2.évad 7.rész - mindennek van határa

Sziasztok!

Utolsó jelentkezésem óta a blog átlépte a 15.000 oldalmegjelenítést, köszönöm szépen, el sem tudjátok képzelni, milyen boldoggá tettetek ezzel :) Remélem, ezt a szép kis napsütéses ünnepnapot mindenki pihenéssel tudja tölteni :) Jelentkezésem oka, hogy meghoztam a történet folytatását. Aki várta már, mikor tűnik fel Harry, az most megkapja, amit szeretne :) Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

~ Harry ~

Az ébresztőm hangjára keltem fel. Morogva leállítottam, míg a másik oldalamra fordultam. Aludtam vagy négy órát. A tegnapi interjú után rögtön elindultunk a következő koncert helyszínére. Rohadt nehéz volt visszaszokni ebbe a sűrű programba, az állandó alváshiányba. Kezdtem visszasírni a táncpróbás időszakot, sokkal lazább volt, lehetett mellette élni. Feltápászkodtam az ágyról. Úgy ahogy voltam, egy szál bokszerben mentem ki a nappaliba. Liam – akivel egy lakosztályon osztoztunk – már a nappaliban lévő asztalnál evett.

‒        Jó reggelt! – pillantott rám.

‒        ’Reggelt! – ásítottam egy nagyot.

‒        Kértem fel kaját, ha éhes vagy, gyere – intett nekem.

‒        Nem, kösz – bementem a fürdőbe.

Gyorsan lezuhanyoztam, mert már nem bírtam elviselni a saját szagomat. Megtörölköztem, majd visszamentem a szobába felöltözni. Visszacipzáraztam a bőröndömet, aztán kimentem Liamhez.

‒        Biztos nem kérsz? – nézett rám.

‒        Nem, anyu, hagyjál! – morogtam rá.

‒        Na, idefigyelj! – felpattant a kanapéról – Elég volt ebből! Majdnem két hete csinálod már ezt. Értem én, hogy elcseszted Emilyvel, de attól még nem kell minden közeledben lévő embert marni. Mi nem tehetünk erről, és próbáltunk türelmesek, meg megértőek lenni, de most már elég! – kiabált velem – Hát, mit gondolsz, meddig fogjuk mi ezt eltűrni?! – szinte vérben forogtak a szemei.

Még sose láttam ennyire dühösnek. Hirtelen kinyílt az ajtó és Louis jött be rajta.

‒        Gyertek, indulunk! – mondta, míg végig nézett rajtunk.

Nagyon gyorsan tudatosult benne, hogy egy vitába csöppent. Sarkon fordultam, és bevágtam magam mögött az ajtót. Én nekem ezt nem kötelességem hallgatni. Elvettem a telómat az éjjeliszekrényről, amit azzal a lendülettel zsebre is vágtam. Ittam a bent hagyott vizemből, amikor valaki dörömbölni kezdett az ajtómon.

‒        Gyere már Harry! Indulnunk kell – kiabált Lou.

Kedvetlenül megfogtam a pulcsim, és kivágtam a köztünk lévő barna ajtót. Louis-nak még éppen sikerült elugrania, mielőtt képen törölte volna. Meglepődött arckifejezéssel pillantott rám, de nem szólt semmit. Li már nem volt bent a helyiségben. Kimentem a folyosóra.

‒        Akkor jössz? – kérdeztem elővéve a lakosztály kulcsát.

Érzékeltem, ahogy Louis kiért a folyosóra. Bezártam az ajtót, azután csendben lesétáltunk a hallba.

‒        Próba után beszélni akarok veled – mondta, mielőtt odasietett a többiekhez.

Felhúztam a szemöldököm, míg lassan megközelítettem őket. Halkan köszöntem, mire felém fordultak. Liam végignézett rajtam, majd elfordult. Remek! Árulkodott. Mintha számítana valamit, semmi közük hozzá. Fogalmuk sincs, min megyek keresztül. Nem hiányzik a szentbeszéd meg a faszkodás. Belül elég rendesen tomboltam.

‒        Indulhatunk? – kérdezte Paul a hátam mögül. Nem is tűnt fel, mikor jött le.  

Morogtunk valamit, aztán kimentünk a buszba. Külön ültem a többiektől, ez az utóbbi időben a szokásommá vált. A telefonomat nyomkodtam, híreket nézegettem. Már voltak cikkek a tegnapi interjúról. „Harry Styles kiborult”, „Harryre rossz hatással van, hogy nem láthatja a barátnőjét”, „Harry kritikán alul viselkedett”, „Harryt elhagyta a barátnője”. Az utolsó szalagcímet megnyitottam. A tekintetem cikázott a sorok között. „Elhagyta Harry Styles-t a barátnője. Bennfentesek szerint, a pár nagyon csúnyán összeveszett, ami azt eredményezte, hogy a táncos lány – Emily Moore, aki a jótékonysági eseményre készítette fel őket – viharos állapotban hagyta el Írországot, ahova elkísérte a szerelme bandáját turnézni. Úgy tűnik, Harryt is megviselte a szakítás, bla bla bla. Tegnap Adelaide-ben adott interjút a banda, bla bla bla. A sajtósa megpróbálta kimenteni, fáradtságot és alvási gondokat nevezett meg okként a fiú viselkedésére, próbálva eltusolni az ügyet…” Dühösen zártam be a cikket. Minden szart megírnak, mégis mi a fasz közük van hozzá?! Idegesen eltettem a telefonom, mielőtt még kivágtam volna az ablakon. Az út további részében a lábaimon doboltam az ujjaimmal. Végre valahára megérkeztünk a stadionba. Gyakorlatilag azonnal elkezdtünk próbálni. Az első öt dalból kivétel nélkül mindet elrontottam. Idegesen járkáltam fel-alá a színpadon a mikrofonomat szorongatva.

