50.rész - az a dolog bennem meg van?

Sziasztok!

Először is, szeretnék utólag is nagyon boldog szülinapot kívánni az egyetlen Niall James Horannek! Másodszor, remélem, mindenkinek nagyon jól telik a hete. Szerda van, ami két dolgot jelent. Az egyik, hogy itt vagyok a történet folytatásával, a másik pedig, hogy két nap és végre hétvége. Döntsétek el Ti, melyiknek örültök jobban :) Jó szórakozást az 50. - nagyon durva belegondolni, hogy idáig eljutottam - részhez! :)

Puszi: Emily

~ Emily ~

Tegnap este ismételten belázasodtam. Egész nap nem volt semmi bajom egészen addig, amíg Harry vissza nem ért. Megint belázasodtam, köhögtem és fájtak az izmaim. Úgy tűnt, a betegség nem engedi, hogy legyűrjem. Hazza továbbra se tartotta magát távol tőlem, de szerencsére rajta nem jelentkeztek a betegség tünetei. Kezdtem azt hinni, valami más áll a dolog hátterében. Valami meggyengített és ettől vagyok most beteg.

Fent voltam már egy ideje és unatkoztam, mert Cicus még békésen aludt mellettem. Előszedtem a laptopom és szétnéztem a közösségi oldalakon. A barátaim Facebook bejegyzéseivel kezdtem, de nem sok minden történt velük. A titkos csoportunkba tettek fel képeket egy buliról, ami nem rég volt. Nem derült ki számomra, hogy miért tartották, de a fotókból úgy tűnt, nagyon jól sikerült. Láttam, hogy Anya küldött nekem üzenetet, így azt megnyitottam. Néhány kép volt benne Shinről, ami boldogsággal töltött el. Nem sokára újra veled leszek.

Twitteren is szétnéztem. Átpörgettem az általam követett 1Ds oldalakat. Figyeltem milyen információik voltak. Nagyon sok kép volt kint, mert mostanában a srácok sokszor hagyták el a hotelt. Láttam nagyon jó koncert képeket és részleteket is néhány dalból. Találtam fotót Macyék haza ruccanásáról is. Édesek voltak együtt.

Harry mozgolódni kezdett mellettem, majd lassan kinyitotta a szemét. Ránéztem és álmos fejét látva elvigyorodtam.

‒        Jó reggelt – cirógattam meg a karját.

‒        Neked is – motyogta rekedtes hangján – Hogy érzed magad?

‒        Most jól – mosolyogtam rá.

‒        Mit csinálsz? – pillantott az ölemben pihenő laptopra.

‒        Képeket nézegetek rólatok – figyelmemet újra a képernyőnek szenteltem.

‒        Azt hittem, ezt már megbeszéltük – ült fel az ágyban.

‒        Igen és akkor is emlékeztettelek rá, hogy én rajongó vagyok – válaszoltam türelmesen.

‒        Ne olvass megjegyzéseket! – nézett rám komolyan.

‒        Nem is olvasok, csak a képeket nézegettem – álltam tekintetét. Tudok uralkodni magamon.

‒        Helyes – mászott ki az ágyból – Hozom a gyógyszereidet – közölte.

‒        Oké – figyeltem, ahogy kiment a szobából.

Amikor visszajött, én még mindig a Twitteremen böngésztem. Az éjjeliszekrényre tette a bögrét, meg a pirulákat, majd leült mellém. Egy darabig csak nézte, mit csinálok, de azután megszólalt:

‒        Bírom, hogy a profilképeden Zayn van – pillantott rám – Áruld már el, hogy miért nem vagy hajlandó elmondani, milyen néven vagy fent?

‒        Ez egyszerű – néztem gyönyörű zöld íriszeibe – Nem akarom, hogy visszakövess.

‒        Miért nem? – húzta fel a szemöldökét.

‒        Miért akarsz követni? – feleltem kérdéssel a kérdésre.

‒        A barátnőm vagy, ezért – válaszolta egyszerűen.

‒        Oké, legyen – sóhajtottam fel. Úgy tudom, hogy meg fogom bánni. Kiléptem a felhasználómból, majd felé fordítottam a laptopot. – Lépj be!

‒        Oké – nem néztem oda, míg bepötyögte a jelszavát. Magamra kerestem, aztán hagytam, hogy ő nyomjon rá a követés gombra.

‒        Köszi – apró puszit kaptam az arcomra.

‒        Még ne köszönd meg, a kérelmed most függőben van – tájékoztattam.

‒        Na! – lökte meg a vállam játékosan.

‒        Mi az? – néztem rá.

‒        Ne legyél ilyen! Jelentkezz be és fogadd el szépen! – utasított – Nem hiszem el, más sírógörcsöt kapna, ha bekövetném – dünnyögte.

‒        Azt hittem, már rájöttél, hogy én nem vagyok olyan, mint mások – mondtam lassan. Más körülmények között lehet, hogy én is így reagálnék.

