2.évad 54.rész - Húsvét

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindannyian nagyon jól vagytok és van lehetőségetek ebben a jó időben pihenni, kikapcsolódni. Jelentkezésem oka, hogy meghoztam Nektek a történet folytatását. Ez egy különleges rész abból a szempontból, hogy az első évad 54 részt számlált, de talán nem árulok el titkot, ha azt mondom, ez az évad nem ennyinél áll meg. Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

 

 

 

04.17.

~ Emily ~

A repülőn ültünk Harryvel, napszemüvegben és kalapban kicsit álcáztuk magunkat. Ez az ő ötlete volt, azt mondta, a biztonság kedvéért, mert nem nagyon szeretne most a rajongókkal foglalkozni.

Szavakkal le se tudtam írni mennyire örültem annak, hogy úgy döntött eljön velem a rokonaimhoz. Tegnap még voltam egy gyors vizsgálaton Lisánál, aki áldását adta az utazásra. Szerelmemet ez kissé megnyugtatta, ennek ellenére tudtam, rosszallja az utazást. Csak azt reméltem, a negatív hozzáállása nem vonzza majd be a rossz dolgokat.
Elengedtem a kezét, ahogy felálltam az ülésemről.

‒       Mi a baj? – kérdezte Hazza.

‒       Semmi – mosolyogtam rá – Ki kell mennem a mosdóba.

‒       Ó, oké – motyogta.

Sor volt a WC előtt, így sokáig oda voltam. Amikor visszaértem, láttam, hogy Haz a telefonját nézi. Leültem mellé, mire felém kapta a fejét.

‒       Apa szeretne megismerni – mondta.

‒       Tényleg? – pillantottam rá.

‒       Igen, kíváncsi az unokája Anyukájára – mosolygott rám. Erre számíthattam volna.

‒       Mikor találkozunk vele? – kérdeztem.

‒       A szünetünk alatt, de még nem tudom pontosan melyik nap – válaszolta. A turné indulása előtt kapnak egy hét szünetet feltöltődés gyanánt.

‒       Félsz? – megfogta a kezem.

‒       Nem – elvigyorodott – Tetszeni fogsz neki – tette hozzá.

‒       Nem, nem erre gondoltam – ráztam meg a fejem – Úgy értettem, a rokonaimmal való találkozástól félsz-e – magyaráztam.

‒       Kicsit – hazudott, ez nyilvánvaló volt.

‒       Ha nem bírod, nyugodtan visszajöhetsz hamarabb, majd azt mondom nekik, a banda miatt kellett menned – szólaltam meg.

‒       Milyenek? – fürkészett kíváncsian.

‒       Hangosak – mosolyodtam el.

‒       Van köztük rajongó?

‒       Hát, a legnagyobb 13 – válaszoltam – Tudják ki vagy, de annyira nincsenek képben – tettem hozzá.

‒       Az angollal hogy állnak? – nézett rám.

‒       A gyerekek annyit tudnak, amit a suliban tanulnak, szóval nem sokat, a felnőttek egyáltalán semmit, én leszek a tolmácsod – mosolyogtam rá. Nem viszonozta gesztusomat, így tűnt elgondolkozik. Megszorítottam a kezét, mire felém billentette a fejét. – Tetszeni fogsz nekik, nagyon szerethető a személyiséged – mondtam őszintén.

‒       Te is abba szerettél bele? – apró vigyor kúszott az arcára.

‒       Talán – pirultam el. Puszit nyomott az arcomra, majd a kezét a hasamra simította.

‒       Úgy tűnik alszik a kicsi – szólalt meg.

‒       Igen, megnyugodott, egy órája még nagyon rugdosott – tájékoztattam.

‒       A rokonaid tudják, hogy megyek? – hirtelen kérdezte.

‒       Nem – megráztam a fejem – Meglepetés lesz, valójában csak Apa tud róla – gondolkoztam el.

‒       Miért? – ráncolta össze a homlokát.

‒       Nagyon nem szeretném, ha otthon megrohamoznának minket a firkászok vagy a rajongók – feleltem.

‒       Álcáztuk magunkat, nem lesz semmi gond – próbált megnyugtatni.

‒       Legyen igazad – Ideges voltam, amiatt, hogy „megtámadhatnak” minket otthon. Talán túlreagálom, de az én otthonom az én terepem, ott ne baszogasson senki. Olyan nehéz ezt elmagyarázni. Felsóhajtottam, miközben a kezemet a hasamra simítottam.

‒       Jól vagy? – Haz felém fordult.

