‒       Sajnálom, hogy ezt is abba kell hagynod – együtt érző pillantást küldött felém.

‒       Tudtam, hogy ez lesz, de szomorú vagyok – ismertem be.

‒       Tudod, horgolhatnál eladásra, ahhoz nem kell állnod, így nem viselné meg a lábaidat – javasolta.

‒       Ugyan, ki venne meg béna kézzel készült dolgokat? – kíváncsian néztem rá.

‒       Ne becsüld alá magad, tök szép dolgokat tudsz csinálni a kezeddel – mindkettőnkből kitört a nevetés.

‒       Szörnyűek vagyunk – mondtam, miután rendesen kaptam levegőt.

‒       Mindig rosszra gondolunk – vigyorgott Shane.

‒       Fay mellett is ilyen vagy? – szaladt ki a számon.

‒       Igen, de előtte próbálok viselkedni – vallotta be némi pírral az arcán.

‒       Miért? Ha kellesz neki, akkor mindenestől kellesz, nem szedhet ketté – magyaráztam.

‒       Igen, tudom, de mégis próbálom a legjobb oldalamat mutatni – szólalt meg.

‒       Miért neked van olyan? – húztam az agyát, mire egy csúnya pillantást küldött felém.

Nem bírtam ki nevetnem kellett. Most olyanok vagyunk, mint régen, minden előtt. Semmi veszekedés, teljesen egy hullámhosszon vagyunk, szinte túl tökéletes a dolog. Mi romlott el? Miért nem tudunk mindig ilyenek lenni?

‒       Cicalány? – Shane integetni kezdett az arcom előtt.

‒       Itt vagyok – ráztam meg a fejem.

‒       Jól vagy? Nagyon elméláztál – tekintete kissé aggódó volt.

‒       Persze, minden rendben, csak elgondolkoztam – feleltem.

‒       Min? – kíváncsiskodott.

‒       Kérdezhetek valamit?

‒       Most is kérdeztél – mosolyodott el.

‒       Gondolom te is észrevetted, hogy mióta visszajöttem, sokat veszekszünk egymással. Szerinted, mi az oka ennek? – kíváncsian fürkésztem az arcát. Shane láthatóan elgondolkozott a szavaimon.

‒       Igen, én is észrevettem, de nem tudom, mitől van – válaszolta. Felsóhajtottam.

‒       Talán megváltoztunk? – kérdeztem őt figyelve.

‒       Biztosan, hiszen te nem sokára anya leszel – világított rá a nyilvánvalóra.

‒       Én nem akarom, hogy ez így legyen.

‒       Mi, az anyaság? – zavartan nézett rám.

‒       Nem, dehogy – intettem le – Nem akarom, hogy megváltozzunk és veszekedjünk.

‒       Nem állhatsz a változás útjába – okított ki.

‒       Rossz felé változunk, mi nem voltunk ilyenek – mondtam csalódottan.

‒       Akkor az a feladatunk, hogy erre figyeljünk. Próbáljunk kevesebbet felidegesíteni magunkat egymás hülyeségein.

‒       Ezt nagyon könnyű mondani – tudattam vele.

‒       Tudom – beleivott a teába.

‒       Ez a zseniális ötleted? – húztam fel a szemöldököm.

‒       Ha nem tetszik, találj ki jobbat!

‒       Nem tudom, mit kellene tennünk, hogy olyan legyen, mint régen – sóhajtottam fel.

‒       Talán semmit – felé kaptam a fejem – Lehet elég, ha csak beszélünk róla – magyarázta.

‒       Gondolod?

‒       Szerintem igen. Ha néha tudunk nyíltan és őszintén beszélgetni, akkor menni fog – Shane magabiztosnak tűnt.

‒       Remélem, igazad lesz – kortyoltam egyet a teából.

‒       Majd felírjuk, hogy ne maradjon el.

‒       Na és hogyan fogjuk megoldani, neked most már ott van Fay is – bukott ki belőlem.

‒       Meséltem neki rólad – felhúztam a szemöldököm – Megpróbáltam elmagyarázni neki milyen a mi kapcsolatunk.

‒       És mit szólt hozzá? – kíváncsian fürkésztem.

‒       Azt hiszem, megértette és szeretne találkozni veled.

‒       Féljek?

‒       Ne, csak szeretne megismerni téged és a többieket is, mert sokat meséltem neki rólatok.

‒       Ugye nem kell vele egyedül találkoznom? – kérdeztem.

‒       Nem – megrázta a fejét – Egyelőre senkivel nem szeretném egyedül hagyni.

‒       Szerinted illik a csapatunkba?

