37.rész - A fotón én voltam

Sziasztok!

Hivatalosan is vége a sulinak és indul a nyár! Remélem, mindenkinek olyan lett a bizonyítványa, mint amilyennek akarta. Ezen a csodaszép szerdán meghoztam a történet folytatását. Kissé hullámvasútszerű lett a rész, jó és rossz dolgok váltják benne egymást, a hangulatom is ilyen volt, amikor írtam. Ha tetszett Nektek a rész pipáljatok, írjatok és iratkozzatok fel! Mindenkinek kellemes nyarat kívánok! :) Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

~ Emily ~    

Már ébren voltam, de Harry még aludt. A gondolataim pedig messze jártak. Kibújtam a takaró alól és megkerestem a pénztárcámat. Fáztam, ezért felhúztam az első ruhadarabot, ami a kezembe akadt. Szerelmem tegnapi fehér felsője volt az. A tárcámból kivettem egy képet, és visszabújtam Cicus mellé az ágyba. Az oldalamra feküdtem és a képet vizslattam. Én voltam rajta, meg a Tomi. Kéne már nekünk egy új közös kép. Hazza mellettem mozgolódni kezdett, aztán megéreztem a karjait magam körül.

Itt még rózsaszín volt a hajam, és valamiért ki is vasaltuk a nagynénémmel, de már nem tudom miért. Az unokatesóm ezen a fotón még elég kicsi volt.

‒        Jó reggelt! – mondta rekedtes hangján.

‒        Neked is – motyogtam, továbbra is a képet nézve. Éreztem, ahogy Haz felemelte a fejét és az állát megtámasztotta a vállamon.

‒        Ennek a képnek is van története? – puszilta meg az arcom.

‒        Igen, van.

‒        Elmeséled? – fúrta a fejét a nyakamhoz.

‒        Ez a fotó mindig nálam van. Ez az egyetlen közös képem vele.

‒        Miért?

‒        Azért van nálam, mert ha megkérdezik, hogy mire vagyok büszke, ezt mutatom meg. És azért nincs másik, mert nem vagyok vele túl sokat.

‒        De azt mondtad sokat vagy a rokonaiddal – értetlenkedett.

‒        Igen, de nem vele, őt próbálom kerülni.

‒        Miért? – ült fel, hogy rám tudjon nézni.

‒        Amiatt, hogy én hordtam ki, nagyon kötődik hozzám. Persze, ezzel mindannyian tisztában voltunk, amikor bevállaltam a béranyaságot. Tudtuk, hogy az a kilenc hónap nem fog nyom nélkül eltűnni. De a nagynénémen láttam, hogy rosszul esik neki a kicsi hozzám való kötődése. Ezért inkább kerülöm őt. Próbálok minden unokatesómmal egyformán törődni, de tőle valahogy mégis elhatárolódni – magyaráztam.

‒        Hmm… értem – motyogta – Sokat nézegeted ezt a képet?

‒        Annyira nem, de már jó rég hívtak fel a mese miatt és az éjjel velük álmodtam – túrtam a hajamba.

‒        Miért nem hívod fel őket? – kérdezte visszafeküdve mellém.

‒        Majd ha visszamentünk – válaszoltam hozzá bújva.

‒        Ahogy gondolod – nyomott puszit a homlokomra.

‒        Harry, te szeretnél majd gyerekeket? – bukott ki belőlem hirtelen.

‒        Igen, hármat vagy négyet – válaszolt habozás nélkül – Te hányat szeretnél?

‒        Talán hármat.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Gyönyörű idő volt, ezért a hátsó kertben lévő teraszon reggeliztünk meg. Anne elfelejtette kihozni a teát, ezért Harryvel visszamentünk érte. A nappalin vágtunk át, amikor megláttam Dusty cicát. Utána eredtem. Mióta itt vagyok, még nem volt alkalmam megsimogatni. Fogócskáztunk kicsit a nappaliban, de nem sikerült elkapnom, így taktikát váltottam. Leültem az ablakpárkányra. Úgy hiányzik Shin. Anya nem rég küldött róla képeket, ettől pedig csak még jobban hiányzik. Dögönyöztem még egy kicsit a cicát majd, bementem a konyhába, ahol megmostam a kezem. Ezután csatlakoztam a többiekhez.

