Sziasztok!
Hogy vagytok? :) Remélem, mindannyian nagyon jól vagytok és élvezitek, hogy az ősz még mindig a szebbik arcát mutatja nekünk. Hónap vége van, ami új részt jelent, ez esetben az utolsót. Jó szórakozást a befejező részhez! :)
Puszi: Emily
2032.01.09.
~ Emily ~
Alig mentek le az ünnepek, itt a következő: Ian tizenkettedik szülinapja jövő hét szombaton lesz. El sem hiszem, hogy már ő is ilyen nagy. Szerencsére, már mindent elrendeztünk. Ez az én szokásom volt, Harry nem ilyen kapkodós – mert engem így nevezett – ha rajta múlt volna, előtte két nappal fog hozzá. Azonban az évek alatt ebben hozzám idomult, míg én más dolgokban engedtem neki. Párszor megkérdezték tőlünk, mi a jó párkapcsolat titka. Hát ez: kompromisszumot kell kötni, de mindkét félnek. Az úgy nem megy, hogy az egyik folyton enged, a másik pedig sohasem. Nehéz volt ezt megtanulni, ám az évek alatt egymáshoz csiszolódtunk. A kisfiunk szülinapja után pedig rögtön ott van szerelmemé is. Azt még nem szerveztem meg, lassan el kell kezdenem.
Beléptem az üres házba. Még mindenki oda volt és ma Haz szedte őket össze. Lettem a kabátom, majd a cuccokat a konyhába vittem és elpakoltam őket. Furcsa csönd uralkodott a házban a többiek nélkül. Szerettem a szabad napjaimon egyedül lenni, még ha ezek házi munkával is teltek. A nappaliba mentem, ahol egy-két könyvet a helyére pakoltam és rendbe tettem a kanapén meg a fotelekben lévő párnákat. A dohányzó asztalon ott volt az egyik fotóalbumunk. Biztos az ikrek hagyták itt. Leültem a kanapéra, majd lapozgatni kezdtem a könyvet. Ebben benne volt az összes „banda” gyermek, a testvéreink gyerekei meg Shane-é is. Mosolyt csaltak az arcomra és némi szomorúságot is. Nem mostanában volt, amikor a családjaink találkoztak. Nem történt összeveszés vagy ilyesmi, egyszerűen csak mindenki élte a saját életét. Ez a felnőttekkel gyakran előfordult, mégis bántott a dolog. Karácsonykor a rokonainkkal voltunk, ami igazán jól sikerült, ám hiányoltam a másik családunkat. Három éve ünnepeltünk együtt utoljára családostól mindenestől. Három éve. Ez olyan hihetetlen. Vajon hová rohan így az idő?Ian fotóját néztem épp, mikor zajt hallottam. Hamarosan a férjem lépett be a helyiségbe egyedül.
‒ Szia, Cicalány! – boldog mosollyal az arcán közelített meg.
‒ Szia! – az órára pillantottam, korán volt még – Történt valami? – kíváncsian fürkésztem, miközben, letettem az albumot.
‒ Nem – megrázta a fejét, aztán átölelt.
‒ Ma te mész a gyerekekért, ugye nem felejtetted el? – viszonoztam az ölelését.
‒ Nem – a hátamat simogatta – Bíztam benne, hogy itthon leszel – motyogta, ahogy a keze egyre lejjebb csúszott a fenekem felé.
‒ Ó, szóval innen fúj a szél – állapítottam meg vigyorogva. Felhúzott a kanapéról és megfogta a fenekem.
‒ Hiányoztál – dorombolta, míg közelebb vont magához és megcsókolt.
‒ Ugye most eljutunk a hálóig? – törtem meg a csókot. Elnevette magát.
‒ Nem értem, miért nem szereted a folyosó falának támaszkodva csinálni – beszélt hozzám.
‒ Mert nem a te hátadról dörzsöljük le a bőrt – mondtam egyszerűen.
‒ Mert az enyémről te karmolod le – vigyorodott el, mire kiöltöttem rá a nyelvem – Viselkedj! – játékosan rálegyintett a fenekemre.
‒ Mert ha nem, mi lesz? – incselkedtem vele.
‒ Itt és most magamévá teszlek – mondta csábítóan, majd a kulcscsontomra hajolva nedves puszikat hagyott a bőrömön.
