2.évad 12.rész - Tizenegy nap

Sziasztok!

Először is, bocsánat, amiért csak most hozok részt. Elkezdtem dolgozni és kicsit elszámítottam magam, sajnálom.
Másodszor, utolsó találkozásunk óta a blog átlépte a 17.000 oldalmegjelenítést, köszönöm szépen, imádlak Titeket :)
Harmadszor, érettségizők lehet már gratulálni? Sulisok, milyenek lettek a bizonyítványok? Remélem, mindannyian ki tudjátok élvezni a jól megérdemelt nyári szünetet :)
Negyedszer, bizonyára Ti is hallottátok már a szomorú hírt. Nehéz ilyenkor bármit is mondani. Örökre a szívünkbe zártunk, nyugodj békében Robin!
És végül - de nem utolsó sorban - meghoztam a folytatást. Nem tudom, mikor fog érkezni a következő, de próbállak nem cserbenhagyni Titeket. Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

10.15.

~ Niall ~

Tizenegy órányi megszakítás nélküli alvás után ébredtem fel délután hatkor. Nagyon furcsa érzés volt ennyit aludni egy húzóra, de kétségkívül jól esett.

‒        Nem hiszem el, hogy ennyi volt a két nap szünetünk – sóhajtottam fel.

Felültem az ideiglenes ágyamban. Tegnap – az első szabadnapunkon – elhagytuk Sydney-t és ide repültünk Új-Zélandra. Kicsit szétnéztünk éjjel a városban, majd hajnalban visszajöttünk a hotelbe. Harry megint nem tartott velünk, és még mindig nem hajlandó megosztani a lakosztályát valamelyikünkkel. Kimentem a mosdóba, aztán kértem fel kaját. Úgy gondoltam, Zayn még alszik vagy nincs itt, mert egyáltalán nem jöttek más hangok a többi helyiségből. Írtam egy SMS-t Macynek, aki nagyon gyorsan válaszolt nekem. Úgy számoltam náluk reggel lehet, ezért gyorsan megírtam neki, hogy személyesen szeretnék vele beszélni. Nem sokkal később a laptopom képernyőjén láttam viszont fáradtnak tűnő arcát.

‒        Szia, Édes!

‒        Szia, Manóm! – a hangja kissé álmosnak hallatszódott.

‒        Felébresztettelek? – egyből elfogott a bűntudat.

‒        Nem, dehogy! – megrázta a fejét – Csak nem aludtam túl jól, ennyi az egész – mondta fáradtan.

‒        Sajnálom – suttogtam szomorúan. Ha végre együtt lehetnénk, talán mindketten jobban aludnánk.

‒        Én is, ma hosszú napom lesz – elnyomott egy ásítást.

‒        Jó újra látni – mosolyodtam el.

‒        Téged is – a tekintete ellágyult – Hiányzol – Valami azt súgta, ezt nem akarta hangosan kimondani.

‒        Te is nekem… nagyon is – Macy arcán legördült egy könnycsepp – Héj, héj, ezt ne csináld! Ne sírj! – a szívem szakadt meg, amiért így kellett látnom. Magamhoz akartam ölelni és megvigasztalni, de erre nem volt lehetőségem.

‒        Bocsáss meg! – Édes felállt az asztalától.

‒        Ne! Hova mész? – próbáltam követni őt, de eltűnt a szemem elől.

Hallottam némi neszezést, majd azt, ahogy kifújja az orrát. Az alakja egy pillanatra elsuhant a kamera előtt, ezután becsapódott mögötte az ajtó. Nem voltam biztos abban, hogy direkt nem szakította meg a hívást vagy csak véletlen hagyta így, mindenesetre én vonalban maradtam és feszülten figyeltem. Szar volt ilyennek látni őt. Kicsit reménykedtem benne, hogy nem fogja megviselni a távkapcsolat. Egy hónapja nem láttuk egymást és még tizenegy napnyira van az újabb találkozó. Igen, számolom. Tizenegy nap múlva kapunk egy öt napos szünetet, amit mindenki ki fog használni. Mindannyian a barátnőinkhez utazunk, kivéve Harryt, ő haza készül a szüleihez. Az ajtó újra kinyílt, nem sokra rá pedig Mac visszaült a gépe elé.

‒        Sajnálom – összeszedte magát, a szemei viszont elárulták őt. Sírásról és szomorúságról tanúskodtak.

‒        Nincs semmi baj – Hozz fel valami témát! – Milyen a suli?

‒        Mi történt az utóbbi napokban? – egyszerre kérdeztünk, aztán pár másodpercre rá röhögni kezdtünk. Elment ezzel némi idő, de ez mindkettőnk szomorúságát eltüntette.

‒        Rossz, mert tanulni kell – válaszolt végül – Vagyis nem ez a baj, hanem inkább az, hogy ott kell lenni és nem tudok közben mással foglalkozni – magyarázta. A suli nekem sem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé, bár a földrajz órákat nagyon szerettem.

‒        Már nincs olyan sok hátra belőle – próbáltam biztatni.

‒        Attól függ, honnan nézzük – sóhajtott fel – Szóval, veled mi történt az elmúlt napokban? – éles téma váltását jelként fogtam fel, nem firtattam tovább az iskolát.

‒        Gyorsan elteltek. Próba, stúdió, két nap szünet, ebből egy az utazással telt el – válaszoltam.

‒        Ugye aludtál? – kérdezte aggódva.

‒        Igen – elmosolyodtam – Ahogy megérkeztünk, megnéztük a várost, utána pedig lefeküdtünk aludni. Nagyjából tizenegy órát aludtam – szavaim hallatán szemmel láthatóan megkönnyebbült.