Kisvártatva a cica felugrott mellém. Szándékosan nem fordultam az irányába, pedig nagyon szerettem volna látni, mit csinál. Pár perc múlva belemászott az ölembe. Lassan felemeltem a kezem és elkezdtem simogatni. Dusty válaszul dorombolt nekem.

‒        Elnézést, macskáztam – ültem le Haz mellé.

‒        Hagyta magát? – kérdezte Anne meglepetten.

‒        Igen – mosolyogtam rá.

Dusty kiszaladt az udvarra és felénk vette az irányt. Egy szempillantás alatt felugrott az ölembe és elhelyezkedett benne.

‒        Úgy tűnik, nagyon megkedvelt – simogatta meg a cicát Hazza.

‒        Pedig eléggé távolságtartó – fűzte hozzá Gemma. Ő is meg volt lepődve.

‒        Mikor indultok vissza? – kérdezte hirtelen Robin.

‒        Három körül gondoltuk – válaszolta szerelmem.

‒        Akkor a sütögetést elhalasztjuk máskorra.

‒        Nem maradhatnátok ma még? – kérdezte Anne. Valójában lehetne róla szó, de Cicus szerint túl kapkodós lenne úgy a reggelünk, és ő így nem szeret vezetni.

‒        Nem anya, de majdnem egy hét múlva újra találkozunk.

‒        Ó, hát persze! Már alig várjuk a műsort – Anne boldogan csapta össze a tenyereit.

‒        Kíváncsi vagyok, mit hoztál ki az öcsémből – közölte Gemma mindenféle érzelem nélkül.

‒        Csakis jót – mondta Harry, mire összenéztünk és elkezdtünk nevetni.

‒        Gyanúsak vagytok ti nekem – Anne megszólalása csak még nagyobb nevetést eredményezett.

Ahogy terveztük, három után elindultunk vissza Londonba. Álmos voltam, ezért amikor Haz pisi szünetet tartott az egyik benzinkúton, hátra másztam a hátsó ülésre.

‒        Cica, te nem akartál mosdóban menni? – ült be Hazza a kocsiba.

‒        Nem – ráztam meg a fejem. Nekem nem olyan kicsi a hólyagom, mint neked.

Kényelembe helyeztem magam hátul és nem sokára el is aludtam. Mikor felébredtem, még mindig ment az autó. Felültem és kinéztem az ablakon. Úgy tűnt, már Londonban vagyunk.

‒        Hogy aludtál? – kérdezte Harry.

‒        Jól – motyogtam, miközben nyújtóztam egyet.

‒        Még nagyjából húsz perc, és hazaérünk – tájékoztatott.

Úgyis lett, a jósolt időre megálltunk a kocsi feljárón. Kiszálltunk és a csomagjainkkal megindultunk befelé. Kinyitottam az ajtót azután nagyjából mindent ledobáltunk az előszobába. Bementem a konyhába és vettem ki poharat a szekrényből.

‒        Cicus, kérsz inni? – kiabáltam.

‒        Nem – nem tudtam beazonosítani, honnan jön a hangja.

Engedtem vizet a pohárba és megittam az egészet.  Visszamentem a cuccokért és megindultam velük a szobámba. Benyitottam, ledobtam a táskáimat aztán elkezdtem kipakolni belőlük. A szennyest bedobtam a fürdőbe és az egyéb dolgaimat visszatettem a helyükre. Mindent elpakoltam, majd előszedtem a laptopom. Szétnéztem Facebookon, válaszolgattam néhány üzenetre. Töröltem az ismerősnek jelöléseket. Mióta sokat látnak a 1D-vel sok jelölésem van idegenektől. Megnéztem, mit osztottak meg a barátaim, aztán átmentem Twitterre. A felhasználóm itt le van védve, és a nevemből egyébként se lehet rájönni, ki vagyok, szóval itt csak a szokásos követési kérelem mennyiség van.

A 1D-s oldalak képeit nézegettem, meg a srácok fiókjait egyesével. Harrynél találtam egy képet „Sssss, alszik” felirattal. A fotón én voltam.

‒        Ez meg, mi a hóbortos… – ültem fel. Kirontottam a szobámból.

‒        Harry, hol vagy? – kiabáltam a lépcső tetejéről.

‒        Konyha – hasított a levegőbe a hangja.

