12.rész - Legyen elég annyi, hogy én nem vagyok a pasija

Sziasztok!

Először is, elindítottam az új blogomat, - ahol az első történet első része már olvasható - akinek van kedve nézzen be! :) Másodszor, Mindenkinek szeretnék nagyon boldog karácsonyt kívánni, remélem, azokkal tudjátok tölteni, akiket a világon a legjobban szerettek. :) Harmadszor, szerda van tehát meghoztam az új részt. Kíváncsi vagyok, mit szóltok majd hozzá - nyugodtan lehet kommentelni és pipálni - annál is inkább mert ez a rész tartalmazza először valamelyik bandatag szemszögét. Jó szórakozást a részhez! :)
Valamint előre is nagyon boldog születésnapot az egyetlen Louis William Tomlinson-nak!

Puszi: Emily

Boldog karácsonyt Mindenkinek! :)

~ Emily ~

Már egy jó ideje ott toporogtam az ajtaja előtt. Számtalanszor felemeltem a kezemet, hogy kopogjak, de mindannyiszor vissza is hullott a testem mellé. A lépcső felől zajt hallottam, majd felbukkant Louis barna kobakja. Összetalálkozott a tekintetünk.

‒        Ugyan menj már be hozzá! Öt perccel ezelőtt is ott álltál – szólalt meg.

‒        Oké – húztam el a számat, majd kopogtattam az ajtón.

‒        Na, végre! – nyugtázta a kék szemű fiú azután belépett a szobájába.

Shane felől nem érkezett válasz, ezért benyitottam és óvatosan bedugtam a fejem. Nem volt bent a helyiségben. Besétáltam és becsuktam az ajtót, mire hallottam, hogy a fürdőszoba zára kattan. Remek, látni sem akar. Meg sem próbáltam a kilincshez nyúlni, értelmetlen lett volna. Egyszerűen csak háttal neki támaszkodtam az ajtónak és lecsúsztam a mentén. Mikor a fenekem a földet érte felhúztam a lábaimat, a karjaimat pedig köré fontam.

‒        Shane, tudom, hogy hallasz – mondtam – Kérlek, bocsáss meg nekem! Nagyon sajnálom azt, ami történt. Tudom, hogy igazad van és azt is, hogy jogosan akadtál ki. Minden jogod meg van ahhoz, hogy dühös légy, de én tényleg sajnálom, és ezt nem csak úgy mondom, komolyan is gondolom. Megígérem neked, hogy ez soha többé nem fog elő fordulni, és ez most nem csak üres beszéd. Ezt most tényleg be fogom tartani, nem úgy, mint a többit. Tudom, hogy csalódtál bennem és most nagyon haragszol rám, de kérlek, bocsáss meg nekem! Szeretlek és tudom, hogy te is így vagy ezzel – felálltam és lassan kifelé indultam – Tényleg sajnálom. Jó éjt, Shane! – azzal kiléptem a szobájából.

Lementem a többiekhez, akik – Louis kivételével – a konyhában vacsoráztak.

‒        Jó étvágyat! – mondtam, mindannyian morogtak valami köszönöm félét.

‒        Na, hogy ment? – kérdezte Liam rám emelve tekintetét.

‒        Nem áll szóba velem – görbült lefelé a szám.

Niall felállt az asztaltól és mellém lépett, majd megölelt. Azonnal viszonoztam cselekedetét és beszívtam kellemes illatát. Nagyon jól esett, hogy megölelt.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

A fürdőszobában voltam, éppen vetkőztem, miközben folyattam a vizet a kádba, ami már lassan háromnegyedéig telt. Összekötöttem a hajam aztán ledobtam az utolsó ruhadarabot is, majd beleléptem a forró vízbe és elmerültem a habok között.

Megtöröltem a kezem és meggyújtottam az előzőleg odakészített illat gyertyát, ami a kád szélén volt. A kellemes vanília illat gyorsan megtöltötte a fürdőszobát. Nem terveztem sokáig ázni a vízben, mert ilyenkor nem tanácsos, bár a forró víz sem, de mindegy. A rózsaszín szivacsommal lassan, komótosan átdörzsöltem magam, majd leöblítettem. Kiszálltam a kádból és körbe csavartam magamon a törölközőt. Mikor már száraz voltam felöltöztem az alvós cuccomba és elintéztem a lányos dolgomat is.

Nagyon fáradt voltam köszönhetően a fiúk által tervezett csodálatos túrának, ezért alig vártam, hogy ágyba bújjak. Belépve a szobámba viszont érzékeltem, hogy nem vagyok egyedül. Meglepetten pillantottam késői vendégemre.

‒        Csak jöttem megkérdezni, minden rendben van-e – mondta Liam magyarázatképpen.

‒        Jól vagyok, köszönöm – mosolyogtam rá – Nagyon kedves dolog, amit csinálsz – mondtam őszintén.