‒        Emberek, öt perc szünet! – hallottam meg Liam hangját.

Szinte lerohantam a színpadról. Beviharzottam a mosdóba, jól bevágva az ajtaját, aztán elkezdtem folyatni a hideg vizet a csapnál. Nem. Hiszem. El. Felpillantottam a tükörre. Magamat láttam benne, de egy nagyon szar kiadásban. Ez így nem lesz jó. A hidegvíz alá dugtam a kezeimet, majd megmostam az arcom. Ujjaimmal átszántottam a hajamon, ahogy újra tükörbe néztem. Szarul nézel ki haver. Meghallottam, hogy kopogtatnak az ajtón, ami ezután gyorsan kinyílt. Zayn jött be rajta. Becsukta, miközben aggódó tekintettel fürkészett.

‒        Jól vagy? – kérdezte közelebb lépve.

‒        Úgy tűnik? – a tükörből figyeltem őt. Éreztem, hogy kezd elönteni a harag.

‒        Nem – rázta meg a fejét.

‒        Akkor meg miért kérded? – fordultam meg.

‒        Szar ilyennek látni téged – sóhajtott fel.

‒        Ezt Emilynek mondd, veled talán hajlandó beszélni, ti úgyis mindig olyan jól el voltatok – köptem a szavakat.

‒        Na, ezt most fejezd be! Ne merészelj ilyen utalásokat tenni! – emelte fel a hangját. Ritka eset, Zayn kiabál.

‒        Miért ne?

‒        Mert te is tudod, hogy nem volt köztünk semmi. Tudom, hogy dühös vagy, amiért vége lett, de erről nem mi tehetünk, szóval hagyd abba ezt a „mindenkibe belerúgok” viselkedést! – mondta mérgesen.

‒        Mégis, mi közöd ehhez? – húztam fel a szemöldököm.

‒        Sok, ha mindenkit baszogatsz magad körül – láthatóan ingerült volt – Nézd, nem tudom, mi történt köztetek, de elcsesztétek, ez viszont nem a mi hibánk, szóval ne rajtunk töltsd ki a haragod!

‒        Akkor kin?

‒        Senkin – vágta rá – Szedd össze magad! Hagyd abba ezt a gyerekes, idióta viselkedést, mert ebből már mindenkinek elege van! Próbáltunk megértőek lenni, de mindennek van határa – kiabált velem – Szereted Emilyt? Rendben, akkor hajrá, szerezd vissza!

‒        És elárulnád, mégis hogyan? – dühösen néztem rá.

‒        Azt neked kell kitalálnod, de hagyd abba ezt a viselkedést! – figyelmeztetett.

‒        Miért?

‒        Van fogalmad arról, hogy ez milyen fényt vet rád?! Rólunk már nem is beszélve! – förmedt rám.

‒        Képzeld, tudom – vetettem oda.

‒        Hát, nem úgy tűnik, mintha tisztában lennél vele – visszatért a normális hangjához, de furcsa éllel mondta – Csak, hogy tudd, a menedzsment a tegnapi dolog után azt kérte, térítsünk észhez mi, de ha nekünk nem megy, akkor ők jönnek, abban pedig nem lesz köszönet – Kezdett eljutni a tudatomig, miről beszélnek a barátaim, akikkel az utóbbi időben kritikán alul viselkedtem. Csak is kizárólag Lux társaságában voltam normális.

A cipőmet fixíroztam, a hirtelen jött csöndben, amit csak a még mindig zubogó víz zavart meg. Felkaptam a fejem, amikor becsukódott az ajtó. A bandatársam kiment, és magával vitte a feszült hangulatot is. Visszafordultam a csaphoz, ahol ismételten megmostam az arcom. Lassan elhagytam a mosdót, és még épp időben érkeztem, hogy halljam Zayn szavainak egy részét:

‒        …talán eljutott a tudatáig – Liamhez beszélt, aki észrevette a jelenlétem.

Barátom hangja szomorú volt, és én tisztában voltam vele miért. Utált keménykedni, másokat kiosztani, kiabálni, még akkor is, ha a jó ügy érdekében tette. Elsétáltam mellettük, míg magamhoz vettem egy üveg vizet. Magamon éreztem mindkettejük tekintetét.

‒        Kezdünk – hasított a levegőbe Niall vidám hangja.

Beleittam az üvegbe, miközben megindultam fel a színpadra. Elvettem a mikrofonom és ellenőriztem, be van-e kapcsolva. Letettem az üvegem, aztán elfoglaltam a helyem.

‒        A második szakasszal folytatjuk – hallottam meg Lou nekem intézett szavait. Mellettem állt, de nem vettem észre, mikor jött ide.

‒        Oké – motyogtam bólintva. A One thing fog jönni. Elkezdődött a zene, majd Li belefogott a dalba:

‒        I've tried playing it cool But when I'm looking at you I can't ever be brave 'Cause you make my heart race.

‒        Shot me out of the sky You're my kryptonite – énekelni kezdtem a saját részem.