‒        Gyere fel a szobámba! – utasítottam, majd visszamentem az említett helyiségbe.

Dühösen elkezdtem bepakolni a táskámba: telefon, kulcs, pénztárca. Épp egy pulcsit dobtam az ágyra, amikor Haz belépett a szobába.

‒        Mi a baj? – kérdezte aggódva.

‒        Megmagyaráznád, hogy ez itt mi? – fordítottam felé a laptopom.

‒        Egy kép rólad – mondta egyszerűen.

‒        Na, nem mondod! Erre, magamtól is rájöttem, ennyire nem vagyok hülye. Azt akarom tudni, hogy miért van ezt kint a Twittereden – emeltem fel a hangom.

‒        Csak kitettem – mondta lassan.

‒        Csak kitetted?! És nem kellett volna esetleg megkérdezned, hogy szabad-e? – förmedtem rá.

‒        Miért?

‒        Ó, mondjuk nem is tudom, mert személyiségi jogokat sért?! – Nem hiszem el, hogy ezt csinálta velem!

‒        Mások is tesznek fel rólad képet – válaszolta.

‒        Mások. De nem a pasim, aki tudja, hogy ezt mennyire nem akarom – felkaptam a táskám, meg a pulcsim és kifelé indultam.

‒        Emily, várj! – fogta meg a karom.

‒        Ne érj hozzám! – rángattam a kezem – Engedj el! – kiabáltam. A szorítása hirtelen megszűnt.

‒        Em, kérlek! – kiléptem a szobából és rávágtam az ajtót. Menj a francba!

Lerohantam a lépcsőn, az előszobában beleugrottam a cipőimbe, majd elhagytam a házat. Dühös voltam és csalódott. Ahogy elhagytam az utcát, elkezdtem sírni. Nem tudtam, hova megyek, csak céltalanul bolyongtam a házak között, és egyszer csak kilyukadtam annál a parknál, amit Shane-nel fedeztünk fel. Elsétáltam a tóig és leültem az egyik ott lévő padra. Körbe pillantottam és megállapítottam, hogy nincs a környéken senki. Felhúztam a lábaimat, amire ráhajtottam a fejemet. Nyugodtan, a kíváncsi szemektől eltakarva sírtam tovább. Megszólalt a telefonom, így kénytelen voltam kitúrni azt a táskámból. Kinyomtam Harryt, majd lenémítottam a készüléket. Ezt te se gondoltad komolyan. Újra körbenéztem. A tavon láttam pár hattyút, eléggé hullámzott alattuk a víz, mert időközben feltámadt a szél. Embereket továbbra sem láttam, ami megnyugtatott, bár fura volt, hogy senki sem járt erre. Belebújtam a pulcsimba, aztán felvettem az előbbi pozíciómat. Miért csinálja ezt velem? Haza akarok menni. Bevackolni a saját ágyamba és magamhoz húzni Shint. Biztos, dorombolna nekem, mindig dorombol, amikor érzi, hogy szomorú vagyok. Szedtem elő zsepiket, amikbe kifújtam az orrom. Megtöröltem a szemeimet is. Emily, szedd össze magad! Szánalmas vagy. Sírsz miatta, pedig tudod, hogy nem kellene. A táskám pántját szorongatva felálltam a padról. Megkerestem a napszemüvegem és feltettem. Megindultam kifelé a parkból. Nem nagyon tudtam, hol vagyok, de a megérzéseimre hagyatkoztam. Nem sokára üzletek váltották fel a sok családi ház helyét. Bementem az egyik kávézóba. Vettem kapucsínót, aztán kimentem a mosdóba. Levettem a napszemüveget és némi sminkkel megpróbáltam helyre hozni a fejemet. Visszamentem és megittam a löttyimet. Barangoltam még egy kicsit, majd előszedtem a telefonom. Volt pár nem fogadott hívásom, meg üzenetem is, de pont nem érdekelt. Hívást indítottam.

‒        Szia, Cicalány! – hallottam meg barátnőm vidám hangját.

‒        Szia, Macy! Tudnánk most találkozni? – támadtam le.

‒        Nem tetszik a hangod. Mi történt? – kérdezte aggódva.

‒        Tudunk most találkozni? – Szükségem van rád.

