2.évad 17.rész - Halloween

Sziasztok!

Először is, remélem, mindannyian jól vagytok és ki tudjátok élvezni ezt a szokatlanul jó időt :) Másodszor, szeretném megköszönni az előző két részhez érkezett sok-sok oldalmegjelenítést, igazán jó volt látni, hogy ennyien erre jártatok :) Harmadszor, utolsó találkozásunk óta a blog 2 éves lett. Hihetetlen, hogy ilyen hosszú ideje írom már ezt a történetet, és ilyen hosszú ideje velem vagytok ❤ Negyedszer, jelentkezésem oka természetesen az, hogy meghoztam a folytatást. Kíváncsian várom, mit szóltok hozzá :) Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily 

10.30.

~ Emily ~

Szerdán suli után elsétáltam a nő dokimhoz. A mai napra volt megbeszélve az ultrahangos szűrővizsgálat időpontja. Szerencsére a betegségből teljesen kilábaltam, jól éreztem magam, leszámítva a baba miatti rosszulléteket.

Gyorsan kapkodtam a lábaimat, nem szerettem volna elkésni. Mikor megérkeztem, a rendelőben csak egy idősebb hölgy tartózkodott. Halkan köszöntem neki, leülve az egyik székre. Nem sokára a hölgy bement. A táskám szíjával babráltam, majd hirtelen jött ötlettől vezérelve rálestem a telefonomra. Volt rajta egy SMS Macytől. Fura, vajon mit akarhat? Megnyitottam.

„Szia! Amint van rá időd, találkoznunk kellene Macy”

Mi ez a sejtelmes megfogalmazás? Ma nem jó, holnap cukorgyűjtés, pénteken dolgozom, szombaton Halloween buli, vasárnap munka. Talán szombat délelőtt.

„Szia! Zsúfolt napjaim lesznek, mit szólsz ahhoz, ha a buli előtt találkoznánk, és együtt mennénk? Cicalány”

Elküldve az üzenetet eltettem a telefonom. Kis idő múlva kinyílt a rendelő ajtaja. A nő távozott én pedig bementem a helyiségbe.

‒        Szia, Emily! – kedves hang üdvözölt.

‒        Szia, Lisa! – körbepillantottam. Az asszisztense már megint nem dolgozott.

‒        Gyere, gyere, ülj fel a vizsgáló asztalra – mosolygott rám. Tettem, amit kért, sietve felültem a fehér vízlepergetős lepedőre.  – Hogy vagytok?

‒        Már jól, egy kicsit beteg voltam – válaszoltam figyelve, ahogy előkészül a vizsgálathoz.

‒        Ugye nem szedtél olyan gyógyszert, ami árt a babának? – kapta felém a fejét ijedten.

‒        Nem – megráztam a fejem – Jeleztem az orvosnak, mi a helyzet.

‒        Szuper – bólintott, de úgy tűnt inkább csak magának – Ezt leszámítva bármilyen panasz?

‒        Csak a rosszullétek, más nincs – válaszoltam.

‒        Rendben, akkor kérlek, húzd fel a ruhádat! – szabaddá tettem a hasamat – Ez most egy kicsit hideg lesz – figyelmeztetett, mielőtt rám kente a gélt, amitől egyből kirázott a hideg. Lisa rám pillantott.

‒        Jól vagyok – beüzemelte a gépet, majd a hasamra tette a keresőfejet.

‒        Szerintem csináljuk együtt – kedvesen rám mosolygott, miközben várta, hogy a kezem az övére kerüljön.

‒        Oké – a keresőfejhez nyúltam.

Lisa lassú mozdulatokkal mozgatta a hasamon a gépezetet. Hiába segítettem, a csikizős érzés attól még jelentkezett, küzdöttem a vigyorgással. A doktornő eközben a monitort figyelte. Párszor rá pillantott a hasamra is, de mindig visszanézett a képernyőre. Mivel a monitor felé volt fordítva én csak az ő arcát láttam, ebből próbáltam következtetni arra, mit láthat. Az arca nyugodt volt, túlságosan is, semmi reakciót nem váltottak ki belőle a látottak. Vajon tanítják nekik, hogyan kell közömbösnek maradni?

‒        Meg szeretnéd nézni? – egy pillanatra rám lesett.

