50.rész - az a dolog bennem meg van?

Sziasztok!

Először is, szeretnék utólag is nagyon boldog szülinapot kívánni az egyetlen Niall James Horannek! Másodszor, remélem, mindenkinek nagyon jól telik a hete. Szerda van, ami két dolgot jelent. Az egyik, hogy itt vagyok a történet folytatásával, a másik pedig, hogy két nap és végre hétvége. Döntsétek el Ti, melyiknek örültök jobban :) Jó szórakozást az 50. - nagyon durva belegondolni, hogy idáig eljutottam - részhez! :)

Puszi: Emily

~ Emily ~

Tegnap este ismételten belázasodtam. Egész nap nem volt semmi bajom egészen addig, amíg Harry vissza nem ért. Megint belázasodtam, köhögtem és fájtak az izmaim. Úgy tűnt, a betegség nem engedi, hogy legyűrjem. Hazza továbbra se tartotta magát távol tőlem, de szerencsére rajta nem jelentkeztek a betegség tünetei. Kezdtem azt hinni, valami más áll a dolog hátterében. Valami meggyengített és ettől vagyok most beteg.

Fent voltam már egy ideje és unatkoztam, mert Cicus még békésen aludt mellettem. Előszedtem a laptopom és szétnéztem a közösségi oldalakon. A barátaim Facebook bejegyzéseivel kezdtem, de nem sok minden történt velük. A titkos csoportunkba tettek fel képeket egy buliról, ami nem rég volt. Nem derült ki számomra, hogy miért tartották, de a fotókból úgy tűnt, nagyon jól sikerült. Láttam, hogy Anya küldött nekem üzenetet, így azt megnyitottam. Néhány kép volt benne Shinről, ami boldogsággal töltött el. Nem sokára újra veled leszek.

Twitteren is szétnéztem. Átpörgettem az általam követett 1Ds oldalakat. Figyeltem milyen információik voltak. Nagyon sok kép volt kint, mert mostanában a srácok sokszor hagyták el a hotelt. Láttam nagyon jó koncert képeket és részleteket is néhány dalból. Találtam fotót Macyék haza ruccanásáról is. Édesek voltak együtt.

Harry mozgolódni kezdett mellettem, majd lassan kinyitotta a szemét. Ránéztem és álmos fejét látva elvigyorodtam.

‒        Jó reggelt – cirógattam meg a karját.

‒        Neked is – motyogta rekedtes hangján – Hogy érzed magad?

‒        Most jól – mosolyogtam rá.

‒        Mit csinálsz? – pillantott az ölemben pihenő laptopra.

‒        Képeket nézegetek rólatok – figyelmemet újra a képernyőnek szenteltem.

‒        Azt hittem, ezt már megbeszéltük – ült fel az ágyban.

‒        Igen és akkor is emlékeztettelek rá, hogy én rajongó vagyok – válaszoltam türelmesen.

‒        Ne olvass megjegyzéseket! – nézett rám komolyan.

‒        Nem is olvasok, csak a képeket nézegettem – álltam tekintetét. Tudok uralkodni magamon.

‒        Helyes – mászott ki az ágyból – Hozom a gyógyszereidet – közölte.

‒        Oké – figyeltem, ahogy kiment a szobából.

Amikor visszajött, én még mindig a Twitteremen böngésztem. Az éjjeliszekrényre tette a bögrét, meg a pirulákat, majd leült mellém. Egy darabig csak nézte, mit csinálok, de azután megszólalt:

‒        Bírom, hogy a profilképeden Zayn van – pillantott rám – Áruld már el, hogy miért nem vagy hajlandó elmondani, milyen néven vagy fent?

‒        Ez egyszerű – néztem gyönyörű zöld íriszeibe – Nem akarom, hogy visszakövess.

‒        Miért nem? – húzta fel a szemöldökét.

‒        Miért akarsz követni? – feleltem kérdéssel a kérdésre.

‒        A barátnőm vagy, ezért – válaszolta egyszerűen.

‒        Oké, legyen – sóhajtottam fel. Úgy tudom, hogy meg fogom bánni. Kiléptem a felhasználómból, majd felé fordítottam a laptopot. – Lépj be!

‒        Oké – nem néztem oda, míg bepötyögte a jelszavát. Magamra kerestem, aztán hagytam, hogy ő nyomjon rá a követés gombra.

‒        Köszi – apró puszit kaptam az arcomra.

‒        Még ne köszönd meg, a kérelmed most függőben van – tájékoztattam.

‒        Na! – lökte meg a vállam játékosan.

‒        Mi az? – néztem rá.