‒ Harry – nyögtem, miközben próbáltam elhúzódni tőle.
‒ Ugorj! Beviszlek a szobánkba – rácsimpaszkodtam.
‒ Nincs túl sok időnk – figyelmeztettem.
‒ Tudom – mindenféle erőfeszítés nélkül vitt át a hálónkba.
A takaró alatt összebújva feküdtünk, apró mintákat rajzoltam Haz bőrére, míg a fejem a vállán pihent. Szerelmem apró puszit nyomott a homlokomra.
‒ Minden rendben, olyan szótlan vagy? – érdeklődött.
‒ Neked nem hiányoznak a barátaink? – kérdeztem vissza.
‒ Ugye nem erre gondoltál közben? – éreztem, ahogy az izmai megfeszültek.
‒ Nem, dehogy! – felültem, így a takaró lecsúszott rólam, felfedve a csupasz felsőtestem, ami férjem tekintetét gyorsan odavonzotta. Imádtam azt a csillogást a szemében, ami ennyi év után is még mindig ott volt a zöld íriszeiben, ha rám nézett. – Csukd be a szád! – nyúltam az álla alá nevetve. Szúrós pillantást küldött felém.
‒ Szóval mi van a barátainkkal? – kérdezte.
‒ Amikor megjöttél, azt az albumot lapozgattam, amiben benne van minden gyerek, szerintem az ikrek nem tették vissza a helyére – mondtam.
‒ És? – Haz kíváncsian próbálta fürkészni az arcomat, de azért lefelé is pillantgatott.
‒ És ettől eszembe jutott milyen régen voltunk már együtt mindannyian – válaszoltam.
‒ Karácsonykor én is gondoltam erre – ismerte el – De tudod, hogy mindenki éli a saját életét, ez a felnőtt lét vele járója – tette hozzá.
‒ Tudom, de nem kell így lennie. Arra van időnk, amire szakítunk – erősködtem.
‒ Mit szeretnél csinálni? – Harry gyanakvóan méregetett.
‒ Összehozni újra a családjainkat – feleltem boldogan, már a gondolat is örömmel töltött el.
‒ Mi a terved?
‒ Miből gondolod, hogy van? – húztam fel a szemöldököm.
‒ Csak ismerlek – vigyorgott rám. Inkább lenyeltem, amit mondani akartam.
‒ Két ötletem van – vázoltam a helyzetet – Közös nyaralás vagy karácsonykor jövünk össze – figyeltem a reakcióját.
‒ A nyaralás kétséges – pillantott rám – Túl sokan vagyunk, biztos nem tudnánk megegyezni hova menjünk, mit csináljunk – magyarázta.
‒ Ebben van valami – értettem egyet. A legtöbb nyaraláson hatan sem tudunk ezen megegyezni. – Akkor marad a karácsony – állapítottam meg.
‒ Hogy fogjuk csinálni? – kíváncsian fürkészett.
‒ Kis lépésekkel – feleltem.
Hazza telefonja megszólalt valahol messzebb tőlünk, mire szerelmem kimászott az ágyból és öltözni kezdett. Mikor megfordult, szembe találta magát kérdő tekintetemmel.‒ Értesítő, indulnom kell a gyerekekért – felém lépve puszit nyomott a homlokomra – Hozzunk valamit?
‒ Nem kell semmi, bevásároltam – én is kimásztam az ágyból. Megvártam, míg felvette a felsőjét is, majd átöleltem és lehúztam egy csókra.
‒ Szeretlek! – egyszerre mondtuk, ami megmosolyogtatott.
‒ Muszáj mennem – húzódott el tőlem, a telefonja még mindig zenélt a háttérben.
‒ Óvatosan vezess! – kértem, ahogy az ajtó felé sétált.
‒ Mindig vigyázok – kisétált a szobából.
Én is felöltöztem, aztán a telefonom keresésére indultam. Meglett, az előszobában volt a táskámban. Azt mondtam Harrynek, hogy kis lépésekkel valósítom meg az ötletem. Hát itt az első lépés: készítek egy csoportot nekünk, ahol tudunk beszélgetni. Csak a felnőtteket tettem bele, és jó volt látni, mindenki örül a kezdeményezésnek.Boldogan kezdtem el szervezni az összejövetelt, de akkor még nem tudtam, mi mást is tartogat még nekem és Harrynek az élet…
~ * ~ * ~ * ~ * ~
2032.12.25.
