2.évad 40.rész - Minden rendben lesz

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindenki jól van a kialakult kellemetlen helyzet ellenére is. Jelentkezésem oka, hogy meghoztam Nektek a történet folytatását. Remélem, ezzel tudok egy kis örömet csempészni a napjaitokba :) Jó szórakozást a részhez! :)

Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok! :) 

Puszi: Emily

01.29.

~ Emily ~

Amikor kiértem az iskola épületéből, sírni kezdtem. Nem tudtam elhinni, ami történt. A könnyeimen keresztül láttam, hogy valaki közeledik felém. Megtöröltem a szemem, mire kirajzolódott előttem Shane alakja.

‒       Hát te mit keresel itt? – kérdeztem meglepetten.

‒       Vártam, hogy ki gyere – válaszolta – Miért sírsz? Nem sikerült? – kérdezte döbbenten.

‒       Nem – megráztam a fejem, kivettem a táskámból a bizonyítványt és felé nyújtottam – Végre vége van, megkönnyebbültem – magyaráztam. Ha már nem tudok inni, akkor sírok. Shany érdeklődve szétnyitotta.

‒       Fúj, de undorító vagy, te stréber! – oltott be – Borzasztó vagy! – undorodva visszaadta.

‒       Olyan vagy – grimaszoltam.

‒       Azért gratulálok – barátom át akart ölelni.

‒       Hagyjál, nem kell az ölelés tőled – kitértem előle, játszva a sértődöttet. Ő megforgatta a szemeit.

‒       Gyere, menjünk ünnepelni! – megfogta a kezem és maga után húzott.

‒       Hova megyünk? Amúgy meg, neked nem kellene suliban lenned? – érdeklődtem követve őt.

‒       Lerövidítettem a mai napomat – huncut vigyor jelent meg az arcán.

‒       Még egyszer ilyet miattam ne csinálj, különben visszamész az előadásra – mondtam komolyan.

‒       Nem előadás volt.

‒       Ne javítgass ki! – emeltem fel a hangom.

‒       Jól van, bocsi – engedett – Tudom, hogy ezt mennyire utálod.

‒       Ha tudod, akkor miért csinálod? – odaértünk a kocsijához.

‒       Mert mérleg vagyok – szólalt meg.

‒       Jó válasz, de ez inkább szűz tulajdonság – adtam a tudtára.

‒       Oké, ez nem az erősségem – ismerte el. Beszállt a kocsiba, aztán belülről kinyitotta nekem az ajtót. – Nem jössz?

‒       Még mindig nem tudom hova – tekintetünk találkozott, mielőtt megforgatta a szemeit.

‒       Pizzát eszünk, gondolom éhes vagy, mert ma még nem ettél semmit – mondta.

‒       Ezt te honnan tudod? – kérdeztem meglepetten.

‒       A vizsgák előtt sosem eszel, mert hányingered van – felelte.

‒       Ez igaz – Mindig elfelejtem, milyen jól ismer.

‒       Cicalány, beszállsz végre? – Shane kezdett türelmetlen lenni.

Beültem az autóba, és bekötöttem magam. Előszedtem a telefonomat a táskámból. Gyorsan megírtam apunak és Macynek, hogy sikerült. Zayntől már várt egy SMS, amit sietve megnyitottam. Válaszoltam, de előtte még Shany felé pillantottam. Nem figyelt, így nyugodtan írtam neki.

Kis autókázás után Shane felém nyújtott egy fekete kendőt.

‒       Ezt vedd fel! – kérte.

‒       Ugyan minek? – értetlenkedve vizslattam a kendőt.

‒       Van számodra egy meglepetésem, de csak akkor, ha ezt felveszed – magyarázta.

‒       Most komolyan? – húztam fel a szemöldököm.

‒       Igen – barátom határozottan bólintott.

‒       Jól van – sóhajtottam fel. Feltettem a kendőt. – Adsz valami támpontot, hogy tudjak tippelni?

‒       Nem, mindjárt ott vagyunk – hallottam a hangját magam mellől.

‒       De azért eszünk is, ugye? – korogni kezdett a gyomrom.

‒       Hát persze – nevetett fel – Étel is lesz nem sokára – a kocsi megállt.

Hallottam, ahogy kiszáll és körbejön az én ajtómig, majd kisegített engem.

‒       Köszi – megfogtam a kezét.

‒       Gyere, mindjárt leveheted – ígérte.

‒       Oké, de navigálj, nem szeretnék elesni.