A próba további részében kisebb hibákat vétettem, de sokkal jobban ment, mint előtte. Kezdtem fellazulni és úgy viselkedni, ahogy az tőlünk megszokott egy próbán. Mindenki azt mondja, hogy nem vesszük komolyan a gyakorlást, mert hülyéskedünk. Ez viszont nem igaz, csak próbáljuk élvezni és nem úgy felfogni, mint egy munkát. Ezzel a menedzsmentnek nincs különösebb problémája addig, amíg jól teljesítünk, ebbe nem szólnak bele. Kábé ez az egyetlen dolog, amibe nem ütik bele az orrukat. Lenyomtuk az utolsó szakasz utolsó előtti dalát, azután jött a What makes you beautiful. Miután végeztünk, kimentem a mosdóba. Ezután kisétáltunk a buszhoz. A többiek jó kedvűen beszélgettek egymással, míg én csak figyeltem őket. Az utóbbi időben mindenből kivontam magam.

‒        Nincs mára más programunk, ugye? – kérdeztem hangosan, mire minden szempár rám szegeződött.

‒        Nincs – rázta meg a fejét Louis – Miért? – gyanakvó tekintettel méregetett.

‒        Nem számít, a lényeg, hogy nem sürgős visszamenni – vontam le a következtetést – Gyalog megyek, majd találkozunk – intettem nekik, miközben megfordultam. Hallottam, hogy valaki utánam indul.

‒        Ne! – ez Liam volt – Hagyd, erre most szüksége van – Utálom beismerni, de igaza volt.

Feltettem a kapucnimat és lassú, megfontolt léptekkel elindultam arra, amerre a hotelt sejtettem. Az út első felében tényleg nem siettem, de azután elkezdett esni az eső. Kissé megázva érkeztem meg a hotelbe. Felmentem a lakosztályba, ahol meglepetésemre senkit sem találtam. A bandatársam a cuccaival együtt eltűnt. Oké, felfogtam, elviselhetetlen vagyok. Bementem a saját helyemre, ahol megszabadultam a nedves ruháimtól. Átöltöztem valami szárazba, aztán ledőltem az ágyamba. Éppen elszenderültem, amikor megszólalt a telefonom. Louis volt az.

‒        Szia!

‒        Szia! Hol vagy? – kérdezte.

‒        A szobámban.

‒        Oké, mindjárt átmegyek – azonnal bontotta a vonalat. Egy kicsit reménykedtem benne, hogy megúszom ezt a beszélgetést vele.

Hallottam, ahogy nyílik az ajtó, ezért elé indultam. Meglepetésemre a többiek is vele jöttek. Ajjaj, szorul a hurok. Zayn intett, hogy üljek le a fotelbe, míg ők a kanapéra telepedtek le. Most fognak kinyírni. Elásnak a hotel alá, jó hely lesz az nekem.

‒        Bocs, amiért itt hagytalak, de már nem bírtam tovább – szólalt meg Li, a hangja a szokásos volt – És amúgy is, úgy gondoljuk, jobb most neked egyedül. De szólj, amint megint alkalmasnak érzed magad arra, hogy normális kapcsolatban legyél velünk – kérte, és ez bármennyire is jól hangzott, benne volt a burkolt lebaszás. Nem néztem rájuk, csak bólintottam.

‒        Csak szólni akartunk, hogy a menedzsment a mai dolgokról is tudomást fog szerezni – szólalt meg Zayn – Remélem, tisztában vagy azzal, mit jelent ez. Az ő türelmük is véges, szóval kérlek, próbáld meg összeszedni magad! – könyörgőre vette a figurát.

‒        Segítünk neked bármiben, csak mondd meg, mit csináljunk! – figyeltem fel Niall hangjára. Macy nem mesélte el neki, mi történt köztünk.

Csöndben ültem, és az ölemben lévő kezeimet bámultam. Szarul éreztem magam.

‒        Szólalj már meg! – törte meg a csendet Louis.

‒        Nem tudom, mit mondhatnék, fogalmam sincs, mit kellene tennem – megtörtem, és életemben ötödszörre a srácok előtt kezdtem el sírni.

Az elmúlt majdnem két hétben sírógörcsök, dühkitörések, csendes megnyugvások, valamint belső őrlődések váltották egymást, szabálytalan ritmusban. Egyszer sem éreztem magam jól, de még csak elfogadhatóan sem, egészen a mai sétáig. Próbáltam legyűrni a könnyeimet, bár tudtam, semmi jelentősége sincs. Felállva elindultam a szobámba, de nem jutottam el odáig, mert valaki elém állt és átölelt. A kölniéről tudtam, hogy Ni az. Igen, ez nem túl férfias, de mi mindig is ölelkezősek voltunk. Nem szóltunk semmit, erősen fogtuk egymást, míg a többiek csatlakoztak hozzánk.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Reggel napsütésre ébredtem. Az előrejelzés szerint marad ez az idő, így jó kis koncert várható. Mióta Cica elment, először aludtam normálisan. Nagy előre lépésnek éreztem, egészen jól voltam. Kértem fel reggelit, majd lustálkodással készültem fel az esti show-ra. A tegnapi próba elgondolkoztatott. Eddig bármennyire is szenvedtem, a koncertek meg a gyakorlások akkor is mentek. Nem mondom, hogy a legjobb formámat nyújtottam, de összeszedett voltam. Tegnap viszont elért az agybaj. Muszáj lesz valamit kezdenem magammal, mert így a menedzsment rövid úton agyon fog verni. Igaza van a srácoknak, az ő türelmük is véges. Igazából az eddigi megértő viselkedésükön is csodálkozom, ez nem jellemző rájuk. Még a végén kiderül, hogy nekik is érző szívük van. Bekapcsoltam a tévét. Váltogattam a csatornák között, próbálva valami értelmeset keresni. Furcsa volt egyedül lenni, de valahogyan mégis jó. A banda miatt nem sok lehetőségünk van magunkban lenni, ami olykor kifejezetten idegesítően tud hatni. Jó a srácokkal hülyülni, de kell a magánszféra. Unottan néztem a tévét. Hirtelen nem tudtam, mit kezdjek a szabadságommal. Gondolataim megint Emilyhez vándoroltak. Beszélnem kell vele valahogy, muszáj, helyre akarom hozni a dolgokat. Csak azt nem tudom, hogy a fenébe csináljam. Minden szálat elvágott tőlem, amit meg nem, azt nekem sikerült a viselkedésemmel. Az óceániai koncertek listája nagyon sűrű, most nem tudnék visszarepülni hozzá. Mondjuk, nem mintha lenne értelme, mert nem tudom, hol lakik pontosan. Bárcsak valami kicsi faluban élne, akkor sokkal könnyebben megtalálnám. Fáradtan sóhajtva oldalra fordultam az ágyban. Hogyan hozol helyre valamit, amit iszonyat csúnyán elbasztál?