‒        Ha lehet, akkor igen – válaszoltam.

‒        Hát persze, hogy lehet – mondta mosolyogva. Felém fordította a képernyőt. Egy a korábbinál látott nagyobbacska folt volt a monitoron. Vajon ő mit lát ebből?

‒        Tudom, még nincs sok néznivaló rajta, de mindenesetre egészségesnek tűnik, olyan amilyennek lennie kell – magyarázta.

‒        Ez megnyugtató – a kisbabámat figyeltem.

‒        Az és a vércsoportja is rendben van, emiatt nem léphetnek fel szövődmények – szólalt meg.

‒        Meglett az eredmény?

‒        Igen, egy kicsit ugyan később, mint vártam, a kórházban lassan gyűlt össze a létszám ehhez a vizsgálathoz – mesélte.

‒        Értem – motyogtam.

‒        Kész vagyunk, úgyhogy letörlöm rólad a gélt – levette a keresőfejet a hasamról, majd az odakészített papírtörlővel letörölte a trutyit rólam.

Ez is csiklandós érzést keltett bennem, azonban igyekeztem türtőztetni magam. Gyorsan végzett ezzel a tevékenységgel, aztán odaült a számítógépéhez. Lecsúsztam a vizsgálóasztalról és helyet foglaltam vele szemben.

‒        Emily, iszod még a teát? – szólalt meg hirtelen.

‒        Nem, abbahagytam – ráztam meg a fejem. Semmit sem használt.

‒        Ha van kedved, megpróbálhatsz egy másikat, felírom neked – pillantott rám.

‒        Szerintem hagyjuk, nem nagyon hiszek az ilyesmikben.

‒        Azért próbáld meg! – kedvesen biztatott.

‒        Oké – adtam be a derekam.

‒        Most egy darabig nem kell jönnöd, csak akkor, ha valami panaszod van – mondta, míg beírt valamit a gépbe. Reméljük, az nem lesz.

‒        Ez pontosan mit jelent? – érdeklődtem.

‒        Két hónap múlva az újabb ultrahangos vizsgálaton találkozunk, addig nincs további vizsgálat, pihenhetsz – mosolygott rám. Az jó lenne.

‒        Rendben – felálltam, míg elvettem az általa elém tett papírt, amire a tea nevét írta – Köszönöm szépen, majd találkozunk.

‒        Nincs mit – Lisa egészen a váróteremig kísért.

Az orvos után boltba mentem. Sajnos még nem volt időm bevásárolni holnapra. Azt hittem, már régen ki lesz fosztva az üzlet édesség részlege, de csalódnom kellett. Nagy választékban sok édesség sorakozott a polcokon. Vettem azokból, amiket finomnak gondoltam, ezután élelmiszereket is pakoltam a kosaramba.

Hazaérve gyorsan ettem, később tanultam egy kicsit. A délután folyamán Macy válaszolt nekem, egyetértett a szombattal. Tanulás után játszós ruhába bújtam, és a hátsó kertben faragni kezdtem a tököt, amit még Shane hozott nekem tegnap. Ez már évek óta így megy. Mindig ő szerzi be a tököt nekünk. Régebben hárman együtt is faragtuk ki, azok voltak az igazi jó pillanatok.

Sok időt elszerencsétlenkedtem a tökkel. Végig bennem volt, hogy nem jól csinálom és nagyon béna lesz, de a végeredmény egészen tűrhető lett. Emiatt már biztosan nem fogják megdobálni a házat. Bementem a nappaliba, aztán a fürdőben lemostam magamról a farigcsálás nyomait. Mikor kijöttem, szembe találtam magam apával.

‒        Szia, Cicmic! – mosolygott rám.

‒        Szia, Apa! – hozzá szaladva átöleltem.

‒        Tök illatod van – állapította meg, miközben viszonozta a gesztusomat.

‒        Tudom – mosolyodtam el – Kifaragtam a tököt holnapra.

‒        Nem vagy te már egy kicsit nagy ehhez? – húzódott el tőlem.

‒        Nem megyek cukrot gyűjteni, pedig simán el tudnék vegyülni a gyerekek között, csak várom őket, vettem édességet – magyaráztam.

‒        Miért? – ráncolta össze a homlokát.

‒        Szeretnéd, ha tojással dobálnák meg a házunkat? – feleltem kérdéssel a kérdésre.