‒        Tudod, nekem nincs húgom, de most, hogy itt vagy olyan, mintha lenne és… – hallgatott el hirtelen.

‒        Értem – biztosítottam őt, egy mosollyal az arcomon. Ez a fiú annyira aranyos!

‒        Remélem, hogy ez nem frusztrál téged, mert én nem akarok kellemetlenséget okozni neked.

‒        Nincs bajom ezzel, és szólnék, ha zavarna.

‒        Oké, látom minden rendben, szóval hagylak aludni. Jó éjt, Cicalány! – mosolygott rám. Most először szólított így.

‒        Jó éjt, Liam! – mondtam, ő pedig elhagyta a szobámat.

Bevackoltam magam az ágyamba és próbáltam elaludni. Azt hittem, hogy a mai nap után simán menni fog, de nem így történt. Nagyon sokáig forgolódtam, míg végül felültem majd a telefonomért nyúltam. Megkerestem a fülhallgatómat és ittam egy kis vizet, majd zenét kapcsoltam. Egy lassú C.o.D. szám csendült fel, de ez sem segített. Egymást váltották a lassú dalok, mígnem megéreztem, hogy valaki bebújt mellém a takaró alá. Abba az irányba fordultam amerről a másik testet éreztem és megszabadultam a fülhallgatómtól, amit a telefonommal együtt félretettem. Karok fonódtak körém, amik maguk felé húztak, majd az illető megszólalt:

‒        Én is szeretlek! – mondta Shane, és megpuszilta a homlokomat.

Mélyet sóhajtottam. Most már, minden rendben van, megbocsájtott.

~ Zayn ~

Hétfő volt és hét körül már mindannyian otthon voltunk, ritka az ilyen. Louis meg Emily már javában főzték a vacsorát, én pedig már a konyhában voltam Liammel és éppen az evőeszközöket dobáltam fel az asztalra. Niall emlékeim szerint zuhanyozott, Harry és Shane a szobáikban voltak. Hirtelen megcsörrent a nappaliban lévő vezetékes telefon.

‒        Majd én – mondtam aztán megindultam a nappali felé.

Ezen általában a menedzsment szokott minket keresni. Kíváncsi vagyok, mit akarnak már megint. Leemeltem a kagylót.

‒        Tessék!

‒        Emilyvel akarok beszélni. Ott van? – türelmetlen fiú hang ütötte meg a fülem.

‒        Neked is jó estét, és ki akarja tudni?

‒        Mike, a pasija, és beszélni akarok vele, most! – követelőzött.

Felszaladt a szemöldököm. A pasija? Tudtommal az fent van az emeleten.

‒        Emily! – kiabáltam át a házon – Valami Mike akar beszélni veled, azt állítja, hogy a pasid – kiabáltam még mindig.

Em ideges arccal jelent meg előttem és szúrósan nézett rám. Zaklatottnak tűnt. Megállt a telefon mellett. Lassan, szaggatottan fújta ki a levegőt, majd remegő kezével a készülékért nyúlt. Arrébb álltam és onnan figyeltem őt tovább.

‒        Tessék! – szólt bele halkan.

Szemmel láthatóan megremegett, amikor a fiú a vonal túlsó végén beleszólt. Nem értettem, mit mondott a srác, de azt hallottam, hogy megállás nélkül kiabál vele. Emily nagyjából tíz percig csöndben hallgatott, majd könnyek kezdtek lefolyni az arcán, egyre több és több. Nem szólt semmit, csak némán hangtalanul sírt. Majd egyszerre csak lecsapta a kagylót. Elszaladt mellettem, és még csak arra sem volt időm, hogy a keze után nyúljak, de asszem felesleges lett volna. Hallottam a lábainak dobogását a lépcsőn majd azt is, ahogy becsukta a szobája ajtaját. Megfordultam és a konyhaajtóban álló Liam zavaros tekintetét sikerült elkapnom.

‒        Mi történt? – kérdezte.

‒        Ha én azt tudnám. Valami arrogáns kis pöccsel beszélt, eléggé bunkó volt.

‒        De kivel?

‒        Azt mondta nekem, hogy a pasija, amit nem vágok, mert ő elvileg az emeleten van.

‒        Meg kéne kérdeznünk – mondta Liam.

‒        Jó, menjünk!

Éppen felértünk az ajtaja elé, amikor Shane lépett ki a saját szobájából. Ránk nézett és egyből rákérdezett:

‒        Valami gond van? – kérdezte furán méregetve minket.

‒        Emily bent van és sír – közöltem egyszerűen az igazságot.

‒        De miért? – ráncolta össze a homlokát.

‒        Egy sráccal beszélt telefonon, aki azt állította, hogy ő a pasija.

‒        Bassza meg! – átvágott köztünk és a kilincsért nyúlt, de az ajtó zárva volt – Emily! Emily, nyisd ki az ajtót! – kiabálta – Hol van a pótkulcs? – kérdezte tőlünk.

