21.rész - Egyszer még talán, na de kétszer?!

Sziasztok!

Előző héten meglett a 4000 oldalmegjelenítés a blogon, nagyon szépen köszönöm ezt Nektek, el se tudjátok képzelni mennyit jelent ez nekem. Remélem, mindenkinek nagyon jól telik a hete, kitartás már csak két napot kell kibírni! :) Szerda lévén meghoztam a történet folytatását, remélem, elnyeri majd a tetszéseteket. Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

~ Emily ~

Aznap este volt Perrie születésnapi partija. A tegnapi buli után nem volt sok kedvem hozzá, de mivel a fiúknak a hétvégén már megígértem, muszáj volt elmennem. Meg hát, Pezz is úgy tudta, hogy ott leszek, és semmiképpen sem akartam megbántani azzal, hogy mégse megyek el.

A tánc után újabb muffinokat sütöttem, ha már olyan nagy sikere volt tegnap. Hazafelé vettem neki egy csokor gyönyörű szép virágot is. Sose megyek üres kézzel szülinapra, habár tudom, nem várják el tőlem, hogy bármit is vigyek. Tegnap már találkoztam Perrie-vel, aranyos lánynak tűnt, bár ezt mindegyik barátnőről el tudtam mondani. Nem nagyon beszélgettem vele, de a papírt ő adta vissza nekem. Azt hittem, majd Zayn fogja, de nem így történt. Nem fűzött hozzá semmit csak átadta, én pedig nem mondtam semmit, mert szerintem ez számára is egyértelmű volt.

Miután kitöltöttem a masszát a formákba, betettem őket a sütőbe és bő húsz perc alatt arany barnára sütöttem. Megküzdöttem Niall-lel, hogy legalább azokhoz ne nyúljon hozzá, amiket el akartam vinni a bulira. Miután a negyedik olyan muffint tüntette el a szájában, amihez hozzá sem érhetett volna, a fakanalakat utána vágva üldöztem ki a konyhából. Pár perccel később Louis lesett be a résnyire nyitott ajtón.

‒        Engem is megdobálsz? – kérdezte szórakozottan.

‒        Ha nem érsz a muffinokhoz, akkor nem.

‒        Nem fogok hozzá nyúlni, nyugi.

‒        Rendben – bólintottam – Azt hiszem, kész vagyok – néztem körbe a konyhában.

‒        Oké, akkor öltözz át és mosd le az arcodról a habot, addig én vigyázok a sütikre – mosolygott rám.

‒        Rendben, de ha valamelyikük megsérül, akkor halott vagy. Értetted? – fenyegettem meg, miközben letöröltem az arcomról a díszítést egy konyharuhával.

‒        Igen – mondta, de közben nevetett, látszott rajta, hogy nem vesz komolyan.

Fent a szobámban gyorsan átöltöztem. Felvettem azt a fekete csipkeruhát, amit még akkor vettem, amikor szerdán Liammel a városban botorkáltunk. Egy szintén fekete táskát választottam mellé és kiskabátot, ha esetleg hűvös lenne, majd megindultam lefelé.

Az összes fiú lent volt a nappaliban kivéve Lout. Azonnal a konyhába indultam, közben feltűnt, hogy Niall kerülte a pillantásomat. Megijedt, ez olyan cuki.

Louis a pulton ült és a muffinjaimat vizslatta.

‒        Segíts, kérlek! Hozd ide azt a dobozt! – szóltam neki.

‒        Máris!

Óvatosan beleemeltem tálcástól a kis tortácskákat. Becsomagoltam és feltettem a pultra.

‒        Köszönöm szépen – vettem el egy másik sütit a tálcáról, majd a kezébe nyomtam.

‒        Köszi.

‒        Mindenki kész van, akkor mehetünk? – jött be a konyhába Harry.

‒        Igen – fordultam felé – Hoznád, kérlek a muffinos dobozt? – böktem a pult irányába.

‒        Persze.

Liam vezetett, mi pedig a buszban szétszóródva ültünk. Az egyik oldalról mellettem volt a doboz Hazza ölében, a másikon pedig a virágcsokor. A buli helyszíne a Little mix-es lányok közös lakása volt. Itt mindenkinek közös háza van? Egy szép nagy emeletes ház volt, kívülről nem is gondolná senki, hogy hírességek laknak benne.