‒        Ezt örömmel hallom – hangja őszinte volt és kedves – Kivel vagy egy helyen? – érdeklődött.

‒        Zaynnel, szerintem ő még nincs fent, szóval gyakorlatilag csak ketten vagyunk – válaszoltam.

‒        Anyáék itthon vannak – helyesbített – Harryvel mi van?

‒        Változatlan – megeresztettem egy mélyről jövő sóhajt. Édes arcáról lerítt, mit gondol. – Emily hogy van? – kérdeztem kíváncsian. Ahhoz képest milyen egyezséget kötöttünk még a legelején, egészen jól megbeszéltük az ő dolgaikat is.

‒        Úgy, ahogy tartja magát. Bár, szerintem ehhez sokban hozzájárul, hogy nincs egy szabad perce sem – magyarázta.

‒        Szerinted ezt tudatosan csinálja?

‒        Azt hiszem, igen – Macy lassan bólintott – Általában jobb szereti elterelni a gondolatait.

‒        Meddig várunk még? – bukott ki belőlem hirtelen.

‒        Mivel? – mélyen összeráncolta a homlokát. Sejtettem, hogy ennyiből nem fogja érteni.

‒        A közbeavatkozással – próbáltam pontosítani.

‒        Nem tudom Niall – Édes tanácstalannak tűnt – Mindenki másként dolgozza fel, ha véget ér egy kapcsolata. Ebből adódóan az erre fordított idő is emberenként változik – kezdett mesedélutánba.

‒        Szóval még várni akarsz – fordítottam le magamnak.

‒        Hát, igen – helyeselt – Talán semmit se kellene tennünk, az idő szokott az ilyesmire a legjobb gyógyír lenni. Hiszen tudod, az minden sebet begyógyít.

‒        Azt mondják, de ettől még nem feltétlenül van így.

‒        Én már láttam működés közben – kérdő tekintettel néztem rá – Cicalány lépéseket tett Shane felé. Pár napja megadta neki az új számát és elvileg ma végre találkozni fognak – mesélte izgatottan.

‒        Hű, ez gyors volt – kommentáltam.

‒        Valójában nem. Még sosem bírták ki ennyi ideig egymás társasága nélkül – mesélte.

‒        Jól rémlik, hogy ők valaha voltak együtt? – tűnődtem elgondolkozva. Mintha említettek volna valami ilyesmit.

‒        Igen, jóval régebben – erősített meg.

‒        Ha ők ennyire egy hullámhosszon vannak, akkor miért nincsenek már együtt? – Tudom, furán hangzik, de jogos a kérdés.

‒        Igazából, mikor vége lett csak annyit mondtak, mégsem olyan jók együtt, mint azt mindenki, beleértve őket is, gondolta – válaszolta.

‒        Hmm – csak ennyit sikerült kinyögni.

‒        Ez nem sok – vigyorodott el Macy.

‒        Tudom, csak emésztgetem az információt – magyaráztam.

‒        Végül is, jól jöttek ki belőle, mert megmaradtak nagyon közeli barátoknak.

‒        Jó, persze, nyilvánvalóan, de ez azért egy kicsit akkor is fura – ágáltam tovább. Nem sokan maradnak jóban a volt szerelmükkel.  

‒        Külső szemlélőként talán, viszont belső emberként nem az. Jó döntést hoztak és ezt mind a ketten tudják.

‒        Oké, nyilvánvalóan neked van igazad, te sokkal régebb óta ismered őket, mint én – adtam meg magam.

‒        Manóm, nő vagyok, nekem mindig igazam van – széles vigyor ült ki az arcára. Nagyon szexi, amikor ilyen magabiztos. Egyre jobban hiányzik, nagyon keserves lesz ez a tizenegy nap.

‒        Niall!

‒        Igen? – a hangja visszahozott a szomorú valóságba.

‒        Elbambultál – lágyan elmosolyodott.

‒        Csak gondolkoztam – megráztam a fejem.

A képernyő sarkára tévedt a tekintetem. Több mint húsz perce beszélgettünk már, ami igazán boldoggá tett. Amikor hallhatom a hangját, mindig sokkal jobban érzem magam.

‒        Édes, neked nem kellene suliba menned?

‒        Nem – ingatta meg a fejét – Amint megláttam, hogy beszélni szeretnél velem, már tudtam, ma késni fogok. Az első két órát ugyanaz a tanár tartja, szóval időm, mint a tenger – mosolygott rám.

‒        Rossz vagy – jegyeztem meg. Miattam lóg. Némi büszkeség töltött el ennek gondolatára.

‒        Ne viselkedj úgy, mintha te valami szent lennél! – szólt rám játékosan.

‒        Én nem állítottam ilyesmit – kerestem a tekintetét.

‒        Néha kicsit emlékeztetsz Cicalányra – meglepetten néztem rá.

‒        Ezt, hogy érted? – ráncoltam össze a homlokom.

‒        Ő is szeret szent módjára viselkedni meg hasonló kijelentéseket tenni.

‒        Neki is mindig megjegyzed?

‒        Hát persze! – vágta rá egyből – Én a legjobb barátnője vagyok, nekem szabad ilyet csinálnom. Tudod, ez kölcsönös dolog. Mi szóvá tehetünk olyan dolgokat, amiket ha valaki más mondana nekünk, minimum megölnénk érte – magyarázta nagy beleéléssel.

‒        Ti lányok nagyon bonyolultak és furcsák vagytok – állapítottam meg.

‒        De ti fiúk pont így szerettek minket – széles vigyor ült ki az arcára.

‒        Az már igaz.

Egy jó órát beszélgettünk Macyvel, ami mindkettőnknek jót tett. Még egyszer biztos fogunk ilyet csinálni, mielőtt újból látjuk egymást. Igyekszünk minden héten beszélni, meg persze elég gyakran írogatunk is egymásnak. Tájékoztatjuk a másikat mindenről, így olyan, mintha együtt lennénk.