‒        Azonnal hozom! – Li gyorsabban reagált, mint én.

Shane nagyon ideges volt, mintha tudott volna valamit, amit mi nem. Ahogy Liam felért a srác abban a pillanatban kikapta a kezéből a kulcsokat. Kizárta és bement, mi is követtük őt. Em nem volt bent a szobájában. A fiú levágta a kulcsokat az ágyra aztán besurrant a fürdőbe.

‒        Nyugi, bármit is mondott nem igaz – szűrődött ki.

Beléptem a helyiségbe. A srác a földön ült a falnak támaszkodva, Emily pedig az ölében volt és sírt. Éreztem, hogy valaki megfogja a karom és kifelé húz. Liam volt az, akkor már Louis kivételével mindenki a szobában tartózkodott.

Tanácstalanul meredtünk egymásra, majd lementünk a konyhába. Felvázoltam a helyzetet a többieknek és jobb híján vacsorázni kezdtünk. Nem sokkal később Shane lejött. Teát készített és töltött egy bögrébe belőle. Aztán beledobott egy fehér színű pirulát.

‒        Az meg mi volt? – kérdezte Li.

‒        Nyugtató – válaszolta egyszerűen.

‒        Em jól van? – szólalt meg Niall. Ez volt az, amire mind szerettük volna tudni a választ.

‒        Nem mondhatnám, de jól lesz.

‒        Mégis mi történt? – kérdezte Harry.

‒        Most már úgyis mindegy. Ha elaludt elmondom az igazat.

‒        Az igazat? – húzta fel a szemöldökét Louis.

‒        Legyen elég annyi, hogy én nem vagyok a pasija – jelentette ki, és a bögrével a kezében felment az emeletre.

~ Shane ~

Amikor felértem a teájával még mindig sírt, csak annyit sikerült elérnem, hogy már az ágyában feküdve tette ezt.

‒        Ülj fel, kérlek! – mondtam neki, és lehúztam róla a takarót.

Nagy nehezen ülésbe tornászta magát. Rám emelte nagy barna szemeit, melyek most vörösek voltak a sírástól. A kezébe adtam a bögrét.

‒        Milyen? – kérdezte halkan.

‒        Olyan, amilyet szeretsz. Figyelj, meg kéne innod az egészet – simogattam meg a haját.

Beledugta a nyelvét, úgy ahogy szokta. Mosolyognom kellett, a buta kis szokásait akkor sem teszi félre, ha szomorú.

‒        Ez nagyon meleg – mondta és az éjjeli szekrényre tette.

‒        Nem akarsz esetleg gyorsan lezuhanyozni? – gondolkozott egy kicsit mielőtt válaszolt:

‒        Azt hiszem, kéne. Segítenél? – nézett mélyen a szemeimbe.

‒        Hát persze.

Előkereste a hálóingét meg fehérneműt is, amit bevitt a fürdőbe. Utána mentem. Segítettem levenni a ruháját és kikapcsoltam a melltartóját is. Aztán kimentem, de Em utánam szólt:

‒        Itt maradnál az ajtóban, kérlek.

‒        Ha ezt szeretnéd, akkor igen.

Halványan rám mosolygott majd tovább vetkőzött. Elintézte a lányos dolgát aztán beállt a zuhanyzóba és megengedte a vizet. Tényleg elég gyorsra fogta a dolgot. Nem néztem rá, amíg kijött, megtörölközött és felöltözött.

‒        Köszönöm! – mondta miközben elment mellettem majd adott egy puszit az arcomra. Leült az ágyára aztán megitta az összes teát.

‒        Esetleg enni nem kérsz?

‒        Elment a kedvem tőle – válaszolta és bevackolta magát az ágyba.

Mellé feküdtem és a hátát kezdte simogatni. Vajon mennyire fog haragudni, amiért elárulom a titkot? Végül is annak már úgyis mindegy. De mi a francot mondott neki az a rohadék? Én szóltam, amikor járni kezdtek, hogy ennek nem lesz jó vége. De hallgatott ő rám? Hát persze, hogy nem! Miért is tette volna? Az túl egyszerű lett volna. Amúgy sem szokása másokra hallgatni. Amíg magammal voltam elfoglalva a kiscicám elaludt mellettem. Adtam egy puszit a hajába és lementem vacsorázni.

Miután végeztem, bementem a nappaliba, ahol a srácok csak engem vártak. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak nekik.

‒        Elaludt? – kérdezte Louis. Bólintottam. – És rendben lesz?

‒        Holnapra már igen. Nem szokott így kiakadni, ez nekem is fura volt. Nem tudom, mit mondhatott neki az a szemétláda.

‒        Én sem hallottam, csak azt, ahogy kiabált vele – mondta Zayn – De mégis ki volt az a csávó?