‒        A városban vagyok. Hol vagy most? – körbe pillantottam, majd megmondtam az utca nevét – Húsz perc és ott leszek, ne menj sehova! – utasított.

‒        Rendben, és Macy?

‒        Tessék?

‒        Köszönöm – mondtam őszintén.

‒        Erre valók a barátok.

A pincér letette elénk az édességet. Volt a tálban egy egész banán, három gombóc különböző ízű fagyi, hab, keksz, mogyoró darabkák és egy cseresznye az egész tetején. Nagyon jól nézett ki.

‒        Ez micsoda? – néztem a barátnőmre.

‒        Csodaszer – mosolygott rám.

‒        Ez túl sok, én ennyit nem eszek.

‒        De igen, most megeszed – nyúlt a villáért – Nem kell elmondanod, mi történt, de meg kell enned – tűntetett el egy banán darabot a szájában.

‒        Elmondom, mi történt és csak a felét eszem meg – ajánlottam.

‒        Nincs alku – jelentette ki. Megadóan nyúltam a villáért. Az első falat után Macre pillantottam.

‒        Ez isteni.

‒        Mondtam, hogy csodaszer – mosolygott.

‒        Beszéltél Niall-lel? – kérdeztem témát keresve.

‒        Igen. Azt mondta, jó végre otthon lenni. Nagyon hiányzott már neki a családja. Amúgy, neked, hogy sikerült a bemutatkozás? – nézett rám kíváncsian.

‒        Nem volt rossz, de azt hiszem, Gemma nem csíp.

‒        Az nem nagy baj – legyintett. Egy villanásra láttam valamit.

‒        Mutasd a kezed! – nyúltam érte, szemügyre véve az ékszert – Ez gyönyörű.

‒        Manótól kaptam.

‒        Mikor és miért nem mondtad? – kérdeztem meglepetten.

‒        Szerdán a randi előtt, és fogalmam sincs – válaszolt vállat vonva.

‒        Pedig ez hír értékű.

Miközben beszélgettünk, folyamatosan fogyott az édesség. Megtudtam, hogy Nialler is tervezi bemutatni Macyt a szüleinek és az írországi koncert sorozat keretein belül akarja ezt megvalósítani.

Jól elbeszéltük az időt, már nyolc is elmúlt, amikor úgy döntöttem, ideje visszamenni. Mac megállt a ház előtt.

‒        Bemenjek veled? – kérdezte.

‒        Nem kell – ráztam meg a fejem.

‒        Csak ne öld meg! – Túlságosan is ismer.

‒        Oké, nem fogom – vigyorogtam rá.

‒        Gyere ide! – húzott magához egy ölelésre.

‒        Köszi, Macy – bújtam hozzá. Olyan jó, hogy vagy nekem.

‒        Tudod, hogy nincs mit – engedte, hogy kiváljak az ölelésből. Kiszálltam a kocsiból.

‒        Jó éjt, Macy!

‒        Jó éjt!

Elővettem a telefonom és elolvastam Harry üzeneteit. Könnyedén bejutottam a házba, mert az ajtó nyitva volt. A nappaliból fény szűrődött ki. Besétáltam és megláttam Hazt, ahogy a kanapén feküdt, a tévét nézve. Lépteim hangjára felkapta a fejét. Felült és egy darabig csöndben bámultuk egymást.

‒        Jól vagy? – kérdezte halkan.

‒        Igen – bólintottam megerősítésként.

‒        Szeretnél beszélgetni?

‒        Nem. Most nyugodt vagyok, de ha újra belemegyünk ebbe, akkor nem leszek az – magyaráztam.

‒        Sajnálom – motyogta.

‒        Tudom – sóhajtottam fel.

‒        Ígérem, hogy nem csinálok többet ilyet – felállt és tett felém pár lépést.