Míg Édessel beszéltem, Zayn is felébredt. Átjött az én szobámba, de mivel látta, hogy elfoglalt vagyok, csak intett egyet majd tovább állt. Eltettem a laptopom, ezután átmentem hozzá.

‒        Helló!

‒        Szia! A többiek kérdezik, hogy negyedóra múlva jó lesz-e ha lemegyünk vacsorázni – az ágyában feküdt, kezében a telefonjával. Úgy sejtettem Perrie-vel beszélgethet.

‒        Persze! – vágtam rá – Harry is tud a közös kajálásról? – kérdeztem.

‒        Tudtommal nem – felnézett rám.

‒        Megyek, megkérdem tőle jön-e – indultam meg kifelé.

‒        Szerintem feleslegesen fárasztod magad – motyogta az orra alatt. Egy próbát megér.

Kisétáltam a folyosóra, aztán bekopogtattam a hárommal arrébb lévő ajtón. Csak megszokásból kopogtam, nem vártam válaszra. Határozottan benyitva megindultam befelé. Átvágtam a nappalin azután benyitottam oda, ahol a szobáját sejtettem. Meglepetésemre nem volt ott. A bőröndje nagyjából érintetlenül hevert a sarokban, az ágya össze volt túrva, de őt sehol nem láttam.

‒        Harry – szólongattam. Itt kell lennie valahol, különben nem hagyta volna nyitva az ajtót. Vagy talán mégis?

Közelebb lépve az ágyához feltűnt, hogy van benne néhány üres üveg. Azonnal értük nyúltam. A sejtésem sajnos beigazolódott. Különböző piás üvegek voltak. Körbenézve találtam még pár darabot. Kiszaladtam a nappaliba. Ott is találtam belőlük a kanapé háta mögé dugva. Ennek elmentek otthonról.

‒        Harry – újra szólítottam, majd fülelni kezdtem hátha választ kapok valahonnan.

Neszezés jött a fürdőszoba felől, ezért arra indultam. Óvatosan kinyitottam az ajtót és belestem a helyiségbe. Haz a WC csésze mellett ült, az egyik kezével rajta támaszkodott, míg a másikkal a fejét fogta. Hirtelen megcsapott az a semmi máshoz nem hasonlítható fanyar szag, ami most erős alkohol szaggal párosult. Megcélozva az ablakot gyorsan kinyitottam azt, eközben hallottam, ahogy Harry a hátam mögött öklendezésbe kezd.

‒        Jézusom, mi jutott eszedbe?! – megálltam mögötte. Megtörölte a száját.

‒        Niall? – suttogta erőtlenül.

‒        Igen, én vagyok az – Most mit csináljak veled?

Újabb öklendező roham jött rá. Ha még egy párszor ezt látnom kell, én is hányni fogok. Megpróbálta lehúzni a WC-t, de nem tudott elnyújtózni odáig.

‒        Hagyd, majd én! – lehúztam helyette.

A fejét letette az ülőkére és szorosan lehunyta a szemeit. Gondolom forgott vele a világ. Ugyanabban a ruhában van, mint tegnap, még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy átöltözzön, ez fura tőle. Az arca fehéren világított, eléggé szarul festett. Elővettem a telefonom. Nagyjából tíz perc múlva lent kéne lennem. Gyorsan írtam egy SMS-t.

„Haz szobája, most!”

Elküldtem, miközben Harryre pillantottam, aki még mindig ugyanabban a pózban volt. Bajban vagyunk.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Tegnap este miután Zaynnel elrendeztük Harryt – megfürdettük, azután adtunk neki fájdalomcsillapítót meg egy adag altatót – lementünk vacsorázni a többiekkel. Ezután eltüntettük Haz szobájából a bizonyítékokat és némi rendet tettünk nála. Megegyeztünk, hogy nem beszélünk senkinek arról, ami történt. Tisztában voltunk a lehetséges következményekkel, így még Liaméknek se mertük elmondani. A menedzsment sok dolog fölött szemet huny, de az önpusztítás nem tartozik ide.

Reggel, amikor felébredtem – meglepő módon tudtam aludni – egyből átmentem Harryhez. Szerencsére sokkal jobban nézett ki, mint tegnap este, de azért még nem volt az igazi. Rávettem, hogy egyen valamit, aztán hagytam visszaaludni. Nem kérdezett a tegnap estéről, ezért úgy gondoltam nem emlékszik arra, ami történt. Mondjuk amennyit ivott, ez nem csoda. Visszasétáltam a saját helyemre és én is megreggeliztem. Míg ettem, Zayn is felébredt és csatlakozott hozzám. Csendben voltunk, valahogy egyikünk sem akart megszólalni, de ez tőlem volt a szokatlanabb.

‒        Átmegyek Harryhez – Zayn egyszer csak felállt az asztaltól.

‒        Nem kell – állítottam meg – Én már jártam nála korábban.

‒        Hogy van? – fürkészett kíváncsian.

‒        Jobban. Adtam neki enni, azután visszafeküdt aludni. Remélem, nem fog kiderülni, mit csinált tegnap – sóhajtottam fel gondterhelten.

‒        Nem hinném, hogy baj lenne belőle, ha megtudnák – vont vállat. Tessék? Lemaradtam valamiről? Tegnap még nagyon egyetértettél velem.

‒        Tuti kapna érte, az ilyen dolgokat nem tűrik el – emlékeztettem.

‒        Elnéznék neki – ült vissza szemben velem.

‒        Miért gondolod? – ráncoltam össze a homlokom.