‒        Mike, Emily volt barátja. Az előtt szakítottak, hogy idejött volna. Vagyis csináltak valami olyasmit.

‒        Olyasmit? – húzta fel a szemöldökét Liam.

‒        Nem mesélte el, hogy mi történt, csak annyit mondott vége van.

‒        Akkor te, hogy jössz a képbe? – kérdezte a fekete hajú fiú.

‒        Emilyvel nagyon régóta ismerjük egymást és jártunk is annak idején. Az ő ötlete volt, hogy jöjjünk ide egy pár ként. Én meg belegyeztem, mert nem sok minden van, amit nem teszek meg neki.

‒        És ez mire volt jó? – érdeklődött Niall.

‒        Őszintén szólva, nem igazán értettem, de valami olyat magyarázott, hogy nem akarja, hogy szóba hozzák bárkivel is.

‒        Azt hiszem, én értem, a rajongóinkra gondolt és arra, hogy összeboronálják valamelyikünkkel – mondta Liam.

‒        Mindegy. A lényeg az, hogy én vállaltam, hogy eljátszom a pasiját.

‒        Hát nekem nem csak játéknak tűnt – szólalt meg először a beszélgetés alatt Harry.

‒        Jó színészek vagyunk. Ja, és egyelőre még ne említsétek Emilynek, hogy bármit is tudnátok. Nem szóltam neki, hogy el fogom mondani a dolgot.

‒        Oké, mi nem fogunk szólni neki, ígérjük – jelentette ki Louis. Tényleg jó fejek.

11.rész - Shane a nevemet kiabálta

Sziasztok!

Előző héten a blog átlépte a 2000 oldalmegjelenítést, köszönöm szépen mindenkinek, aki ehhez hozzájárult. Szered van, tehát megérkeztem a következő résszel, ami az eddig leghosszabb - remélem, azért ezt nem bánjátok - tényleg nagyon hosszú lett, ezért a végét hozzá kellett csapnom a következő részhez. Remélem, mindenkinek jól telik az idei utolsó iskolai hete. Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

A Ti karácsonyi listátok megvan már? :)

~ Emily ~  

Hálóingben sétáltam le a konyhába és tekintetemmel a barátomat kerestem.

‒        Reggelt fiúk! Hol van Shane? – néztem végig a társaságon.

‒        Louis-val van, vásárolnak – informált Niall.

Ráncba szaladt a homlokom. Vásárol? Mármint az én Shanym? Biztos ez? Felmentem a szobámba és előhalásztam a telefonom, majd felhívtam a drágámat:

‒        Szia! Van egy kis gond – kezdtem egyből.

‒        Szia! Mi lenne az?

‒        Lenne egy fontos feladatod, remélem, hogy megbirkózol vele.

‒        Egy kicsit érthetőbben Emily! – kérlelt.

‒        Lányos dolgokat kéne venned, menni fog?

‒        Ennél könnyebb feladatot kérek – jelentette ki.

‒        Add kérlek Louis-t, ennél könnyebbet nem tudok – grimaszoltam, bár tudtam, hogy ezt ő úgyse láthatja.

‒        Oké.

‒        Szia, Emily!

‒        Szia! Te mennyire vagy otthon a lányos dolgokban? – támadtam le azonnal.

Pár másodperc zavart csend után válaszolt csak:

‒        Nem nagyon – mondta. Válaszára csak sóhajtottam egyet.

‒        Akkor nem fogjátok tudni megoldani – nyugtáztam.

‒        Várjál Em, keresd meg Harryt és add neki oda a telefont!

‒        Oké.

Visszamentem a konyhába majd kihívtam a nappaliba az említett személyt. A kezébe adtam a mobilt.

‒        Louis az, beszélni akar veled – magyaráztam.

‒        Csá! Mi van?... Aha, oké… Rendben. Ott találkozunk. Csá! – kinyomta, majd a kezembe adta a telefont. – Öltözz fel és utána megyünk is – tájékoztatott.

‒        Rendben, akkor tizenöt perc múlva ugyanitt – mondtam aztán felmentem a szobámba.

Alighogy magamra vettem a felsőmet, elkapott a hányinger. Ez ilyenkor elő szokott fordulni velem, de most úgy éreztem tényleg hányni fogok. Próbáltam mélyeket lélegezni, minek hatására pár perc után jobban lettem. Öt perc múlva táskával a vállamon vártam Harryre az előszobában. Kulccsal a kezében jelent meg, majd megeresztett egy mosolyt, amit viszonoztam. A fekete Range Rover-ével mentünk. Nem sokkal azután, hogy elindultunk, megint rosszul lettem, de a jól bevált mély lélegzetek ezúttal nem segítettek rajtam. Hazza pedig felfigyelt a fújtatásomra:

‒        Jól vagy? – kérdezte.

‒        Nem, megállhatnánk? – néztem fel rá.