Egy óra után nem sokkal ébredtem fel a gyomrom korgására. Kértem fel ebédet, aztán átmentem a kettővel arrébb lévő lakosztályba Niallhez meg Zaynhez. Miután Liam itt hagyott átrendezték a lakosztály elosztás. Kopogtattam, mielőtt benyitottam hozzájuk. Hallottam Ni hangját, de közeledő lépteit nem. Beértem a nappaliba, ahol szembetűnt, hogy a laptopjával beszélget. Kopogtattam az ajtófélfán, mire riadtan hátra fordult.

‒        Bocs, nem akartalak megijeszteni – szabadkoztam.

‒        Nem gond – rázta meg a fejét.

‒        Zayn hol van? – mindkét szoba ajtaja nyitva volt.

‒        Liamékkel van a szomszédban – válaszolt visszafordulva a laptopjához.

‒        Macyvel beszélsz? – felcsillant a szemem, amikor megláttam a szőke hajú lányt. Úgy tűnt, a szobájában sötét van. Hát persze, az időeltolódás! De édes tőle, hogy ilyen sokáig fent maradt. Rendes csaj.

‒        Igen – bólintott.

‒        Átadnál neki egy üzenetet? – kérdeztem halkan.

‒        Nagyjából hallja, amit mondasz – pillantott rám.

‒        Szabad?

‒        Nem – Macy hangja határozottan elutasító volt.

‒        Nem akarlak róla faggatni – közelebb mentem a kanapén ülő barátomhoz – Felfogtam, hogy nem mondhatsz semmit. Csak szeretnék bocsánatot kérni azért, ahogyan viselkedtem – magyaráztam.

‒        Akkor gondolom azért is, amiket mondtál – tekintete rám villant.

‒        Igen, főként azokért – sóhajtottam fel – Tényleg sajnálom, nem rád haragudtam csak… csak…

‒        Ne aggódj, tudtam, hogy ez nem kifejezetten nekem szólt, ezért nem is haragudtam rád annyira, de attól még nekem rosszul esett – magyarázta nyugodtan – Érted, amit mondok?

‒        Igen, és nagyon sajnálom – Niall türelmesen hallgatott minket, egy szót sem szólt, pedig tudtam, fogalma sincs arról, mi történt köztem és a barátnője között. Láttam, ahogy Macy bólint.

‒        Én csak ennyit akartam, nem is zavarok tovább – elindultam kifelé – Sziasztok! – kiabáltam, miközben elhagytam a helyiséget.

Megnyugodva mentem vissza a lakosztályomba. Tudtam, hogy ettől még nem jön rendbe semmi, viszont legalább egy bocsánatkérésen túl voltam. A következő egészen gyorsan követte az elsőt. Mielőtt elindultunk volna a koncertre, twitteren bocsánatot kértem, az interjús viselkedésem miatt. Furcsa mód kezdtem sokkal jobban lenni, csak attól, hogy ezeket megtettem. Egész jól belejöttem a dologba, így a koncert előtt beszéltem a srácokkal is, meg mindenki mással, aki az elmúlt majdnem két hétben a közelemben volt, és ok nélkül bántottam. Ezek után sokkal könnyebb szívvel mentem fel a színpadra, mint mostanában bármikor.

Lezúztunk egy igazán jó koncertet, majd tettvágytól buzogva érkeztünk vissza a hotelbe. Útközben szereztünk kaját, amit Louisék szobájában ettünk meg, aztán én átmentem a saját helyemre. Nagyon büdös voltam, ezért nem hagyhattam ki a fürdést. Az ágyamban feküdve elővettem a telefonom, és meglepődve tapasztaltam, hogy pár órával ezelőtt kaptam egy SMS-t. Megnyitottam.

„Köszönöm, amit ma tettél, tényleg sokat jelent. Macy”

Jó kedvűen válaszoltam neki. Már csak Emilytől kellene bocsánatot kérnem valahogy.

Ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj és iratkozz fel! :)

2.évad 6.rész - Van valakid?

Sziasztok!

Köszönöm szépen a sok oldalmegjelenítést, és a visszajelzéseket, igazán örültem nekik :) Hogy vagytok? :) Nagyon remélem, hogy jobban, mint én :) Jó kedvetek fokozása céljából, íme itt van a történet folytatása, ez egy picit hosszabb lett, de remélem, azért ezt nem bánjátok :) Nagyon kíváncsian várom, mit szóltok hozzá, szóval légy szíves jelezzetek valahogy :) Aki hiányolja Harryt a történetből, annak üzenem, hogy kitartás :) Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

~ Emily ~

Arra ébredtem, hogy Shin dorombolva felmászik rajtam a fejemig. Kidugtam a kezem a takaró alól és látatlanban elkezdtem simogatni a fejét.