‒        Ne legyél ilyen! Jelentkezz be és fogadd el szépen! – utasított – Nem hiszem el, más sírógörcsöt kapna, ha bekövetném – dünnyögte.

‒        Azt hittem, már rájöttél, hogy én nem vagyok olyan, mint mások – mondtam lassan. Más körülmények között lehet, hogy én is így reagálnék.

‒        Igen, tudom – sóhajtott fel – Nem vagy egyszerű eset.

‒        Legalább nem mondhatod, hogy unalmas vagyok – vontam vállat, miközben elfogadtam a kérelmét.

‒        Sose mondanék ilyet – simított végig a karomon. Felemeltem a fejem, így a tekintetünk összetalálkozott.

‒        Mertem remélni – halványan elmosolyodtam.

‒        Mire gondolsz most? – kérdezte hirtelen.

‒        Hogy lehet, jobban járnál egy unalmas és egyszerű lánnyal – vágtam rá.

‒        Ezt verd ki a fejedből! – ölelt át – Már megmondtam neked, azokból a lányokból mind hiányzott valami.

‒        És az a dolog bennem meg van? – Ezt nem akartam hangosan kimondani.

‒        Azt hiszem, igen – nagyot nyeltem.

‒        Hiszed vagy tudod? – néztem egyenesen a szemébe.

‒        Emily, nyugi! – fogta meg a kezem – Tökéletes vagy – ajándékozott meg gödröcskés mosolyával.

‒        Ne mondd ezt, mert ez nem igaz – Távol vagyok én a tökéletestől.

‒        Oké, de nekem az vagy – puszilt homlokon.

‒        Ne hízelegj! – grimaszoltam.

‒        Rendben. Vedd be a gyógyszereidet! – adta őket a kezembe.

A lábammal arrébb löktem a laptopom, aztán elvettem a bögrét az éjjeliszekrényről. Nagy nehezen lenyeltem a pirulákat. Azért ment nehezen, mert gyerekkoromban egyszer megakadt a torkomon egy nagyobb cukorka. Azóta csak eléggé nehezen tudok pirulákat lenyelni. Harry elvette tőlem a bögrét, miközben felállt.

‒        Intézek reggelit – mondta, mielőtt kiment a szobából.

Kapva az alkalmon felöltöztem. Egy felül csíkos, alul teljesen fekete, térdig érő ruhát választottam. Átmentem a fürdőbe, ahol rendbetettem magam. A bőröm színe rendben volt és megint jól éreztem magam, habár a tegnap reggel is így kezdődött.

‒        Hova lettél? – szűrődött be Harry hangja kintről.

‒        Fürdő – kiabáltam ki, ahogy megindultam az ajtóhoz.

Mire odaértem ki is nyílt, és feltárta előttem Cicust. Feltűnően végig mért, majd a helyiségben is körbenézett.

‒        Keresel valamit? – rám vezette tekintetét, amiben volt valami fura.

‒        Nem – rázta meg a fejét.

‒        Akkor? – indultam meg felé.

‒        Semmi – beletúrt a hajába és elállt az utamból.

‒        Valami gond van? – fürkésztem aggódó tekintettel.

‒        Nem – megint megrázta a fejét. Hát… oké.

‒        Tervezel valamit mára? – pillantottam rá kíváncsian.

‒        Nem, de ha szeretnél valahova menni…

‒        Nem, nem ezért kérdeztem – szakítottam félbe.

‒        Tudom, lustálkodós vagy – mosolygott rám – Csak szeretted volna tudni, akarok-e még valamit a koncert előtt, de nyugi, nem.

‒        Szeretlek! – öleltem át.

‒        Én is szeretlek – viszonozta az ölelésemet.

Beszívtam kellemes illatát, miközben a fejemet a mellkasába fúrtam. Szeretem, ha a közelemben van.

‒        Bújjunk vissza az ágyba? – simogatta meg a hátamat.

‒        Aha – motyogtam a pólójába.

Hirtelen hangos kopogtatás ütötte meg a fülemet. Haz elhúzódott tőlem és gyorsan kiment a szobából. Nem sokkal később a reggelinkkel jött vissza. Ettünk, azután elnyúltunk az ágyon. Ma iszonyat lusta vagyok.