‒       Ne félj, vigyázok rád és a kicsire is – adta a szavát.

‒       Rendben – lassan vezetett az úton.

‒       Emeld meg a lábad, küszöb jön – utasított. Beértünk valahová, ahol finom étel illatát éreztem. Bárcsak, ehetnék már! – Jól van, most már leveheted – elengedte a kezem.

‒       Számoljak? – kérdeztem.

‒       Számolhatsz – válaszolt.

‒       Egy, kettő, három – leoldottam a fekete kendőt.

‒       Gratulálunk! – kiabálták minden oldalról egyszerre.

‒       Ó, te jó ég! – ijedten a szívemhez kaptam. Hevesen vert a mellkasomban.

‒       Jól vagy? – Shane aggódva elkapta a kezem.

‒       Igen – mély lélegzetet vettem – Csak erre nem számítottam – vallottam be.

A csapat házban voltunk, ahol ott volt az összes barátom és apa is, aki időközben utat tört magának hozzám.

‒       Gyere, Kicsim, ülj le! – apu aggódva húzott az egyik szék felé.

‒       Minden rendben – leültem – Csak megleptetek, ennyi – magyaráztam mosolyogva.

Nagyon jó érzés volt, hogy mindenki mellettem állt ebben a helyzetben is. Boldog voltam, hogy ilyen emberek vannak az életemben. – Köszönöm, hogy itt vagytok velem és megszerveztétek ezt, ez nagyon sokat jelent nekem – néztem végig az arcokon.

‒       Ugyan, ezért vagyunk – legyintett Hallie.

‒       Imádlak titeket! – tört ki belőlem.

‒       Nincs más választásod – nevetett fel Jack és mindannyian csatlakoztunk hozzá.

A különféle pizzák illatát éreztem, amik a házban az asztalon gyülekeztek.

‒       Együnk, mert Cicalány már nagyon éhes – szólalt meg Shane.

Nem kellett kétszer mondani, hamar pizza került mindenki elé.

‒       Pizza tószt – állt fel Carol – Cicalányra és a csodálatos eredményére – emelte fel a pizza szeletét – Büszkék vagyunk rád. Cicalányra – harsogták a többiek is, mire a kezemet a szívemhez emeltem.

‒       Még mindig imádlak titeket – mondtam. Olyan szerencsés vagyok, hogy ők vannak nekem.

Töltöttünk innivalókat, aztán elpusztítottuk a kaját. Tényleg éhes voltam, majdnem egy egész pizzát megettem teljesen egyedül. Míg ettünk beszélgettünk, megmutattam nekik a bizonyítványomat is. Volt, aki úgy reagált, mint Shane, de azért a többiek szurkálódás nélkül gratuláltak.

Apa nagyon örült nekem, többször is elmondta mennyire büszke rám és, hogy tudta milyen jól fog sikerülni. Szavai jól estek, amikor kisebb voltam, nem mondott nekem ilyeneket.

Feszengtem, mert még mindig az ünneplős ruhámat viseltem. Ez elég jól kidomborította a hasamat. Meglepett, hogy a vizsgáztatók nem szóltak rá semmit, azt hittem megjegyzik, hogy várandós vagyok. Ez kellemesen érintett, csak némi meglepettséget láttam az arcukon, semmi mást. Örültem, amiért nem voltak velem előítéletesek, akkor még jobban izgultam volna.

‒       Apu! – szólítottam meg – Lassan menni szeretnék, jó lenne már átöltözni – a ruhámra pillantott.

‒       Ó, basszus! – kiáltott fel – A kocsiban van a váltó ruhád – mondta, miközben felállt mellőlem a székről.

Sietve hozta be nekem a ruhákat, amikkel kisétáltam a fürdőszobába. Jó volt végre megszabadulni az ünnepi ruhától. A váltás cuccom sokkal kényelmesebb volt, egyáltalán nem szorította a pocakomat. Míg öltöztem a kicsi rúgott párat. Egész vizsga alatt nyugton maradt, aminek kifejezetten örültem.

‒       Nyugi, most már nem fog semmi sem szorítani – végig simítottam a két napja hat hónapos pocakomon. Őrület, hogy már csak három hónap és itt leszel.

Kibontottam a copfba kötött hajamat és az ujjaimmal átfésültem a tincseimet. Közben sikerült beleakadnom a nyakláncomba, amit mostanában megint sokat hordok. Belenéztem a tükörbe. Így már sokkal jobb. Kopogtatásra lettem figyelmes, valaki be akart jutni hozzám. Az ajtóhoz sétáltam.