‒        Neked soha nem volt még szerelmi bánatod? – pillantott rám.

‒        Olyan nagyon mély nem – ráztam meg a fejem.

‒        Akkor valószínűleg nem szeretted őket igazán – Most mit mondjak? Gyerek voltam még. – Visszatérve Harryre, más is csinál őrültséget ilyen helyzetben, olyat, amit máskor soha nem tenne.

‒        Nagyon lazán kezeled ezt – Mintha, semmit nem veszíthetnénk ezzel.

‒        Ha ez kiderülne, ki tudnánk magyarázni. Másrészről meg, jól időzített, mert ha ezt koncert előtt követi el, rohadt nagy bajba került volna – Van benne valami. Ma délután ugyan próbánk van, de addig még teljesen össze tudja szedni magát.

‒        Te tényleg nem aggódsz érte? – hitetlenkedtem.

‒        De igen, csakhogy nem tudunk helyette döntéseket hozni.

‒        Ez sajnos igaz – sóhajtottam fel – De akkor mit kellene csinálnunk?

‒        Vigyáznunk kéne rá és megpróbálni megértetni vele, hogy amit jelenleg tesz, az semmit nem fog előre lendíteni a helyzetén – magyarázta.

‒        Úgy veszem ki a szavaidból, neked már van valami terved – kerestem a tekintetét.

‒        Beszélnünk kell a többiekkel.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Hiába próbáltunk együtt hatni rá, nem ment. Mindent bevetettünk, ami csak az eszünkbe jutott, de semmi változást nem tudtunk elérni. Rossz néven vette, hogy segíteni szeretnénk. Kiabálva kioktatta a társaságunkat, majd egészen egyszerűen kizavart minket a lakosztályából. Még soha nem láttuk őt ilyennek, ami felettébb aggasztott bennünket. Pár órával egy koncert előtt ennyire összeveszni minden csak nem jó ómen.

‒        Valakinek bármi használható ötlete? – kérdezte Louis, míg besétáltunk a lakosztályukba.

‒        Én még mindig arra szavazok, hogy hívjuk fel Emilyt – szólalt meg Liam.

‒        Nem mennénk vele sokra, szerintem finoman elküldene minket a fenébe – mondtam határozottan. Próbáltam elterelni őket ettől az opciótól. Ez csak a legvégső ötlet lehet.

‒        Ehhez mi már kevesek vagyunk – sóhajtott fel Zayn – Ide nő kellene, ők sokkal jobbak szerelmi problémák megoldásában, mi nem vagyunk jártasak ebben.

‒        Így igaz – helyeselt Liam – Megbeszéljük a bajainkat, de nem akarjuk egymásét megoldani, azt a lányok szokták csinálni.

‒        Beugrott valami – Lou bement a szobájába, mire mindannyian kíváncsian utána indultunk. A telefonjával a kezében ült az ágyon, és egy a térdén lévő füzetet lapozgatott.

‒        Ez lesz az – motyogta, miközben elkezdte beírni a számokat. Hamarosan köszönt valakinek, majd közölte vele, hogy kihangosítja. Ismerős hang üdvözölt minket.

Nem volt már túl sok hátra a koncertből. Éppen a lépcsőn együtt ülve énekeltük az Over again című számunkat, és máris következett a Little things, amit élvezettel gitározni kezdtem. Csodás közönségünk volt, az egész helyet körbelengte a szeretet meg az imádat, ami belőlük áradt. Mi hasonlóan éreztünk irántuk, ezért próbáltuk minden egyes alkalommal a legjobb formánkat nyújtani, és valami feledhetetlen élményt adni nekik.

A korábbi veszekedés ellenére teljes összhangban nyomtuk. Harry felszabadultabbnak tűnt, mint mostanában bármikor. Ennek örültem, de az okát nem tudtam volna megnevezni. Lehet Haz is olyan fajta, akinek jót tesz, ha üvöltözhet egy kicsit. Liam elkezdett beszélni a tömeghez, felkonferálva ezzel az utolsó előtti dalunkat. A közönség is tudta mi jön most, egyre több sírós arcot véltem felfedezni a tömegben. Amint vége lett az utolsó számnak, azonnal elhagytuk a színpadot. Rekord sebességgel kocsiba ültünk, és hipp-hopp a szállodában találtuk magunkat. Felfelé menet mindenki a telefonjával babrált. Az ajtónkhoz érve Harry mobilja csörögni kezdett. A többiekkel egymásra néztünk. Remélem, Louis terve beválik.

Ha elolvastad, kérlek jelezd :)

2.évad 11.rész - Nem gondoltam komolyan

Sziasztok!

Itt vagyok, élek, meg vagyok, és a tegnapi nappal sikeres vizsgát tettem :) Ennek örömére meghoztam Nektek a folytatást, ami hosszabb lett, mint terveztem, de remélem, ez nem okoz gondot :) Az érettségizőknek kitartás így az utolsó hajrára, és persze a többi sulisnak is, mindjárt itt a nyári szünet, ez adjon Nektek erőt :) Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily 

1 héttel később

10.12.

~ Emily ~

Tudjátok mi a jó abban, hogy minden időtök be van osztva? Nem gondolkodtok felesleges marhaságokon, olyanokon, amiken nem tudtok változtatni. Nincs időtök önsajnálatra. Nem jár az agyatok az élet értelmén, hogy mégis miért éltek. Egyik feladat után a másikba kapsz és érzed, hogy elrohannak a napjaid. Panaszkodásnak tűnik pedig nem az. Én választottam ezt, mert a semmit tevésbe beleőrültem volna. Ha lett volna szabadidőm, a darabokra hullott életemmel foglalkoztam volna, így viszont, csak egyik helyről a másikra futottam.