A koncertig úgy ütöttük el az időt, hogy átmentünk Zaynékhez. Niall meg Macy is jött és ebből egy mozis, hülyülős délután kerekedett. Nagyon jól elvoltunk, a végére pattogatott kukoricával dobáltuk egymást. Egy kisebb fajta káosz alakult ki a szobában, mire a fiúknak indulniuk kellett a koncertre. Takarítást kértünk és villám gyorsan elhagytuk a terepet. A srácok leléptek koncertezni, mi pedig visszavonultunk Niallék szobájába. Rémlett, hogy Hazza tegnap azt mondta Mac beszélni akart velem valamiről, ezért rákérdeztem:

‒        Harry említette, hogy szerdán kerestél? – pillantottam rá – Mit szerettél volna?

‒        Ó! – Macy kék szemei villantak egyet – Tudod, aznap voltunk Manóm szüleinél és el akartam mondani, mi volt – mesélte izgatottan. A viselkedése nagyon kíváncsivá tett.

‒        Hát, akkor halljuk! – biztattam mosolyogva.

‒        Jó, de ígérd meg, hogy nem fogsz nagyon nevetni! – kérte leülve mellém az ágyra.

‒        Ilyet nem ígérhetek – néztem rá.

‒        Pedig muszáj lesz – jelentette ki. Mi a fene történt?

Kíváncsian fürkésztem barátnőmet, aki nem volt hajlandó beszélni. Mindig nekem kell megadnom magam.

‒        Oké, megígérem – sóhajtottam fel.

‒        Szóval, mint tudod, szerdán meglátogattuk a szüleit – kezdett bele boldogan – Minden rendben ment. Megismerkedtem Maurával és Bobbyval, majd Greggel meg Denisszel is. Aztán mindenáron segíteni akartam az anyukájának és ez nem sült el túl jól – húzta el a száját.

‒        Mit csináltál? – ráncoltam össze a homlokom.

‒        Összetörtem egy csészét, de ez Niall hibája volt – jelentette ki.

‒        Miért? – vigyorodtam el. A kezem a szám elé raktam, miközben próbáltam nem nevetni.

‒        Kint voltunk a konyhában Maurával, ő meg mögém osont és átfogta a derekam. Megijedtem, ezért eldobtam a csészét – mesélte el. Elnevettem magam. Halk voltam, de ennek ellenére Macy megajándékozott egy csúnya pillantással.

‒        Bocsánat – mondtam vigyorogva, mire ő sem bírta tovább a tettetett szigort és elkezdett nevetni.

Úgy öt percig mind a ketten csak röhögtünk, majd nagy nehezen folytattuk a beszélgetést.

‒        Először úgy éreztem, ennyi, vége van, az anyukája áldását már nem kapjuk meg – hadonászott a kezeivel – De miután látta, hogy halálra rémültem, nagyon kedves lett. Utána nem is volt semmi gond.

‒        Nem gondoltam volna, hogy átveszed a szokásomat – vigyorodtam el. Vázát, tányért, poharat már nem egyszer törtem össze bemutatkozás alkalmával. Azért szerencsére nem mindet egy helyen.

‒        Én sem – rázta meg a fejét – Babáztam is, és ennek kapcsán feljött a családalapítás – váltott hirtelen témát.

‒        Maura szeretne még egy unokát? – kérdeztem kíváncsian.

‒        Igen, de kettőnktől nem mostanában fog kapni – mondta határozottan.

‒        Hogy reagált rá?

‒        Azt mondtam neki, majd lesz baba, csak nem tudjuk még mikor. Utána Manóval kettesben is beszélgettünk erről és egy véleményen vagyunk. Szeretnénk még jó ideig csak ketten lenni – mosolyodott el. Ők a tökéletes páros, mindig mindenben egyetértenek. Bárcsak, mi is ilyenek lennénk.

‒        Hát, ti tudjátok – vontam vállat.

‒        Em, én tartozom neked egy vallomással. Gondolom, még nem tudsz erről, mert akkor már előszedtél volna – magyarázta. Mi történt?

‒        Macy, mi a baj? – hangomban érezhető volt a félelem.

‒        Amikor hívtalak Harry vette fel a telefont.

‒        Igen, azt tudom – vágtam a szavába.

‒        Megkérdeztem tőle, miért nem tud adni téged, mire azt válaszolta, nem vagy jól – bólintottam – Nem gondolkoztam és megkérdeztem, hogy megint hánytál-e – bökte ki végre.

‒        Ó… – hirtelen csak ennyit tudtam kinyögni.

‒        Ne haragudj! – nézett rám bűnbánóan.

‒        Nem, semmi baj! Te nem tudhattad, hogy nem tudja – túrtam a hajamba – Hogy reagált? – kérdeztem félve.

‒        Meglepődött, azt kérdezte, miért nem tud erről – válaszolt.

‒        És mit mondtál? – a tekintetünk találkozott.