‒       Igen, el fog férni köztünk – válaszolta mosolyogva.

‒       Engem is érdekel milyen.

‒       Mit szeretnél tudni róla? – kereste a tekintetem.

‒       Mindent – vágtam rá egyből.

‒       Hát Fay az ágyban szereti…

‒       Shane! – kiabáltam rá.

‒       Nyugi, csak vicceltem – védekezően maga elé emelte a kezét.

‒       Borzasztó vagy – ingattam meg a fejem.

Shane kinevetett, utána viszont mesélt Fayről. Sokáig beszélgettünk elég sok dolgot érintve. Nagyon jól ment, mint régen, amikor minden rendben volt.

Miután elment sokat gondolkodtam a beszélgetésünkön. Remélem, most már tényleg rendben leszünk.

Apa csak későn ért haza, én akkor már ágyban voltam. Nagyon fáradt volt, csak adott egy jó éjt puszit, aztán lefürdött és lefeküdt. Így nem tudtam elmondani neki a jó hírt és a rossz csengőt.

Másnap ismét dolgoztam, amit már alig vártam. Péntek lévén délutánra mentem a munkába és Apirl-lel meg Daviddel dolgoztam. Ez nem akármilyen péntek volt, Valentin nap. Nem tudtam, mire számítsak, mikor elindultam a szórakozóhelyre. Alig vártam, hogy beérjek a jó melegbe a kinti hideg után. David épp kiszolgált, ahogy beléptem, Aprilt viszont sehol nem láttam. Intettem Davnek, azután besétáltam az öltözőbe. A szőke hajú lány épp a mosdóból lépett ki.

‒       Szia!

‒       Szia! Már kerestelek – üdvözöltem.

‒       Csak kiszaladtam, amíg kevesen vannak – szólalt meg.

‒       Miért, ma sokan lesznek? – kérdeztem félve.

‒       Ilyenkor igen. Sokan szerveznek randit szórakozóhelyre – hozta a tudomásomra.

‒       Hát ez szomorú – jegyeztem meg.

‒       Én valahol megértem, ez sokkal inkább pénztárca barát – magyarázta.

‒       Oké, de Valentin nap csak egyszer van egy évben, ezt igazán ki lehetne bírni – levettem a kabátom.

‒       Jó, ebben igazad van – visszament kiszolgálni.

Átöltöztem, aztán beálltam mosogatni, ahol egy nagyobb kupac várt rám. Csendben csináltam a munkámat, hallgattam a beszűrődő zajokat. Néha valaki hozott még nekem poharakat, amiket szintén elmosogattam. Ahogy végeztem, kimentem a mosdóba. Megint fájni kezdtek a lábaim, így kisétálva a többiekhez, leültem az egyik székre.

‒       Végeztél? – érdeklődött kék szemű munkatársnőm.

‒       Igen – mosolyogtam rá.

‒       Fáradtnak tűnsz – állapította meg Dav.

‒       Csak fáj a lábam – kissé megemeltem őket.

‒       Már csak pár hónap – vigasztalt April.

‒       Igen, utána pedig máshol fog fájni – grimaszoltam.

‒       És még fáradtabb leszel – tette hozzá a fekete hajú srác.

‒       Ne is mondd – fájdalmasan felnyögtem.

Este Macy jött értem. Már ott volt, mikor kiléptem a szabadba. Gyors léptekkel hozzá siettem.

‒       Szia, Mac! – ültem be mellé.

‒       Szia, Cicalány! Hoztam neked sütit – adott a kezembe egy dobozt.

‒       Köszi – azonnal kibontottam – Nagyon finomnak néz ki – dicsértem.

‒       Köszi, Niallnek is küldtem belőle – szólalt meg.

‒       Ó, kár, hogy nem lehettetek ma együtt – együtt éreztem barátnőmmel.

‒       Majd bepótoljuk, ha jön – legyintett.

‒       Mikor jön? – kérdeztem felé pillantva.

‒       Két hét múlva – válaszolta.

‒       Az mindjárt itt lesz.

A feljárón elbúcsúztunk egymástól, aztán besétáltam a házba.

Vacsora és fürdés után képtelen voltam elaludni. Gondoltam egyet és elővettem a fiúk albumát. Kíváncsi vagyok milyen lett. Mire az utolsó dalhoz értem, elálmosodtam. Mivel már csak egy volt hátra, meghallgattam azt is. Még álmosan is felkaptam a fejem a szövegre. Azonnal rákerestem kik írták a dalt. Zayn J. Malik és Niall J. Horan, a két név belém égett. Úristen! Ez rólunk szól. Sírni kezdtem.

Ha elolvastad, kérlek, jelezd! :)