‒        Jó reggelt! – kinyitottam a szeme, így szembetaláltam magam élvezkedő pofijával. Előre hajolva összeérintettem a homlokunkat. – Szeretlek, kis büdös – felülve az ölembe húztam meleg testét.

Álmosan körbenéztem. Kéne egy óra a szobámba. Elvettem a telefonom az éjjeliszekrényről. Fáradtan sóhajtva tudatosult bennem, hogy tíz perc van még az ébresztésig. Arrébb tettem Shint és kibújtam a paplan alól. Kinyitottam az udvarra néző ablakomat, beleszippantva a beáramló kellemes levegőbe. Úgy tűnik, szép napunk lesz. Kisurrantam a helyiségből át a fürdőbe, ahol gyorsan megmosakodtam, azután a konyhában felszedtem a tízóraimat, amit beletettem a szobámban lévő táskámba. Tettem Shin tálkájába kaját, majd bekapcsoltam a tévét. Zenecsatornára dobtam, egy kis hangot adva rá. A székem háttámlájáról leszedtem a ruháimat és felöltöztem. Este bepakoltam, ezért azzal már nem volt dolgom. Beágyaztam, majd leültem a plédre. Néztem kicsit a tévét, kapcsolgattam a zene csatornák között, közben hallottam, ahogy Shin röcsögtet. Elvettem a telefonom az éjjeliszekrényről, és szétnéztem a közösségi oldalakon. Több mint egy hete nem néztem meg őket. Twitteren is csak azért voltam fent, hogy letiltsam Harryt. Sok minden történt, de csak átpörgettem próbálva elkerülni a srácokkal kapcsolatos információkat. Ez némiképp lehetetlen feladatnak bizonyult. Ahogy elnéztem, folytatódtak a koncertek, mert csak mikrofonos képeket láttam. Majdnem eldobtam a telefonom, amikor kopogtatásra lettem figyelmes.

‒        Igen – kiabáltam. Kinyílt az ajtó és apa dugta be rajta a fejét.

‒        Szia, Cicmic! – mosolygott rám – Elvigyelek suliba? – kérdezte körbenézve a szobámban.

‒        Nem fontos, nincs túl messze – kerestem a tekintetét. Macyéktől messzebb volt.

‒        Biztos? A héten még ráérek furikázni téged – Shin megindult az ajtó felé.

‒        Csukd be! – a macskám elé ugrottam és felvettem a földről – Nem megy ki a cica! – szóltam rá.

‒        Meddig akarod itt tartani?

‒        Még néhány napig, utána megismertetem a többi helyiséggel is – válaszoltam, a doromboló szőrmókot simogatva.

‒        Mit gondolsz, szeret itt lenni? – nézett rám kíváncsian.

‒        Szerintem igen. Azt hittem, szökni fog, de úgy tűnik, meg van elégedve azzal, hogy itt vagyok vele – válaszoltam.

‒        Hmm – apu a cicámra pillantott – Na, mi lesz, elvihetlek? – tette fel újra a kérdést. Összeráncoltam a homlokom. Miért ilyen akaratos, az én szoktam lenni.

‒        Jó, legyen – sóhajtottam fel.

‒        Reggeliztél már? – egy boldog mosollyal az arcán megfogta a kilincset.

‒        Még nem – letettem Shint a fekvőhelyére, ezután együtt átmentünk a konyhába. Megcsináltam a kakaómat, amit az asztalnál ülve ittam meg.

‒        Nem vagy rosszul? – kérdezte apu, miközben a szendvicsét csinálta.

‒        Nem – megráztam a fejem – Kifejezetten jól vagyok – ittam bele a cicás bögrémbe.

‒        Ez jó hír. A Tomival sokat voltál rosszul?

‒        Már nem tudom, nem nagyon emlékszem – Fura, de ez a része nem nagyon maradt meg. Bár, az rémlik, hogy az elején rosszul voltam, ezért is csináltam tesztet. Biztosra akartam menni, mielőtt még lázba hoztam volna a szülőket.

‒        Reméljük, rendben leszel – mosolyogva leült mellém az asztalhoz.

‒        Reméljük – szorongattam a bögrémet bizakodva.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

A suli gyorsan eltelt, amit egyáltalán nem bántam. Hazafelé gyalog mentem, nem hívtam fel apát, nem állt szándékomban ugráltatni őt. Ahogy botorkáltam a házak között, egy pillanatig azt hittem, eltévedtem, de aztán rájöttem, hogy jó irányba tartok. Elsétáltam egy jól kinéző szórakozóhely mellett. Az ajtajára ki volt függesztve egy fehér papír, ami a többi színes plakát között felkeltette a figyelmemet. Munkát hirdetett a szórakozóhely. Pultost és felszolgálót kerestek főként péntektől vasárnapig. Elgondolkozva megálltam a hely előtt. Egészen bizalom gerjesztőnek tűnt. Elővettem a telefonom és lefotóztam a hirdetést. Ha megszülöm a kicsit, egy darabig nem dolgozhatok, ez a pénz jól fog jönni akkor. Nem sokára hazaértem, azután jobban megnéztem az álláshirdetést. Rákerestem a szórakozóhelyre. A képeket nézegettem, miközben Shin az ölemben elterülve dorombolt. Találtam pár véleményt, azokat szépen elolvastam. Biztatónak tűnt a hely, ezért írtam egy pár soros jelentkezést a megadott e-mailre. Elküldve, puszit adtam Shiny fejére.