‒       Gyere, én már végeztem – nyitottam ki az ajtót, szembe találva magam Macyvel.

‒       Oké, minden rendben – nyugtázta.

‒       Aggódtál? – húztam fel a szemöldököm.

‒       Egy kicsit sokat időztél – mondta.

‒       Egyre több időt vesz igénybe az öltözködés – ismertem el, míg a többiekhez sétáltunk.

‒       Ha ez számít, egyáltalán nem látszik – kedveskedett.

‒       Aranyos vagy – mosolyogtam rá.

‒       Mint mindig – vigyorgott.

A barack levemért nyúltam, amíg körbe néztem a házban. A barátaim önfeledten beszélgettek és ették a maradék pizzát. Mindenki jó hangulatban volt, néhányan talán túlságosan is, egy-két sör elfogyott, ez is az alapja a bulizásainknak. Apa jó fej volt, nem szólt a pia miatt, ő is volt annyi, mint most mi, és lehet neki vannak durvább történetei is. Még fél órát beszélgettünk, aztán apuval elköszöntünk a többiektől. Még egyszer megköszöntem nekik a bulit, majd haza indultunk.

‒       Jól érezted magad? – kérdezte apa, miközben vezetett.

‒       Igen, nagyon jó volt – elmosolyodtam.

‒       Tényleg nem számítottál rá?

‒       Nem – megráztam a fejem – Nagyon meglepődtem – Gondoltam, hogy majd megünnepeljük, de nem számítottam rá, hogy még aznap.

‒       Örülök, hogy sikerült meglepnünk, már egy ideje terveztük – magyarázta.

‒       Tényleg ennyire hittetek bennem? – hitetlenkedve néztem rá.

‒       Valljuk be, annak kisebb volt az esélye, hogy ne sikerüljön – felelte.

‒       De ha mégse, akkor mi lett volna a bulival? – kíváncsian fürkésztem.

‒       Akkor vigasztaló buli lett volna vagy valami ilyesmi – válaszolta.

‒       Jó érzés túl lenni ezen az egészen – szólaltam meg.

‒       Ez engem is boldoggá tesz – apu felém pillantott – Végre nem fogsz idegeskedni.

‒       Hát az már tényleg jó lenne – Bárcsak, a többi dolgot is meg tudnám szüntetni, ami stresszt okoz.

‒       Most már nem kell aggódnod, csak a babára figyelj, és azt csináld, ami neki jó – tanácsolta.

‒       Ezt terveztem – pillantottam felé.

‒       Helyes – bólintott. Beértünk az utcánkba, ahol már égett a közvilágítás. Apu megállt a feljárón, azután bementünk a házba. De jó végre itthon lenni.

‒       Azt hiszem, én megfürdök – az órára pillantottam. Még csak fél hat felé járt az idő.

‒       Jól van, Cicmic, ahogy gondolod – hagyta jóvá a terveimet.

Hamar lezuhanyoztam, később töltöttem magamnak inni és lefeküdtem aludni. A holnap sem ígérkezett sokkal rövidebbnek, ezért jobbnak láttam aludni egy nagyot.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Tegnap volt az utolsó tánc órám a kicsikkel. Büszke voltam magamra, mert nem sírtam el magam, amikor elbúcsúztam tőlük. Rájuk pedig azért, mert sokat fejlődtek, míg én taníthattam őket. A nagyobbakkal kedden találkoztam utoljára. Amíg tőlük búcsúzkodtam, páran sírni kezdtek, amitől nekem is könnyek gyűltek a szemembe. Nem volt katasztrofális a helyzet, de könnyűnek sem mondanám. Úgy tűnt a táncos karrierem egy időre jegelve lesz.

Az ébresztőm hangjára felkaptam a fejem. Már fent voltam úgy negyed órája, nem tudtam aludni, csak a vizsgálaton járt az eszem. A legutóbb, mikor ilyet csináltak velem, rosszul lettem és kihánytam a szirupot. Egy későbbi időpontban meg kellett ismételni a vizsgálatot.

Kisétáltam a fürdőbe, ahol rendbe tettem magam. Ezután felöltöztem, próbáltam lélekben rákészülni a megpróbáltatásra. Macy addig győzködött, hogy megengedtem neki, így elkísért a mai terhességi cukorbetegség vizsgálatra.