‒        Igen, tudom – sóhajtott fel – Nem vagy egyszerű eset.

‒        Legalább nem mondhatod, hogy unalmas vagyok – vontam vállat, miközben elfogadtam a kérelmét.

‒        Sose mondanék ilyet – simított végig a karomon. Felemeltem a fejem, így a tekintetünk összetalálkozott.

‒        Mertem remélni – halványan elmosolyodtam.

‒        Mire gondolsz most? – kérdezte hirtelen.

‒        Hogy lehet, jobban járnál egy unalmas és egyszerű lánnyal – vágtam rá.

‒        Ezt verd ki a fejedből! – ölelt át – Már megmondtam neked, azokból a lányokból mind hiányzott valami.

‒        És az a dolog bennem meg van? – Ezt nem akartam hangosan kimondani.

‒        Azt hiszem, igen – nagyot nyeltem.

‒        Hiszed vagy tudod? – néztem egyenesen a szemébe.

‒        Emily, nyugi! – fogta meg a kezem – Tökéletes vagy – ajándékozott meg gödröcskés mosolyával.

‒        Ne mondd ezt, mert ez nem igaz – Távol vagyok én a tökéletestől.

‒        Oké, de nekem az vagy – puszilt homlokon.

‒        Ne hízelegj! – grimaszoltam.

‒        Rendben. Vedd be a gyógyszereidet! – adta őket a kezembe.

A lábammal arrébb löktem a laptopom, aztán elvettem a bögrét az éjjeliszekrényről. Nagy nehezen lenyeltem a pirulákat. Azért ment nehezen, mert gyerekkoromban egyszer megakadt a torkomon egy nagyobb cukorka. Azóta csak eléggé nehezen tudok pirulákat lenyelni. Harry elvette tőlem a bögrét, miközben felállt.

‒        Intézek reggelit – mondta, mielőtt kiment a szobából.

Kapva az alkalmon felöltöztem. Egy felül csíkos, alul teljesen fekete, térdig érő ruhát választottam. Átmentem a fürdőbe, ahol rendbetettem magam. A bőröm színe rendben volt és megint jól éreztem magam, habár a tegnap reggel is így kezdődött.

‒        Hova lettél? – szűrődött be Harry hangja kintről.

‒        Fürdő – kiabáltam ki, ahogy megindultam az ajtóhoz.

Mire odaértem ki is nyílt, és feltárta előttem Cicust. Feltűnően végig mért, majd a helyiségben is körbenézett.

‒        Keresel valamit? – rám vezette tekintetét, amiben volt valami fura.

‒        Nem – rázta meg a fejét.

‒        Akkor? – indultam meg felé.

‒        Semmi – beletúrt a hajába és elállt az utamból.

‒        Valami gond van? – fürkésztem aggódó tekintettel.

‒        Nem – megint megrázta a fejét. Hát… oké.

‒        Tervezel valamit mára? – pillantottam rá kíváncsian.

‒        Nem, de ha szeretnél valahova menni…

‒        Nem, nem ezért kérdeztem – szakítottam félbe.

‒        Tudom, lustálkodós vagy – mosolygott rám – Csak szeretted volna tudni, akarok-e még valamit a koncert előtt, de nyugi, nem.

‒        Szeretlek! – öleltem át.

‒        Én is szeretlek – viszonozta az ölelésemet.

Beszívtam kellemes illatát, miközben a fejemet a mellkasába fúrtam. Szeretem, ha a közelemben van.

‒        Bújjunk vissza az ágyba? – simogatta meg a hátamat.

‒        Aha – motyogtam a pólójába.

Hirtelen hangos kopogtatás ütötte meg a fülemet. Haz elhúzódott tőlem és gyorsan kiment a szobából. Nem sokkal később a reggelinkkel jött vissza. Ettünk, azután elnyúltunk az ágyon. Ma iszonyat lusta vagyok.

A koncertig úgy ütöttük el az időt, hogy átmentünk Zaynékhez. Niall meg Macy is jött és ebből egy mozis, hülyülős délután kerekedett. Nagyon jól elvoltunk, a végére pattogatott kukoricával dobáltuk egymást. Egy kisebb fajta káosz alakult ki a szobában, mire a fiúknak indulniuk kellett a koncertre. Takarítást kértünk és villám gyorsan elhagytuk a terepet. A srácok leléptek koncertezni, mi pedig visszavonultunk Niallék szobájába. Rémlett, hogy Hazza tegnap azt mondta Mac beszélni akart velem valamiről, ezért rákérdeztem:

‒        Harry említette, hogy szerdán kerestél? – pillantottam rá – Mit szerettél volna?

‒        Ó! – Macy kék szemei villantak egyet – Tudod, aznap voltunk Manóm szüleinél és el akartam mondani, mi volt – mesélte izgatottan. A viselkedése nagyon kíváncsivá tett.