Bólintottam, majd elindultam az emelet felé. Magamon éreztem Hazza tekintetét, ahogy felsétáltam a lépcsőn. Nyugodtság érzete lett úrrá rajtam, amikor végre becsuktam magam mögött a szobám ajtaját.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Késő délelőtt ébredtem fel. Szokatlanul nyugodt voltam, ahogy átmentem a fürdőbe megmosakodni. Felöltöztem, majd kinyitottam az ablakot. Kellemes meleg levegő és madárcsicsergés áramlott be a szobába. Mosolyogva mentem le a konyhába, ahol megcsináltam a reggelimet. Ezután bementem a zene szobába. Zongoráztam kicsit és halkan énekeltem hozzá. Tegnap este mielőtt elaludtam, megnézegettem a képeket, amiket kiraktak rólam a 1D-s oldalak. Nem akartam elolvasni a megjegyzéseket, de nem tudtam megállni. Természetesen voltak gyűlölködő üzenetek, de volt néhány igen aranyos is és ez boldogsággal töltött el. Örömömet fokozta, hogy Harry a veszekedésünk után törölte a tweetjét. Persze, ettől az a kép még fent volt a neten, de legalább az ő kiírásai közül eltűnt. Kopogtatás zavart meg a zongorázásban. Hátra pillantottam, de a játékot nem hagytam abba egészen addig, amíg rá nem jöttem, ki áll az ajtóban.

‒        Zayn! – ugrottam fel a zongorától. A barna szemű fiú reakciómat látva elmosolyodott, és kitárta a karjait, mert sejtette mi jön.

‒        Szia, Emily! – szorosan öleltem magamhoz. Végre itt van valaki más is.

‒        Milyen volt otthon? – elhúzódtam tőle, így fel tudtam nézni rá.

‒        Nagyon jó, már hiányzott, hogy a családommal lehessek – mondta őszinte boldogsággal – Nektek, hogy sikerült a látogatás?

‒        Egész jól – mosolyogtam.

‒        Akkor utána történt valami? – kérdezte óvatosan. Lepillantottam a lábaimra, majd újra felnéztem Zaynre.

‒        Valami olyasmi – motyogtam. Kezdtem kicsit kellemetlenül érezni magam.

‒        Tudom, mi történt. Harry tegnap elmondta – meglepett tekintettel néztem rá – Beszéltem a fejével, azt hiszem, sikerült felfognia, amit mondtam neki – szomorúan felsóhajtottam.

‒        Akkor a te érdemed, hogy levette a képet – állapítottam meg.

‒        Magától is leszedte volna – bizonygatta a fekete hajú srác.

‒        Kedves, hogy védeni próbálod, de nem kell.

‒        Harry, jó srác, de van, hogy rossz döntéseket hoz, mint bármelyik másik ember – bólintottam.

‒        Voltál már nála?

‒        Igen. Mondta, hogy még nem beszéltetek.

‒        Majd a próba után. Egyébként Perrie jön? – érdeklődtem.

‒        Igen, már nagyon várja – válaszolta.

Eljött a főpróbák hete és erre meghívtam a barátnőket. Azt szerettem volna, ha nem éri meglepetésként őket az, amit látni fognak. A táncokban lévő egymáshoz simulások, bensőséges érintések félreérthetőek lehetnek, és egy barátnő számára akár frusztrálóak is. Úgy gondoltam, ha már a főpróbán is látják, nem lesz olyan rossz érzés végig nézni a műsor keretein belül.

A főpróbákat már a műsor helyszínén tartottuk meg. Mindketten a fellépő ruháinkban próbáltunk, hogy lássuk ez változtat-e valamit. Minden ugyanolyan gördülékenyen ment, mint ahogy szokott. Zaynt nem zavarta a barátnője jelenléte, sőt úgy éreztem, ettől csak még jobban táncol. Igyekeztem Perrie-t is figyelni, miközben gyakoroltunk. Úgy láttam, tetszett neki, mert nagyon mosolygott.

‒        Na, mi a véleményed? – kérdezte Zayn, a majdnem tökéletes táncunk után.

‒        Nekem nagyon tetszik – lelkesedett Pezz – Ezek után nem mondhatod, hogy nem tudsz táncolni.

‒        Ettől féltem – sóhajtott fel szomorúan Zayn.

Beszéltem Harryvel a próba után. A harmónia nem tért vissza közénk egyből. Nem volt nagy veszekedés, de valahogy mégis erős volt az utórengése.

A szobámban voltam egyedül, képeket nézegettem a családomról és a barátaimról. Hirtelen csörögni kezdett a telefonom. Felültem, majd elvettem az éjjeliszekrényről, közben pedig fogadtam a hívást.

‒        „Szia, Emily! – nagynéném vidám hangját közvetítette a készülék.