A lányokkal mindent hónapokkal ezelőtt már jó előre lebeszéltünk. Együtt raktuk össze a menüt és osztottuk el, ki mit fog elkészíteni. Néhány ételt frissen fogunk készíteni nálunk, mi adjuk a helyet az ünneplésnek, mivel nálunk fér csak el ennyi ember, igaz itt is szűkösen leszünk. De sok jó kis helyen is elfér. Úgy terveztük, hogy kettő körül lesz az ebéd, a családok nő tagjai nyolcra érkeznek, a férfiak a gyerekekkel dél körül, így próbáltuk elkerülni a teljes káoszt.
Már fél hatkor fent voltam, nem tudtam aludni, de nem az izgatottságtól. Várandós voltam, az utolsó hónapban jártam, január hatra voltam kiírva egy kisfiúval. Nem így képzeltem ezt az újra egyesülést, azonban végtelenül boldogok voltunk Harryvel, hogy lesz még egy kisfiunk. Talán nem a legjobb időzítés volt, mégis örültünk. A gyerekek már elég nagyok voltak egy kistestvér érkezéséhez. Meglepte őket a hír és különbözőképpen reagálták le. Az ikrek nagyon izgatottak voltak, várták, hogy legyen egy kisebb tesójuk. Iant nem igazán foglalkoztatta a dolog egészen addig, amíg ki nem derült, hogy fiú. Ezután minden őt érintő dologban részt akart venni. Darcy érdekesen fogadta, azt láttam rajta, nem érti, miért kell nekünk még egy gyerek. Persze ezt nem mondta ki, jól nevelt volt, viszont látszott rajta, mit gondol. Nekik csak akkor mondtuk el az új jövevényt, mikor már teljesen biztosan tudtuk, minden rendben vele.Összeszedtem a gyerekek babanaplóit és ezekkel együtt ültem le a legnagyobb lányommal beszélgetni. Próbáltam kideríteni pontosan, mi a baja. Azt gondoltam, zavarja, hogy ennyi testvére van, mert piszkálják érte. Emlékszem egy osztálytársnőmre, akinek hat vagy hét testvére volt, szinte mind különböző apáktól és néhány osztálytársunk elég szemét módon piszkálta őt ezért. Nem mintha tehetett volna róla… Az is eszembe jutott, talán a nagy korkülönbség a gond, ami közte és a legújabb testvére között lesz. Átlapozgattuk a babanaplóikat, amiket én írogattam, amikor még kicsik voltak. Elmagyaráztam neki, minden kisbaba ajándék, egy igazi kincs, nem számít terveztük-e őket vagy sem. Nálunk inkább az utóbbi volt jellemző, mégis mindegyiküket imádtuk és nem hangoztattuk hogyan is lettek. Úgy tűnt, Darcy érti, mit akarok a tudtára adni, mégis frusztrálta valami, amit nem akart elmondani. Később derült csak ki, Hazza szedte ki belőle, az egyik osztálytársának az anyukája majdnem meghalt, mikor megszülte a kistestvérét. A nagy lányunk kilenc volt az ikrek születésekor, pont annyi, mint most ők. Akkor ilyesmi nem juthatott az eszébe, hiszen még gyerek volt. Tizennyolc évesen viszont eszébe jutott, mit mesélt néhány éve az egyik társa. Szerelmem igyekezett meggyőzni őt, ilyen velünk nem történhet meg, de az első szülöttünk így is félt. A férjem csak azért mondta el ezt nekem, mert nem volt biztos benne, jól kezelte-e a helyzetet. Meglepett, mi jutott a lányunk eszébe, ám aztán végig gondoltam: Darcy nagyon érzelmes kamasz lett, gyakran sírt, és ha kértem, mondja el mi bántja, csak azt hajtogatta, én ezt nem értem. A nagy lánnyá válása is megviselte, az apjával próbáltunk mellette állni, segíteni neki, ám olykor ez különösen nehezen ment. Néha úgy éreztem, teljesen kizár minket.