‒        Hát, akkor halljuk! – biztattam mosolyogva.

‒        Jó, de ígérd meg, hogy nem fogsz nagyon nevetni! – kérte leülve mellém az ágyra.

‒        Ilyet nem ígérhetek – néztem rá.

‒        Pedig muszáj lesz – jelentette ki. Mi a fene történt?

Kíváncsian fürkésztem barátnőmet, aki nem volt hajlandó beszélni. Mindig nekem kell megadnom magam.

‒        Oké, megígérem – sóhajtottam fel.

‒        Szóval, mint tudod, szerdán meglátogattuk a szüleit – kezdett bele boldogan – Minden rendben ment. Megismerkedtem Maurával és Bobbyval, majd Greggel meg Denisszel is. Aztán mindenáron segíteni akartam az anyukájának és ez nem sült el túl jól – húzta el a száját.

‒        Mit csináltál? – ráncoltam össze a homlokom.

‒        Összetörtem egy csészét, de ez Niall hibája volt – jelentette ki.

‒        Miért? – vigyorodtam el. A kezem a szám elé raktam, miközben próbáltam nem nevetni.

‒        Kint voltunk a konyhában Maurával, ő meg mögém osont és átfogta a derekam. Megijedtem, ezért eldobtam a csészét – mesélte el. Elnevettem magam. Halk voltam, de ennek ellenére Macy megajándékozott egy csúnya pillantással.

‒        Bocsánat – mondtam vigyorogva, mire ő sem bírta tovább a tettetett szigort és elkezdett nevetni.

Úgy öt percig mind a ketten csak röhögtünk, majd nagy nehezen folytattuk a beszélgetést.

‒        Először úgy éreztem, ennyi, vége van, az anyukája áldását már nem kapjuk meg – hadonászott a kezeivel – De miután látta, hogy halálra rémültem, nagyon kedves lett. Utána nem is volt semmi gond.

‒        Nem gondoltam volna, hogy átveszed a szokásomat – vigyorodtam el. Vázát, tányért, poharat már nem egyszer törtem össze bemutatkozás alkalmával. Azért szerencsére nem mindet egy helyen.

‒        Én sem – rázta meg a fejét – Babáztam is, és ennek kapcsán feljött a családalapítás – váltott hirtelen témát.

‒        Maura szeretne még egy unokát? – kérdeztem kíváncsian.

‒        Igen, de kettőnktől nem mostanában fog kapni – mondta határozottan.

‒        Hogy reagált rá?

‒        Azt mondtam neki, majd lesz baba, csak nem tudjuk még mikor. Utána Manóval kettesben is beszélgettünk erről és egy véleményen vagyunk. Szeretnénk még jó ideig csak ketten lenni – mosolyodott el. Ők a tökéletes páros, mindig mindenben egyetértenek. Bárcsak, mi is ilyenek lennénk.

‒        Hát, ti tudjátok – vontam vállat.

‒        Em, én tartozom neked egy vallomással. Gondolom, még nem tudsz erről, mert akkor már előszedtél volna – magyarázta. Mi történt?

‒        Macy, mi a baj? – hangomban érezhető volt a félelem.

‒        Amikor hívtalak Harry vette fel a telefont.

‒        Igen, azt tudom – vágtam a szavába.

‒        Megkérdeztem tőle, miért nem tud adni téged, mire azt válaszolta, nem vagy jól – bólintottam – Nem gondolkoztam és megkérdeztem, hogy megint hánytál-e – bökte ki végre.

‒        Ó… – hirtelen csak ennyit tudtam kinyögni.

‒        Ne haragudj! – nézett rám bűnbánóan.

‒        Nem, semmi baj! Te nem tudhattad, hogy nem tudja – túrtam a hajamba – Hogy reagált? – kérdeztem félve.

‒        Meglepődött, azt kérdezte, miért nem tud erről – válaszolt.

‒        És mit mondtál? – a tekintetünk találkozott.

‒        Semmit, témát váltottam.

‒        Oké, köszi – sóhajtottam fel. Most biztos ki van akadva, mert nem tudott erről.

‒        Nem hozta még fel, igaz?

‒        Igen, gondolom még nem akarta, de ami késik, nem múlik – feleltem.

‒        De ugye, nem haragszol rám? – fogta meg a kezem.

‒        Nem, dehogy – ráztam meg a fejem – Nem akartam ezzel terhelni, de ha rákérdez, akkor elmondom neki – vontam vállat.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Harry eléggé fáradt volt, amikor este visszaértek a hotelbe. Ezért nem is csodálkoztam azon, hogy csak késő délután ébredt fel. Este nem lázasodtam be, de azért a gyógyszereket beszedtem. Most is jól éreztem magam, de úgy döntöttem, ma még a biztonság kedvéért beveszem a pirulákat.