‒        Nem – rázta meg a fejét.

‒        Na látod, ezért és mert imádom a gyerekeket.

‒        Be is öltözöl? – érdeklődött kíváncsian.

‒        Hát persze! – vágtam rá egyből. Valamiért imádok jelmezekbe bújni.

‒        És hol a jelmez?

‒        Bent a szekrényemben – mondtam boldogan.

‒        Már megint? – nézett rám meglepetten.

‒        Még mindig – javítottam ki – Amíg jó rám, minden évben egyszer fel fogom venni – Még jó, hogy több beöltözős buli is szokott lenni egy évben.

‒        De félelmetesnek kellene lennie, te sosem vagy az – szólalt meg.

‒        Egyszer voltam és nem tetszett, szóval maradok a cica jelmeznél, annál jobban semmi sem illik hozzám – jelentettem ki.

‒        Nem igaz, a boszorkány maskara lenne az igazi – vigyorgott.

‒        Apu!

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Az iskolában töltött idő szerencsére gyorsan elrepült. Már alig vártam, hogy hazaérjek. Ma kivételesen nem mentem táncot oktatni. Alyson a beugrósomat erre a hétre is felkérte, mivel a felgyógyulásom bizonytalan volt.

Majdnem novembert írtunk, emiatt este hamar besötétedett, ezért igyekezni akartam a felkészüléssel. Meglepetésemre apa otthon tartózkodott, amikor hazaértem.

‒        Szia! Hát te? – kíváncsian vártam, mit fog mondani.

‒        Összejöttek a túlórák emiatt szabadnapot kaptam – válaszolt – Nem is örülsz? – vont kérdőre.

‒        De igen, csak meglepődtem, ennyi az egész – magyaráztam.

Belépve a konyhába észrevettem, hogy az édességek összekeverve sorakoznak több tálban az asztalon. A tegnap általam kifaragott tök az egyik széken pihent, apa már tett bele gyertyát is. Meghallottam a lépteit mögöttem, ezért hátra fordultam.

‒        Remélem, nem bánod, de előkészültem az estére – szólalt meg.

‒        Köszönöm – hálásan pillantottam rá – De tudod, hogy megcsináltam volna – tettem hozzá.

‒        Igen, tudom – rám mosolygott – Azért csináltam, mert szeretném, ha lepihennél egy kicsit – zavartan néztem rá – A betegséged kimerültség miatt is lehet, amit nem csodálnék, próbálj többet pihenni a kedvemért és az unokámért – közelebb lépve hozzám óvatosan végig simított a hasamon.

‒        Rendben – aprót bólintottam. Sajnos van igazság abban, amit mond.

A szobám felé vettem az irányt, ahol egy türelmetlen Shin várt rám. Adtam neki enni, kicseréltem a vizét aztán befeküdtem az ágyamba. Ébresztőt állítottam a telefonomra, majd oldalra fordulva lehunytam a szemem. Apu szavai jártak a fejemben. Unokám, olyan fura ezt hallani. Hirtelen megéreztem, ahogy Shin felugrik az ágyamra.

‒        Gyere ide! – suttogtam, mire dorombolva a kezemhez jött.

Elkezdtem látatlanban simogatni. A cicám nem jött feljebb, megállt a kezeimnél és alvásra készen bevackolta magát.

Mikor felébredtem még világos volt. Ettem egy kicsit, aztán kivettem a jelmezemet a szekrényből. Izgatottan kiterítettem az ágyra. A Halloween az egyik olyan ünnep, amitől teljesen lázba jövök. Valószínűleg azért, mert otthon ezt nem ünnepeljük, és amikor először tapasztaltam itt kint meg milyen is ez, nagyon tetszett. Azóta megtudtam, pontosan mi is ennek az eredete. Hát, a történet eléggé durva, ennek ellenére nem vette el a kedvem tőle, mert mint sok más ünnep, az idők folyamán ez is átalakult. Belebújtam a jelmezbe, azután feltettem a parókámat is. A fürdőszobában a tükör előtt tökéletesítgettem a megjelenésem. Sokan kérdezték már tőlem, mi köze a rózsaszín parókának a macskákhoz. Hát igazából semmi, egyszerűen csak szeretem a rózsaszínt és a cicákat is, ötvöztem a két kedvenc dolgomat. Lőttem egy képet a telefonommal és kitettem twitterre. Hozzá írtam a Halloween hashtag-ot meg pár mosolygós fejet.