Ittam egy kis vizet, aztán töltöttem innivalót az egyik üvegembe, amit a táskámhoz tettem. Majd még vennem kell valami ennivalót. Egyedül járkáltam a házban, mivel apu már elment dolgozni. A hűtőn hagyott egy üzenetet:

„Minden rendben lesz :) Apa”

Elmosolyodtam, miközben olvastam.

Éppen összekészítettem a cuccaimat, amikor meghallottam a telefonom csörgését. A zenéről felismertem, hogy Macy az. Sietve felvettem a telefont.

‒       Szia! – üdvözöltem.

‒       Szia, Cicalány! Itt vagyok a házatok előtt – hangja vidámnak hatott.

‒       Rendben, mindjárt indulok – mondtam és bontottam a vonalat.

Felhúztam a kabátomat meg a csizmámat, azután magamhoz vettem az összekészített dolgaimat. Kilépve a szabadba megcsapott a hideg, amitől összerezzentem. Mikor lesz már végre tavasz?

Végre beültem Mac mellé a kocsiba.

‒       Na, ideges vagy? – kérdezte.

‒       Nagyon – vallottam be – Remélem, most jobban sikerül – tettem hozzá.

‒       Nem lesz semmi baj – próbált megnyugtatni – Gyorsan túl leszünk ezen, aztán vásárolni megyünk – a szemei csillogni kezdtek.

‒       Most, hogy így mondod, be kellene ugrani az egyik boltba venni valami kaját, a vizsgálat után tanácsos enni – magyaráztam felé pillantva.

‒       Oké – barátnőm bólintott – Hova menjünk?

‒       Mindegy, ami útba esik – válaszoltam kinézve az ablakon. Ne idegesítsd magad feleslegesen!

Hiába próbáltam megnyugtatni magam, a szívem hevesen vert. Csak lennék már túl rajta. Ennyit arról, hogy a továbbiakban nem idegeskedem.

Kis idő múlva érzékeltem, ahogy az autó megállt alattunk. A táskámat magamhoz véve kiszálltam.

‒       Macy, neked mit hozzak? – hajoltam be hozzá.

‒       Valami finomat – mosolygott rám.

‒       Sokat segítettél – közöltem vele, mire nevetni kezdett. Megráztam a fejem.

‒       Mindjárt jövök – mondtam a bolt felé indulva.

Mac ma kihagyta az óráit, aminek nem kifejezetten örültem, de azt bizonygatta, nem olyan fontosak. Valamiért úgy éreztem, ezt csak azért mondta, hogy ne foglalkoztasson a dolog. Remélem, Dolly néni nem lesz mérges rám emiatt. Vettem néhány péksüteményt, azután visszasiettem a kocsiban váró barátnőmhöz.

‒       Már itt is vagyok – ültem be mellé mosolyogva. Az egyik sütit beletettem szőke barátnőm táskájába.

‒       Te meddig nem ehetsz majd? – pillantott rám. Kihajtottunk a parkolóból.

‒       Vért vesznek, megkapom a szirupot, aztán két órát várunk, addig nem csinálhatok semmit, utána újabb vérvétel és csak ezek után ehetek valamit – mondtam el a vizsgálat menetét.

‒       Semmit sem csinálhatsz? – nézett rám.

‒       Nem, csak ülök a fenekem, a sétálás is hamis eredményt hozhat – magyaráztam.

‒       Ez durva.

‒       Eléggé – helyeseltem. Nagyon rossz két órán keresztül semmit sem csinálni, gyakorlatilag elpocsékolt idő.

‒       Ha nem jöttem volna el veled, mit csináltál volna kettő órán keresztül? – kérdezte, miközben a helyszínre értünk.

‒       Zenét hallgattam volna vagy olvasással ütöttem volna el az időt – feleltem a táskámat magamhoz szorítva.

‒       Meghallgattad már az albumot? – kérdezte hirtelen.

‒       Nem – megráztam a fejem. Leparkolt a kocsival.

‒       Az egyik dalhoz ma kerül fel a video klip – tájékoztatott.

‒       Igen, tudom – kiszálltam.

‒       Tényleg? – ő is követte a példámat.

‒       Igen, nem követtem ki az oldalakat – válaszoltam.

‒       Azt hittem, minden szálat elvágtál magadtól – felé pillantva úgy tűnt, ezt nem akarta hangosan is kimondani.

‒       Őket kikövettem, de a rajongói oldalak egy részét meghagytam – magyaráztam.

‒       Értem – barátnőm nyugtázta a dolgot. Lehet, furcsa, amit csinálok, de én most így jól érzem magam és ez a fontos, vagy nem? – Tudod hova kell menni? – érdeklődött.