Nyugodtan, felöltözve feküdtem Cicus mellett. Már túl voltam a reggelin, és lehunyt szemekkel pihentem, hallgatva Hazza egyenletes szuszogását. Elvettem a telefonomat az éjjeliszekrényről, majd megkerestem a fülhallgatómat. Bedugtam és elkezdtem keresgélni a zenéim között. Elindítottam egy C.o.D dalt és magamra húztam a takarót. Addig hallgattam a számokat, amíg végül bealudtam.

‒        Baby – megéreztem ajkait az arcomon – Cica, ideje felkelni – az orrával hozzáért a fülcimpámhoz. Elnevettem magam, miközben odanyúltam.

‒        Jó reggelt – adtam apró puszit a szájára.

‒        Neked is – mosolygott rám. Zöld íriszei boldogan csillogtak. – Nem tudtál aludni? – kérdezte a telefonomat meg a fülhallgatómat arrébb rakva.

‒        Nem, már fent voltam – ráztam meg a fejem – Elkezdtem zenét hallgatni és szokásomhoz híven elaludtam – magyaráztam, ahogy felültem az ágyban.

‒        Ó, már fel is öltöztél? – kérdezte meglepetten, szemeivel a ruhámat pásztázta.

‒        Igen, reggeliztem is – bólintottam – Azután visszafeküdtem, mert nem akartalak felébreszteni.

‒        Felkelthettél volna – bújt hozzám.

‒        Tudom – a fejemet a vállára hajtottam – Ahogyan azt is, hogy pihenned kell.

‒        Ma egész nap pihenhetek.

‒        Ez nagyon jó hír – mosolyodtam el.

Megéreztem, ahogy Harry izmai megfeszültek körülöttem, ezért felnéztem rá. A szemeiben láttam valamit, amit nem tudtam hova tenni. Egy kérdő pillantással illettem.

‒        Emily, bízol bennem? – nézett rám komolyan. Tudtam, mi fog jönni.

‒        Igen – nem sikerült valami meggyőzően kimondani.

‒        Akkor miért nem mondasz el dolgokat? – hangja egyáltalán nem volt vádló.

‒        Ennek több oka is lehet – igyekeztem megfontoltan válaszolni.

‒        Miért nem mondtad el, hogy mostanában hánytál?

‒        Csak párszor fordult elő és nem feltétlenül akartalak terhelni vele – mondtam őszintén.

‒        Terhelni vele? – hitetlenkedve kérdezte.

‒        Igen – bólintottam.

‒        Emily – megfogta a kezem – Mindent tudni szeretnék – lassan ejtette ki a szavakat – Nem szeretném, ha titkaink lennének egymás előtt.

‒        Rendben – megszorítottam a kezét. Felém hajolt, majd lágyan megcsókolt.

‒        Lenne kedved délután sétálni egyet a városban? – kérdezte, miután elhúzódott tőlem.

‒        Azt hittem, pihenni akarsz – fürkésztem vonásait.

‒        Nem egész nap, és most már a nagyobb szünetig úgyis csak egy próba meg egy fotózás van hátra – tájékoztatott.

‒        Milyen próba? – ráncoltam össze a homlokomat zavartan.

‒        Ruhapróba Louval. Holnap választjuk ki, mi lesz rajtunk hétfőn a fotózáson – magyarázta.

‒        Ó… de az nem tart sokáig, vagy igen? – pillantottam rá.

‒        Hát, velünk nem két perc – vigyorodott el.

‒        Rosszak vagytok – jelentettem ki.

‒        Ez nem is igaz – hevesen tiltakozott.

‒        De igen – vágtam rá – És mehetünk délután sétálni a városba – egyeztem bele.

Ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj és iratkozz fel! :)

49.rész - Nem akarok távol lenni tőled

Sziasztok!

Előző héten a blog elérte a 11000 oldalmegjelenítést, köszönöm szépen, szuperek vagytok. Remélem, mindenkinek sikerült visszaszoknia az iskolába, és jól teltek a napjaitok. Szerda van, ami azt jelenti, hogy megérkeztem a történet folytatásával. Kitartást a hétre és jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

~ Macy ~

Reggel korán keltünk. A tegnap esti koncert után ma szabad napot kaptak a srácok, így Niall-lel kihasználtuk a lehetőséget és leléptünk Mullingar-be. Kocsit béreltünk és csak mi ketten indultunk el Manóm szüleihez.

Egy ideje úton voltunk már, én pedig felváltva nyomkodtam a telefonomat és figyeltem az utat. Kicsit ideges voltam, ezért akkor is babráltam az ujjaimmal, amikor kifelé bámultam az ablakon.

Útközben megálltunk enni, mert reggel nagyon siettünk, így még a kaját is kihagytuk. Vettünk kávét is, majd folytattuk tovább az utunkat Niall születési helye felé. A Manótól kapott gyűrűt forgatgattam – amit azóta szinte le se vettem, hogy felhúzta az ujjamra – amikor megéreztem kezét a combomra siklani.