‒        Szia! Mese idő van? – kérdeztem elmosolyodva.

‒        Igen. Adom is a Tomit.

‒        Szia, Emily! – visította a vonal másik végén.

‒        Szia, Tamás! Kezdhetem a mesét? – kérdeztem.

‒        Igen! – kurjantotta.

‒        A kis csillag altatódala. Volt egyszer egy kis csillag…

‒        Ne ezt! – szakított félbe – Másikat akarok! – kiabálta. Szavai késként fúródtak a szívembe. Nagyon nyeltem.

‒        Add vissza kérlek az anyukádat.

‒        Em?

‒        Másikat akar, de én nem tudok másikat – csuklott el a hangom.

‒        Emily…” – kinyomtam aztán az ágyra dobtam a készüléket. Könnyek kezdtek gyűlni a szemembe. Valaki kopogtatott az ajtón, majd belépett a szobámba.

‒        Kész a va… – Harry mondata félbe maradt, amikor meglátta, hogy sírok – Mi a baj? – jött közelebb hozzám.

Hüppögve megráztam a fejem és készültem felállni, de magához húzva átölelt. Küzdöttem egy kicsit, de gyorsan rájöttem, hogy nem fog elengedni.

‒        Em, mi a baj? – kezdte simogatni a hátam.

‒        Nem jó neki… a mama meséje – motyogtam sírva.

‒        Kinek? – kérdezte zavartan.

‒        A Tominak.

‒        Cica, ő még túl kicsi. Egyébként se nagyon értem, hogy miért olyan fontos ez – elhúzódtam tőle.

‒        Sohasem fogod megérteni – álltam fel – Meghalt és úgy érzem, ez az egyetlen dolog, ami megmaradt nekem belőle. És amíg életben tartom a mesét, addig olyan érzés, mintha ő is élne – magyaráztam a könnyeimmel küszködve.

‒        Jól gondolom, hogy más is van még? – pillantott rám.

‒        Nem tudtam, hogy beteg. Nem mondták el – megtöröltem az arcom. Hogy tehették ezt velem?!

‒        Kik? – ráncolta a homlokát.

‒        A rokonaim. Képesek voltak több mint egy évig hazudni nekem – mérhetetlen düh fogott el.

‒        Miért nem mondták el? – kérdezte óvatosan.

‒        Amikor kiderült, hogy a mama rákos, már terhes voltam. Féltek attól, hogy elveszítem a babát, ha megtudom. De azután se mondták el, hogy megszületett – szipogtam.

‒        Gyere ide! – tárta ki a karjait. Gondolkodás nélkül öleltem át.

‒        Nem tudtam felkészülni arra, hogy el fogom veszíteni – sírtam, fejemet a nyakhajlatába temetve.

‒        Sssss! Nyugodj meg! – suttogta, miközben elkezdett ringatni.

36.rész - szeretném, ha elkísérnél rá

Sziasztok!

Remélem, mindenkinek nagyon jól telik a hete. Már csak 7 nap és nyári szünet, gondolom, nagyon várjátok már. Van már valami tervetek a nyárra? :)
Megint eltelt egy hét és ismét szerda van, ami azt jelenti, hogy megérkeztem a történet folytatásával. Ha tetszett a rész pipálj, kommentelj vagy iratkozz fel! Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

~ Emily ~

Idegesen próbáltam kiszállni a kocsiból. Arrébb túrtam a fehér ruhámat és a szintén fehér cipőm sarka hangosan koppant a járda kövén. Apa is kiszállt a kocsiból, és nagy mosollyal az arcán lépett oda hozzám. Macy, a tanúm, kipattant a másik autóból. Felém szaladt lila ruhájában, kezében a rózsaszín csokrommal. Megigazította a ruhámat, kezembe adta a virágcsokrot, azután rám terítette a fátylamat. Izgatottan nézett végig rajtam, majd megölelt. Megkondultak a harangok. Apába karoltam, miközben elindultunk felfelé a templomba vezető lépcsőn, ami csak pár fokból állt. Az ajtó előtt felsorakoztak a koszorúslányok és a kísérőik. Lassan elindultak befelé, és a kisebb lányok virágszirom szórásba kezdtek. Orgonajáték kísérte a bevonulást. Mindenki állt. Félúton jártunk már, a koszorúslányok mind ott voltak az oltárnál. Láttam Harryt, vadul mosolygott rám. Ott állt mellette a többi fiú is. Én ezt nem akarom. Mit keresek én itt? Kicsúszott az ujjaim közül a csokrom, és leesett a lábaim elé. Nem akarok itt lenni. Apa elengedett, ahogy lehajolt a csokorért. Megfordultam és visszanéztem az ajtóra. A tömeg mozgolódni kezdett. Kiszedtem a fátylat a kiengedett hajamból miközben elkezdtem szaladni. A fehér anyag kicsúszott a kezemből, ahogy kiértem a szabadba. Megemeltem a szoknyámat, aztán lerobogtam a lépcsőn.

