2.évad 8.rész - Végre itt vagy!

Sziasztok!

Hogy vagytok, mi a helyzet Veletek? :) Remélem, jól vagytok, és örültök ennek a szép tavaszi időnek. Jelentkezésem oka, hogy megérkeztem a történet folytatásával. Remélem, elnyeri majd a tetszéseteket, jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

~ Emily ~

Éberen feküdtem az ágyban. Azt vártam, hogy megszólaljon az ébresztő, de csak nem történt semmi. Korábban levert a víz, ezért dideregtem a takaró alatt. Az ismerős érzés újra úrrá lett rajtam. Hányingerem volt és kezdtem megint fehér pöttyöket látni. Az előző két reggelből kiindulva, nem mertem megmozdulni. Csak próbáltam mély lélegzetvételekkel elnyomni magamban a rossz érzést. Hirtelen megszólalt az ébresztőm. A kezemet kidugva a takaró alól, elhallgattattam a telefonom. Lenyúltam az ágy mellé készített lavórért, majd gyorsan az ölembe rántva felültem. Szinte azonnal belehánytam, ezzel együtt pedig elmúlt a rosszullétem is. A gyomrom nem kavargott tovább, szépen lenyugodott, pont úgy, mint az előző reggeleken. Arrébb tettem a lavórt, mielőtt a látvány újabb öklendezést váltott volna ki belőlem. Kibújva a takaró alól, automatikusan Shin fekvőhelyére néztem. A cicám benne ült, engem figyelt.

‒        Nincs semmi baj – mosolyogtam rá.

Odasétáltam hozzá, és megcirógattam a füle tövét. Elvettem a lavórt az ágyról, aztán átmentem a fürdőbe. Elrendeztem a gyomrom tartalmát, azután magamat is. Megfésülködve visszamentem a szobámba, ahol felöltöztem. Egy kicsit kinyitottam az ablakokat. Odakint szemerkélt az eső, ezért elkezdtem kutatni az esernyőm után. Átnéztem a szekrényeket, majd az egyikben a kezembe akadt valami. Egy halakkal díszített csomagolópapírral bevont dobozka, rajta egy kék színű masnival. Egyből elmosolyodtam. Shane ajándéka. Idén nagyon korán megvettem a szülinapi ajándékát. Pár nap és itt van elseje. Lehet, hogy kár volt ennyire sietnem vele. Szomorúan visszatettem a dobozt, miközben tovább kerestem az esernyőmet. Hamar meglett. Kikészítettem, aztán adtam enni Shinnek. Ezután a konyhába mentem reggelit készíteni. A kakaó mellett döntöttem. Már nagyban szürcsöltem az italomat, amikor megjelent a konyhában apu.

‒        Jó reggelt, Cicmic! – nyomott egy puszit a homlokomra.

‒        Neked is – figyeltem, ahogy leül velem szemben.

‒        Hogy aludtál? – fürkészett kíváncsian.

‒        Egész jól – válaszoltam. És még csak nem is hazudok, az alvás tényleg jó volt.

‒        Nem voltál rosszul? – húzta fel a szemöldökét, mire megráztam a fejem.

‒        Már megint hánytam – apa megcsóválta a fejét.

‒        Most jól vagy? – kérdezte aggódva.

‒        Igen – bólintottam – Ugyanaz történt, mint tegnap, meg előtte. Te is tudod, hogy ez normális dolog, szóval nincs miért aggódnod – hívtam fel rá a figyelmét. Annyira féltővé vált, és ezt nem tudom hova tenni.

‒        Rendben – felállt az asztaltól, majd visszafordulva rábökött a kezemben levő bögrére – Ha végeztél azzal, indulhatunk – elhagyta a helyiséget. Nem tudok, mit kezdeni a viselkedésével.

Megittam a kakaómat, ezután bementem a szobámba a cuccaimért. Megdögönyöztem Shint, míg felszedtem a táskámat meg az esernyőmet. Végig nézve a szobán észrevettem, hogy Harry pulcsija kilóg a takaróm alól. Gondosan összehajtottam, és betettem a párnám alá. Emily, szánalmas vagy! Hirtelen kopogtatásra lettem figyelmes. Hátra fordultam, mire az ajtó kinyílt. Átlépve a cicámat, elindultam apa felé.

‒        Jövök már – mondtam a kilincsért nyúlva – Légy jó, Shin! – visszapillantottam a kicsi dögre.

Gyorsan berántottam az ajtót az orra előtt, mielőtt még kiszökött volna.

Apa letett a sulinál, szép napot kívánt, és elhajtott a kocsival. Kinyitottam az esernyőmet, és megtettem a maradék távot az épületig.

Boldog mosollyal az arcomon hagytam el az iskola épületét a nyolcadik órám után. A reggeli esőnek már nyoma sem volt, a nap szépen sütött. Már bántam, hogy az eső miatt kicsit melegebben öltöztem fel a kelleténél. Hamar hazaértem. Meglepetésemre apu már otthon várt. Mint kiderült azért, mert azt szerette volna, ha együtt megyünk el vásárolni. Korábban már megterveztük a házavató bulit, és megírtuk a listát is, ami tartalmazott mindent, amit venni kellett. Úgy egyeztünk meg, hogy apa főzni fog, én sütök néhány dolgot, a többit pedig megvesszük.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Azt kértük a vendégektől, hogy egy órára jöjjenek. Egészen pontosak voltak, a kért időpont körül elkezdtek szállingózni a meghívottak. A kellemes időre való tekintettel kint készültünk elő. Apa a háztól kicsit arrébb főzte a pörköltet, míg én bent megcsináltam a köretet meg a sütiket. Hajnal óta fent voltam már. Szerencsére Macy meg a szülei hamar megérkeztek, így kaptam egy kis segítséget.