‒        Édes, nincs mitől félned – hallottam meg kedves hangját. Egy pillanatra egymásra néztünk, majd ő újra az útnak szentelte a figyelmét.

‒        Tudom, de ettől még ideges vagyok – sóhajtottam fel a kezemet az övére csúsztatva.

‒        Olyan vagy, mint, akin úrrá lett a vizsga előtti pánik – fűzte össze az ujjainkat.

‒        Bizonyos szempontból ez egy vizsga – világítottam rá. És nekem bírnom kellene az ilyen helyzeteket, mert az egyetemen elég sok van belőlük.

‒        Szerencséd van, mert a szüleim nem szigorúak – mosolyodott el.

‒        Ez azt jelenti, hogy kettessel átengednek? – pillantottam rá bizakodva.

‒        Meglesz az ötös is, mert van egy ütőkártyád – mondta határozottan.

‒        Micsoda? – ráncoltam össze a homlokomat.

‒        Lány vagy – jelentette ki egyszerűen.

‒        Ezt úgy értsem, hogy te már vittél haza fiút? – csöppnyi rémület volt a hangomban.

‒        Nem, dehogy! – tiltakozott hevesen – Macy, miért kellett ezt félreérteni?!

‒        Bocs, de ez nagyon úgy jött le – védekeztem. Nem mintha bajom lenne az ilyesmivel, de azért nem szeretném, ha a párom két kapura játszana.

‒        Jaj, már! Csak arra gondoltam, hogy Anyának nincsen lánya – szorított rá a kormányra.

‒        Ó, vagy úgy – Ciki, de ez eszembe se jutott.

‒        Ne érts félre, Anya nagyon szeret minket, de amikor a tesóm haza hozta Denist, látszott rajta, mennyire vágyott egy kislányra – Niall mosolyogva beszélt az emlékről.

‒        Szóval, hagyjam, hogy körbe ugráljon? – kérdeztem kíváncsian.

‒        Valami olyasmi – válaszolta az utat figyelve.

‒        De azért segíthetek neki, ugye? – pillantottam rá.

‒        Igen – felém fordulva villantott egy cuki mosolyt, ahogy megálltunk a piros lámpánál.

Viszonoztam gesztusát és lenéztem az összefűzött ujjainkra. Jót tett, hogy egy kicsit beszélgettünk, már korántsem voltam olyan ideges.  

Ahogy közeledtünk, Manóm mesélésbe kezdett. Elhaladtunk egy park mellett és ő egyből arról kezdett beszélni, mennyit járt ide, meg miket csinált ott gyerek korában. Élvezettel hallgattam a történeteket, miközben mosolygós arcát kémleltem.

Hamarosan megérkeztünk egy otthonos kis ház elé. Niall leparkolt a kocsival az út mellett, azután kiszálltunk az autóból. Villámlátogatást terveztünk, ezért csak a szokásos kistáskám volt nálam. Manóm benyitott és udvariasan előre engedett az előszobába. Levettük a cipőinket, majd szerelmem bevezetett a nappaliba, ahol az édesanyja már várt minket.

‒        De jó, hogy végre itthon vagy! – Maura felugrott a kanapéról és szoros ölelésbe zárta a kisfiát – Úgy hiányoztál – a hangja kicsit megremegett.

‒        Te is hiányoztál, Anyu – karjait köré fonta.

Egy kis ideig így álltak, én pedig boldogan figyeltem a jelenetet. Olyan édesek együtt. Nagy nehezen elengedték egymást, majd Niall mellém állt.

‒        Anya, bemutatom neked a barátnőmet, ő Macy Elsa Johnson – vadul mosolygott.

‒        Nagyon örülök, hogy végre megismerhetem – léptem közelebb Maurához.

‒        Jaj, Angyalom, nyugodtan tegezz – mosolygott rám – Én is örülök, hogy Niall végre megengedte, hogy találkozzunk – mondta boldogan.

Hát, igen. A műsoron és a film premieren is ott volt a családja, de Manó ragaszkodott hozzá, hogy a bemutatásom itt történjen meg. Nem értettem, mi jelentősége van ennek, de ráhagytam, mert semmi esetre sem akartam összeveszni vele. Maura is felém lépett, majd óvatosan átölelt, mintha attól tartott volna, hogy eltolom magamtól.

‒        Szólok Apádnak, addig üljetek le a konyhában – elhúzódott tőlem, aztán megindult kifelé a helyiségből.

Manóm megfogta a kezem és kivezetett a konyhába, ahol az asztál már elő volt készítve, a levegőben pedig csodálatos illatok terjengtek. Hat személyre volt terítve, így arra a következtetésre jutottam, hogy Gregék is jönnek. Manó elengedte a kezem és kihúzta nekem az egyik széket. Leültem, ő pedig a mellettem lévő széken foglalt helyet. Kisvártatva megjelentek a szülei a konyhában. Niall bemutatott az apukájának, aki kedvesen mosolyogva üdvözölt. Úgy vettem észre, Manóm inkább az apukájára hasonlít, már mint a személyiségét illetően biztosan. Bobby is ugyanolyan megnyerő kisugárzással bírt, mint a kisebbik fia.