‒        Emily! – hasított a levegőbe apa kiabálása. Nem foglalkozva vele nyitottam ki a kocsi ajtaját.

Az ébresztő hangja szakította meg az álmomat. A szekrényhez nyúltam, hogy elnémítsam a telefonom. Átfordultam a másik oldalra és közelebb bújtam Harryhez. Meztelen testünk egymáshoz simult és kaptam egy puszit a hajamba.

‒        Jó reggelt! – motyogta.

‒        Neked is – suttogtam.

‒        Baj van? Nagyon hevesen ver a szíved – húzott közelebb magához.

‒        Csak rosszat álmodtam – ráztam meg a fejem.

‒        Elmondod, mi volt?

‒        Nem – fúrtam fejem a mellkasába.

‒        Hova dobtad el tegnap az alsómat? – kérdezte témát váltva.

‒        Nem tudom – motyogtam.

Tegnap este megleptem Cicust egy kis vacsival, miután eljöttem Louis-tól. Haz a barátaival volt, ezért mindent nyugodtan el tudtam rendezni. Mire hazajött, átöltöztem egy elég keveset takaró mini ruhába. Majdnem nem lett semmi a vacsorából.

‒        Mennünk kéne – Cicus hangja kirángatott a gondolataimból.

‒        Nem akarok – nyöszörögtem.

Hazza felült, így magával húzott engem is. Lecsúszott rólam a takaró, minek következtében kirázott a hideg. Kimásztam az ágyamból és nagyon gyorsan felöltöztem. Cicus elfoglalta a fürdőt, ezért lementem a konyhába, hogy megcsináljam a kakaót mindkettőnknek. Kissé fura volt, hogy teljesen egyedül voltunk ebben a nagy házban. Harry hamarosan megérkezett, aztán megreggeliztünk. Ezután felmentem a fürdőbe rendbe tenni magam. Összeszedtem a cuccom és lementem a nappaliba Harryhez.

‒        Indulhatunk? – álltam meg mellette.

‒        Igen – vette el a kulcsot a kávézó asztalról.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

‒        Oké, akkor nyújtással kezdünk, ahogy szoktunk – mondtam, mikor göndörke belépett a terembe, immár átöltözve. Zenét kapcsoltam és mindketten átmozgattuk magunkat.

‒        Én kész vagyok – szólalt meg Haz.

‒        Biztos? Nem akarom, hogy lesérülj – pillantottam rá.

‒        Tuti.

‒        Ha megsérülsz egy héttel a műsor előtt, esküszöm, még meg is verlek! – fenyegettem meg.

‒        Cica, nyugi! – állt elém – Minden rendben lesz – adott egy apró puszit a számra. Hátra léptem.

‒        Kezdjük el! Először vegyük át az emeléseket! – kértem, ahogy másik zenét indítottam.

‒        Kezdhetnénk inkább a lépés sorokkal? – hallottam a hangját a hátam mögül.

‒        Persze – mosolyogtam rá.

A lépéssorokban rengeteg forgás van. Harry többnyire csak mögöttem sétál, én viszem a tánc oroszlán részét. Az emelésekben és néhány más mozdulatban mutatkozik csak meg igazán, hogy mennyit is ért valójában ez a két hónapnyi próba.

‒        Ezt nem érzem jónak, ugorjunk neki még egyszer! – kértem.

‒        Oké – fogta meg a kezem újra. A negyedik forgás után megszólaltam:

‒        Állj meg! – szorítottam meg a kezét.

‒        Nem jól csinálom? – húzódott el tőlem. Megráztam a fejem. Furán kavargott a gyomrom.

