2.évad 21.rész - a világ, amit ketten hozunk létre

Sziasztok! 

Hogy vagytok? :) Bízom benne, hogy Mindenki jól van. Drága felvételizők, lehet már tudni valamit az eredményekről? Remélem, Mindenkinek sikerül bekerülnie az áhított iskolába :) Jelentkezésem oka, természetesen az új rész. Kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá. Jó szórakozást a részhez! :)
Kellemes Húsvéti Ünnepeket, lányoknak sok locsolót, fiúknak sok piros tojást :) 

Puszi: Emily

11.13.

~ Emily ~

Macy napok óta zaklatott, hogy menjek el vele valahova. Állítása szerint túl sokat vagyok egyedül. Ezzel a megállapításával nem tudtam mit kezdeni, hiszen a suliban, a tánciskolában és a munkahelyemen is emberek vesznek körül. Fogalmam sem volt, mit takart ez a kijelentése. Addig nyaggatott, míg végül szerda délután a mozi előtt találtam magam vele.

‒        Mit fogunk nézni? – a plakátokat fürkésztem.

‒        A Jégvarázst – a poszterére pillantottam.

‒        Mesét, komolyan? – néztem szőke hajú barátnőmre hitetlenkedve.

‒        Miért ne? – értetlenkedett.

‒        Összesen kettő szám az oka, 19 és 18 – jelentőségteljes pillantást küldtem felé, miközben kiejtettem a számon az életkorainkat.

‒        Ezek csak számok, mi lélekben gyerekek vagyunk – kijelentésére elvigyorodtam.

‒        Ezzel nehéz vitatkozni – ismertem el – Menjünk, nézzük meg!

Amennyire kételyeim voltak, annyira élveztem a mesét. Nagyon tetszett, főleg Olaf, ő olyan cuki. Disney mese lévén az üzenete is nagyon szép volt, a szeretet a kulcs.

A film alatt egyáltalán nem beszélgettünk, csak ropogtattuk a pattogatott kukoricát. Hátra kértünk jegyet, így elbújtunk a sok kis gyerek elől, akik a szüleikkel érkeztek. Még jó, hogy a moziban sötét van, különben eléggé ciki lett volna.

‒        Na, tetszett? – barátnőm vadul vigyorogva kérdezte.

‒        Igen – elmosolyodtam – Tanulságos mese.

‒        Na, látod – győzelemittas állapotba került – Egyébként, Olaf téged nem emlékeztet valakire?

‒        Nem – elgondolkozva megráztam a fejem. Mire gondol?

‒        Segítek – szólalt meg – Emily vagyok, és szeretem, ha megölelnek – vigyorgott rám.

‒        Na, ezt ne – Bár, való igaz, én eléggé bújós vagyok.

‒        Pedig igaz – a kocsija felé vettük az irányt.

‒        Nem is – motyogtam. Korgott egyet a gyomrom. Éhes vagyok. Macy elkezdett nevetni.

‒        Együnk valamit, mielőtt haza viszlek? – pillantott rám.

‒        Igen – bólintottam.

‒        Mit együnk? – mindketten beültünk a kocsiba.

‒        Hamburger? – kérdeztem, míg bekötöttem magam.

‒        Legyen – Mac elindította a kocsit. Igazából ketchupos savanyú ubira vágytam.

Zavartalanul telt az út a gyorsétteremig. Tényleg éhes voltam, azonban amikor elém került az étel, már nem éreztem úgy, hogy ezt szeretném megenni. Kiszedtem belőle az uborkákat, amit megforgattam a hús felett lévő kecthupban. Nem savanyú, de legalább uborka. A számba téve őket összetalálkozott a tekintetem Macyével. Egyből elnevettem magam a hülye arckifejezésétől, ettől viszont majdnem megfulladtam.

‒        Te mi a jó eget csinálsz? – beleittam az üdítőmbe.

‒        Megettem az uborkát – válaszoltam, ahogy rendbe jöttem.

‒        Nem, te turkálod az ételt – mondta határozottan – Ez két dolgot jelenthet, egy történt valami baj, kettő, már nem akarod megenni – Basszus, túl jól ismersz.

‒        Te mikor lettől Emily szakértő? – kérdeztem kíváncsian.

‒        Hát tudod, az évek meg a rutin – az egyik kezével hátra dobta a haját.