‒        Mondjad, mit csináljak! – barátnőm körbenézett a konyhában.

‒        Kenyeret kellene kitenni azokba a tálkákba – mutattam a fonott kosarakra, míg én savanyúságot raktam a kicsi üveg tálkákba.

‒        Oké – kikerült engem, és felnyitotta a kenyeres zacskókat.

Az asztalon sorba tettem a savanyúságokat, aztán a köretekkel foglalkoztam. Három-három tálba raktam krumplit meg tésztát, majd letakartam őket az asztalon hagyva. Macy is hasonlóan tett a kenyerekkel.

‒        Ó, Cicalány híres muffinjai – szólalt meg hirtelen szőke barátnőm a hátam mögül.

‒        Mész onnan! – szóltam rá játékosan, mire elvigyorodott.

‒        A sós rudakat is te csináltad? – pillantott a konyhaszekrényen lévő sütikre.

‒        Nem – megráztam a fejem – De a linzereket igen – mosolyogtam büszkén.

‒        Jól néznek ki – mondta elismerően.

‒        Köszi – körülnéztem a konyhában – Azt hiszem, egyelőre ennyi – mondtam inkább csak magamnak.

‒        Nem terítünk meg? – pillantott le barátnőm a földre, a nagy papírdarabon lévő étkészletekre.

‒        Még nem, pont előtte akarok, hogy ne koszolódjanak össze – válaszoltam felé fordulva – Szerintem ki kéne vinni egy kevéske sós rudat, mit gondolsz? – Mac nem tudott válaszolni, a csengő hangja megakadályozta benne. Elindultam a bejárati ajtó felé.

‒        Nyitom! – kiabáltam, miközben tettem, amit mondtam.

Az ajtó mögött a bátyám meg a barátnője tűnt fel. Nagyjából fél másodpercig bámultam őket, mígnem magamhoz tértem és végre köszöntem.

‒        Sziasztok! – elálltam az útból, így be tudtak lépni a házba.

‒        Szia! – Bell hangosan köszönt, de Jason csak motyogott valamit az orra alatt.

‒        Egyenesen előre, aztán ki az üvegajtón, a többiek is ott vannak – igazítottam útba őket.

‒        Rendben, köszi – tesóm barátnője rám mosolygott.

Viszonoztam, miközben visszamentem a konyhába. Mire beértem, Macy már tett sós rudakat egy tálcára.

‒        Ó, szuper vagy – felkaptam a tálcát – Hoznád a poharakat, kérlek? – biccentettem a szekrény felé, amin a műanyag fehér poharak voltak.

‒        Persze, az üdítők merre vannak? – kérdezte.

‒        Azokat már apa kivitte korábban – válaszoltam már a nappaliból.

Kimentem a hátsó udvarra. A teraszon lévő asztalra letettem a sós sütit. Mac feltette a poharakat.

‒        Bemegyek a filcért – szóltam neki.

Elindultam befelé és észrevettem, hogy barátnőm jön utánam. Beléptem a szobámba, ahol Shin békésen aludt a helyén. Még nem engedtem ki az udvarra, ezért most inkább itt tartottam, nem akartam, hogy a lábak között kisurranjon a szabadba. Barátnőm becsukta az ajtót, míg én az asztalomhoz mentem. Kihúztam az egyik fiókot, amiből kivettem a vékonyan fogó fekete alkoholos filcemet. Hátrafordulva megláttam, ahogy Macy a szobámat vizslatja. Hát persze, ő még nem látta a végleges végeredményt. A tekintetem a beágyazatlan ágyamra tévedt. Észrevettem a pulcsit benne, ezért gyors léptekkel odamentem az ágyhoz, és egyszerűen rárántottam a takarót. Elkezdtem beágyazni a lehető legtermészetesebb módon.

‒        Bocs a kupiért – a narancssárga plédemmel letakartam az ágyamat.

Megfordultam, mire barátnőm mosolyogva megrázta a fejét. Tudja, hogy nem vagyok rendmániás.

‒        Szép lett a szobád – mondta őszintén.

‒        Köszi, bár nem sokat változott, mióta utoljára láttad, szerintem csak nagyobb lett a rendetlenség – magyaráztam. Talán nem látta meg.

‒        Igaz, de még mindig tetszik – elmosolyodtam.

‒        Köszi.

Zenét csiholtunk kintre, azután elvegyültünk a többiek között. Sok felnőtt volt köztünk és csak néhány gyerek, akik fiatalabbak voltak, mint én. A tekintetemmel az embereket figyeltem, amikor az egyik kislányon kiszúrtam egy 1D-s pólót. Jaj, ne! Elindultam apa felé, aki kicsit távolabb tőlünk a pörköltre figyelt.

‒        Mennyi idő, amíg kész lesz? – kérdeztem tőle, míg a pirosas, rotyogó ételt néztem.

‒        Még húsz perc, de állj arrébb, mert füstös leszel – kérte gyengéden.

‒        Nem gond, úgyis hajat akartam mosni – vontam vállat – Megkóstolhatom?