‒        Szeretlek, kicsi dög – kikapcsoltam a laptopom, majd kipakoltam a táskámból.

A mai órákon leírt anyagot átolvastam, ezután eltettem a holnapra kellő dolgokat. A cicámmal az ölemben átmásztam a pléddel letakart ágyamra. Az ujjaimat élvezettel vezettem bele selymes bundájába. Dorombolva fogadta a kényeztetésemet.

‒        Úgy hiányoztál – elnyúltam az ágyon, mire felsétált az arcomhoz.

A kis pofiját hozzám dörgölte, én pedig elnevettem magam. Még hogy az állatok nem képesek szeretetet adni. Hülyeség, ilyet csak az állít, akinek még sose volt házi állata. Hangosan korgott egyet a gyomrom, ezért felültem. Lenéztem Shin tálcájára. Az ágy szélére csúszva lelógattam a lábam az új szőnyegemre. Elsétáltam a szekrényemhez, és vettem ki belőle száraz tápot a cicámnak. A zacskó csörgésére leszáguldott az ágyamról, és türelmetlenül karikázni kezdett a lábaim között. Szórtam két marékkal a kék színű táljába, majd a tápot elcsomagolva visszaraktam a helyére. Elvettem a másik tálat, amibe hoztam be neki friss vizet. Kinyitottam az udvarra néző ablakomat, aztán kerítettem magamnak ennivalót a konyhában.

Már egy ideje otthon voltam, amikor tudatosult bennem, hogy apu nincs sehol. Azt mondta, ezen a héten még nem dolgozik, akkor most hol van? Miután ettem, visszamentem a szobámba. Elvettem a telefonom a laptopom mellől. Kikerestem apa számát és kapkodva hívást indítottam. Hangpostára kapcsolt. A francba! Ingerülten kinyomtam. Átöltöztem otthoni cuccba. Becsuktam az ablakomat, aztán kimentem az udvarra. Ahogy kint sétáltam, megállapítottam, hogy nem ártana füvet nyírni. Körbementem a kerítés mentén. Nem volt túl nagy az udvar, de örültem, hogy legalább ennyi van. Megálltam, és a kerítés mellett leültem a földre. Lehunytam a szemem, közben vettem pár mély lélegzetet, míg a nyakláncomat szorongattam. Teljesen nyugodt voltam, a nap lágy sugarai kellemesen simogatták a bőrömet. Visszasétáltam a teraszra, ahol leültem az asztalhoz. Ha így marad az idő, itt tök jól lehet majd tanulni. Hirtelen zaj csapta meg a fülemet a ház irányából. Azonnal elfogott a félelem. A nyitott üvegajtóhoz lépkedtem, és óvatosan belestem a nappaliba. Beljebb merészkedtem, így észrevettem apát, aki épp az előszobában pakolt le. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat, míg bátran megindultam felé. Közeledő lépteimet meghallva, felemelte a fejét.

‒        Szia! – mosolyogtam rá.

‒        Szia, Cicmic! – gyorsan átölelt – Máris itthon vagy?

‒        Igen, csak nem rég jöttem – húzódtam el tőle.

‒        Miért nem szóltál? Haza hoztalak volna – mondta belépve a konyhába.

‒        Sétálni szerettem volna – követtem őt – Hol voltál? – érdeklődtem megállva az ajtóban.

‒        Elintéztem pár dolgot – nem fordult meg úgy válaszolt.

‒        Apa – erre már kénytelen volt szembenézni velem.

‒        Igen? – zöld szemeivel kíváncsian fürkészett.

‒        Kérdezhetek valamit? – félve néztem rá.

‒        Persze! – vágta rá.

‒        Üljünk le – biccentettem az asztal felé.

‒        Oké – egymással szemben ültünk le. Idegesen babráltam az ölemben lévő ujjaimmal. – Cicmic, mondd ki, nem foglak megenni! – Ez már fejben is nagyon furán hangzik. Mély levegőt vettem.

‒        Van valakid? – hadartam el. Kérdésemre hangos nevetésbe tört ki.

‒        Dehogyis! – tiltakozott még mindig nevetve. Szerintem, ez ennyire nem vicces.

‒        Biztos? – éreztem, ahogy elpirulok – Nem baj, ha van, csak szeretném tudni. Szeretném, ha őszinte lennél velem – Ne legyél olyan, mint mindenki más!

‒        Emily, kicsim – apu megfogta a kezem – Nincs senkim, de amint lesz, szólni fogok, rendben?

‒        Rendben – bólintottam mosolyogva.

‒        Szeretlek, Prücsök! – nyomott puszit a homlokomra.

‒        Jaj, Apa ne, én ehhez már öreg vagyok – nyavalyogtam.

‒        Bocsi, megragadtam abban az időszakban, amikor még így hívtunk titeket.

‒        Az jó régen volt, tekintve, hogy nem emlékszem rá. Csak az rémlik, hogy anya kisbabákat hívott mindig így – magyaráztam.

‒        Igen, ezt a szokást ő ragasztotta át rám – helyeselt. Vajon az én kisbabámat is, így fogod hívni?

‒        Apa?

‒        Igen? – pillantott rám.

‒        Van elképzelésed a házavató bulival kapcsolatban?