Miután megtudtam mi jár a fejében, Harryvel együtt beszéltünk vele. Valahogy sikerült meggyőznünk, nem lesz semmi baj, sem velem, sem a kis öccsével. Ezután érdeklődő lett a kicsivel kapcsolatban, ugyanakkor némileg távolságot is tartott. Később rosszul éreztem magam, amiért azt feltételeztem, nem szeretne újabb kis tesót. Lassan tettem túl magam ezen, néha még mindig eszembe jutott. Csak úgy, mint a drága nagymamám, aki megjósolta nekem, hogy öt gyermekem lesz. Amikor ez a tudomásomra jutott, távolinak és elképzelhetetlennek tűnt ez a jóslat.
Most pedig itt simogattam a nagy pocakomat, mert a kisfiam hajnali edzést tartott. Hazza békésen szuszogott mellettem, amiért nagyon irigyeltem, én egyre kevesebbet tudtam csak aludni, gyakran fájt már a derekam is. Óvatosan felültem, aztán kisétáltam a mosdóba. Miután ott végeztem, visszafeküdtem az ágyba, majd az órára néztem: 6:20. Felsóhajtottam. Ez így hosszú lesz. Haz megmozdult mellettem.
‒ Nem tudsz aludni? – kérdezte álmosan. Mikor várandós vagyok, mindig felébred, ha eltűnök mellőle.
‒ Fáj a derekam és mocorog a Kicsi – válaszoltam a kezét a hasamra húzva.
‒ Hű, elég jól nyomja – simogatta a pocakom – Megnyomkodjam a derekad?
‒ Az jó lenne – oldalra fordultam, így a keze a hátamra csúszott. Gyakorlott mozdulatokkal masszírozott, hiszen már nem először csinálta.
‒ Harry? – beszéltem a sötétségbe, amihez kezdett hozzászokni a szemem.
‒ Fáj? – azonnal abbahagyta.
‒ Nem – mosolyogva megráztam a fejem. Hamarosan éreztem, ahogy folytatja. – Szeretnék beszélni veled valamiről – mondtam.
‒ Miről? – kíváncsinak tűnt.
‒ Szeretném, ha leállnánk – válaszoltam.
‒ Mivel? – szinte magam előtt láttam összeráncolt homlokát.
‒ A gyerekekkel, most már elég lesz ennyi – magyaráztam. Pár év és negyven évesek leszünk, ideje befejezni a családbővítést.
‒ Én is szerettem volna beszélni veled erről, de meg akartam várni, míg ő is megszületik – abbahagyta a masszázst, kezeit a pocakomra simította. Hátra fordultam hozzá.
‒ Neked mi az álláspontod? – a sötétben kirajzolódtak szerelmem vonásai.
‒ Az öt egy nagyon szép kerek szám – jelentette ki.
‒ Szeretlek! – mosolyogva megcsókoltam. Örülök, hogy egy véleményen vagyunk. Haz váratlanul elhúzódott tőlem, mire zavartan néztem rá.
‒ Ne kísérts! – vigyorgott, miközben visszafeküdt a saját felére.
‒ Bocsi – én is ledőltem, a derekam már nem fájt, hála Harry ügyes kezeinek.
‒ Azért ugye nem bántad meg? – kérdezte a semmiből.
‒ Mit? – értetlenkedve felé billentettem a fejem.
‒ A gyerekeinket, az életünket – felelte.
‒ Dehogyis! Mindegyiküket szeretem, az, hogy nem szeretnék többet, nem jelenti azt, bánom is őket – magyaráztam – Életem értelmei és te is – megfogtam a kezét.
‒ Nekem is – kezemet az ajkaihoz húzta – Szeretlek! – a másik kezét a hasamra húztam, oda ahol a kisfiunk nagyon dolgozott. – Téged is szeretlek – Haz a pocakomhoz hajolt. Cselekedetétől nevetnem kellett. – Ő eddig a legaktívabb, szerinted is? – pillantott rám.
‒ Azt hiszem, bár nem emlékszem mindenre olyan intenzíven – vallottam be – Talán az ikrek voltak a legmocorgósabbak, de nekik kicsi volt a hely.
‒ Látszik, hogy fiú lesz.
‒ Ian biztos nem mozgott ennyit, ő nyugodtabb gyerek volt a pocakomban – Ezért is lepett meg annyira, milyen kis energikus lett idekint.