Mindkettőnkből kitört a nevetés. Nem bánom, hogy igent mondtam erre a mozira.

‒        De most komolyan, mi a gond?

‒        Rákívántam, viszont most már nem kell – válaszoltam őszintén. Mac felsóhajtott.

‒        Már azt hittem, történt valami a hétvégén Shane és közted – magyarázta megnyugodva.

‒        Nem, dehogyis – tiltakoztam – Minden olyan, mint a veszekedés előtt, pedig erre nem fogadtam volna.

‒        Én igen – felé kaptam a fejem – Ti mindig mindent megoldotok – mosolygott rám.

‒        Ez nem igaz, a kapcsolatunkat nem tudtuk.

‒        Még mindig haragszol ránk, amiért egymás felé löktünk titeket? – barátnőm kereste a tekintetemet.

‒        Ami azt illeti igen. Mérges voltam rátok, amikor szétmentünk, mert azt hittem végleg elveszítem őt. Ugyan megígértük egymásnak, hogy nem fog megváltozni semmi, de ezt egyikünk sem hitte el igazán – magyaráztam.

‒        Ezekről sosem meséltél.

‒        Shane-nel kapcsolatban sok dolog volt, amit magamban tartottam. Azt gondoltam ő lesz az igazi. Már láttam magam előtt az esküvőnket és a gyerekeinket is. Arcul csapásként ért a felismerés, miszerint nekünk ez nem megy – ismertem el. Megint sírhatnékom van. Nem kellett volna feltépni a régi sebeket.

‒        Sajnálom – Macy megfogta az asztalon lévő kezemet.

‒        Nem a te hibád – motyogtam.

‒        De igen a miénk, mi ültettünk bogarat a fületekbe.

‒        A saját döntésünk volt – Bár, valószínűleg sosem jártunk volna, ha nem erőltetitek. Könnybe lábadt a szemem – És kérlek, ezt hagyjuk is most ennyiben.

‒        Rendben – barátnőm beleharapott az ételébe – Mi a helyzet a táncos gyerekekkel?

‒        Jól vannak, bár néhányan betegek közülük – tűnődtem.

‒        Ugye ilyenkor nem járnak táncolni? – pillantott rám Mac.

‒        Dehogyis – ráztam meg a fejem – Bár, néhányan imádják annyira, hogy még betegen is jönni akarnak.

‒        Ismerős ez nekem valahonnan – vigyorodott el.

‒        Nekem is – elmosolyodtam. Általában ezek a kitartó gyerekek sokra viszik.

Beleittam az üdítőmbe. Addig szemeztem az ételemmel, amíg barátnőm megette a sajátját. Elkezdtem becsomagolni a hamburgeremet, aztán megittam a maradék innivalót.

‒        Azért otthon majd edd meg – állt fel Macy az asztaltól.

‒        Mindenképpen – szólaltam meg.

A haza út csendben telt. Valahogy sosem szerettem a sofőrrel beszélgetni útközben. Nem akartam elvonni a figyelmét és ezzel egy esetleges balesetet okozni. Mac megállt a feljárónkon. A házunk ablakai sötétek voltak.

‒        Bejössz? Úgy tűnik, Apa még nincs itthon – fordultam felé.

‒        Most nem – sajnálkozó pillantást küldött felém – Ma még tanulnom kell.

‒        Oké – bólintottam. Nekem is kellene tanulnom.

‒        Ígérd meg, hogy ezt még később megismételjük!

‒        A mozit vagy az együtt töltött időt? – néztem rá kíváncsian.

‒        Is-is – válaszolta boldogan.

‒        Majd meglátjuk – vigyorogva szálltam ki a kocsiból – Köszönöm a fuvart és a csodás délutánt.

‒        Nincs mit – becsuktam az autó ajtaját.

Mire a bejárati ajtóhoz értem, Macy elhajtott. Beérve gyorsan felhajtottam a fűtést a helyiségekben. A szobámba lépve Shin fogadott. Ledobtam a táskámat az ágyra, aztán letérdeltem a cicám elé.

‒        Szia, kis büdös – alaposan megdögönyöztem, mint mindig – Kérsz enni, babuci?