‒        Igen – apa kivette a kanalat a bográcsot tartó lánc közül.

Belemerítette a szaftba, majd megfújta néhányszor. Felém nyújtotta. Elvettem, és óvatosan leszürcsöltem a pirosas levet.

‒        Finom – állapítottam meg.

‒        Igen? – húzta fel a szemöldökét – Nem hiányzik belőle semmi?

‒        Szerintem nem – megtöröltem a kanalat, és visszatettem a helyére.

‒        Oké, főkóstoló kisasszony – vigyorodott el.

Játékosan meglöktem a vállát, aztán tovább álltam. Leültem az asztalhoz Bell mellé. A lány másik oldalán a bátyám ült, akitől azt reméltem, hozzám fog szólni. Elvettem egy poharat, amire felfirkáltam a nevemet. Öntöttem bele a gyömbérből, aminek az üvegére visszatettem a kupakját. Lassan beleittam, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy Bell oldalba vágja Jasont. Erre a tesóm dünnyögött valami olyasmit, hogy „jól van, na”, aztán felém fordult. Letettem a poharat és várakozóan pillantottam rá.

‒        Hogy vagy? – elnézett a fejem mellett.

‒        Ahhoz képest, ami mostanában történt velem, egészen jól – válaszoltam őszintén. Látszólag könnyen ejtettem ki ezeket a szavakat, de belül baromira fájtak.

‒        Tudom, hallottam néhány dolgot – végre rám figyelt.

‒        Ezt azóta meg akarom kérdezni, hogy Anyánk kidobott engem – kezdtem bele – Veled is beszélt? Neked is elmondta a játékszabályokat? – ügyeltem arra, hogy a barátnőjén kívül más ne nagyon halljon minket.

‒        Igen – bólintott megerősítésként.

‒        Ezért költöztetek olyan sietve össze, igaz? – Bell összeráncolta a homlokát – Bocsi, nem úgy értettem – védekeztem zavartan.

‒        Nyugi, én értem – szólt közbe Jason – És igen, így volt. Amúgy is össze akartunk költözni, persze nem ilyen gyorsan, de egyáltalán nem bántuk meg. Igaz, Kicsim? – rámosolygott a barátnőjére.

‒        Igen – gyors csókot váltottak, ami megmosolyogtatott.

‒        Ennek, tényleg nagyon örülök – Legalább ők boldogok.

Hamarosan elkészült az étel, ami igazán finom lett. Mi sem bizonyította ezt jobban, minthogy az egész elfogyott.

A délután folyamán próbáltam eleget tenni vendéglátói kötelezettségemnek, és mindenkivel – legalább a felnőttekkel – váltani néhány szót. Elég gyorsan unni kezdtem a velük való társalgást, mert mindegyikük ugyanazt akarta tudni: „Kedveském, mit tervezel az életeddel?” Ha tudnám, se mondanám el. Tudom, hogy csak témát próbálnak feldobni, de igazán választhatnának valami mást. Úgy éreztem, sikerült túlvállalni magam a délutánra, alig volt néhány olyan eset, amikor egyedül ücsörögtem az asztalnál. Az egyik ilyen alkalommal, Mac jött oda hozzám. Befelé invitált a házba, majd amikor beértünk vigyorogva elém állt.

‒        Mi az? – ráncoltam össze a homlokom. Úgy viselkedett, mint egy kis diák, aki meglátta élete szerelmét.

‒        Ugye nem felejtetted el a holnapi bulit? – kérdezte izgatottan.

‒        Nem – kedvetlenül megráztam a fejem – De nem igazán akarok menni. Tudom, hogy már igent mondtam korábban, de nincs sok kedvem menni – magyaráztam barátnőmre nézve. Némi rémületet véltem felfedezni az arcán, ami gyorsan el is tűnt onnan.

‒        Cicalány, kérlek! – kezdett győzködni – Jól fogod érezni magad, megígérem. És azt is, hogy mostanában nem rángatlak el többször szórakozási célzattal – megfogta a kezemet, miközben győzködött.

‒        Nem tudom – sóhajtottam fel. Miért olyan fontos ez a buli?

‒        Kössünk alkut – ajánlotta fel – Elmegyünk holnap bulizni, és amint meguntad, haza hozlak, mit szólsz? – kíváncsian fürkészte az arcomat.

‒        Jó, legyen – adtam meg magam – Hova fogunk menni?

‒        Az titok – jelentette ki.

Nem hagytam annyiban a dolgot. Kérdezgettem arról, mégis hova akar vinni engem, de nem volt hajlandó megmondani. Mac mostanában olyan makacs lett.

Öt felé elkezdtek haza szállingózni a vendégek. Hétre mindenki elment. Fáradtan sóhajtva kezdtem el összepakolni az udvaron. Teljesen besötétedett már, mire végeztünk a rendrakással. Ezután lefürödtem, majd bevettem magam a szobámba. Adtam enni Shinnek, aztán bebújtam az ágyamba. Nagyon kimerült voltam, ezért napok óta először, anélkül aludtam el, hogy Harry pulcsiját szorongattam volna.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Macy azt ígérte hatra jön értem, emiatt már reggel elrendeztem a sulis dolgokat. Bepakoltam a táskámba, és útra készen az ágy mellé tettem. Ebéd után megmostam a hajam, kifestettem a körmöm, kiválasztottam a ruhámat, lassacskán készültem az estére. A tévémből végig zene szólt, az ismerős dalokat az előadókkal együtt énekeltem. Hirtelen kopogtatásra lettem figyelmes. Az ajtó kinyílt, mögüle pedig apa került elő.