Szinte azonnal megállt az út mellett. Kiszálltam és lecsúsztam a kocsi oldala mentén a földre. Vettem elő a táskámból vizet, meg gyógyszert kerestem a hányingeremre. Összerezzentem, amikor megéreztem egy kezet a vállamon.

‒        Nem nézel ki túl jól, visszamenjünk? – kérdezte aggodalommal a hangjában.

‒        Ne! – ráztam meg a fejem, és gyorsan lenyeltem a pirulát.

‒        Szerintem beteg vagy – tette kezét a homlokomra.

‒        Nem Harry, erről szó sincs. Csak hát, nő vagyok és vannak nehezebb időszakaim – próbáltam célozgatni. Mintha fény gyűlt volna a szemeiben, majd meglepettem kinyögte:

‒        Ó!

‒        Igen, ó – mosolyodtam el. Szerintem, most állt össze a fejében, hogy miért is kellünk mi is a vásárláshoz. – Mennünk kéne – hívtam fel a figyelmét. 

‒        De csak az előbb vetted be – értetlenkedett.

‒        Szerencsére az agyam átverhető, én már attól jobban leszek, hogy tudom, bevettem a gyógyszert – mosolyogtam rá.

Kis idő múlva megérkeztünk, aztán megkerestük a bevásároló központban Louis-ékat. Shanyt elrángattam a tisztasági részlegig betétet venni. Eléggé nagy volt a választékuk, így pedig tényleg nem tudtam volna elmagyarázni nekik, milyet vegyenek. Mindegy. Végül sikerült mindent beszereznem, ami kellett.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Nem ebédeltem, mert eléggé rosszul éreztem magam. Helyette inkább beszedtem egy fájdalom csillapítót meg egy görcsoldót. Az ágyamban feküdtem egy meleg vizes palackkal a hasamon. Hirtelen ötlettől vezérelve a telefonomért nyúltam, ami az éjjeli szekrényemen volt. Kikerestem anya számát és a hívásra nyomtam. Csak a negyedik csörgésre vette fel.

‒        Szia! – köszönt bele.

‒        Szia, Anyu! Alkalmas, hogy most beszéljünk? – kérdeztem.

‒        Igen, talán történt valami baj? – aggodalmaskodott.

‒        Nem. Minden rendben van, csak gondoltam felhívlak, mert szerda óta nem beszéltünk.

‒        Értem. Mi újság van arrafelé?

‒        Jól vagyok, a fiúkkal is minden rendben. Azt hiszem, kezdek egyre jobban beilleszkedni – beszéd közben végig mosolyogtam.

‒        Remek, szóval nem érzed ott rosszul magad – állapította meg – Shane, hogy bírja a dolgot?

‒        Jól. Képzeld, kezd összebarátkozni velük – meséltem vidáman.

‒        Sejtettük, hogy így lesz, elvégre majdnem egyidős velük.

‒        Mondhatni. Na, és mi van veletek?

‒        Itt is minden rendben.

‒        Biztos? – kérdeztem gyanakvóan.

‒        Igen, de te még nem is tudod a nagy hírt…

‒        Milyen hírt? – szakítottam félbe összeráncolt szemöldökkel.

‒        Úgy néz ki, hogy Jason elköltözik – újságolta vidáman.

‒        Na, nemhogy összeköltöznek Bell-lel? – vontam fel a szemöldököm.

‒        De, és állítólag jövő hónapban már pakol is.

‒        Hát, végül is 21 éves, épp itt volt az ideje. Hogy van az én kicsi Shinem? – váltottam témát.

‒        Kicsit maga alatt van, azt hiszem, hiányzol neki. Sokat van a szobádban, most is ott alszik.

‒        Jaj, édes kis babám! Simogasd meg kérlek, helyettem is!

‒        Rendben, megsimogatom a kis bolhazsákot.

‒        Anyu, ő nem bolhazsák, hanem az én kiscicám!

‒        Jó, jó, nem az. Majd küldök róla képet Facebookon – mondta.

‒        Tényleg megtennéd?

‒        Igen.

‒        Köszi, anyu, te vagy a legjobb!

Az egész délutánt a szobámban töltöttem. Öt óra körül valaki kopogtatott az ajtómon. Bosszúsan keltem ki az ágyból, hogy megnézzem, ki zaklat. Kinyitottam az ajtót, tekintetemet pedig felvezettem a pihenésem megzavarójára. Meglepődve pislogtam párat. Harry állt előttem teljes valójában és volt valami a kezében.

‒        Ömm, bocsi, hogy zavarlak, csak ezt oda szerettem volna adni neked – nyújtott felém egy tábla csokit.

‒        Ó, köszönöm szépen, de miért kapom? – kérdeztem zavartan.

‒        Mert a lányok ilyenkor szeretnek csokit enni – magyarázta, mire éreztem, hogy pír kúszik az arcomra.

‒        Értem, kérsz belőle? – nyújtottam felé.