‒        Hogy állsz? – kiabált be apa a fürdőszobába.

‒        Gyakorlatilag készen vagyok – léptem ki a helyiségből – Úr Isten! – a szám elé kaptam a kezem.

‒        Mi az? Nem jó? – elbizonytalanodva nézett rám az apám, aki nem hasonlított önmagára.

Egy kalóz maskarában állt a nappali kellős közepén karddal a kezében. Úgy nézett ki, mint valami elcseszett Jack Sparrow utánzat. Elkezdtem nevetni. Nem hiszem el, hogy ezt az én apám csinálja. Könnyező nevetésemnek egy köhögő roham vetett véget. Szúrt a mellkasom, mire végre sikerült abbahagyni a köhögést. Leültem a kanapéra, azután elvettem apa kezéből a benne lévő vizes poharat, amit időközben hozott be. Megittam az egészet.

‒        Köszönöm – hálásan pillantottam felé. Megtöröltem könnyes szemeimet, míg vettem néhány mély lélegzetet. Hú, ez durva volt. Rég nevettem már így.

‒        Ennyire rossz? – kérdezte leülve mellém csalódottan.

‒        Igazából nem – ráztam meg a fejem – Csak nagyon szokatlan. Te sosem öltöztél be velünk, ami azért is fura, mert ez a ti ünnepetek nem a miénk – magyaráztam. Anya rótta velünk az utcákat, pedig ő magyar, neki aztán tényleg semmi köze sincs ehhez az egészhez.

‒        Igen tudom. Én valahogy kimaradtam az ilyesmiből és hidd el, nagyon sajnálom, hogy ezeket kihagytam – pillantott rám – Arra gondoltam örülnél, ha nem egyedül ünnepelnél.

‒        Tényleg jó lenne – mosolyogtam rá. Úgy tűnt komolyan gondolja, amit mond. – De szólhattál volna, mert akkor hercegnőnek öltözöm.

‒        Majd jövőre – vigyorgott.

A csengő hangja mindkettőnket kirántott a kellemes pillanatból.

‒        Itt vannak! – izgatottan felpattantam a kanapéról.

A konyhaasztalról elvettem az egyik tálat és mentem ajtót nyitni. Meglepetésemre nem gyerekek voltak velem szemben, hanem a barátom Shane, aki vámpírnak öltözött. Egy nagy tál édességgel a kezében állt a házunk előtt.

‒        Hát, te meg? – kérdeztem döbbenten.

‒        Bocs, amiért hívatlanul jöttem, de elfelejtettem szólni, anyáék idén nem ünnepelnek, gond lenne, ha itt maradnék? – reménykedve fürkészett.

‒        Dehogyis! – ráztam meg a fejem – Gyere be!

‒        Köszi.

‒        Ugyan – legyintettem.

Elálltam az útjából, így ő könnyedén bejutott a házunkba. Észrevettem az ajtónk előtt világító tököt. Apu kihozta. Elővettem a telefonom és gyorsan csináltam pár képet. Hideg volt kint, ezért igyekeztem annyira. Valami melegebb jelmezt kellett volna felvennem. Shane meg apu éppen nagyon beszélgettek, mikor besétáltam a nappaliba.

‒        Eléggé érdekes egy társaság vagyunk – szólaltam meg végig nézve magunkon. A vámpír, a kalóz meg a rózsaszín parókás cica.

‒        Legközelebb összeöltözünk – mondta Shane – Van egy teljes évünk kitalálni a koncepciót.

‒        Rendben – elmosolyodtam a gondolattól, hogy ezt egy év múlva megismételjük.

Megint megszólalt a csengő, amitől majdnem eldobtam az édességes tálat. Megfordulva elindultam a bejárati ajtó felé. Amikor észrevettem, hogy a többiek nem jönnek utánam, hátra kiabáltam:

‒        Gyertek ti is! – ajtót nyitva magam előtt találtam egy csapat kisgyereket néhány felnőtt társaságában.

‒        Csokit vagy csalunk! – kiabálták egyszerre.