‒        Hova készülsz? – mosolygott rám.

‒    Macy a fejébe vette, hogy ma elmegyünk szórakozni egy kicsit – az arcom fájdalmas grimaszba rándult.

‒        Ha nem akarsz menni, miért nem szóltál neki? – leült Shin mellé az ágyamra.

‒      Mondtam neki, de addig győzködött, amíg be nem adtam a derekamat. Nem tudom, miért olyan fontos ez a buli, de valamiért nagyon az – magyaráztam – Megegyeztünk, ha nem érzem jól magam haza fog hozni.

‒        Rendben, de ugye tudod, hogy ma vasárnap van? – apa felhúzta a szemöldökét.

‒        Igen tudom, általában a szombatot vasárnap szokta követni – magyaráztam, nem értve mit akar ezzel.

‒        Nem így értettem – rázta meg a fejét.

‒        Akkor hogy? – ráncoltam össze a homlokom.

‒        Holnap iskola van – figyelmeztetett.

‒        Tudom, ne aggódj, nem terveztem sokáig maradni.

‒        Úgy emlékszem voltak szabályok, és a vasárnapi bulizás megszegi az egyiket – Mi van?!

‒        Ezek Anya kreációi, és neki sem álltak jól – Most komolyan ezen veszekszünk, vagy csak álmodok? – Amúgy meg, elmúltam már tizennyolc, így a szabályok érvényüket vesztik.

‒        Legyen, de nem akarok holnap reggel nyavalygást hallani! – nézett rám szigorúan. Miért csinálja ezt? Soha nem volt szigorú velünk. Mindig anya feladatai között szerepelt, hogy neveljen minket.

‒        Nem fogsz – álltam a tekintetét – Egyébként sem akarok ebből rendszert csinálni.

‒        Akkor jó mulatást – mosolygott rám. Mi ez a hirtelen váltás?

‒   Köszi – zavartan figyeltem, ahogy elhagyja a szobámat. Macy akaratosabb, apa pedig meghibbant, mi a fene folyik itt?

A megbeszélt időpontra elkészültem. Barátnőm pontosan és jó kedvűen érkezett meg.

‒        Na, készen állsz? – kérdezte izgatottan, ahogy beültünk a kocsiba.

‒        Attól függ, mire – pillantottam rá.

‒        Már nem sok idő, ezt már ki fogod bírni – elindultunk.

Ismerős környéken mentünk végig, majd megálltunk egy ház előtt. De hiszen ez… Tekintetem Macyre terelődött.

‒        A csapat háza? – hitetlenkedve kérdeztem.

‒        Igen – ő bólintott, míg kiszállt.

A házra néztem. Az egyik barátunk szüleié volt a hely. Azért hívjuk csapat háznak, mert ha bulizni akartunk, akkor a szülők átengedték nekünk a terepet. Jobb szerették ezt, így legalább tudták, hogy jó helyen vagyunk. Macy kopogtatni kezdett az ablaküvegen, mire ijedten a szívemhez kaptam. Sürgetően intett a kezével, ezért én is elhagytam a kocsit.

‒        Miért vagyunk itt?

‒        Mert a barátaid látni akarnak téged – úgy mondta, mintha magától értetődő lenne.

‒        De hát…

‒        Nincs semmi de! Gyerünk befelé! – kézen ragadva behúzott a házba.

Odabent szinte csak ránk vártak. Féltem bemenni, hiszen úgy gondoltam, haragszanak rám. Tina volt az első, aki észrevett. Rögtön odajött és átölelt. A többiek mindannyian hasonlóan reagáltak az érkezésemre. Nagyon jó volt újra látni az ismerős arcokat, ugyanakkor össze is voltam zavarodva.

‒        Ezt nem értem – néztem végig rajtuk – Azt hittem, haragszotok rám.

‒        Egy darabig így is volt – szólalt meg Blair.

‒        De aztán rájöttünk, hogy valószínűleg mi is azt csináltuk volna, amit te – Hallie – az iker testvére – folytatta helyette.

‒        Imádlak titeket – újra körbenéztem a mosolygós arcokon – Nagyon hiányoztatok – könny szökött a szemembe.

‒        Te is nekünk – néhányan szorosan átöleltek.

‒        Mivel Macy azt kérte ne háborgassuk a múltat, asszem itt az ideje felcsavarni a hangerőt – adta ki az utasítást Jake.

Hálásan pillantottam szőke barátnőm felé, miközben hozzá sétáltam. Feltűnt, hogy hiányzik valaki a körünkből. Felnéztem, és csak ekkor láttam meg a kifeszített feliratot: „Végre itt vagy!”

‒        Jó lett mi? – Mac büszkén mosolyogva követte a tekintetemet.

‒        Igen, nagyon király – a szívem boldogan vert – Shane is itt van? – böktem ki, amit már korábban is szerettem volna.

‒        Nem – megrázta a fejét – A történtek után jobbnak láttam, ha ő nem lesz itt – lassan bólintottam.

A barátnőmnek végül igaza lett, nagyon jól éreztem magam a csapattal.

2.évad 7.rész - mindennek van határa

Sziasztok!