‒        Nem, ez csak a tiéd – nézett a szemeimbe.

‒        Köszönöm.

‒        Nincs mit – mondta, majd lazán visszasétált a szobájába.

A csokoládéval a kezemben visszafeküdtem az ágyamba azután szemrevételeztem, mit kaptam. Mogyorós volt. Kibontottam és azonnal eltűntettem két kockát a számban. Megettem az egész táblát, aztán tovább lustálkodtam az ágyban, míg el nem nyomott az álom.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Másnap reggel már hét óra előtt felébredtem, köszönhetően annak, hogy előző este nagyon korán elaludtam. Csodálkoztam is, hogy Shane nem keltett fel vacsorázni, de nem bántam, mert egyáltalán nem volt étvágyam. Bementem a fürdőbe, ahol elintéztem a lányos dolgaimat. Aztán felöltöztem egy nagyon szép virágos kisruhába, majd lementem a konyhába. Senki nem volt ott és útközben sem láttam egyiküket se. A házat tökéletes csönd töltötte be, amelynek olyan hangulata volt, mintha enyém lenne a nagy ház.

Ittam egy kis vizet, majd visszamentem az emeletre, és halkan besurrantam Shane szobájába. Ő az oldalán feküdt, édesdeden aludt. A levegőt szaporán vette az orrán keresztül, de nem mocorgott vagy ilyesmi, őnála ez volt a normális. Megkerültem az ágyát, azután becsúsztam a takarója alá. Ahogy érzékelte, hogy mellette vagyok, azonnal átölelt. Éreztem lélegzetvételeit a nyakamon, amitől borzongás futott végig rajtam. Nem aludtam el, ahhoz túlságosan éber voltam, ezért a plafont bámultam. Kis idő múlva Shany mocorogni kezdett és szorosabban fonta körém a karjait.

‒        Jó reggelt, Cicalány! – suttogta reggeli rekedtes hangján.

‒        Jó reggelt!

‒        Mikor szöktél át?

‒        Nem rég jöttem.

‒        Egyedül aludtál? – kérdezte döbbenten.

‒        Igen, már fel vagyok öltözve, a konyhát is meglátogattam, és mivel mindenki aludt még, úgy gondoltam bejövök hozzád.

‒        Reggeliztél is?  

‒        Igen – hazudtam könnyedén, és szerencsém volt, ugyanis nem vette észre.

‒        Honnan tudod, hogy mindenki alszik, bementél hozzájuk?

‒        Nem, dehogy – ráztam a fejem – Az egész házban olyan csönd honolt, mint egy temetőben. Tuti aludtak.

‒        Tegnap este beszéltük a többiekkel, hogy ma körbe vezetnének minket a városban és megnézhetnénk a Temzét is.

‒        Kinek az ötlete volt? – ültem fel.

‒        Igazából közös, így legalább lesz lehetőségünk képeket csinálni.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Délelőtt fél tízkor indultunk el a fiúk által szervezett „Nézzük meg Londonból azt, amit egy nap alatt meg lehet” túrára. A banda tagjai napszemüvegekkel meg kalapokkal álcázták magukat, hiszen olyan helyekre igyekeztünk, ahol rengeteg a turista. Paul volt olyan kedves, hogy vállalta, egész nap a rendelkezésünkre áll, mint sofőr. Először a The Tower of London-nál tett ki minket és úgy beszéltük meg, hogy szólunk, ha szükségünk van rá. Gyönyörű képeket csináltam róla, meseszép volt.

Miután megnéztük a tornyokat, a Tower Bridge-hez sétáltunk, ami egyike az olyan nevezetességeknek, amik tulajdonképpen London ismertetőjegyei. Átsétáltunk rajta és így gyönyörű kilátás nyílt az alattunk elterülő zúgó vizű Temzére. Nagyon szép folyó, de nem olyan, mint a Duna. A híd viszont a maga nemében gyönyörű volt.

Ahogy átértünk a túloldalra, Louis vezetésével megindultunk lefelé a folyó partra. Már majdnem lent voltunk, amikor Shane váratlanul átadta a táskámat Harrynek majd, felkapott és a vízbe gázolt velem.

‒        Nee, Shane, neee!!!!! – kiabáltam aztán megéreztem, ahogy a víz felcsapott a lábamra meg a hátamra.

A talpam is hasonlóképpen járt és csak ekkor jöttem rá, hogy nincs rajtam a cipőm. A víz hőmérséklete egyébként jó volt, de nem gondoltam, hogy ma még meg fogok fürdeni benne.

‒        Mitől félsz, ez csak víz? – röhögött rajtam a barátom, de aztán megszánt és kisétált velem a többiekhez.