Odakint már állt néhány autó, habár a fiúk szerint nem lehetett sok emberre számítani, csak olyan negyven-ötven közeli barátra. Nekem ez is soknak számított.

Odabent már javában tartott a buli, a hangos zene kihallatszódott az utcára. Perrie jött ajtót nyitni és a nappaliba invitált minket. Átadtam neki a csokrot majd megérdeklődtem, merre találom a konyhát. Elvettem Harrytől a dobozt ügyelve arra, hogy ne érjek hozzá és átmentem a keresett helyiségbe Pezz-zel.

‒        Sütöttem muffinokat, remélem nem gond – fordultam felé.

‒        Jaj, nem kellett volna – mondta, majd kibontotta a csomagolást – Emily, ezek gyönyörűek! Hogy csináltad? – kérdezte izgatottan.

‒        Köszi, családi recept és nem volt nagydolog. Viszont megvédeni őket Nialltől nehezebb meló volt.

‒        Néha borzasztóan viselkedik – helyeselt Perrie.

‒        Inkább fárasztó, de végtelenül aranyos is. Sajnos nem lehet rá sokáig haragudni.

A buli nagyon jó volt, leszámítva persze egy-két dolgot. Kilenc körül az ünnepelt felvágta a tortáját, aztán a dohányosok nem bírták tovább és a házban kezdtek el füstölögni. Én inkább kimentem az udvarra sétálni egy nagyot. Azután leültem a teraszon és meredtem a fél sötét éjszakába.

Arra lettem figyelmes, hogy rezeg a telefonom. Elővettem az előzőleg praktikussági okok miatt a melltartómba rejtett készüléket, majd fogadtam a hívást.

‒        „Szia, Emily!

‒        Szia! Meseidő van? – kérdeztem gyanakodva.

‒        Eltaláltad, de még előtte, hogy érzed magad a srácokkal?

‒        Mindannyian jól vagyunk, köszönöm – próbáltam meggyőző lenni – Otthon, mi újság? – kíváncsiskodtam.

‒        Csak a szokásos, de mi is rendben vagyunk. Na, Tomika már nem bír magával, úgyhogy odaadom.

‒        Oké. Szia, Tomi! Jöhet a mese?

‒        Igen!!!!!

‒        A kis csillag altatódala. Volt egyszer egy kis csillag, ott élt, ahol a Nap, s minden este lefekvéskor, ő csak játszani akart. A kis csillag felragyogott, sziporkázott és világított, oh mily tündöklőn! Majd azt mondta: „Anya, megszököm, ha le kell feküdnöm!” Ekkor az anyja megcsókolta szikrázó orrát és így szólt: „Nem számít hová mész, nem számít, merre kóborolsz, nem számít, milyen nagyra nősz, vagy a sors merre vet el. Én szeretni foglak, mert mindörökre az én kis csillagom leszel!” Szép álmokat!

‒        Köszönjük a mesét. Jó éjt, Emily!

‒        Jó éjt!”

Bontottam a vonalat, majd a telefonomat visszatettem az eredeti helyére és újra a félig sötét éjszakának szenteltem figyelmemet.

‒        Emily! – szólított meg hirtelen valaki. Összerezzentem, majd hátra fordultam a szívrohamom okozójához.

‒        Igen? – Danielle volt az. Említettem, hogy ő és Eleanor is ott voltak? Nem? Hát akkor, most mondom, ők is tiszteletüket tették a bulin.

‒        Minden rendben? – kérdezte kedvesen egy biztató mosoly kíséretében.

‒        Igen, persze – mosolyogtam vissza rá – Csak nem bírom a cigi füstöt, de így, hogy kiszellőztettem a fejem már sokkal jobb.

‒        Liam említette, hogy beteg vagy.

‒        Asztmás vagyok, de már több éve tünetmentes, nem nagy ügy – válaszoltam és gyorsan le is kopogtam – Inkább az a gond, hogy megfájdul a fejem a cigi füsttől – mosolyogtam rá halványan.

‒        Értem.

Nem sokkal ezután Dani visszament, de pár perccel később Zayn személyében újabb társaságot kaptam.

‒        Gyere! – húzott fel a kezemnél fogva a fekete hajú fiú.