Utolsó jelentkezésem óta a blog átlépte a 15.000 oldalmegjelenítést, köszönöm szépen, el sem tudjátok képzelni, milyen boldoggá tettetek ezzel :) Remélem, ezt a szép kis napsütéses ünnepnapot mindenki pihenéssel tudja tölteni :) Jelentkezésem oka, hogy meghoztam a történet folytatását. Aki várta már, mikor tűnik fel Harry, az most megkapja, amit szeretne :) Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

~ Harry ~

Az ébresztőm hangjára keltem fel. Morogva leállítottam, míg a másik oldalamra fordultam. Aludtam vagy négy órát. A tegnapi interjú után rögtön elindultunk a következő koncert helyszínére. Rohadt nehéz volt visszaszokni ebbe a sűrű programba, az állandó alváshiányba. Kezdtem visszasírni a táncpróbás időszakot, sokkal lazább volt, lehetett mellette élni. Feltápászkodtam az ágyról. Úgy ahogy voltam, egy szál bokszerben mentem ki a nappaliba. Liam – akivel egy lakosztályon osztoztunk – már a nappaliban lévő asztalnál evett.

‒        Jó reggelt! – pillantott rám.

‒        ’Reggelt! – ásítottam egy nagyot.

‒        Kértem fel kaját, ha éhes vagy, gyere – intett nekem.

‒        Nem, kösz – bementem a fürdőbe.

Gyorsan lezuhanyoztam, mert már nem bírtam elviselni a saját szagomat. Megtörölköztem, majd visszamentem a szobába felöltözni. Visszacipzáraztam a bőröndömet, aztán kimentem Liamhez.

‒        Biztos nem kérsz? – nézett rám.

‒        Nem, anyu, hagyjál! – morogtam rá.

‒        Na, idefigyelj! – felpattant a kanapéról – Elég volt ebből! Majdnem két hete csinálod már ezt. Értem én, hogy elcseszted Emilyvel, de attól még nem kell minden közeledben lévő embert marni. Mi nem tehetünk erről, és próbáltunk türelmesek, meg megértőek lenni, de most már elég! – kiabált velem – Hát, mit gondolsz, meddig fogjuk mi ezt eltűrni?! – szinte vérben forogtak a szemei.

Még sose láttam ennyire dühösnek. Hirtelen kinyílt az ajtó és Louis jött be rajta.

‒        Gyertek, indulunk! – mondta, míg végig nézett rajtunk.

Nagyon gyorsan tudatosult benne, hogy egy vitába csöppent. Sarkon fordultam, és bevágtam magam mögött az ajtót. Én nekem ezt nem kötelességem hallgatni. Elvettem a telómat az éjjeliszekrényről, amit azzal a lendülettel zsebre is vágtam. Ittam a bent hagyott vizemből, amikor valaki dörömbölni kezdett az ajtómon.

‒        Gyere már Harry! Indulnunk kell – kiabált Lou.

Kedvetlenül megfogtam a pulcsim, és kivágtam a köztünk lévő barna ajtót. Louis-nak még éppen sikerült elugrania, mielőtt képen törölte volna. Meglepődött arckifejezéssel pillantott rám, de nem szólt semmit. Li már nem volt bent a helyiségben. Kimentem a folyosóra.

‒        Akkor jössz? – kérdeztem elővéve a lakosztály kulcsát.

Érzékeltem, ahogy Louis kiért a folyosóra. Bezártam az ajtót, azután csendben lesétáltunk a hallba.

‒        Próba után beszélni akarok veled – mondta, mielőtt odasietett a többiekhez.

Felhúztam a szemöldököm, míg lassan megközelítettem őket. Halkan köszöntem, mire felém fordultak. Liam végignézett rajtam, majd elfordult. Remek! Árulkodott. Mintha számítana valamit, semmi közük hozzá. Fogalmuk sincs, min megyek keresztül. Nem hiányzik a szentbeszéd meg a faszkodás. Belül elég rendesen tomboltam.

‒        Indulhatunk? – kérdezte Paul a hátam mögül. Nem is tűnt fel, mikor jött le.  

Morogtunk valamit, aztán kimentünk a buszba. Külön ültem a többiektől, ez az utóbbi időben a szokásommá vált. A telefonomat nyomkodtam, híreket nézegettem. Már voltak cikkek a tegnapi interjúról. „Harry Styles kiborult”, „Harryre rossz hatással van, hogy nem láthatja a barátnőjét”, „Harry kritikán alul viselkedett”, „Harryt elhagyta a barátnője”. Az utolsó szalagcímet megnyitottam. A tekintetem cikázott a sorok között. „Elhagyta Harry Styles-t a barátnője. Bennfentesek szerint, a pár nagyon csúnyán összeveszett, ami azt eredményezte, hogy a táncos lány – Emily Moore, aki a jótékonysági eseményre készítette fel őket – viharos állapotban hagyta el Írországot, ahova elkísérte a szerelme bandáját turnézni. Úgy tűnik, Harryt is megviselte a szakítás, bla bla bla. Tegnap Adelaide-ben adott interjút a banda, bla bla bla. A sajtósa megpróbálta kimenteni, fáradtságot és alvási gondokat nevezett meg okként a fiú viselkedésére, próbálva eltusolni az ügyet…” Dühösen zártam be a cikket. Minden szart megírnak, mégis mi a fasz közük van hozzá?! Idegesen eltettem a telefonom, mielőtt még kivágtam volna az ablakon. Az út további részében a lábaimon doboltam az ujjaimmal. Végre valahára megérkeztünk a stadionba. Gyakorlatilag azonnal elkezdtünk próbálni. Az első öt dalból kivétel nélkül mindet elrontottam. Idegesen járkáltam fel-alá a színpadon a mikrofonomat szorongatva.