Válaszul mindössze csak dorombolást kaptam. Tettem enni a tálkájába, azután felcsavartam a fűtést az én szobámban is. Megint megkívántam a hamburgert, ezért kimentem a konyhába, ahol az asztalnál ülve végre megettem az ételt. Éppen csak befejeztem, mikor lépteket hallottam az előszoba felől. Ahogy kiléptem a helyiség ajtaján, megpillantottam apát.

‒        Szia! – boldog mosollyal üdvözöltem.

‒        Szia, Cicmic! – apa szemei felragyogtak – Úgy látom, valaki nagyon jól érzi magát.

‒        Igen – vigyorogtam rá.

‒        Ezek szerint Macyvel jól sikerült a találkozó – állapította meg.

‒        Moziban voltunk – figyeltem, ahogy apa megszabadul a kabátjától.

‒        Mit néztetek? – fordult felém kíváncsian.

‒        Mesét, de ahhoz képest nagyon jó volt – válaszoltam – Csináljak valami vacsit?

‒        Nem kell Kicsim, menj csak tanulni – apu megeresztett egy fáradt sóhajt.

‒        Biztos? – kétkedve pillantottam rá.

‒        Igen, tűnés, a tanulás fontosabb – szólt rám játékosan.

Egy pohár víz társaságában visszavonultam a szobámba. Tanultam egy jó órát, amikor eszembe jutott valami. A telefonomért nyúltam. Felmentem Facebook-ra és elkezdtem üzenetet írni Shane-nek.

„Szia! Áll még a holnap késő délután?”

Sietve elküldtem az üzenetet, ezután kimentem a mosdóba. Mire visszaértem, már választ is kaptam, mintha Shany csak arra várt volna, hogy írjak neki.

„persze :) , de lehet, nem érek oda időben, addig foglald el magad valamivel ;)”

Pimasz!

„majd megoldom :D”

Visszatértünk! Borzalmasan jó érzés.

Ittam egy kis vizet, mielőtt visszaültem tanulni. Egészen féltizenegyig folytattam. Apa nem jött be közben, így nem vettem észre, mennyire elszaladt az idő. Hajat akartam mosni, de idő szűkében erről lemondtam és csak gyorsan lezuhanyoztam. Ettem pár falatot, majd ágyba bújtam. Shin a dobozkájában aludt, ma nem mutatott érdeklődést az ágyam iránt. Megsimogattam a fejét, mielőtt leoltottam volna a lámpámat.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Másnap alig vártam a suli végét. Menni akartam órára a kicsikéimhez, aztán Shane-nel is táncolni. Azonban attól még két teljes órányi jog választott el. Angela mellett ültem, aki váll alatt érő, világos barna haját piszkálgatta.

‒        Anyám, itt fogunk megdögleni – halkan felsóhajtottam. A mellettem lévő lány vigyorogva beleharapott az alsóajkába.

‒        Ezt hagyd abba! – kuncogott.

‒        Bocsi – motyogtam – Viszont igaz.

Mr. Harvey egy jó képű, fiatal tanár volt, mégsem tudta lekötni a figyelmemet. Azonban ez nem az ő hibája volt, hanem a száraz jogé. Az ő óráin gyakran újra gondoltam az életemet. Ez és az adó órák komolyan elgondolkodtattak azt illetően, jó választás volt-e ez az egész. Csak ettől a két tárgytól féltem, ezektől viszont úgy, mint a tűztől. Tényleg rettegek attól, hogy ezek valamelyikén vagy mindkettőn fog elmenni a vizsgám. Angela véletlenül meglökött, ami kirántott a rém képekből. Ő már irkált valamit, amit szépen elkezdtem lemásolni róla. A tanár – kellemes hangján – valami új dolgot kezdett el magyarázni. Megnyugtató hangszíne van, kéne vele csináltatni egy relaxációs CD-t. Olyan helyes pasi. Vajon, miért lett pont jog és közgazdaságtan tanár? Van már Mrs. Harvey? Emily! Nagyon elkalandoztál! Mostanában egyre kevésbé megy a koncentráció. A mellettem ülő lány füzetére pillantva folytattam a másolást. Sose lesz vége ennek a szarnak. Emily, tudod, mi a cél, azért csinálod ezt. Te választottad, most már tessék jó képet vágni hozzá! Nem szeretem, amikor a belső énem kioktat, mindig igaza van.

Egész végig undorral az arcomon ültem. Reméltem, hogy Mr. Harvey nem veszi észre, hiszen ez nem neki szólt, csak a tantárgyának. Megszólalt az utolsó óránk végét jelző csengő.