‒       Igen – felé hajolva megcsókoltam, ami kicsit váratlanul érte. Kuncogva elhúzódtam tőle.

Hamarosan leszálltunk, és a nagy tömegben kijutottunk a reptérről. Fogtam egy taxit és a két kis bőröndünkkel beültünk hátra. Lediktáltam a címet, majd hátra dőlve a fejemet Hazza vállára hajtottam.

‒       Mikor érünk oda? – kérdezte szerelmem.

‒       Még nem oda megyünk, előbb még két másik helyre – mondtam. A sofőrt egyáltalán nem zavarta, hogy más nyelven beszélünk.

‒       Hova? – ráncolta össze a homlokát.

‒       Boltba, és én is be szeretnélek mutatni valakinek – sejtelmes válaszom felkeltette az érdeklődését.

A temető kapuja előtt szálltunk ki, fizettem, aztán átmentünk a virágboltba. Vettem egy szegfű csokrot, ezután visszamentünk a sírkert elé. Befelé menet átsuhant az arcán a felismerés. Kissé hűvös volt, amikor a sírhoz értünk, összébb húztam magamon a kabátomat. Letettem a virágcsokrot a márványkőre.

‒       Harry, ő a nagymamám – mutattam a síron lévő képre.

‒       Nagyon szép – felém pillantott.

‒       Sajnos nem hasonlítok rá – mosolyt erőltettem magamra. Utálom, hogy semmit nem örököltem tőle.

‒       Szeretnél rá hasonlítani? – kérdezte.

‒       Sokkal jobb lenne rá hasonlítani, mint anyura – válaszoltam.

‒       Apukádra is hasonlítasz, ha ez számít valamit – szólalt meg.

‒       Köszi – puszit nyomtam az arcára.

Haz segített vizet hozni a kútról. Elrendeztem a szegfű csokrot, azután lesöpörtem a sírt. Kicsit még álltunk a sírhely előtt kézen fogva. Annyira hihetetlen, a nyáron már négy éve lesz, hogy nincs velünk. Elöntöttek az érzelmek. Amikor meghalt, azt hittem, egy napot sem fogok túlélni nélküle, nemhogy éveket. Szerelmem kezét szorongatva próbáltam feltartóztatni a könnyeimet, amik a szememet szúrták. Harry maga felé húzva átölelt.

‒       Minden rendben? – suttogta a fülembe.

‒       Igen, csak hiányzik – motyogtam.

‒       Nem baj, ha így érzel – a keze a hátamat simogatta.

‒       Tudom – elhúzódtam tőle – Azt hiszem, mennünk kellene.

‒       Oké – bólintott. Kézen fogva hagytuk el a temetőt.

Innen a közeli boltba mentünk. Összeszedtem, amit bele szerettem volna tenni a gyerekek húsvéti csomagjába.

‒       Harry!

‒       Hm?

‒       Te kérsz valamit? – kérdeztem a polcokat vizslatva.

‒       Nem – megrázta a fejét.

‒       Biztos? – pillantottam felé.

‒       Igen.

Megvásároltam, amit szerettem volna, aztán elhagytuk a boltot.

‒       Sétáljunk vagy hívjak egy taxit? – fordultam felé.

‒       Messze van?

‒       Nincs túl közel – válaszoltam.

Nem kellett mondania semmit. Elővettem a telefonom.
A taxi hamar megérkezett és viszonylag gyorsan a házhoz értünk.

‒       Jó nagy – szólalt meg szerelmem.

‒       Ez két külön álló házrész, ez volt a mamámék otthona. Amikor elment, az egyik nagynénémék már itt laktak, később a másik család is úgy döntött, ide költöznek – magyaráztam.

‒       Külön helyünk lesz? – kérdezte.

‒       Igen, azt nem tudom, melyik szobában leszünk, de ilyen nagy pocakkal nem alhatok a gyerekekkel – feleltem.

‒       Velük szoktál aludni? – húzta fel a szemöldökét.

‒       Igen – elmosolyodtam – Ilyenkor nagyon örülnek nekem és állandóan velem szeretnének lenni.

‒       Ez aranyos – jegyezte meg.

‒       Igen, az – becsengettem – Most jön a meglepetés – szólaltam meg, ahogy meghallottam a közeledő lépteket. Szerelmem idegesnek tűnt, ezért összefűztem az ujjainkat. – Imádni fognak – suttogtam, mire megcsókolt, az ajtó pedig kinyílt.