‒        Elő a tasakokkal! Na, lássuk csak, mik vannak itt! Tündér – beledobtam a kislány gyűjtőjébe az édességet – Hercegnő, katona, pókember, dinoszaurusz, szellem és úgy látom, nem csak Apu öltözött kalóznak az idén.

‒        Köszönjük – a gyerekek kórusban köszönték meg a cukorkát.

Nagyon sok jelmezt láttunk aznap este. Voltak nagyon ötletesek, aranyosak és persze félelmetesek is.

Szerencsére senki sem gondolta úgy, hogy vicces lenne, ha megrongálná a házunkat, szóval ezt idén is megúsztuk. Néhány évvel ezelőtt azonban nem voltunk ilyen szerencsések. Reggel, amikor felébredtem tojás meg vécépapír borította a házat meg a környékét. Egyáltalán nem tartottuk viccesnek a dolgot.

Este jó későn kerültem ágyba. Még haza szerettem volna kísérni Shane-t, de nem engedte, viszont küldött SMS-t, amint hazaért, szóval ezek után én is nyugodtan tudtam aludni. Boldogan hunytam le a szemeimet, úgy éreztem jól sikerült ez a gyerekek által oly nagyon várt ünnep.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Pénteken suli után gyorsan haza szaladtam. Elláttam Shint, ettem, átöltöztem és már mentem is dolgozni. Az utcákon alig voltak emberek, ami furának hatott a tegnap este után. Akkor nagyon élettel teli volt a környék.

Megkezdődött a november és akarva akaratlanul is eszembe jutott milyen jó lenne otthon, hiszen nálunk ilyenkor munkaszüneti nap van. Ők nem ünneplik a mindenszenteket meg a hallottak napját, ami nekem személy szerint több, mint furcsa. Ha lenne itt eltemetve valakim, akit ismertem, biztos kimennék hozzá a temetőbe. Valószínűleg az emberek megbámulnának, de nem érdekelne. Kérdeztem apát volt-e valaha ilyen ünnepük, de nem tudta megmondani. Neki furcsa volt az, ahogy mi ünneplünk, mégis mikor otthon éltünk mindig kijött velünk ő is a temetőbe.

Beérve a szórakozóhelyre megcsapott a meleg. Odakint hűvösen fújt a szél, eléggé barátságtalan volt az idő, a november tette a dolgát. A pult felé sétálva köszöntem Davidnek meg Aprilnek. Ezután felvettem a kötényemet és hátra mentem mosogatni. Elég sok koszos pohár halmozódott fel hátul. Már egy ideje mosogattam, amikor April hátra jött hozzám. Megköszörülte a torkát, mire felé kaptam a fejem.

‒        Mi az? – mosolyogtam rá kíváncsian.

‒        Hogy vagy? – őszinte aggódás csillogott kék szemeiben. 

‒        Már jól, köszönöm – elöblítettem néhány poharat, amit aztán a csurgatóba tettem.

‒        Ez összefügg azzal, hogy nem iszol? – meglepetten néztem rá – Ó, ne haragudj! Ez durván tolakodó volt – szabadkozott, miközben fura grimaszok jelentek meg az arcán. Hűha, benne egy nyomozó veszett el.

‒        Talán, egy kissé – motyogtam – Csak összeszedtem valami vírust – vontam vállat – De már teljesen rendben vagyok – mosolyogtam rá.

‒        Az szuper – viszonozta gesztusom.

‒        Történt valami, amíg nem voltam? – elmostam az utolsó poharat is, azután egy konyharuhában megtöröltem a kezemet.

‒        Nem igazán, rendben teltek a napok – válaszolta.

Este tizenegy után sikerül bezárni. Kellőképpen álmos voltam, már alig vártam, hogy apu felbukkanjon a kocsival. David és April pár perce távoztak. Mindketten felajánlották, hogy hazavisznek, de kénytelen voltam visszautasítani a kedves gesztust. Egyedül a lámpa fénye alatt kezdtem beparázni, végül megjelent az autónk. Halkan köszönve szálltam be. Apa is álmosnak tűnt a volán mögött.

‒        Ha elaludnék, légy szíves ne kelts fel, csak tegyél be az ágyba – kértem és ez az utolsó dolog, amire ebből az estéből emlékszem.

Ha elolvastad, kérlek jelezd :)