‒        Na végre! – felsóhajtottam.

Sietve elpakoltam a cuccaimat. Elköszöntem Angelától, aztán úgy hagytam el a termet, mint a patkányok a süllyedő hajót. Közben figyeltem az osztálytársaim arcát. Nem csak én voltam az egyetlen, aki gyakorlatilag menekült erről az óráról.

Az iskola udvarán mélyet szippantottam a levegőből, ami friss volt, hiszen nem régen még esett az eső. A pocsolyákat kerülgetve indultam el a tánc suliba. Odafelé menet beugrottam a boltba, vettem pár dolgot otthonra.

Beérve maradt némi időm így átöltözés közben ettem pár falatot. Ezután megittam a maradék rostosomat. Hallottam néhány nevetgélő gyereket, ezért elindultam a terem felé. Hamarosan az összes kicsikém megérkezett a terembe. Üdvözöltem a kis drágákat, aztán elkezdtünk bemelegíteni. Megint volt pár szülő az órán, ez a kicsiknél teljesen megszokott jelenségnek számított. Néhányan képeket is készítettek a csemetéikről. Vajon én is ilyen leszek? Megvadulva fényképezem minden egyes mozdulatát? Remélem, nem, aranyos dolog, ugyanakkor megszállott is. Értem, hogy boldogok, de túlzásba viszik.

‒        Rendben gyerekek, elég lesz! – szólaltam meg – Légy szíves, válasszatok párt magatoknak! – a kis apróságok fejvesztve mentek egymás felé – Héj, héj! Gyerekek lassan! – szóltam rájuk erélyesen.

Azonnal felém kapták a fejüket. Még sosem hallottak kiabálni, általában nem kellett kieresztenem a hangomat. Ellentétben a tini csoportommal, ők bizony nagyszájúak.

Miután a gyerekek párba rendeződtek, klasszikus páros tánclépéseket mutattam nekik. Kicsit nehézkes páros táncot oktatni egyedül, tud vicces helyzeteket szülni, de azért szeretem.

Sikeresen lefárasztottam a kis drágáimat, azt hiszem, ma este egyiküket sem kell majd ringatni. A gyerekekkel elköszöntünk egymástól. Megvártam, míg elhagyják a helyiséget, azután kulcsra zártam az ajtót. Most nem mentem átöltözni, mint általában, csupán csak felfrissítettem magam, hiszen Shane azt ígérte, jönni fog. Egyáltalán nem bántam, a késést, ugyanis tudtam, mit fogok csinálni, míg ideér.

Elvettem egy másik terem kulcsot és arrafelé vettem az irányt, ahol az található. Ez egy jóval kisebb terem volt. A helyiségben több rúd helyezkedett el, egymástól kellő távolságokra. Odasétáltam az egyikhez és egy kis nyújtás után felugrottam rá. Viszonylag régen csináltam már a rúdtáncot és annak tudatában, hogy amint kigömbölyödök, már nem lehet, ez nagyon jó érzéssel töltött el. Mindig mikor hosszabb kihagyások után tértem vissza valamihez, elöntött egy iszonyatosan jó érzés. Ilyenkor gyorsan levontam a következtetést: Nem szabad valamit, ami ennyire boldoggá tesz hosszú ideig kihagyni az életünkből.

Zene nélkül csináltam a könnyebb, nem túl megterhelő mozdulatokat. Felszabadító volt rúd táncolni. Becsuktam a szemem, így nem vettem észre, mikor lett társaságom. Zene hiányában dudorászni kezdtem. Kuncogást hallottam, mire kinyitottam a szemem.

‒        Szia, Cicalány! – barátom mosolygós arca fogadott.

‒        Szia! – lejöttem a rúdról – Mióta bámulsz engem?

‒        Elég régóta, hogy megállapítsam még mindig szexi a hátsód – vigyorgott rám kajánul.

‒        Te most flörtölni próbálsz velem? – húztam fel a szemöldököm.

‒        Bocsánat – egy kisfiús vigyorral az arcán lehajtotta a fejét.

‒        Mi ütött beléd? Ha én csinálnám, azt mondanám, a hormonok miatt van, de neked mi a mentséged? – Shane kényelmetlenül feszengett.