‒        Megjöttünk! – hasított a levegőbe egy férfihang.

Mindannyian az ajtó irányába kaptuk a fejünket. Néhány másodperc múlva Greg lépett be a helyiségbe, kezében a bébi hordozóval, őt követte Denis, vállán a babaholmis táskával. Ni gyorsan bemutatott nekik is, azután mindannyian asztalhoz ültünk.

Maura csodálatos ebédje után átmentünk a nappaliba. Szerelmemmel egymás mellett ültünk a kanapén, kézen fogva, miközben ismerkedtem a családjával. Nagyon kedvesek voltak és érdeklődőek. A kis Theo hangos sírással jelezte, hogy ő bizony még nem kapott enni, ezért Denis átment vele az egyik szobába, ahol nyugodt körülmények között meg tudta etetni a kisbabáját.

‒        Lefőzöm a kávét – pattant fel hirtelen Maura.

‒        Megyek én is – álltam fel a kanapéról.

‒        Ó, ugyan Kedvesem, ülj csak vissza! – Niall anyukája visszafordult az ajtóból.

‒        Kérlek, szeretnék segíteni – indultam meg felé.

Végül rám hagyta és együtt kimentünk a konyhába. Maura feltette a kávét, míg én elővettem a csészéket meg a csészealjakat, amiket ő mondott meg, hol találok.

Épp a csészéket rakosgattam az asztalra, amikor megéreztem, két kart a derekam köré fonódni. Megugrottam és eldobtam a kezemben lévő porcelánt, ami hangos csörömpöléssel tört darabokra a konyha padlóján.

‒        Mi a fene? – Ni anyukája döbbenten fordult hátra.

‒        Nagyon sajnálom – gyorsan hajoltam le a darabokért, minek következtében hátra löktem Manót. Bárcsak, megnyílna alattam a föld!

‒        Hozom a seprűt – hallottam Niall hangját a hátam mögül, míg a kezembe gyűjtögettem a nagyobb darabokat – Macy, hagyd, majd én! – Manóm állásba húzott, aztán elkezdett felsöpörni.

‒        Nagyon sajnálom, ígérem, kifizetem – néztem Maurára bűnbánóan.

‒        Most már mindegy – felém nyújtotta a kukát, amibe beledobtam a törmeléket.

‒        Anyu, nem Macy hibája. Én osontam mögé, és amikor hozzá értem megijesztettem, én tehetek róla – vett a védelme alá.

‒        Mondtam, már mindegy – mélyet sóhajtva visszafordult a kávéhoz.

Szerelmem kivett még egy csészét és letette a többi mellé. Rám pillantott, így rémült tekintetem találkozott az ő gyönyörű kékjeivel. Azt hiszem, most vágtam el magam az anyukájánál. Gyorsan mellém lépett és átölelt.

‒        Nincs semmi baj – suttogta a fülembe. Soha nem török össze semmit, erre a leendő anyósomnál sikerül.

Maura kitöltötte a kávét a csészékbe, majd felnézett ránk. Rémült arcomat látva egyből szólásra nyitotta a száját:

‒        Jaj, Édesem, nem akartam a frászt hozni rád – indult el felém – Nincs semmi gond, ebben a házban minden héten összetörik valami – mosolygott rám, ahogy megfogta a kezemet. Akkor meg miért viselkedett így?

‒        Tényleg sajnálom – csak ezt tudtam ismételgetni, miközben észrevettem, hogy remegek.

‒        Nem történt semmi – szorította meg a kezemet – Felejtsük el, rendben? – biztatóan mosolygott rám.

‒        Rendben – bólintottam lassan.

Manóm apró puszit hintett az arcomra, majd elhúzódott tőlem. Elővett egy tálcát, amire együtt rápakoltuk a tejet, cukrot, cukor pótlót és a kis kanalakat. Hálás voltam neki, amiért nem hagyott magamra ebben a kínos szituációban. Az anyukája a csészéket egy másik tálcára tette, ezután átmentünk a nappaliba. A kávézás után Denis odaadta nekem a kis Theot. Másfél hónapos létére nagyon nyugodtan tűrte, hogy egy idegen kezében volt. Gyönyörű kisbaba.

‒        Nagyon jól áll a kezedben – mosolyodott el Greg.

‒        Köszi, de azt hiszem, ez még eléggé messze van – pillantottam rá.

Theo elkezdett nyöszörögni a kezemben, mire Denis gyorsan odaadta neki a kékszínű cumiját.

‒        De majd szeretnél gyerekeket, ugye? – kérdezte Manó anyukája.

‒        Igen, de nem mostanában – nyugtattam meg. Előbb a karrier és csak utána a gyerekek.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

‒        Bocs, hogy Anya felhozta ezt a gyerek témát – szólalt meg Niall.