‒        Emberek, öt perc szünet! – hallottam meg Liam hangját.

Szinte lerohantam a színpadról. Beviharzottam a mosdóba, jól bevágva az ajtaját, aztán elkezdtem folyatni a hideg vizet a csapnál. Nem. Hiszem. El. Felpillantottam a tükörre. Magamat láttam benne, de egy nagyon szar kiadásban. Ez így nem lesz jó. A hidegvíz alá dugtam a kezeimet, majd megmostam az arcom. Ujjaimmal átszántottam a hajamon, ahogy újra tükörbe néztem. Szarul nézel ki haver. Meghallottam, hogy kopogtatnak az ajtón, ami ezután gyorsan kinyílt. Zayn jött be rajta. Becsukta, miközben aggódó tekintettel fürkészett.

‒        Jól vagy? – kérdezte közelebb lépve.

‒        Úgy tűnik? – a tükörből figyeltem őt. Éreztem, hogy kezd elönteni a harag.

‒        Nem – rázta meg a fejét.

‒        Akkor meg miért kérded? – fordultam meg.

‒        Szar ilyennek látni téged – sóhajtott fel.

‒        Ezt Emilynek mondd, veled talán hajlandó beszélni, ti úgyis mindig olyan jól el voltatok – köptem a szavakat.

‒        Na, ezt most fejezd be! Ne merészelj ilyen utalásokat tenni! – emelte fel a hangját. Ritka eset, Zayn kiabál.

‒        Miért ne?

‒        Mert te is tudod, hogy nem volt köztünk semmi. Tudom, hogy dühös vagy, amiért vége lett, de erről nem mi tehetünk, szóval hagyd abba ezt a „mindenkibe belerúgok” viselkedést! – mondta mérgesen.

‒        Mégis, mi közöd ehhez? – húztam fel a szemöldököm.

‒        Sok, ha mindenkit baszogatsz magad körül – láthatóan ingerült volt – Nézd, nem tudom, mi történt köztetek, de elcsesztétek, ez viszont nem a mi hibánk, szóval ne rajtunk töltsd ki a haragod!

‒        Akkor kin?

‒        Senkin – vágta rá – Szedd össze magad! Hagyd abba ezt a gyerekes, idióta viselkedést, mert ebből már mindenkinek elege van! Próbáltunk megértőek lenni, de mindennek van határa – kiabált velem – Szereted Emilyt? Rendben, akkor hajrá, szerezd vissza!

‒        És elárulnád, mégis hogyan? – dühösen néztem rá.

‒        Azt neked kell kitalálnod, de hagyd abba ezt a viselkedést! – figyelmeztetett.

‒        Miért?

‒        Van fogalmad arról, hogy ez milyen fényt vet rád?! Rólunk már nem is beszélve! – förmedt rám.

‒        Képzeld, tudom – vetettem oda.

‒        Hát, nem úgy tűnik, mintha tisztában lennél vele – visszatért a normális hangjához, de furcsa éllel mondta – Csak, hogy tudd, a menedzsment a tegnapi dolog után azt kérte, térítsünk észhez mi, de ha nekünk nem megy, akkor ők jönnek, abban pedig nem lesz köszönet – Kezdett eljutni a tudatomig, miről beszélnek a barátaim, akikkel az utóbbi időben kritikán alul viselkedtem. Csak is kizárólag Lux társaságában voltam normális.

A cipőmet fixíroztam, a hirtelen jött csöndben, amit csak a még mindig zubogó víz zavart meg. Felkaptam a fejem, amikor becsukódott az ajtó. A bandatársam kiment, és magával vitte a feszült hangulatot is. Visszafordultam a csaphoz, ahol ismételten megmostam az arcom. Lassan elhagytam a mosdót, és még épp időben érkeztem, hogy halljam Zayn szavainak egy részét:

‒        …talán eljutott a tudatáig – Liamhez beszélt, aki észrevette a jelenlétem.

Barátom hangja szomorú volt, és én tisztában voltam vele miért. Utált keménykedni, másokat kiosztani, kiabálni, még akkor is, ha a jó ügy érdekében tette. Elsétáltam mellettük, míg magamhoz vettem egy üveg vizet. Magamon éreztem mindkettejük tekintetét.

‒        Kezdünk – hasított a levegőbe Niall vidám hangja.

Beleittam az üvegbe, miközben megindultam fel a színpadra. Elvettem a mikrofonom és ellenőriztem, be van-e kapcsolva. Letettem az üvegem, aztán elfoglaltam a helyem.

‒        A második szakasszal folytatjuk – hallottam meg Lou nekem intézett szavait. Mellettem állt, de nem vettem észre, mikor jött ide.

‒        Oké – motyogtam bólintva. A One thing fog jönni. Elkezdődött a zene, majd Li belefogott a dalba:

‒        I've tried playing it cool But when I'm looking at you I can't ever be brave 'Cause you make my heart race.

‒        Shot me out of the sky You're my kryptonite – énekelni kezdtem a saját részem.