‒       Igen – bólintottam – Az első emeleten van – elindultunk befelé.

Amikor megérkeztünk, csak ketten voltunk a váróteremben. Leültem az ajtóval szemben, Mac mellettem foglalt helyet.

‒       Be kell jelentkezni?

‒       Nem, majd szólítani fognak – feleltem. Legutóbb így volt. Hamarosan egy nővérke jelent meg.

‒       Miss Moore? – kíváncsian fürkészett minket.

‒       Én vagyok az – felálltam a székemről.

‒       Kérem, jöjjön velem! – kérte a rendelő felé mutatva.

Hátra néztem barátnőmre, aki keresztbe szorított ujjakkal intett nekem. Lassan sétáltam be a rendelőbe. Fertőtlenítő szagot éreztem, amitől fintorogni kezdtem.

‒       Kérem, üljön le! – tettem, amit kért tőlem a harmincas éveiben járó nő. – Most vért fogok venni magától, azután megkapja a glükóz szirupot – magyarázta.

‒       Rendben – aprót bólintottam.

‒       Volt már ilyen vizsgálata?

‒       Igen – figyeltem a nő arcát. Kijelentésemre nem ráncolta össze a homlokát, ami jól esett.

‒       Akkor már van benne gyakorlata – mosolyodtam el.

‒       Igen, így van – előkészült a vérvételhez.

‒       Kérem, az egyik kezét nyújtsa ki – kinyújtottam az asztalra – A másik kezét pedig tegye a könyöke alá – kérte.

‒       Oké – megtettem, amire utasított.

‒       Rosszul szokott lenni vérvételnél? – kérdezte.

‒       Nem, csak nem szeretem látni, ahogy kiáll belőlem a tű – válaszoltam.

‒       Rendben, akkor elfordíthatja a fejét – mondta. Az ajtó felé néztem, amikor fertőtlenítette a tűszúrás helyét, amitől összerezzentem.

‒       Bocsánat – motyogtam kényelmetlenül.

‒       Nincs semmi baj – míg beszélt, megszúrt.

A fertőtlenítő miatt csípett a szúrás, de igyekeztem csendben maradni. Több üvegcsével vett le, ami így eltartott egy darabig.

‒       Kész is vagyunk, ezt szorítsa oda – egy tapaszt tett a sebre. Összeállította a szirupot, aztán elém tette az asztalra. – Tessék, ezt igya meg! – mondta a szőke hajú kedves nő.

‒       Köszönöm – elvettem a szirupot és gyorsan megittam. A nővérke ellenőrizte a poharat.

‒       Rendben, két óra múlva szólítani fogom – pillantott rám.

‒       Rendben, köszönöm – felálltam a székről és kisétáltam Macyhez a tapaszt nyomva.

‒       Na, hogy érzed magad? – kíváncsian fürkészett.

‒       Tűrhetően – válaszoltam – Ez a vacak nagyon édes – fintorogtam.

‒       Gyere ide – megütögette a helyet magam mellett – Nem sokára vége lesz – biztatott. Leültem mellé.

‒       Két óra hossza – sóhajtottam fel.

‒       Gyorsan elrepül – próbált lelket önteni belém.

Semmiségekről beszélgettünk, amíg az újabb vérvételre vártam. Macy sokat beszélt Niallről, amit kifejezetten aranyosnak találtam. Miközben csevegtünk, érkeztek még kismamák a vizsgálatra. Szemmel láthatólag nem mindegyikük járt a hatodik hónapban, mint én. Azt hallottam, indokolt esetben korábban is elvégezhető ez a vizsgálat.

Mac telefonja hirtelen jelezni kezdett, ami kizökkentett. Felé fordultam.

‒       Mi az? – kíváncsian néztem rá.

‒       Csak egy értesítés, felkerült a srácok új videója – újságolta – Megnézzük? – pillantott rám.

‒       Majd később – legyintettem.

‒       Ez most fájt – fájdalmas arcot vágott – És mi lesz a rekorddöntéssel?

‒       Szerencsére, nem csak kettő rajongójuk van – Amikor engem szekáltak, nem így éreztem, de az már a múlt. Kilépett a nővérke a váróterembe.

‒       Miss Moore, kérem jöjjön! – elállt az útból. Mindjárt vége.

Kilépve a rendelőből nyugodtság fogott el. A vizsgálat negatív lett.

Ha elolvastad, kérlek, jelezd :)