‒        Nincs semmi baj – abbahagytam a szobája tanulmányozását, és egy mosollyal az arcomon felé fordultam.

‒        Biztos? – nézett rám aggódva.

‒        Igen – bólintottam megerősítésként.

‒        Nekem úgy tűnt, nem érintett túl jól ez a téma – lépett párat felém.

‒        Nem erről van szó – ráztam meg a fejem – Normális, hogy az anyukádat érdekli, mikor lesznek unokái – magyaráztam. Akkor aggódnék, ha nem kérdezett volna rá. Manóm átölelt és adott egy csókot.

‒        Akkor jó – mosolygott rám.

‒        De ettől függetlenül, azért úgy érzem, korai még erről beszélni – szaladt ki a számon. Jaj, csak nehogy félreértse.

‒        Szerintem is. Nagyon szeretlek, de ezzel a dologgal még ráérünk. Lehet, hogy önző vagyok, de szeretnék még egy jó ideig csak veled lenni – adott egy újabb csókot.

‒        Én is szeretlek – szorosabban öleltem magamhoz. Imádom, hogy ennyire egyformán látjuk a dolgokat.

‒        Na, tetszik a szobám? – kérdezte hirtelen elhúzódva tőlem.

‒        Igen, ilyesmire számítottam – pillantottam körbe. Kissé zsúfolt volt a helyiség, kották, egy gitár, golfütők és egyéb cuccok voltak benne. – Megmutatod, merre van a mosdó?

‒        Persze, gyere! – nyújtotta felém a kezét.

Útközben felszedtem a táskámat, majd bementem a helyiségbe. Miután végeztem, megmostam a kezemet, aztán egy darabig néztem magam a tükörben. Későn fogunk visszaérni, emiatt nem fogok tudni beszélni Emilyvel. Felhívom most és elmesélem, mi volt. Biztos, jót fog nevetni. Kivettem a táskámból a telefonom, majd gyorsan kikerestem Cicalány számát. Sokáig csörgött, mire végre valahára felvette.

‒        Szia, Macy! Harry vagyok – úgy meglepődtem, hogy vagy egy percig elfelejtettem beleszólni – Macy, ott vagy?

‒        Igen – eszméltem fel – Szia, Harry! Em ott van? – túrtam szőke hajamba várakozóan.

‒        Igen, de nem tudom adni. Átadjak neki esetleg valamit?

‒        Miért nem? – ráncoltam össze a homlokom.

‒        Emily nincs jól – válaszolta.

‒        Megint hányt? – kérdeztem azonnal.

‒        Nem, belázasodott. Mi az, hogy megint hányt? Én erről miért nem tudok? – Harry hangja idegessé vált. A francba! Nem tudtam, hogy nem mondta el neki.

‒        Ööö… nem tudom – mondtam vontatottan – Lázas? Voltatok orvosnál? – tereltem a témát. Cicalány nem fog örülni.

‒        Nem, de vettem neki gyógyszert, ha rosszabbul lesz, csak akkor engedi, hogy kórházba vigyem – sóhajtott fel a göndör hajú srác a vonal túloldalán. Tipikus Emily.

‒        Most, mit csinál? – érdeklődtem.

‒        Végre elaludt. Még nem akarom felébreszteni, de majd megmondom neki, hogy kerested – ígérte meg.

‒        Rendben, köszi.

~ Harry ~

Cica betegsége sajnos nem jött a legjobbkor. Már reggel látszott rajta, hogy valami nincs rendben, délutánra pedig belázasodott. Egy kicsit köhögött is és izomfájdalomra panaszkodott. Nem engedte, hogy kórházba vigyem, de megmondta, milyen gyógyszerekre van szüksége. Miután ezeket beszereztem, bevetettem vele a pirulákat. Intéztem neki teát meg ennivalót, de csak inni volt hajlandó. 

Négy körül végre elaludt, ekkor viszont telefonált a barátnője. Gondolkodtam egy darabig, mit csináljak, de végül inkább felvettem. Amit Macy mondott meglepett. Nem tudtam arról, hogy Emily hányt volna mostanában. Zavart a titkolózása, de most nem volt olyan állapotban, hogy erről beszéljünk.

Este felkeltettem vacsorázni, nem hagytam, hogy még egy étkezést kihagyjon. Segítettem neki megfürödni, majd az újabb adagnyi gyógyszer után elaludt, mert ismételten csempésztem bele egy szem altatót. Cica a lelkemre kötötte, hogy amennyire csak lehet, maradjak távol tőle, mert nem akar lefertőzni, ezért kénytelen voltam kiköltözni a kanapéra. Tudtam, Em miért csinálta ezt, de akkor is túlzásnak tartottam. Szerettem volna mellette lenni, ameddig még tudok.