Épp csak felkeltem reggel, már indultam is a szórakozóhelyre. Tegnap délutánra és a mai napra én voltam beosztva. Ma David és April lesz velem. Pénteken Lily és Simon dolgozott, a két másik alkalmazott. Rajtam kívül még egy ilyen beugrós lány van, őt Hollynak hívják.

Eddig tetszett a dolog, bár három alkalom után lehet korai még ítéletet mondani, mindenesetre jónak tűnt. A többiek kedvesek voltak velem, türelmesen tanítgattak és ez tetszett. Nem volt gond az egymásra hangolódással, pedig David és Lily hét illetve kilenc évvel idősebbek, mint én. Amikor ezt megtudtam kicsit megijedtem, de mint kiderült alaptalan volt a félelmem.

Megérkezve a helyre, felvettem a kötényemet, majd üdvözöltem a többieket. Láttam pár koszos poharat hátul, így azok elmosogatásával kezdtem a műszakom. Csak délre kellett bejönnöm, de ma későn keltem fel, ami meglátszott az ábrázatomon. Mostanában nem aludtam túl jól. Az utóbbi egy hétben sokat álmodtam Harryvel, ami zaklatottá tett. Hiába mondta Macy azt, hogy már jobban van, valami azt súgta, ez nem így van. Nem arra akarok kilyukadni, hogy a barátnőm hazudott, egyszerűen csak azt éreztem, Harry nincs olyan jól, mint állítják. Próbáltam nem vele foglalkozni, de képtelen voltam rá. Szerettem őt, túlságosan is. Nem számít mi történt, szerettem őt és tudtam, hogy mindig is szeretni fogom. Ami történt, nem volt elég ahhoz, hogy ezt kiirtsa belőlem.

Az egyik pohár megcsúszott a kezemben, de még sikerült jól megmarkolnom, mielőtt a mosogató falához koccant volna. Nagyot sóhajtottam, aztán a csurgatóba tettem a többi mellé. Ezután visszamentem a pult mögé Davidhez. Alig voltak csak az asztalok körül, elvégre még egy óra sem volt. Felültem az egyik székre és körbenéztem. A pulttal szemben volt a kijárat. A szórakozóhely maga egy elég nagy téglalap alakú rész volt, két oldalt asztalokkal és székekkel, középen egy nagyobb térrel a táncolni vágyóknak. Igazából elég jól nézett ki, nem volt zsúfolt, amivel elnyerte a tetszésemet.

‒        Min gondolkozol annyira? – hallottam meg Dav hangját.

Felé kaptam a fejem és belenéztem mogyoró barna szemeibe. Egyből elfelejtettem mindent, ami a fejemben járt. Hogy is mondjam csak, David eléggé helyes srác volt, mondhatni szívdöglesztő. Hét év korkülönbség ide vagy oda, ettől még így nézett ki a helyzet. Nem voltam vak, hiába szerettem valaki mást. Bár nem kérdeztem rá, biztos voltam benne, hogy van barátnője, az ilyen helyes fiúk nem nagyon szoktak szinglik lenni.

‒        Á, semmin – megráztam a fejem, elhessegetve a gondolatokat.

‒        Ugyan nem találkoztunk túl sokszor, de az már feltűnt nekem, hogy álmodozó típus vagy – pillantott rám.

‒        Jelen pillanatban inkább álmos típus – April csatlakozott hozzánk a pult mögött, pár üres pohárral a tálcáján.

‒        Húzós volt a tegnap este? – kérdezte, nyilvánvalóan hallotta az utolsó mondatomat.

‒        Igazából nem – fordultam felé – Csak nem aludtam túl jól ennyi az egész – vontam vállat, mintha semmiség lenne.

‒        Ha csak egyszeri alkalom, akkor rendben van, de ha már többször is előfordult, javasolhatok neked egy altató hatású teát? – kérdezte kedvesen rám mosolyogva a szőke hajú lány.

‒        Melyik lenne az? – fürkésztem kíváncsian. Hátha ez jobban használna, mint a hányingeres.

‒        Macskagyökér teakeverék, nekem bevált – kék szemei őszintén csillogtak.

‒        El ne hidd ezt a humbugot! – szólalt meg hirtelen David, mire mindketten felé fordultunk.

‒        Most miért vagy ilyen? – April sértődötten hozzávágta a konyharuháját a fekete hajú fiúhoz.

‒        Ha aludni akarsz, fáraszd le magad előtte – jelentette ki sejtelmesen vigyorogva.

‒        Disznó! – April mérgesen felé lendítette a kezét, de nem érte el.

Mint említettem Dav helyes volt, viszont a modora az hagyott némi kívánnivalót maga után. Ugyan ők már évek óta együtt dolgoztak, a lánynak mégsem sikerült ehhez hozzászoknia. Kissé érzékeny lelkületűnek tűnt nekem már az első alkalommal, amikor találkoztunk. April dühösen hátra ment a tálcáján lévő poharakkal. Szúrós pillantást küldtem a srác felé.

‒        Most mi van? – tárta szét a karjait.

‒        Az, hogy néha gondolkozhatnál, mielőtt megszólalsz – oktattam ki nem túl kedvesen.

‒        Na, idefigyelj kislány! Az, hogy ti még nem űzitek olyan intenzíven ezt az ipart, az nem jelenti, hogy nincs igazam – jelentette ki magabiztosan. Ó, ha tudnád. Nem vagyunk ám olyan ártatlanok, mint amilyennek látszunk.

‒        Egy: ne kislányozz le, nem szeretem – jelentettem ki – Kettő: kicsit visszavehetnél. Értem én, hogy idősebb vagy, mint mi, de attól még nem kell így bánni velünk – leszálltam a székről és én is hátra mentem.