A próba további részében kisebb hibákat vétettem, de sokkal jobban ment, mint előtte. Kezdtem fellazulni és úgy viselkedni, ahogy az tőlünk megszokott egy próbán. Mindenki azt mondja, hogy nem vesszük komolyan a gyakorlást, mert hülyéskedünk. Ez viszont nem igaz, csak próbáljuk élvezni és nem úgy felfogni, mint egy munkát. Ezzel a menedzsmentnek nincs különösebb problémája addig, amíg jól teljesítünk, ebbe nem szólnak bele. Kábé ez az egyetlen dolog, amibe nem ütik bele az orrukat. Lenyomtuk az utolsó szakasz utolsó előtti dalát, azután jött a What makes you beautiful. Miután végeztünk, kimentem a mosdóba. Ezután kisétáltunk a buszhoz. A többiek jó kedvűen beszélgettek egymással, míg én csak figyeltem őket. Az utóbbi időben mindenből kivontam magam.

‒        Nincs mára más programunk, ugye? – kérdeztem hangosan, mire minden szempár rám szegeződött.

‒        Nincs – rázta meg a fejét Louis – Miért? – gyanakvó tekintettel méregetett.

‒        Nem számít, a lényeg, hogy nem sürgős visszamenni – vontam le a következtetést – Gyalog megyek, majd találkozunk – intettem nekik, miközben megfordultam. Hallottam, hogy valaki utánam indul.

‒        Ne! – ez Liam volt – Hagyd, erre most szüksége van – Utálom beismerni, de igaza volt.

Feltettem a kapucnimat és lassú, megfontolt léptekkel elindultam arra, amerre a hotelt sejtettem. Az út első felében tényleg nem siettem, de azután elkezdett esni az eső. Kissé megázva érkeztem meg a hotelbe. Felmentem a lakosztályba, ahol meglepetésemre senkit sem találtam. A bandatársam a cuccaival együtt eltűnt. Oké, felfogtam, elviselhetetlen vagyok. Bementem a saját helyemre, ahol megszabadultam a nedves ruháimtól. Átöltöztem valami szárazba, aztán ledőltem az ágyamba. Éppen elszenderültem, amikor megszólalt a telefonom. Louis volt az.

‒        Szia!

‒        Szia! Hol vagy? – kérdezte.

‒        A szobámban.

‒        Oké, mindjárt átmegyek – azonnal bontotta a vonalat. Egy kicsit reménykedtem benne, hogy megúszom ezt a beszélgetést vele.

Hallottam, ahogy nyílik az ajtó, ezért elé indultam. Meglepetésemre a többiek is vele jöttek. Ajjaj, szorul a hurok. Zayn intett, hogy üljek le a fotelbe, míg ők a kanapéra telepedtek le. Most fognak kinyírni. Elásnak a hotel alá, jó hely lesz az nekem.

‒        Bocs, amiért itt hagytalak, de már nem bírtam tovább – szólalt meg Li, a hangja a szokásos volt – És amúgy is, úgy gondoljuk, jobb most neked egyedül. De szólj, amint megint alkalmasnak érzed magad arra, hogy normális kapcsolatban legyél velünk – kérte, és ez bármennyire is jól hangzott, benne volt a burkolt lebaszás. Nem néztem rájuk, csak bólintottam.

‒        Csak szólni akartunk, hogy a menedzsment a mai dolgokról is tudomást fog szerezni – szólalt meg Zayn – Remélem, tisztában vagy azzal, mit jelent ez. Az ő türelmük is véges, szóval kérlek, próbáld meg összeszedni magad! – könyörgőre vette a figurát.

‒        Segítünk neked bármiben, csak mondd meg, mit csináljunk! – figyeltem fel Niall hangjára. Macy nem mesélte el neki, mi történt köztünk.

Csöndben ültem, és az ölemben lévő kezeimet bámultam. Szarul éreztem magam.

‒        Szólalj már meg! – törte meg a csendet Louis.

‒        Nem tudom, mit mondhatnék, fogalmam sincs, mit kellene tennem – megtörtem, és életemben ötödszörre a srácok előtt kezdtem el sírni.