A Temze partján jó ideig elszórakoztunk, így volt időnk mindkettőnknek megszáradnia. Ezután felhívtuk Pault, hogy legyen kedves összeszedni minket, majd az Oxford Street-re mentünk. Amit erről érdemes tudni, hogy nagyon hosszú útszakasz ahol, tényleg minden van. Ruhabolttól kezdve a kisállat kereskedésen át a kajáldákig minden. Rengeteg ruha bolt kirakatát néztem végig és hát eléggé drágák voltak. Hirtelen megálltam, mert előttem is hasonlóképpen cselekedett Zayn. Egy kínai gyors büfé szerűség előtt álltunk.

‒        Én már nagyon éhes vagyok, menjünk ide be – szólalt meg Niall.

Hát, igen, már elmúlt egy óra, róla pedig köztudott, hogy nem bírja sokáig evés nélkül.

‒        Jó, jó, csak hagyd már abba a nyafogást! – mondta Liam.

Végül bementünk és körül ültük az egyik asztalt. Egy eléggé alulöltözött pincérlány érkezett, hogy felvegye a rendelésünket. A szöszit meg a göndört leszámítva mindenki megbámulta őt az asztalunktól. Nem túl feltűnően oldalba vágtam Shane-t, aki mellettem ült. Elkaptam szúrós tekintetét, de nem foglalkoztam különösebben vele. Körbenéztem a helyiségben: szép és drága berendezések voltak mindenütt.

‒        Emily, te mit kérsz? – kérdezte Louis kizökkentve a bámészkodásból.

‒        Semmit, én nem szeretem a kínait.

Miután a srácok megették a furán kinéző ételeiket és rendezték a számlát, elhagytuk a helyet. Liam mellém sétált majd végig simított a karomon, mire felnéztem rá.

‒        Gyere, szerzek neked kakaót! Valamit muszáj enned – mondta.

‒        Oké – bólintottam beleegyezően.

Az egyik kis üzlethez vitt, ahol kért nekem kakaót, amit egy hosszúkás pohárba töltöttek és szívószálat tettek bele.

‒        Tessék – nyomta a kezembe a barna szemű fiú.

‒        Köszönöm – mosolyogtam rá. Nagyon figyelmes srác, Danielle szerencsés lány.

Bele sem kóstoltam a löttyimbe, illetve úgy csináltam mintha innám, miközben sétáltunk az utcán. Valójában nem voltam éhes és a legkevésbé sem vágytam az édes kakaóra, de jól esett Liam figyelmessége. Úgy tettem, mint aki megitta az egészet majd kidobtam a legközelebbi kukába. Szerencsére Shane-nek sem tűnt fel a dolog.

Az Oxford Street után a Trafalgar térre mentünk, ahol ismét gyönyörű képeket készítettem. A bronzoroszlánok különösen tetszettek, mert az otthonomra emlékeztettek. Pacsáltunk kicsit a szökőkút vizében és dobtunk bele pénzérmét is. Kívántam is, de nem fogom elmondani mit, mert akkor nem válik valóra.

Innen a London Eye-hoz mentünk ahol a srácok hiába erősködtek, mert én nem voltam hajlandó menni egy kört, hiszen tériszonyos vagyok. Niall a klausztrofóbiájára hivatkozva lent maradt velem, de Shany viszont szívesen tartott a többiekkel és jó pár képet készített, az egyébként gyönyörű panorámáról.

A következő állomás a Big Ben volt valamint a Westminster palota, ami a Parlament is. Az óratorony, amely London híres jelképe lenyűgöző méretű és nagyon szép. Az egyik legbecsesebb darabja lesz a fotóalbumomnak, a róla készült kép. Itt már azért a társaság tagjain látszott, hogy kissé fáradtak, ami nem csoda, hiszen egész nap mentünk. Az én lábaim is fájtak már a cipőmben, ezért leültem egy padra hogy megnyomkodtam kicsit. A barátom csatlakozott hozzám, villantott egy mosolyt majd átölelt. Olyan jó volt látni rajta, hogy ő is élvezi ezt az egészet. Éreztem, ahogy homlokon puszilt aztán felállt engem pedig magával húzott.

A „Nézzük meg Londonból azt, amit egy nap alatt meg lehet” túra utolsó állomása a srácok összeállítása szerint a Buckingham palota lett. Mondanom sem kell, hogy ez is nagyon tetszett, a királyi családnak van ízlése. Fotózkodtunk a palota őreivel valamint egy arra járó turistát – amiből egyébként itt is, mint a mai nap folyamán meglátogatott többi helyen, rengeteg volt – megkértünk, hogy csináljon egy közös képet rólunk. Minden olyan csodálatos, ezt semmi sem ronthatja el.

Este hat után értünk csak vissza addigra pedig mindenki jócskán elfáradt már. Nem éreztem túl jól magam, egy kicsit szédelegtem, ahogy átvágtam a nappalin nyomomban a többiekkel. Felléptem a lépcsőre és az utolsó dolog, amire emlékszem az volt, hogy Shane a nevemet kiabálta aztán teljes sötétség.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Nem lehettem túl sokáig eszméletlen, de amikor kinyitottam a szemem, a szobámban voltam. Tompán hallottam, hogy beszélgetnek körülöttem, de azt nem tudtam kivenni, mit mondanak. A szobát is csak homályosan láttam, és ahogy oldalra fordítottam a fejem, fura mozgó alakokat vettem ki a közvetlen közelemből. Elraboltak az ufók?