A szőke hajú lány épp akkor végzett a poharak elmosásával, amikor beértem a helyiségbe. Óvatosan végig simítottam a bal karján. Rám vezette a tekintetét, mire halványan rá mosolyogtam.

‒        Ne foglalkozz vele, csak egy idióta férfi – próbáltam vigasztalni.

‒        Az a baj, hogy mind ilyen – mondta szomorkásan.

‒        Azért szerencsére nem mind – szavaim hallatán kíváncsian felkapta a fejét.

‒        Van valakid? – a szemei izgatottan csillogtak. Eléggé meglepődtem ezen a kissé személyes kérdésen és ez tisztán látszott az arcomon is. – Ne haragudj! Nem akartam tolakodó lenni – April gyorsan észbe kapott.

‒        Semmi gond – lassan megráztam a fejem – Jelenleg nincs párom, de ismerek jóra való srácokat – magyaráztam.

‒        Hány évesek? Egyszer talán bemutathatnál nekik – kikerülve engem visszasétált a pult mögé.

‒        Hát, ha elmondod, milyen az eseted lehet, találok köztük egy neked megfelelőt – követtem őt.

‒        Ez igazán kedves tőled – figyeltem, ahogy vodkát tölt az előtte lévő pohárba.

‒        Ó, ugyan! – legyintettem egyet, miközben felhajtotta az italát.

‒        Te is kérsz? – jó kedvűen rám vigyorgott.

‒        Nem köszi, én nem iszom – ráztam meg a fejem. Jólesne, de most nem lehet. Ó, basszus, ez jó sokáig fog majd tartani.

‒        Ó, bocsi, nem tudtam – szabadkozott.

‒        Semmi gond – biztosítottam őt mosolyogva.

‒        Ezt vidd ki légy szíves annak a társaságnak ott – mutatott David az egyik sarokban lévő asztalra, ahol hárman ültek.

‒        Rendben – elvettem az általa elém tett tálcát, aztán odasétáltam a társasághoz. Kedvesen odaadtam az italaikat, majd visszamentem a többiekhez.

‒        Nem akartalak megbántani – hallottam meg Dav szavait.

‒        Tudom – motyogta April. Kisétáltam a mosdóba, ezzel hagyva kiteljesedni a beszélgetésüket.

Mire visszaértem, nyoma se volt az előző feszült hangulatnak. Teljesen normálisan társalogtak valamiről, míg a pultot törölgették.

Egész délután jöttek-mentek az emberek. Egészen forgalmas napunk volt. Jól elfáradtam, bár amúgy is fáradt voltam. Nagyon reméltem, hogy ma éjjel végre tudok rendesen aludni.

Nem sok maradt már hátra a műszakomból, amikor megéreztem rezegni a zsebemben lévő telefonomat. Kivittem a rendelést, azután kíváncsian meglestem kinek hiányoztam. Kiderült apa volt az, aki írt nekem. Az érdekelte, előre láthatólag, mikor fogok végezni. Miután elmondtam neki, hogy itt fogok dolgozni enyhén szólva furává vált. Feltételt szabott nekem. Azt mondta, csak akkor enged úgy dolgozni, hogy későig vagyok, ha eljöhet értem, amikor végzek. A szórakozóhely nem volt messze a házunktól, nagyjából negyedóra gyaloglást vett igénybe, míg hazaértem. Ennek ellenére apu kötötte az ebet a karóhoz. Mióta tud a kicsiről sokkal jobban félt, mint előtte akármikor. A lelki nyugalma érdekében jobbnak láttam belemenni a dologba. Így ha bármikor arra kerülne a sor, hogy sötétben kellene egyedül hazamennem, fel kell hívnom, és majd ő haza visz. Megírtam neki hányra jöjjön, aztán visszamentem a pult mögé. Ahogy letelt a műszakom, nem vettem le a kötényemet, ugyanis hat óra körül egy lány véletlenül leöntött a koktéljával. Haza akartam vinni kimosni, mert elég feltűnően díszelgett rajta a folt.

Elköszöntem a többiektől, azután felvettem a táskám és kimentem a szórakozóhely elé. Apa kocsiját még nem láttam, ezért beálltam az egyik lámpa fénye alá. Nem kellett sokáig várnom, a szürke kocsi hamar megérkezett. Gyorsan beültem hátra.

‒        Szia! – üdvözöltem fáradtan.

‒        Szia, Cicmic! – a visszapillantó tükörben láttam lágyan csillogó zöld szemeit. Hihetetlen, hogy minden rá emlékeztet. – Milyen napod volt? – érdeklődött kedvesen, miközben elindultunk hazafelé.

‒        Egész jó – motyogtam kényelembe helyezve magam.

‒        A kicsivel mi újság? – álmost voltam, alig fogtam fel a szavait.

‒        Jól van, nem csinált semmit velem – válaszoltam halkan.

Hirtelenjében eluralkodott rajtam az álmosság.

‒        Kicsim, Cicmic – tompán hallottam apu hangját és éreztem, ahogy finoman rázza a vállamat.

Kinyitottam a szemem. Lassan körülnéztem, a szobámban voltunk.

‒        Ne haragudj, amiért felébresztettelek, de gondoltam meg szeretnél fürödni – beszélt hozzám apa. Fáradtan felnyögtem.

‒        Oké – motyogtam alig hallhatóan. Felültem az ágyban, mire Shin felugrott a takaróra. – Hát, szia, kis büdös! – a fejéhez nyúlva megsimogattam.

‒        Fürödj meg gyorsan, utána macskázhatsz – apu felhúzott az ágyról.

‒        Oké – elvettem egy rózsaszín hajgumit az éjjeliszekrényemről, amivel gyorsan összefogtam a hajam.