‒        Mit csinálsz? – értetlenkedtem.

‒        Most jön a tegnapi ismétlése – közölte velem, majd lassan mozgatni kezdett ugyanúgy, mint előző este Josh buliján. A különbség csak az volt, hogy most bentről egy pörgős szám dallama hallatszódott ki.

‒        Most már mindig ezt fogod csinálni, ha úgy gondolod, szomorú vagyok? – kérdeztem a fejem a vállára hajtva.

‒        Nem tudom, lehet, de gondolom, ez azért tetszik neked – éreztem a hangján, hogy mosolyog.

‒        Annyira nincs ellenemre – válaszoltam, ő pedig hirtelen megforgatott. Egy pillanatra láttam valakit az ablakban, illetve csak azt, ahogy visszaengedte a függönyt és ellépett onnan.

‒        Zayn, vissza kéne mennünk – álltam meg azonnal és elengedtem a kezét.

‒        Miért? – pillantott le rám kérdőn.

‒        Ez a barátnőd szülinapja, vele kellene lenned, nem velem – magyaráztam. Nem tudom, ki látott meg minket, de egy kicsit félek, remélem nem értette félre a dolgot.

‒        Ő most eléggé el van foglalva, de ne aggódj, amúgy sem féltékeny típus. Tudja, hogy nem csalnám meg, és rólad sem feltételez rossz dolgokat – világosított fel – De ha szeretnéd, akkor elmondom neki, mi történt itt kint, nehogy valaki mástól tudja meg – bólintottam. Nem félek attól, Perrie mit szól ehhez, az zavar, hogy mások félreérthetik, és nem akarok emiatt magyarázkodni. 

Nem sokkal később visszamentünk a házba. A buli kezdett a tetőfokára hágni: teljes volt a sötétség, a zene pedig üvöltött, akár egy diszkóban. Király lett volna, ha egy kicsit több embert ismerek, így inkább fura volt. Kimentem a konyhába, ahol összefutottam Jade-del.

‒        Szia! Meg tudnád mondani, merre van a mosdó?

‒        Persze, fent az emeleten jobbról a második ajtó. Jól vagy? – kérdezte aggódva. Miért kérdezi ma ezt tőlem mindenki?

‒        Igen – válaszoltam és bólintottam is hozzá – Csak egy kicsit furán érzem itt magam – hiába táncoltam Zaynnel a szomorúság nem múlt el.

‒        Túl sok az idegen, igaz?

‒        Aha.

‒        Mind jó fejek, ne tarts semmitől, nem esznek embert – mondta mosolyogva.

‒        Oké, köszi, Jade – viszonoztam mosolyát aztán felmentem az emeletre megkeresni a mosdót.

Megmostam az arcomat, ezzel eltávolítottam az időközben zavaróvá vált sminkemet. Szárazra töröltem magam és, amikor felnéztem a tükörben, Harryt pillantottam meg. Megfordultam.

‒        Bocsi, nem hallottam, hogy kopogtál, de tulajdonképpen már kész vagyok – indultam meg kifelé, de az ajtóban elkapta a kezem és visszahúzott.

‒        Jól vagy?

‒        Ha valaki ma még egyszer megkérdezi ezt tőlem, akkor nem – jelentettem ki és próbáltam kiszabadítani a kezem, de nem engedett el. Amióta vasárnap megcsókolt, még nem maradtunk kettesben.

‒        Nem hiszek neked.

‒        Az a te bajod, nem pedig az enyém – válaszoltam nyugodtan. Az állam alá nyúlt és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

‒        A szemeid nem hazudnak.

‒        Mi van? – ráncoltam össze a homlokom, de választ nem kaptam, mert megcsókolt.

Ez alkalommal viszont durva volt. Leráztam magamról a kezét és pofán vágtam. Egyszer még talán, na de kétszer?!

Kiszaladtam a fürdőből és bevágtam az ajtót. Lementem a bulizók közé, tekintetemmel Liamet kerestem. A gond csak az volt, hogy sehol se láttam. Kiszúrtam Elt és az embereket kerülgetve határozott léptekkel indultam meg felé. Mikor odaértem, megkocogtattam a vállát.

‒        Eleanor, nem láttad Liamet?

‒        Azt hiszem, kint van a teraszon – mutatott kifelé.