‒ Talán nála fordítva lesz, és kímélni fog minket – álmodozott szerelmem. Kinevettem.
‒ Nem úgy érzem, hogy ez így lesz – ásítottam egy nagyot.
‒ Gyere, bújj ide! – Hazza maga felé húzott, mire közelebb csúsztam hozzá – Hányra jönnek a lányok? – a fejem a vállára hajtottam.
‒ Nyolcra – feleltem.
‒ Akkor még van egy csomó időnk – átölelt.
Sikerült még aludnunk valamennyit, mielőtt megszólalt az ébresztő. Úgy terveztük, a gyerekeinket nem keltjük fel, ezért igyekeztünk halkan elkészülni. A csemetéink izgatottak voltak, nagyon várták már ezt a napot, hiába, nem akartuk felébreszteni őket, kilencre mindegyikük ott tobzódott körülöttünk. Volt egy kis őskáosz.‒ Valaki vegye ki a sütőből Niall kedvenc sütijét, mert megöl, ha odaég – szólaltam meg a székemen ülve. Nem igazán engedtek bármit is csinálni az állapotomra való tekintettel, így nekem marad a felügyelés.
‒ Máris csinálom – Perrie kesztyűt ragadott és intézte a sütit. Elém tette le, így én szedtem ki a finomságot egy tálba.
‒ Mi a következő? – kérdezte Eleanor.
‒ A húsok – Macyvel egyszerre válaszoltunk. Danielle betette őket a sütőbe.
‒ A salátákat mikor kezdjük el csinálni? – Fay kíváncsian nézett végig rajtunk.
‒ Lehet az a következő, meg a többi köret is, csak nem tudom, mi fog beférni a hűtőbe – tűnődtem. Louis tortáját nem lehet kivenni onnan.
boldogsággal. A fa alja meg volt pakolva az összes család ajándékaival és bár a karácsony lényege nem ez, ettől függetlenül adni és kapni is nagyon jó dolog. Még soha nem láttam ennyi ajándékot egy helyen, már magam elé képzeltem az arcukat, a rajtuk lévő örömet, miután letépték a csomagolópapírt. Mire visszaértem, már készen várt az asztal. Összeszedtünk mindenkit, majd kezdetét vette a karácsonyi ebéd. Shane-nel csináltunk képeket az ebéd alatt. Még nem tartózkodott ennyi ember egyszerre a házunkban, de annyira jó volt, mindenkit itt látni. Jó darabig eltartott az ebéd, aztán felköszöntöttük Louis-t, aki úgy tett, mintha ez meglepte volna.
A desszertek után ejtőztünk egy kicsit, később a fa köré gyűltünk. A gyerekek izgatottan estek neki az ajándékoknak, amit Shane-nel szintén megörökítettünk. Mi felnőttek, kisorsoltuk melyik család kit ajándékoz meg, így nem kellett annyit gondolkozni, ki minek örülne.
Megint ki kellett mennem a mosdóba. Míg odabent tartózkodtam, hallottam valaki közeledő lépteit. Furcsa fájdalmat éreztem a hasamban, de csak pár másodpercre. Felálltam és abban a pillanatban elfojt a magzatvíz.
~ Harry ~
‒ Apa – Darcy lányom belépett a nappaliba – Anya kéri, hogy menj oda hozzá, a fürdőben van – szólalt meg.
‒ Miért? – ráncoltam össze a homlokom.
‒ Azt nem mondta – felelte. A fürdő felé mentem.
‒ Cicalány, minden rendben?
‒ Ne pánikolj be! – jött a hangja az ajtó mögül, ami lassan kinyílt – Beindult a szülés – jelentette ki egy kisebb tócsa közepén állva.
‒ Úristen! – éreztem, ahogy elönt a félelem.
‒ Harry, figyelj rám! – Em határozottan szólt rám – Hozd ide a felmosót! – utasított.
‒ Itt van – adtam a kezébe.
‒ Menj, hozz nekem egy bugyit és egy másik harisnyát – figyeltem, ahogy elkezdi feltörölni a magzatvizet. Ezt biztos most kell?
Ráhagytam, inkább hoztam, amit kért. Mire visszaértem, felmosott és egy törölközővel magát is megtörölte. Segítettem felvenni a ruhadarabokat. Párszor összeszorította közben a fogát, de egy szó se jött ki a száján.‒ Tudsz így vezetni? – nézett rám.