Anyu testvérei döbbenten néztek minket, elpirultam, ahogy elhúzódtam Harrytől. Zavartan üdvözöltem őket, majd bemutattam nekik göndörkét. Meglepettek voltak, de úgy tűnt, örülnek. Bementünk, ahol az unokatesóim „megtámadtak”. Nem igazán értették, miért jött velem egy fiú is, nem ismerték fel őt. Megkaptuk a vendégszobát, ahol lepakoltuk a cuccainkat. A nagynénéim kint tartották az unokatesóimat, nem engedték őket utánunk a szobába. Eldugtam a gyerekeknek szánt csomagokat, nehogy megtalálják őket, a két kisebb még hisz a nyusziban.

‒       A párjaik hol vannak? – kérdezte Haz.

‒       Azt hiszem, még dolgoznak – feleltem – Pisilek, mindjárt jövök – kimentem a szobából. A mosdóból kifelé jövet anyu tesói elkaptak.

‒       „Miért nem mondtad?

‒       Meglepetésnek szántam.

‒       Nagyon helyes fiú – jegyezte meg a fiatalabb.

‒       Igen, tudom – mosolyodtam el.

‒       És akkor most minden rendben? – Tomi anyukája kíváncsi volt.

‒       Igen, igyekszünk kialakítani az életünket, próbáljuk kitalálni, hogyan fogjuk megoldani a turné és a baba mellett – magyaráztam.

‒       Ha bármiben tudunk segíteni, csak szólj! – kérte az idősebbik.

‒       Mindenképpen” – észrevettem Hazt a folyosón, ezért elindultam az irányába.

‒       Na, jól kibeszéltetek? – erőltetetten nevetett.

‒       Nem – megráztam a fejem – Az érdekelte őket, miért nem szóltam és hogy mi a helyzet most velünk – meséltem el.

‒       Oké – bólintott.

‒       Azt mondták, nagyon helyes vagy – vigyorodtam el.

‒       Komolyan? – felhúzta a szemöldökét.

‒       Bizony – gyors csókot váltottunk.

‒       „Emily! – Tomi kiabált.

‒       Tessék – fordultam hozzá.

‒       Gyere velünk játszani! – elkezdte a kezemet húzni.

‒       Harry is jön, rendben?

‒       Oké” – unokatestvérem bólintott.

Szabad kezemmel megfogtam göndörke kezét. Gyorsan elmondtam neki, mit akar a kicsi, aztán a szobájába mentünk. Leültetett minket az autós szőnyeg mellé, majd adott nekünk kocsikat. Egészen jól eljátszottunk – a nyelvi nehézség ellenére – a szemem sarkából mindig Hazt figyeltem. Kicsit zavarban volt, de nem tudtam eldönteni, mi ennek az oka.
Hamarosan a lányok is csatlakoztak hozzánk, sokat nőttek, mióta nem láttam őket. Igyekeztem mindegyikükkel foglalkozni, ami nem volt túl egyszerű. Meglepődtem, amikor megéreztem egy nagy kezet a csípömön. Kérdőn néztem a végtag tulajdonosára.

‒       Megmutatod hol a mosdó? – kérdezte.

‒       Persze – felálltam a szőnyeg mellől.

‒       „Emily, hova mész? – az egyetlen fiú unokatestvérem lebiggyesztette az ajkait.

‒       Mindjárt jövök” – megsimogattam a fejét.

Megmutattam Harrynek a mosdót, miután végzett, kicsit körbe vezettem a két házrészben. Nem volt annyira bonyolult, de úgy tűnt, a párom kicsit belekavarodott.

‒       Megyek veled mindenhova, ne aggódj! – mosolyogtam rá – Ha nem szeretnél játszani velük, visszamehetsz a szobánkba – tettem hozzá.

‒       Oké, lehet lefekszem, hosszú volt a próba – mondta.

‒       Rendben – puszit nyomtam a szájára, majd visszamentünk a vendégszobába.

Haz ott maradt, én meg megkerestem az unokatesóimat. Tomi kissé elégedetlen volt, mert sokáig voltam oda.
Vacsoráig játszottam velük. Nekik már megkezdődött a tavaszi szünet, így ennek semmi akadálya nem volt. Evés előtt szétszéledtünk a házban, én a Harryvel közös szobámba mentem. Szerelmem az ágyon feküdt, a telefonja képernyőjére meredt. Jöttömre felkapta a fejét és eltette a mobilt.

‒       Minden rendben? – gyanakvóan néztem rá.

‒       Igen – bólintott megerősítésként.

‒       Mi történt? – ültem le mellé az ágyra.

‒       Semmi – válaszolta.

‒       Harry!