Hátra fordultam, hogy magamhoz vegyem a hálóingemet, de akkor már apa a takaróm alatt kereste. A hálóruhámmal együtt megtalálta a pulcsit is. Tudtam, hogy valami jobb helyre kéne tenni. Homlok ráncolva felemelte a több számmal nagyobb ruhadarabot.

‒        Hát ez meg? – nézett rám kérdőn. Szégyenlősen lepillantottam a lábaimra. Egyáltalán nem kellene ilyesmit éreznem.

‒        Csak egy baráté – suttogtam bízva abban, hogy rám hagyja a dolgot.

Nem szólt semmit, de az arcán átsuhant valami furcsa, miközben letette a pulcsit az ágyamra. Vettem magamhoz fehérneműt, majd átmentem a fürdőbe. Követett engem és letette a hálóingemet a szennyes kosár tetejére. Néhány másodperc erejéig rám nézett, aztán elhagyta a helyiséget. Gyorsan lezuhanyoztam, ezzel eltüntetve magamról a pia szagot. Alvós cuccba öltözve valamilyen virágtól illatozva hagytam el a fürdőszobát. Átsétáltam a konyhába, ahol apu ült, úgy tűnt rám vár.

‒        Kérsz valamit enni? – lágy tekintettel fürkészte az arcomat.

‒        Talán – a poharamba töltöttem a konyhaszekrényen lévő teából, ezután belekortyoltam.

‒        Csináltam bundás kenyeret, kérsz belőle? – összefutott a nyál a számban. Szóval ezért csinált teát.

‒        Igen – bólintottam – De csak kettő kisebbet, ha lehet.

‒        Bármit lehet – mosolygott rám.

A meleg víz felfrissített, így már nem voltam annyira álmos, de ez nem tartott sokáig. Nagyjából, mire végeztem a vacsorázással újra erőt vett rajtam a fáradtság. Hiába, a szervezetünket nem lehet sokáig becsapni.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Majdnem dél is elmúlt, amikor vasárnap felébredtem. Kipihentnek éreztem magam, ami eléggé furcsának hatott. A nap hátralévő részét tanulással és leckeírással töltöttem. Végig az ágyamban feküdtem és Shint simogattam. A pizsamámban voltam egész nap, nem nagyon foglalkoztatott, hogy átöltözzek. Apu is otthon tartózkodott, megcsinálta a mosást és kitakarította a ház egy részét. Mindkettőnknek kifejezetten produktív napja volt. Valamikor a délután folyamán – már inkább estéhez közeledve – apu bekopogtatott hozzám.

‒        Igen? – emeltem fel a hangom, hogy biztosan meghalljon. Az ajtó kinyílt és ő átlépte a küszöböt.

‒        Tudnál most egy kis szünetet tartani? – kérdezte végig nézve az ágyamon, ami terítve volt füzetekkel meg papír lapokkal.

‒        Miért, valami baj van? – aggódva kémleltem az arcát.

‒        Nem – megrázta a fejét – Csak szeretnék beszélni veled valamiről – egyből elfogott a rémület. Hát, ez egyáltalán nem hangzik jól.

‒        Mi lenne az? – nyugtalanul préseltem ki magamból a szavakat. Arrébb tett néhány füzetet, így gond nélkül le tudott ülni az ágyamra.

‒        Az a pulcsi – kezdett bele – Kié, Cicmic? – határozott tekintettel figyelt engem.

‒        Egy baráté, már mondtam – kezdtem kényelmetlenül érezni magam.

‒        Emily, tudod, hogy nem azért kérdezem, de szerintem az a pici apjáé. Megmondtam neked, engedd el, különben nem fogsz tudni a fontos dolgokkal foglalkozni – a keze az enyémért nyúlt.

‒        Apa, légy szíves ne! – halkan könyörögtem neki.

‒        Aggódom érted – megfogta a jobb kezem – A kicsiről nem is beszélve – tette hozzá – Nem szeretnék a pszichiátriára járni meglátogatni a lányomat, vagy azt, ami maradt belőle – mondta szomorúan.

Szavai hallatán könnybe lábadt a szemem. Én sem szeretnék odakerülni. Odamásztam apuhoz és beleültem az ölébe. Szorosan átölelt majd elkezdett ringatni.

‒        Szeretlek! – motyogtam a nyakába.

‒        Én is, Cicmic – az egyik kezével simogatni kezdte a hátamat.

‒        Olyan nehéz ez – akadozva beszéltem, miközben a könnyeim utat törtek maguknak.

‒        Tudom, de mi itt vagyunk neked – biztosított – Nekünk bármit elmondhatsz.

‒        Szeretem és hiányzik nekem – suttogtam – Félek attól, hogy valami hülyeséget fog csinálni – mondtam ki azt, ami a legjobban zavart.

‒        Honnan tudod, hogy őt is ennyire megviseli a dolog? – hangjában éreztem a kíváncsiságot.

‒        Ez bizonyára hülyén hangzik, de egyszerűen csak érzem – válaszoltam – Abban mindig jó voltam, hogy felismerjem, ha valaki szeret engem, és most nem a szerelemmel való szeretésre gondolok – magyaráztam – Ezt nála is éreztem, és amikor járni kezdtünk egyszerűen csak tudtam, hogy ez most más, komolyak a szándékai velem – Nyilván ezért is akarta annyira, hogy vele menjek a turné többi állomására is.

‒        Ez nagyon szépen hangzik, de akkor nem értem, miért hagytad el? – elhúzódott tőlem, így rám tudott nézni. Nem meséltem el neki, mi történt szóval jogos volt a kérdése.