‒        Köszi – mosolyogtam rá, aztán kisiettem a szabadba.

Egyedül volt kint és az ajtó nyitódásának hangjára hátrafordult.

‒        Szia!

‒        Szia! Lehetne egy kérésem? – kezdtem egyből.

‒        Akár kettő is – mosolygott rám biztatóan.

‒        Haza szeretnék menni – jelentettem ki egyenesen.

‒        Miért, valami baj van? – ráncolta a homlokát.

‒        Kérlek, ne kelljen erre válaszolnom – húztam el a számat.

‒        Oké – méregetett furcsán, de azért rám hagyta, amiért hálás voltam – Felhívom Pault, hogy vigyen haza, ha úgy jó.

‒        Az remek lenne – hálásan pillantottam rá és megvártam, amíg lebeszéli a fuvaromat.

‒        Oké, tíz perc és itt lesz, addig maradj itt!

Paul az ígért időre érkezett, majd megcsörgette a barna szemű fiút, hogy mehetek. Elköszöntem Perrie-től, távozásom okaként pedig arra hivatkoztam, hogy elég hosszúra sikeredett ez a mai nap, ami igaz is volt. Gyors léptekben hagytam el a házat és a kisbusz felé siettem. Beszálltam, majd köszöntöttem a sofőrt. Az út szinte csak öt percnek tűnt és miután megköszöntem Paulnak a fuvart, már bent is voltam a házban. Már a lépcsőn elkezdtem vetkőzni. Beszaladtam a fürdőbe, ledobtam a ruhadarabjaimat és azonnal beálltam a zuhany alá. Semmi másra nem vágytam, csak egy jó forró zuhanyra.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Arra ébredtem, hogy valaki rázza a karomat. Kinyitottam a szemem, de nem láttam semmit, mert sötét volt a szobában. Ahogy kezdett hozzászokni a szemem a körülményekhez, valakinek az alakja rajzolódott ki előttem. Felültem.

‒        Ki van itt? – suttogtam fojtott hangon.

‒        Harry vagyok – volt a halk válasz.

‒        És mit akarsz itt, hajnali nem tudom, hány órakor? – nyúltam a lámpa kapcsolójához és felkattintottam.

A fény egy pillanatra elvakított, majd ahogy tisztult a kép, megjelent előttem Hazza álmos feje. Csak meredt rám, és a kérdésemet nem válaszolta meg.

‒        Történt valami? – fürkésztem arcát, de feleletet ezúttal sem kaptam.

‒        Mit kérdezzek, amire mondjuk hajlandó lennél válaszolni is? – próbálkoztam tovább. Kezdtem bosszús lenni.

‒        Én csak… – hagyta félbe a mondatot.

‒        Harry, baj van? – kérdeztem kicsit hangosabban.

‒        Nem – rázta meg a fejét – Én csak… – megint nem jutott a végére. Sóhajtottam egy nagyot.

‒        Fáradt vagy, menj aludni! – utasítottam, majd visszadőltem az ágyba.

Ő viszont nem mozdult meg. Lehet, hogy nem is hallja a hangom és a tudatánál sincsen? Felültem, azután közelebb másztam hozzá. Nem úgy nézett ki, mintha alva járna, valójában teljesen éber volt, de az arca kicsit nyúzottnak tűnt, mintha nem tudott volna aludni.

‒        Bocsánatot szeretnék kérni az este történt dolog miatt – szedte össze magát. Nem lepődtem meg, azon, hogy nem nevezte meg pontosan, miért is kér bocsánatot. – Nem tudom, mi ütött belém, csak láttalak Zaynnel és… – hallgatott el hirtelen. Valami azt súgta a végét nem akarta elmondani.

‒        És? Ugye nem hiszed azt, hogy ő meg én? – kérdeztem dühösen. Ilyen nincs! Aztán bevillant valami. Ezek szerint ő volt ott a függöny mögött.  Meglepődve figyelte reakciómat, és ismételten nem válaszolt a feltett kérdésemre.

‒        Könyörgöm, barátnője van, ekkora ribancnak azért ne nézz! – keltem ki magamból.

‒        Nem, félre érted, dehogyis nézlek én annak – hevesen tiltakozott – Csak…

‒        Nyögd már ki végre, hogy, mit akarsz!