‒        Gyere, menjünk táncolni! – kinyújtotta a kezét.

‒        Hagyjam? – kérdeztem halkan.

‒        Igen – bólintott.

Megfogtam a kezét, aztán elhagytuk a rúdtánc termet. Kulcsot váltottunk, majd végre valahára közös táncra indultunk. Shane elkezdett bemelegíteni, eközben megegyeztünk a táncot illetően. Hamar belevágtunk. Párszor elpróbáltuk, majd zenére is táncoltunk. A kiszűrődő zajokra páran bejöttek. Nem szóltak semmit, csak nézték az előadásunkat. Ez egyikünket sem zavarta, ugyanis csak egymással foglalkoztunk. Ha együtt táncolunk, az olyan, mint valami varázslat. Legalábbis számomra az. Ilyenkor csak mi létezünk és a világ, amit ketten hozunk létre. Nagyon szeretek ebben a világban lenni, mert tudom, hogy Shane mellett biztonságban vagyok. Persze ez a fajta bizalom csak addig fog tartani, amíg egyszer el nem ejt engem. Akkor meg fog szűnni a varázslat, de remélem, ez sosem fog megtörténni. Véget ért a szám és egymással szemben állva – kissé pihegve – vigyorogtunk a másikra. A többiek egyszer csak elkezdtek tapsolni, ami kirántott minket a pillanatból.

‒        Láthatunk még valamit? – valaki megszólalt közülük.

‒        Melyikre emlékszel még a fiúk táncaiból? – kérdezte Shane.

‒        Mindegyiket tudom – válaszoltam – Melyiket szeretnéd?

‒        A keringőt, annak viszont az elejét nem tudjuk bemutatni – mondta.

‒        Nem baj, a zenéje megvan a telefonomon – A padon lévő táskámból kivettem a készüléket és kikerestem a zenét. Visszasétáltam a barátomhoz. – Mehet? – néztem fel rá.

‒        Igen – bólintott. Elindítva letettem a földre. Bemutattunk egy gyönyörű és érzelmes, viszont rövid kis bécsi keringőt.

‒        Tudod, miért szeretem ezt a táncot annyira? – kérdezte Shany.

‒        Nem – megráztam a fejem.

‒        Mert olyan voltál, mint egy gyönyörű hercegnő, akkor este, mikor ezt előadtátok – mosolygott rám.

‒        Csak egy korona hiányzott a fejemről – elmosolyodva felvettem a telefonom.

‒        Mára ennyi volt gyerekek – kiabálta Shane a többieknek – Gyere, menjünk haza! – kinyújtotta felém a kezét, amit gondolkodás nélkül elfogadtam.

Felvettem a táskám, azután átöltöztünk és elindultunk a parkolóba.

‒        Megálljunk valahol enni?

‒        Most nem – mondtam – Fáradt vagyok, csak haza szeretnék menni.

‒        Rendben, akkor indulunk is – meghallottam a motor zaját.

Csendes utunk volt, azonban nem aludtam el, a gyomrom nem engedte. Shane megállt a feljárónkon.

‒        Bejössz? – kikapcsoltam az övem.

‒        Nem tudom.

‒        Ez nem válasz. Csinálok vacsorára virslit, maradsz? – pillantottam rá.

‒        Igen, de én csinálom meg a kaját – szögezte le.

‒        Oké – kezet ráztunk rá.

Apa már itthon tartózkodott, azonban a vacsorához még nem kezdett hozzá, így örömmel vette Shane felajánlását. Míg elkészült vele, én a szobámban pakolásztam és macskáztam felváltva. Kikészítettem az ágyamra, amit még át akartam olvasni a holnapi órákra, azután kimentem a konyhába. Apa meg Shany addigra már meg is terítettek. Leültem Shane mellé, majd elvettem egy virslit, amit sziszegve a tányéromra dobtam.

‒        Vigyázz forró! – szólalt meg barátom.

‒        Igen, észrevettem – az ujjaimat a számba vettem. Miért szívat ez meg mindig?

‒        Mutasd, kérlek! – kérte apu.

‒        Nem vészes – legyintettem. A villám és a késem segítségével elkezdtem megszabadítani a virslit a bundájától.

‒        Biztos? – pillantott rám.

‒        Igen, Apa, ne aggódj folyton! – Az az én dolgom.

Ha elolvastad, kérlek jelezd :)