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Törölközőbe csavart hajjal álltam a tévém előtt, míg kapcsolgattam. Nem hiszem el, hogy semmi jó nincs műsoron. Dühösen csattogtattam, mígnem felvillant egy ismerős kép.

‒        Godzilla! – felsikítottam, mire Shin felkapta a fejét az ágyában. Egyből visszafeküdt, amint nyugtázta, hogy nincs semmi baj.

Megágyaztam, aztán bebújtam a takaró alá. A reklám alatt meglocsoltam a másik ablakban lévő virágaimat, majd a fürdőben átfésültem vizes loknijaimat. Visszatelepedtem az ágyamba, és tovább néztem a filmet. Jó rég láttam már, de még mindig emlékeztem a szövegre. Hirtelen megcsörrent a telefonom. Egy picit megijesztett, de viszonylag gyorsan fel tudtam venni. A fiatalabbik nagynéném volt az.

‒        „Szia, Emily!

‒        Szia, Mariann! Idő van? – körbenéztem a szobámban, de rájöttem, hogy még mindig nincs órám.

‒        Igen, adom is – a hangján éreztem, hogy mosolyog.

‒        Szia, Tomi! Mi újság? – lehalkítottam a tévét.

‒        Megint járok óvodába – válaszolta.

‒        Megint? – húztam fel a szemöldököm.

‒        Igen, fájt a torkom, ezért nem mehettem – magyarázta.

‒        De akkor már jól vagy?

‒        Igen – nyújtotta el a szót – És kérem a mesémet! – parancsolta.

‒        Rendben, már is – kuncogtam – Már a takaró alatt vagy?

‒        Igen – kiabálta.

‒        Akkor elkezdem – megköszörültem a torkom – A kis csillag altatódala. Volt egyszer egy kis csillag, ott élt, ahol a Nap, s minden este lefekvéskor ő csak játszani akart. A kis csillag felragyogott, sziporkázott és világított, oh mily tündöklőn! Majd azt mondta: „Anyu, megszököm, ha le kell feküdnöm!” Ekkor az anyja megcsókolta szikrázó orrát és így szólt: „Nem számít hová mész, nem számít, merre kóborolsz, nem számít, milyen nagyra nősz, vagy a sors merre vet el. Én szeretni foglak, mert mindörökre az én kis csillagom leszel!”

‒        Jó éjt, Emily – neszezést hallottam a vonal túlsó oldaláról.

‒        Jó…

‒        Ne, várj még! – szakítottam félbe a nagynénémet.

‒        Igen?

‒        Van valami oka annak, hogy nem kérdezted meg, mi van velem? – a nedves hajam végét piszkáltam.

‒        Mire gondolsz? – szinte magam előtt láttam, ahogy ráncolja a homlokát. Kérdéssel a kérdésre, jó vagy.

‒        Te tudod, mi történt egy hete? Mi folyt egész nyáron Anyáék között? – Tudnom kell.

‒        Hallottunk róla, hogy baj van – nem a szokott hangján beszélt.

‒        Értem – motyogtam. Már fogalmam sincs, miért lepődök meg ezen. Ez anya családja, a titkolózáshoz nagyon értenek.

‒        Sajnálom, amiért nem szóltunk, de nem akartunk családi háborút – magyarázkodott.

‒        Értem – csak ennyit bírtam mondani.

‒        A barátodat is sajnálom, ha akarsz róla vagy a szüleidről beszélni, szívesen meghallgatlak – visszatért a rendes hangszíne.

‒        Kedves vagy, de ezt a dolgot kihagynám – Most nagyon nem akarok a félre sikerült életemről társalogni.

‒        Rendben van, ha meggondolod magad, nyugodtan hívjál – Shin váratlanul felugrott az ágyamra.

‒        Oké – bólintottam – Nem tartalak fel tovább, jó éjt!

‒        Ugyan, dehogy – biztosra vettem, hogy mosolyog – Jó éjt!” – bontottam a vonalat, miközben kinyújtottam a kezem, elérve ezzel a cicámat.

Az ölembe húztam, míg hangot adtam a filmre. Már nem sok volt hátra belőle, nagyjából fél óra, az autóüldözéses rész. Shin dorombolva adta tudtomra, hogy tetszik neki a has simogatás. Boldogan néztem le élvezkedő alakjára. Pár perc után reklám volt a filmben, ezért elhagytam a helyiséget. Hallottam, hogy apa zuhanyozik, miközben bementem a konyhába. Éhes voltam, pedig nem rég ettem. Csináltam magamnak egy szendvicset holnapra tízórainak, meg még egyet mostanra. Jól megtömtem sajttal, majd megmelegítettem. Ezután leöntöttem ketchuppal, és vettem ki savanyú uborkát is a hűtőből. Tányérra tettem a vacsorámat, és visszamentem a szobámba. Épp a reklám végére értem be. Betoltam ezt a mások által különösen undorítónak tartott kaját, azután bekuckóztam az ágyamba. Figyeltem, ahogy megsorozzák Godzillát. Fordultak a vadászrepülőgépek és még hat rakéta belerepült. A következő pillanatban rázuhant a hídra, a szíve lassan vert. Arra eszméltem, hogy sírok. Elvettem egy zsepit az éjjeliszekrényemről, amivel megtöröltem a szemem. Vajon én vagyok az egyetlen, aki megsajnálja a szörnyet a végén? Hirtelen kopogtatásra lettem figyelmes. Kíváncsian néztem a kinyíló ajtót, ami mögött megjelent apa.

‒        Jó éjt, Cicmic! – mosolygott rám.

‒        Jó éjt!