‒       Emily! – utánzott le, mire a lábára csaptam – Oké, van valami, de nem akarom, hogy most ezzel törődj. Nagyon szerettél volna itt lenni, és azt szeretném, ha most csak a rokonaiddal foglalkoznál – magyarázta.

‒       Megijesztesz – szólaltam meg. Megfogta a kezem.

‒       Nem rossz dolog, ígérem, de majd foglalkozunk vele, ha Londonban leszünk, rendben? – kérlelően nézett rám.

‒       Rendben – engedtem neki – Egyébként, nemsokára vacsora, emiatt jöttem – váltottam témát – Amíg itt voltál, megjöttek a munkából a fiúk – tájékoztattam. Bólintva felült az ágyban.

‒       Mehetünk? – kérdőn pillantott rám.

‒       Én előtte még kimegyek a mosdóba – álltam fel.

‒       Oké – magamon éreztem a tekintetét, ahogy elhagytam a helyiséget.

Hamarosan kézen fogva sétáltunk be a többiekhez. Bemutattam Harryt az újonnan érkezetteknek, aztán a vacsorához láttunk. Nem voltam túl éhes, ezért nem ettem sokat, amúgy is szerelmemnek fordítottam miről beszélünk az asztalnál. Feszült volt, ezt éreztem, azonban igyekezett leplezni zavarát.
Vacsora után a gyerekek megfürödtek, azután mesét olvastam a legkisebbnek, elmondtam a mama meséjét is, és én is megfürödtem. Ezután elküldtem szerelmemet letusolni. Míg ő a fürdőben volt, addig én a nappaliban beszélgettem a felnőttekkel.

‒       „Szóval kislány lesz? – szólalt meg egyikük.

‒       Igen – széles mosoly terült szét az arcomon.

‒       Mi lesz a neve?

‒       Ezt egyelőre még titokban szeretnénk tartani – válaszoltam.

‒       Engem az is meglep, hogy egyáltalán a nemét kiderítettétek – pillantott rám a fiatalabb nagynéném.

‒       Én nem akartam tudni, de aztán találtam Harrynél egy pár kötött rózsaszín kis cipőt, amit ő készített – sóhajtottam fel – De maga a vizsgálat nem ment könnyen, csak a második alkalommal derült ki, mi lesz a neme – magyaráztam.

‒       Ezek szerint Harry kislányt akart?

‒       Igen – bólintottam – Nagyon örült, hogy kislányunk lesz.

‒       Meglepő, a pasik inkább kisfiúra vágynak – a fiatalabb nagynéném párja szólalt meg.

‒       Lehet még fiunk – vontam vállat.

‒       Nem álltok meg egynél? – anyu idősebb testvére felhúzta a szemöldökét.

‒       Semmiképp nem szeretném, ha egyke lenne – ráztam meg a fejem – Még meglátjuk hányan lesznek, ezt van még időnk eldönteni – tettem hozzá.

‒       Majd a szülés után meglátjuk, akarsz-e még gyereket – felnevettünk.

‒       Ha közvetlen utána kérdeznek, tuti nemet mondok – ráztam a fejem.

‒       Apás szülést terveztek?

‒       Harry szeretne ott lenni, de nem valószínű, hogy ez menni fog, mert akkor már turnén lesz" – válaszoltam.

Lassan elcsendesedett a ház és szerelmemmel mi még mindig nem aludtunk. Felé fordulva megpusziltam az arcát.

‒       Köszönöm – mondtam.

‒       Mit? – Haz zavartan nézett rám.

‒       Hogy eljöttél, ez nekem nagyon sokat jelent – hozzá bújtam – Tudom, hogy ideges voltál emiatt – magához szorított.

‒       Szeretlek!

‒       Én is szeretlek!

 ~ * ~ * ~ * ~ * ~

 04.20.

Húsvét vasárnap kettő óra után érkeztünk meg Harry házához.

‒       Ma megyünk vissza Apukádhoz? – kérdezte, ahogy megállt az autó.

‒       Nem – megráztam a fejem – Szeretném kipihenni az utazást.

‒       Fáradt vagy? – húzta fel a szemöldökét.

‒       Nagyon – aggódóan nézett rám – Ne érts félre, nagyon jó volt velük lenni, de ki kell pihennem őket – elvigyorodott. Bementünk a házba, ahol Hazza letette a cuccainkat.

‒       Em, ez mi? – követtem a tekintetét. Egy finom csoki nyúl volt az egyik cipőjében. Még csütörtökön tettem oda, mielőtt elindultunk.
‒       Úgy látom, meglátogatott a húsvéti nyúl – mosolyogtam rá. Felvette az édességet.