‒        Mert azt szerette volna, hogy mindent hátra hagyjak és vele menjek. Eldöntött helyettem mindent. Még karriert is épített volna nekem, mint énekesnő. Mindent jól kitalált, csak egy dologra nem gondolt, amikor ezt az egészet kiötlötte – mondtam szomorúan.

‒        Hogy neked esetleg más terveid vannak?

‒        Pontosan – helyeseltem – Így visszagondolva, kicsit szarul esik, hogy azt hitte nekem nincs semmi tervem az életemmel – ismertem el.

‒        Lehet, hogy csak önmagából indult ki. Ha nem lenne neki az éneklés, szerinted mit csinálna?

‒        Azt olvastam valahol, hogy marketingesnek készült – gondolkoztam el.

‒        Érdekes – szólalt meg apa.

‒        Miért? – ráncoltam össze a homlokom értetlenkedve.

‒        Csak nem néztem volna ki belőle, sokkal inkább olyannak tűnik, aki fizikai munkára való – osztotta meg velem a gondolatait.

‒        Szerintem akkor is énekelne, ha nem lenne a bandában.

Hétfőn suli után a nőgyógyászom felé vettem az irányt. A kórházban azt ígérték, hogy az eredményeimet majd ide fogják küldeni, ezért akartam ma bemenni Lisához. Odafelé menet elkezdett csörögni a telefonom. Gyorsan kihalásztam a táskámból és meg sem nézve ki az, fogadtam a hívást.

‒        Igen, tessék? – szóltam bele várakozóan.

‒        Szia, Cicalány! – az ismerős hangra nagyot dobbant a szívem.

Lassan egy hónapja nem hallottam ezt a hangot, ha nem több ideje. Megálltam a járdán miközben nyeltem egy nagyot. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyors lesz. Tegnap éjjel sokáig fent voltam, nem jött álom a szememre, így megint ellepték a fejemet a gondolatok. Most kivételesen nem Harry járt az eszemben, hanem valaki más, akit szintén nagyon szerettem, csak nem ugyanúgy, mint őt. Átgondoltam mindent, amit mondtam neki és Macynek is vele kapcsolatban. Úgy éreztem készen állok megtenni valamit. Az igazat megvallva nagyon hiányzott a barátom. Ilyen sok ideig még sose voltunk haragban és kezdtem azt hinni, ezzel már csak magamnak ártok. Úgy döntöttem megteszem az első lépést afelé, hogy visszakaphassak valakit az életembe, akit sose gondoltam komolyan elüldözni belőle. Csak dühös voltam a kialakult helyzetre meg rá is, mert úgy éreztem, ha szól, még tehettem volna valamit a családomért. Nem gondoltam komolyan, amiket hozzá vágtam és szerettem volna, ha ezeket tudja. Ezért nagyjából hajnali kettőkor felmentem facebookra és megírtam Shane-nek az új telefonszámomat.

‒        Emily, ott vagy?

‒        Igen, szia – szóltam bele végül – Figyelj, nagyon örülök, amiért felhívtál, de most nem igazán tudok beszélni – kezdtem magyarázkodásba.

‒        Ó, basszus! Suliban vagy? – kérdezte azonnal.

‒        Nem, csak időpontra sietek – válaszoltam – Találkozhatnánk valamikor? – Ezt jobb lenne személyesen megvitatni.

‒        Persze – kissé bizonytalanul vágta rá – Mikor?

‒        Ömm… hát ö… jó lenne minél hamarabb – mondtam újra elindulva.

‒        Holnap? – ajánlotta gyorsan.

‒        Nekem táncórám lesz negyed hatig. Ha neked jó, akkor utána összefuthatnánk valahol – válaszoltam kíváncsian várva, mit fog szólni.

‒        Rendben, oké. Ha odamegyek a stúdióba az úgy jó?

‒        Tulajdonképpen igen – egyeztem bele.

‒        Oké.

‒        Oké, akkor holnap – motyogtam – Szia!

‒        Szia! – bontotta a vonalat. Hát, a vége kissé kínosra sikerült.

Nagyjából fél órát vártam, mire végre bemehettem az orvosomhoz. Üdvözöltük egymást, majd leültem az asztala elé.

‒        Hogy vagyunk? – mosolygott rám kedvesen.

‒        Jól, minden rendben, habár, a tea nem használ semmit – panaszkodtam.

‒        Sajnos nem mindenkinél válik be – mondta együtt érzően, amit csak egy bólintással nyugtáztam.

‒        Megérkeztek az eredmények? – kíváncsiskodtam.

‒        Igen – kattintott párat a számítógépben – Úgy tűnik, minden eredmény rendben van. A vérkép olyan, amilyennek lennie kell és a vizeletben sem találtak semmi nem odavalót.

‒        Végre valami jó hír – sóhajtottam fel.

‒        Örülök, hogy örömet tudtam okozni – mosolyodott el. Viszonoztam gesztusát, míg letettem a táskámat a földre.

‒        Voltam Shinnel állatorvosnál, negatív lett az eredménye – jutott hirtelen eszembe.

‒        Remek, a te eredményed is negatív lett. Jártál már a fogorvosnál?

‒        Még nem – ráztam meg a fejem – Pénteken megyek.

‒        A védőnődnél voltál már? – kaptam az újabb kérdést.

‒        Oda szerdán megyek, utána pedig útba ejtem a háziorvosomat is – tájékoztattam.

‒        Rendben, akkor vár még ránk egy vércsoport megállapítás és legközelebbre már csak az ultrahangos szűrővizsgálat marad – beszélt hozzám, míg kattintgatott.

Elővettem a mindenes füzetemet és felírtam, amit mondott, illetve kipipáltam a már meg lévő vizsgálatokat. Jó sok minden lesz még.

Ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj és iratkozz fel! :)