Az elmúlt majdnem két hétben sírógörcsök, dühkitörések, csendes megnyugvások, valamint belső őrlődések váltották egymást, szabálytalan ritmusban. Egyszer sem éreztem magam jól, de még csak elfogadhatóan sem, egészen a mai sétáig. Próbáltam legyűrni a könnyeimet, bár tudtam, semmi jelentősége sincs. Felállva elindultam a szobámba, de nem jutottam el odáig, mert valaki elém állt és átölelt. A kölniéről tudtam, hogy Ni az. Igen, ez nem túl férfias, de mi mindig is ölelkezősek voltunk. Nem szóltunk semmit, erősen fogtuk egymást, míg a többiek csatlakoztak hozzánk.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Reggel napsütésre ébredtem. Az előrejelzés szerint marad ez az idő, így jó kis koncert várható. Mióta Cica elment, először aludtam normálisan. Nagy előre lépésnek éreztem, egészen jól voltam. Kértem fel reggelit, majd lustálkodással készültem fel az esti show-ra. A tegnapi próba elgondolkoztatott. Eddig bármennyire is szenvedtem, a koncertek meg a gyakorlások akkor is mentek. Nem mondom, hogy a legjobb formámat nyújtottam, de összeszedett voltam. Tegnap viszont elért az agybaj. Muszáj lesz valamit kezdenem magammal, mert így a menedzsment rövid úton agyon fog verni. Igaza van a srácoknak, az ő türelmük is véges. Igazából az eddigi megértő viselkedésükön is csodálkozom, ez nem jellemző rájuk. Még a végén kiderül, hogy nekik is érző szívük van. Bekapcsoltam a tévét. Váltogattam a csatornák között, próbálva valami értelmeset keresni. Furcsa volt egyedül lenni, de valahogyan mégis jó. A banda miatt nem sok lehetőségünk van magunkban lenni, ami olykor kifejezetten idegesítően tud hatni. Jó a srácokkal hülyülni, de kell a magánszféra. Unottan néztem a tévét. Hirtelen nem tudtam, mit kezdjek a szabadságommal. Gondolataim megint Emilyhez vándoroltak. Beszélnem kell vele valahogy, muszáj, helyre akarom hozni a dolgokat. Csak azt nem tudom, hogy a fenébe csináljam. Minden szálat elvágott tőlem, amit meg nem, azt nekem sikerült a viselkedésemmel. Az óceániai koncertek listája nagyon sűrű, most nem tudnék visszarepülni hozzá. Mondjuk, nem mintha lenne értelme, mert nem tudom, hol lakik pontosan. Bárcsak valami kicsi faluban élne, akkor sokkal könnyebben megtalálnám. Fáradtan sóhajtva oldalra fordultam az ágyban. Hogyan hozol helyre valamit, amit iszonyat csúnyán elbasztál?

Egy óra után nem sokkal ébredtem fel a gyomrom korgására. Kértem fel ebédet, aztán átmentem a kettővel arrébb lévő lakosztályba Niallhez meg Zaynhez. Miután Liam itt hagyott átrendezték a lakosztály elosztás. Kopogtattam, mielőtt benyitottam hozzájuk. Hallottam Ni hangját, de közeledő lépteit nem. Beértem a nappaliba, ahol szembetűnt, hogy a laptopjával beszélget. Kopogtattam az ajtófélfán, mire riadtan hátra fordult.

‒        Bocs, nem akartalak megijeszteni – szabadkoztam.

‒        Nem gond – rázta meg a fejét.

‒        Zayn hol van? – mindkét szoba ajtaja nyitva volt.

‒        Liamékkel van a szomszédban – válaszolt visszafordulva a laptopjához.

‒        Macyvel beszélsz? – felcsillant a szemem, amikor megláttam a szőke hajú lányt. Úgy tűnt, a szobájában sötét van. Hát persze, az időeltolódás! De édes tőle, hogy ilyen sokáig fent maradt. Rendes csaj.

‒        Igen – bólintott.

‒        Átadnál neki egy üzenetet? – kérdeztem halkan.

‒        Nagyjából hallja, amit mondasz – pillantott rám.

‒        Szabad?

‒        Nem – Macy hangja határozottan elutasító volt.

‒        Nem akarlak róla faggatni – közelebb mentem a kanapén ülő barátomhoz – Felfogtam, hogy nem mondhatsz semmit. Csak szeretnék bocsánatot kérni azért, ahogyan viselkedtem – magyaráztam.

‒        Akkor gondolom azért is, amiket mondtál – tekintete rám villant.

‒        Igen, főként azokért – sóhajtottam fel – Tényleg sajnálom, nem rád haragudtam csak… csak…

‒        Ne aggódj, tudtam, hogy ez nem kifejezetten nekem szólt, ezért nem is haragudtam rád annyira, de attól még nekem rosszul esett – magyarázta nyugodtan – Érted, amit mondok?

‒        Igen, és nagyon sajnálom – Niall türelmesen hallgatott minket, egy szót sem szólt, pedig tudtam, fogalma sincs arról, mi történt köztem és a barátnője között. Láttam, ahogy Macy bólint.

‒        Én csak ennyit akartam, nem is zavarok tovább – elindultam kifelé – Sziasztok! – kiabáltam, miközben elhagytam a helyiséget.

Megnyugodva mentem vissza a lakosztályomba. Tudtam, hogy ettől még nem jön rendbe semmi, viszont legalább egy bocsánatkérésen túl voltam. A következő egészen gyorsan követte az elsőt. Mielőtt elindultunk volna a koncertre, twitteren bocsánatot kértem, az interjús viselkedésem miatt. Furcsa mód kezdtem sokkal jobban lenni, csak attól, hogy ezeket megtettem. Egész jól belejöttem a dologba, így a koncert előtt beszéltem a srácokkal is, meg mindenki mással, aki az elmúlt majdnem két hétben a közelemben volt, és ok nélkül bántottam. Ezek után sokkal könnyebb szívvel mentem fel a színpadra, mint mostanában bármikor.

Lezúztunk egy igazán jó koncertet, majd tettvágytól buzogva érkeztünk vissza a hotelbe. Útközben szereztünk kaját, amit Louisék szobájában ettünk meg, aztán én átmentem a saját helyemre. Nagyon büdös voltam, ezért nem hagyhattam ki a fürdést. Az ágyamban feküdve elővettem a telefonom, és meglepődve tapasztaltam, hogy pár órával ezelőtt kaptam egy SMS-t. Megnyitottam.

„Köszönöm, amit ma tettél, tényleg sokat jelent. Macy”

Jó kedvűen válaszoltam neki. Már csak Emilytől kellene bocsánatot kérnem valahogy.

Ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj és iratkozz fel! :)