~ * ~ * ~ * ~ * ~

A hetedik órám után sietve mentem a táncstúdióba. Amint megérkeztem, azonnal Alyson irodájába mentem. Kopogtattam párat, majd lassan benyitottam. Az íróasztalánál ült, kíváncsian nézve felém.

‒        Szia!

‒        Szia, Emily! – gyorsan felállt, és az egyik iratokkal teli szekrényhez ment – Már vártalak.

‒        Késtem? – pillantottam körbe, órát keresve.

‒        Igazából nem – kihúzta a keresett mappát. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. – Ülj le! – mutatott a székre jó kedvűen.

‒        Sikerült elrendezni a szerződést? – helyet foglaltam a kis kerek lila párnán.

‒        Igen, megcsináltam. Itt is van – tette le elém. Csak pár oldal volt, de tüzetesen átnéztem, mielőtt aláírtam.

‒        Alyson? – ráncoltam össze a homlokom.

‒        Igen? – felhúzta a szemöldökét.

‒        Azt hiszem, itt valami nem jó – toltam elé a lapot – E szerint ma a 11-12 éves haladókkal van órám – mutattam rá.

‒        Ó, tényleg! – kiáltott fel – Elfelejtettem szólni, hogy elnéztem a beosztást. Vagy egyszer a 6-8 éves kezdőkkel, meg egyszer a 11-12 éves haladókkal – magyarázta.

‒        Ó, oké, rendben – Akkor mégsem bolondultam meg.

‒        Jó lesz így?

‒        Persze! – vágtam rá – Csak másra emlékeztem, ezért kérdeztem rá – válaszoltam. Talán jobb is, ha korban távolabb állnak tőlem a diákjaim.

Áttanulmányoztam, azután elvettem az asztalon lévő egyik tollat, amivel ráfirkáltam a teljes nevem a pontozott vonalra. Mosolyogva odaadtam Alynek, aki rápillantott a lapokra, míg visszatette a nevemmel ellátott mappába.

‒        Van még valami? – kérdeztem figyelve, mit csinál.

‒        Nincs – mosolygott rám.

‒        Akkor megyek, eszek valamit, mielőtt jönnek a gyerekek – felálltam, felvéve a táskáimat – Ó, tényleg! – jutott eszembe – A másfél órát egy szünettel, mennyire kell komolyan vennem a 6-8 éveseknél? – néztem rá kérdőn. Ennyire fiatalokat még nem tanítottam táncolni.

‒        Ahogy jónak látod, de meg fogsz lepődni, a kicsik nagyon jól bírják.

Egészséges mennyiségű félelemmel léptem be a terembe a gyerekekhez. A próba kifejezetten jól ment. A nagyobbjaim páros táncosok és nagyon ügyesek. A bemutatkozások után bemelegítettünk, és megismertettem őket a rumba alapjaival. Úgy láttam, tetszett nekik az óra, ez pedig fokozatosan megszüntette a bennem kialakult félelmet.

Este boldogan bújtam ágyba. A kételyeim, – amikből az elmúlt napokban elég sok volt, – kezdtek eloszlani. Még a végén az is lehet, hogy tényleg ki tudom hozni a legjobbat ebből az egészből. Leoltottam a lámpát, míg lehajtottam a fejem a párnámra, szinte azonnal elnyomott az álom.

Lassan vettem le az egyik kedvenc élénk színű virágos nyári ruhámat. Az anyag végig futott rajtam, és leesett a lábaimhoz. Tekintetemmel Harryt pásztáztam, aki a fekete fehérneműbe bújtatott testemet bámulta.

‒        Reménykedtem benne, hogy nincs alatta semmi – sóhajtott fel, miközben közelebb úszott a medence szélén álló alakomhoz. Összeráncoltam a homlokom.

‒        Úgy ismersz te engem? – kérdeztem kíváncsian fürkészve arcát.

‒        Nem – megrázta a fejét, minek következtében vizes tincsei elváltak a bőrétől – De te szeretsz nekem meglepetéseket okozni.

‒        Ez igaz – vigyorodtam el, ahogy csatlakoztam hozzá a medencében.

Elém úszott, majd átölelve magához húzott. A lábaimat a dereka köré kulcsoltam, ezzel kicsit kiemelve magam a kellemes vízből.

‒        Szólhattál volna, hogy hozzak fürdőruhát – mondtam pár centire az arcától.

‒        Így jobb – összeérintette az ajkainkat egy lágy csók erejéig.

‒        Neked biztosan – a számat az övére nyomtam.

Megéreztem, ahogy az egyik keze lecsúszik a fenekemre, majd lágyan belemarkol. Cselekedetére szétnyíltak az ajkaim, amit azonnal kihasznált. A körmeimet a vállaiba mélyesztve húztam magamhoz.

Arra riadtam, hogy legurultam az ágyamról. Éles fájdalom nyílalt a fenekembe, miközben felültem. Felkattintottam a kis lámpámat, és körbenéztem a szobámban. Shin kicsit megriadt, de már nyugodtnak tűnt. Megéreztem néhány meleg könnycseppet lefolyni az arcomon. Miért? Miért álmodok vele? Elkezdtem törölgetni az arcomat, de csak újabbak jöttek a helyébe. Elsétáltam az egyik szekrényemig és az aljából kiszedtem valamit, amit mostanáig félve rejtegettem. A pulcsival a kezemben visszamásztam a takaró alá. Magamhoz szorítottam, míg beszívtam a belőle áradó Harry illatot. Basszus, aludnom kéne. Még mindig csorogtak a könnyeim.

Ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj és iratkozz fel! :)