Pislogtam párat, aztán egyszerre, mint villámcsapás kitisztult minden. Mindenki bent volt a helyiségben. Lassan felültem, de nem mertem a többiekre nézni, főleg Shane-re nem. Tudtam, hogy ez most az én hibám. Ő közelebb lépett hozzám és a kezembe adott egy bögre teát. Jaj, Istenem, csak meg ne szólalj, mert akkor tuti elbőgöm magam. Szó nélkül beleittam, majd fintorra húztam a számat. Borzalmasan édes volt. Visszatettem az éjjeli szekrényre.

‒        Jobban érzed magad? – kérdezte barátom.

‒        Igen – suttogtam halkan. Kérlek, ne rendezz jelenetet, ne előttük!

‒        Mikor ettél utoljára? – kérdezte halkan, de szavaidból sütött a düh. Nem mertem hazudni.

‒        Péntek este – még mindig halkan beszéltem.

‒        Emily, hogy lehet ennyi eszed?! – kiabált rám. Éreztem, ahogy könnyek kezdtek gyűlni a szemembe.

‒        Shane, sajnálom – suttogtam és összehúztam magam, ahogy folyni kezdtek a könnyeim.

‒        Tudod, hogy ez lesz, hogyha nem eszel, akkor mégis miért?! Egy kicsit nem figyelek oda rád és egyből kihasználod, miért jó ez neked?! – megállás nélkül kiabált, és sajnos jogosan.

‒        Ne kiabálj velem, kérlek! – néztem fel a szemeibe könnyes tekintettel.

‒        Nem, nem és nem! Nem hatnak meg a könnyeid! Emily ezt egyszerűen nem hiszem el! – kifelé indult a szobából – Egyszerűen nem értelek! – vágta be maga után az ajtót, majd hallottuk, ahogy csapódik a következő is.

Minden mindegy alapon a fejemet a kezeimbe temettem és csak sírtam. Ezt most jól megcsináltam. Hallottam, hogy valaki közelebb lépett hozzám, majd besüppedt mellettem az ágy, azután megéreztem az illető karjait magam körül.

‒        Ssss! Ne sírj! – ismertem fel Liam hangját. Megfordultam az ölelésében a fejemet pedig a vállára hajtottam.

‒        Sajnálom – suttogtam.

‒        Nincs semmi baj – mondta és elkezdte simogatni a hátam – Louis – szólalt meg hirtelen.

‒        Azonnal – válaszolta a legidősebb, majd hallottam, ahogy elhagyta a szobát valakinek a kíséretében.

Nem sokkal később visszajöttek egy tálcával a kezükben. Én akkor az ágyon ültem Liam, Harry és Niall társaságában, akik próbáltak mosolyt csalni az arcomra. Zayn az ölembe adta a tálcát, amiben egy tányér volt rajta három szendviccsel meg egy pohár barack lével.

‒        Köszönöm srácok – néztem a két fiúra.

‒        Szívesen. Tehetünk érted még valamit? – kérdezte Lou.

‒        Igen. Ha megölnétek utána pedig elásnátok a kertben, az jó lenne.

‒        Na, azt felejtsd el! – vágták rá egyszerre, nagy egyetértésben.

Elmosolyodtam. Az egyik szendvicset a kezembe vettem és szöszi felé nyújtottam.

‒        Tessék – összezavarodva nézett rám – Tudom, hogy éhes vagy – magyaráztam.

Ugyanis láttam, hogy a szemével végig követte a tálca útját az ölemig. Egy másikat elvettem a tányérról és beleharaptam. Finom volt.

‒        Itt maradjunk veled? – kérdezte Harry.

‒        Nem kell, köszönöm.

‒        Átmész majd hozzá? – emelte rám a tekintetét Li.

‒        Igen, de most biztos nem, még nagyon dühös.

‒        Szeretne vigyázni rád, de nem könnyíted meg a dolgát.

‒        Tudom.

‒        Csak aggódott érted.

‒        Tudom, és azt is, hogy most jogosan haragszik rám – mondtam két falat között.

‒        Mind aggódtunk miattad, jól ránk ijesztettél – nézett rám komolyan.

‒        Bocsánat, többet nem fordul elő, ígérem – vezettem végig a tekintetemet rajtuk.

‒        Igen, ezt szeretnénk mi is, úgyhogy mindannyian figyelni fogunk rád – közölte egyszerűen. Furcsa grimaszba szaladt az arcom és a tekintetem se volt szebb.

‒        Ne nézz így! – szólt rám Liam.