‒       Köszönöm – puszit nyomott az arcomra.

‒       Szívesen – a konyhába indultam, mert szomjas voltam. Az ebédlőasztalon egy nagy virágcsokor állt, ami eléggé meglepett.

‒       Harry, ez mi? – megálltam a csokor előtt.

Az előtte lévő széken egy fehér boríték pihent, amin a nevem állt ismeretlen betűkkel. Hallottam a közeledő lépteket, amikor kinyitottam a borítékot.

~ Harry ~

Már a levelet olvasta, mire a konyhába értem. Durván két esélyes volt hogyan reagál majd, ezért inkább csak távolról figyeltem. Mielőtt elindultunk a rokonaihoz Louis beszélt velem. Míg oda voltunk kitalálta, hogyan szeretne bocsánatot kérni Cicalánytól. Dióhéjban az történt, hogy beijedt, mi lesz velünk, a barátságunkkal, a bandával, ha érkezik egy fontosabb dolog az életembe. Furcsa, hogy ő ijedt meg ettől, de azt hiszem, valahol értem és Em is érteni fogja, ebben biztos vagyok. Önző célok vezérelték és ezt tudja, amikor bocsánatot kért, majdnem sírt és magát ostorozta. Kicsit jó érzés volt így látni, Cica nagyon kiborult attól, amit hozzá vágott. Látni, hallani a hangján, hogy őt is megviselte legalább egy kicsit, jó érzés volt tudni. Nyilván ezzel nem lesz minden egyből ugyanolyan, de valahonnan el kell indulni. Cicalány kezéből kiesett a levél, miközben megfordult. Szemei kicsit könnyesek voltak.

‒       Ez volt az a nem rossz dolog, ami még várhatott? – kérdezte.

‒       Igen – bólintottam – Nem tudtam, hogy fogsz reagálni, ezért nem akartam…

‒       Oké, értem – elmosolyodva felém sétált és átöleltük egymást – Szeretlek! – egyszerre mondtuk.

‒       Átjöhet most? – húzódtam el tőle.

‒       Ez a te házad – vont vállat.

‒       Szeretne hozni valamit, odaadhatja személyesen? – figyeltem az arca rezdüléseit.

‒       Igen – lassan bólintott.

‒       Oké, szólok neki – sietve elővettem a telefonom.

Lou hamar befutott a kezében egy nagy szatyorral. Üdvözölt minket és tisztes távolságban állt meg Cicától. Kissé kínos csönd állt be, egyikük se tudta ki szólaljon meg elsőként.

‒       Köszönöm a virágokat, nagyon szépek – Em magára vállalta a feladatot.

‒       Örülök, hogy tetszik – zavarban volt – Figyelj, én tényleg nagyon sajnálom.

‒       Megértettem, egyértelmű volt a levél – szerelmem a kezeivel babrált – Nem tudtam, hogy te így érzel – motyogta.

‒       Én önző voltam, csak magamra gondoltam – hebegte.

‒       Oké, akkor azt hiszem, ezt inkább engedjük el – szólalt meg Emily – Megváltoztatni már nem tudjuk, ne rágódjunk rajta tovább – javasolta.

‒       Rendben – Lou bólintott.

‒       De ettől nem lesz minden egy csapásra olyan, mint előtte volt – Emily rám nézett.

‒       Igen, tudom – bandatársam lehajtotta a fejét. Cicalányhoz sétáltam, aki Lout figyelte, pontosabban a kezében lévő szatyrot.

‒       Harry azt mondta, adni szeretnél valamit – lassan beszélt.

‒       Igazából Anyu küldte nektek, vagyis a babának – felénk nyújtotta, mire én elvettem tőle. Kíváncsian szétnyitottam. Kislány baba holmik voltak benne. Louis-nak februárban újabb ikertestvérei születtek, ezúttal egy lány és egy fiú, így végre lett fiú tesója is.

‒       Köszönjük az Anyukádnak, nagyon kedves tőle – mondta Em – Hogy vannak a legújabb családtagok? – kérdezte.

‒       Köszi, jól. Szépen nőnek, nem is látszik rajtuk, hogy koraszülöttek voltak – válaszolta.

‒       Az jó – szólaltam meg én is – Kérsz valamit? – a konyha irányába fordultam.

‒       Nem – megrázta a fejét – Eleanorral a szüleihez megyünk, holnap pedig Doncasterbe utazunk, csak a ruhákat akartam áthozni.

‒       Még egyszer köszönjük – mondtam.

‒       Remélem, jó lesz majd valami rá.

 

 

 Ha elolvastad, kérlek, jelezd :)