Éjfél is elmúlt már, amikor nem bírtam tovább és felkeltem a kanapéról. Átsétáltam Cicához. Az éjjeliszekrényen lévő lámpa gyér fénye szépen megvilágította az alvó Emilyt. Pár percig csendben bámultam őt, azután bebújtam mellé a takaró alá. Óvatosan magamhoz húztam és beszívtam kellemes illatát.

‒        Nem akarok távol lenni tőled – mondtam, majd megpusziltam a homlokát.

A haját birizgáltam, miközben a plafont tanulmányoztam. Miért titkolózol előttem? Miért nem mondasz el dolgokat? Oldalra döntöttem a fejem és bámultam a halkan, egyenletesen szuszogó lányt. Fogalmam sincs, mi járhat a fejében. Még mindig egy rejtély a számomra. Nehezen aludtam csak el, mert az agyam folyamatosan kattogott.

Reggel arra ébredtem, hogy valaki veszettül ráz. Kinyitottam a szeme és egy dühös Emilyvel találtam szembe magam.

‒        Cica, mi a baj? – ültem fel mellé.

‒        Mintha mondtam volna neked valamit – nézett rám csúnyán.

‒        Most az a baj, hogy melletted aludtam? – húztam fel a szemöldököm.

‒        Igen – vágta rá – Kértelek, hogy ne, mert nem akarlak lefertőzni a koncert előtt.

‒        Hogy érzed magad? – hagytam figyelmen kívül a hisztijét.

‒        Miért nem tudod azt csinálni, amit kérek tőled? – pattogott tovább.

‒        Emily! – elkaptam a kezét – Hogy érzed magad? – egyenesen a szemébe néztem.

‒        Egy kicsit jobban – végre válaszolt.

‒        Hozom a gyógyszereidet – elnyomtam egy ásítást, miközben kimásztam az ágyból.

‒        Köszi – motyogta.

Összekészítettem a pirulákat és hoztam mellé egy nagy bögre teát is neki. Végignéztem, ahogy egyesével leküzdötte őket, aztán visszafeküdt az ágyba. Én is befeküdtem mellé.

‒        Mennyi az idő? – néztem körbe hirtelen.

‒        Kilenc óra huszonhét perc – mutatta meg Cica a telefonján.

‒        Nem sokára indulnom kell – nyomtam a fejemet a párnába fáradtan. Aludni kellett volna az éjjel.

‒        Próbálni mentek, ugye? – Emily beletúrt a hajamba.

‒        Igen – dünnyögtem a párnába – Ugye tudod, hogy ezzel nem úsztad meg a reggelit? – kaptam fel hirtelen a fejemet. Cicalány nagyon rondán nézett rám. Elhúzta a kezét aztán magára rántotta a takarót.

‒        Öltözz fel, mert el fogsz késni – utasított.

‒        Tudom, hogy most utálsz, de attól még enni fogsz – közöltem vele.

Felöltöztem, közben kértem fel reggelit a szobánkba. Cica végül nem hisztizett és együtt megreggeliztünk az ágyban.

‒        Majd elfelejtettem! Macy tegnap hívott téged – pillantottam rá.

‒        És, mit szeretett volna? – nézett rám kíváncsian.

‒        Nem mondta, de megígértem neki, hogy szólok neked, hogy beszélni akart veled – válaszoltam.

‒        Ó, várj csak! Tegnap voltak Niall szüleinél, biztos azt szerette volna elmesélni – mosolyodott el.

‒        Lehet – vontam vállat.

Hirtelen kopogtatásra lettem figyelmes. Úgy tűnik, ideje indulni. Kimentem ajtót nyitni. A küszöbünkön Zayn állt.

‒        Öt perc és indulunk – mondta a szokásos nyugodtsággal.

‒        Oké – bólintottam.

‒        Emily, hogy van? – érdeklődött.

‒        Jobban, bejössz hozzá? – léptem el az útból.

‒        Aha – Zayn elment mellettem, egyenesen be a szobánkba.

‒        Szia! – Cica láthatóan örült a barátom érkezésének.

‒        Szia! Hallom jobban vagy.

‒        Most nem érzem magam lázasnak – mosolygott Em, miközben felült az ágyban.

‒        Az jó. Gondolom Harry már cseszegetett vele, de enned kéne – pillantott rá.

‒        Már reggelizett – szóltam közbe.

‒        Oké, csak az ebédet se sumákold el – figyelmeztette. Muszáj ennie, különben legyengül és a betegség simán lenyomja.

‒        Rendben – sóhajtott fel Cicalány megadóan. Csak nem? Végre feléri ésszel, hogy jót akarunk neki? Eltettem a telefonomat, majd apró puszit nyomtam Cica homlokára.

‒        Vigyázz magadra, este jövünk.

‒        Oké – bólintott – Legyen szép napotok! – mosolygott ránk.

Összeszedtük a többieket, azután elindultunk a következő koncert előtti utolsó próbára.

Ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj és iratkozz fel! :)