‒ Persze – vágtam rá.
‒ Akkor szedjük fel az előszobában lévő bőröndöt és menjünk – mondta.
‒ Hé, mit csináltok? – hallottam Niall hangját.
‒ Megyünk a kórházba, jön a baba – válaszolt Cicalány a kezét a hasára szorítva.
‒ Te jó ég, jön a baba! – kiabálta szőke hajú barátom.
‒ El az útból! – tessékeltem arrébb, míg Emilybe karolva elindultunk a kocsihoz. A lányok eltereltek mindenkit az utunkból, Zayn segített betenni a cuccot a kocsiba, amit szerencsére már több mint egy hete összekészítettünk.
‒ Ne szedjétek szét a házat, amíg visszajövök! – kiabáltam befelé. Hideg volt, de szerencsére nem esett a hó. Tegnap emiatt még mérges voltam, fehér karácsonyt szerettem volna, most viszont örültem, így könnyebben eljutottunk a kórházba.
‒ Jól vagy? – pillantottam a hátul ülő szerelmemre.
‒ Igen, de sietni kellene, egyre sűrűbbek a fájások – láttam az arcán a fájdalmat.
Amint beértünk a kórházba, Cicalányt bevitték egy szobába, engem pedig elküldtek beöltözni. Mire beértem hozzá, már az orvos is bent volt. Odasiettem szerelmem oldalára, gyorsan megfogtam a kezét, miközben megpusziltam a homlokát.‒ Nagyon ügyesen csinálod – biztattam.
‒ Úgy tűnik, ez a baba nagyon ki akar jönni – szólalt meg a doktornő.
‒ Jól tud időzíteni, az biztos – Em fájdalmasan felnyögött, erősen megszorítva a kezem.
‒ Hívok még egy nővért és kezdhet is nyomni – tájékoztatott minket az orvos.
Így is volt, visszajöttek, aztán egy óra sem telt bele, szerelmem megszülte a kisfiunkat. Elérzékenyülve néztem, ahogy lemossák, majd bebugyolálják a síró babánkat.‒ Gratulálok, egészséges kisfiú – mondta az egyik nővér – Mi lesz a neve?
‒ Scott Dylan Styles – egyszerre beszéltünk a feleségemmel.
‒ Tegyél fel egyet róla a csoportba, aztán hívjunk fel néhány embert, a gyerekek már biztos aggódnak.
‒
Rendben – egy olyan fotót tettem fel, amin
nyitva van a szeme, majd felhívtam anyuékat, míg Em röviden beszélt az
apukájával. Telefonáltam gyorsan a nővéremnek is, ő lesz a kicsi keresztanyja. Ezután
már tényleg az otthon lévőket hívtam.
‒ Szia! – szólt bele Liam.
‒ Szia, hangosíts ki! – kértem.
‒ Már ki vagy – közölte.
‒ Emily és a baba is jól vannak, a csoportban van róla kép.
‒ Ugye most már befejezitek? – kiabált Louis. Cica intett, hogy válaszolni akar:
‒ Igen, ő az utolsó, megnyugodhattok.
‒ Anyu, mikor jöttök haza? – kérdezte Meggie.
‒ Apa nemsokára, mi a kis testvéretekkel pár nap múlva. Addig ne készítsétek ki Apát!
‒ Nem fogjuk – ígérték.
Visszavettem a telefont és viszonylag hamar el is köszöntem a többiektől. Emily megpróbálta megetetni Scottot, míg én írtam a rajongóknak. Egy képet tettem fel a kis lábairól ezzel a szöveggel:Vége
Hát ez a nap is eljött. Tudom, hogy most búcsúzkodnom kellene, de nem szeretnék, mert az írást nem fogom abbahagyni. A másik blogomon továbbra is várok mindenkit, ahol hamarosan új történettel fogok jelentkezni.
De azért egy kis összegzéssel készültem:
Nekem sok örömöt okozott ez a történet, szívből remélem, hogy Nektek olvasóknak is adott szép perceket és úgy fogtok később visszagondolni rá, mint valamire, amivel érdemes volt időt tölteni.
Mindenkinek köszönöm, aki valaha is benézett a blogra és remélem, még találkozunk.