‒        Semmit, témát váltottam.

‒        Oké, köszi – sóhajtottam fel. Most biztos ki van akadva, mert nem tudott erről.

‒        Nem hozta még fel, igaz?

‒        Igen, gondolom még nem akarta, de ami késik, nem múlik – feleltem.

‒        De ugye, nem haragszol rám? – fogta meg a kezem.

‒        Nem, dehogy – ráztam meg a fejem – Nem akartam ezzel terhelni, de ha rákérdez, akkor elmondom neki – vontam vállat.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Harry eléggé fáradt volt, amikor este visszaértek a hotelbe. Ezért nem is csodálkoztam azon, hogy csak késő délután ébredt fel. Este nem lázasodtam be, de azért a gyógyszereket beszedtem. Most is jól éreztem magam, de úgy döntöttem, ma még a biztonság kedvéért beveszem a pirulákat.

Nyugodtan, felöltözve feküdtem Cicus mellett. Már túl voltam a reggelin, és lehunyt szemekkel pihentem, hallgatva Hazza egyenletes szuszogását. Elvettem a telefonomat az éjjeliszekrényről, majd megkerestem a fülhallgatómat. Bedugtam és elkezdtem keresgélni a zenéim között. Elindítottam egy C.o.D dalt és magamra húztam a takarót. Addig hallgattam a számokat, amíg végül bealudtam.

‒        Baby – megéreztem ajkait az arcomon – Cica, ideje felkelni – az orrával hozzáért a fülcimpámhoz. Elnevettem magam, miközben odanyúltam.

‒        Jó reggelt – adtam apró puszit a szájára.

‒        Neked is – mosolygott rám. Zöld íriszei boldogan csillogtak. – Nem tudtál aludni? – kérdezte a telefonomat meg a fülhallgatómat arrébb rakva.

‒        Nem, már fent voltam – ráztam meg a fejem – Elkezdtem zenét hallgatni és szokásomhoz híven elaludtam – magyaráztam, ahogy felültem az ágyban.

‒        Ó, már fel is öltöztél? – kérdezte meglepetten, szemeivel a ruhámat pásztázta.

‒        Igen, reggeliztem is – bólintottam – Azután visszafeküdtem, mert nem akartalak felébreszteni.

‒        Felkelthettél volna – bújt hozzám.

‒        Tudom – a fejemet a vállára hajtottam – Ahogyan azt is, hogy pihenned kell.

‒        Ma egész nap pihenhetek.

‒        Ez nagyon jó hír – mosolyodtam el.

Megéreztem, ahogy Harry izmai megfeszültek körülöttem, ezért felnéztem rá. A szemeiben láttam valamit, amit nem tudtam hova tenni. Egy kérdő pillantással illettem.

‒        Emily, bízol bennem? – nézett rám komolyan. Tudtam, mi fog jönni.

‒        Igen – nem sikerült valami meggyőzően kimondani.

‒        Akkor miért nem mondasz el dolgokat? – hangja egyáltalán nem volt vádló.

‒        Ennek több oka is lehet – igyekeztem megfontoltan válaszolni.

‒        Miért nem mondtad el, hogy mostanában hánytál?

‒        Csak párszor fordult elő és nem feltétlenül akartalak terhelni vele – mondtam őszintén.

‒        Terhelni vele? – hitetlenkedve kérdezte.

‒        Igen – bólintottam.

‒        Emily – megfogta a kezem – Mindent tudni szeretnék – lassan ejtette ki a szavakat – Nem szeretném, ha titkaink lennének egymás előtt.

‒        Rendben – megszorítottam a kezét. Felém hajolt, majd lágyan megcsókolt.

‒        Lenne kedved délután sétálni egyet a városban? – kérdezte, miután elhúzódott tőlem.

‒        Azt hittem, pihenni akarsz – fürkésztem vonásait.

‒        Nem egész nap, és most már a nagyobb szünetig úgyis csak egy próba meg egy fotózás van hátra – tájékoztatott.

‒        Milyen próba? – ráncoltam össze a homlokomat zavartan.

‒        Ruhapróba Louval. Holnap választjuk ki, mi lesz rajtunk hétfőn a fotózáson – magyarázta.

‒        Ó… de az nem tart sokáig, vagy igen? – pillantottam rá.

‒        Hát, velünk nem két perc – vigyorodott el.

‒        Rosszak vagytok – jelentettem ki.

‒        Ez nem is igaz – hevesen tiltakozott.

‒        De igen – vágtam rá – És mehetünk délután sétálni a városba – egyeztem bele.

Ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj és iratkozz fel! :)