‒        Nem érzem túl jól magam – indultam meg az öltözők felé.

Hallottam Harry lépteit mögöttem. Bementem a helyiségbe és gyorsan kinyitottam az ablakot. Felültem az ablakpárkányra. Hazza pár perc múlva utánam jött, a kezében egy üveg ásványvízzel. Lecsavarta a kupakját, majd felém nyújtotta az üveget:

‒        Igyál egy kicsit – kérte. Elvettem tőle és lassan belekortyoltam. Nem értem, miért vagyok rosszul.

‒        Köszönöm – adtam vissza neki az üveget.

‒        Azért vagy rosszul, mert ideges vagy a tánc miatt? – kérdezte. Megráztam a fejem. – Akkor esetleg amiatt, hogy találkozni fogsz anyával? – tekintetünk találkozott.

‒        Nem hinném, hogy bármiféle idegesség okozná – válaszoltam. Nem vagyok ideges. Lehet, hogy csak összerázott az autóút. Vagy csak túl sok volt a forgás.

‒        Biztos? – méregetett gyanakvóan. A kintről beáramló hideg levegő hatott: a rosszullét kezdett elmúlni.

‒        Igen – leszálltam a párkányról – Azt hiszem, folytathatjuk.

Visszamentünk a próbaterembe, aztán átvettük az emeléseket. Ezután többször is eltáncoltuk az egész táncot. Nem lettem újra rosszul.

A próba után visszamentünk a házba és összepakoltunk az útra. Már csak néhány dolog volt, amit még el akartam tenni, amikor Haz belépett a szobámba. Leült az ágyamra és egy darabig engem figyelt, majd elkezdte bámulni a falon lévő képeimet.

‒        Cica, ki az a fiú, akivel a biciklis képen csókolózol? – kérdezte kíváncsian. Vártam már, hogy mikor fogja megkérdezni.

‒        Shane az – pillantottam a képre.

‒        Ha már nem vagytok együtt, miért teszed ki? – faggatott. Féltékenység szagot érzek.

‒        Ennek a képnek története van – mosolyodtam el – Nem sokkal azután készült, hogy járni kezdtünk Shane-nel. A mama halála után ő lett az én lelki támaszom. Együtt jártunk BMX-ezni. Ezt a trükköt jó ideig gyakoroltuk, és ez a kép azt örökíti meg, amikor először és egyben utoljára sikerült megcsinálni.

‒        Utoljára? – pillantott rám kíváncsian.

‒        Igen – mosolyodtam el – Miután elkészült a kép elestünk és bele állt a hasamba a bicikli kormány. Így tört ketté a BMX-es karrierem. Soha többet nem ültem ilyen biciklire.

‒        Nem lett semmi bajod?

‒        Nagyon fájt, de igazából nem – vontam vállat.

‒        És te ennek örülsz? – kérdezte fájdalmas arckifejezéssel.

‒        Ez egy vicces emlék. Szeretem, időről időre felemlegetjük a barátainkkal – mosolyogtam.

‒        Fura vagy.

‒        És erre csak most jöttél rá? – vigyorogtam. Kinyújtotta a kezét és magához húzott.

‒        Szeretlek!

‒        Én is szeretlek – csókoltam meg – Szeretnéd, ha levenném a képet? – húzódtam el tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.

‒        Nem – rázta meg a fejét.

‒        Biztos? – fürkésztem az arcát.

‒        Igen – nézett bele barna szemeimbe – Indulnunk kell – adott egy apró csókot az ajkaimra.

Az úti célunkhoz közeledve egyre jobban növekedett bennem a félelem. Harry érezte, hogy feszült vagyok, ezért próbált beszélgetést kezdeményezni, de nem épp a legjobb témát találta meg.

‒        Cica, huszadikán lesz a filmünk premierje és szeretném, ha elkísérnél rá – kezdte. Rápillantottam, így pár másodpercre íriszeink találkoztak. – De nem úgy, ahogy te gondolod. A barátnőmként szeretnélek odavinni – folytatta. Nem vagyok jól.

Körbe néztem. Az úton csak mi haladtunk, közel s távol egy autó sem volt.

‒        Álljuk meg! – kértem határozottan.

Hazza gyorsan megállt az útszélén. Kiszálltam a kocsiból és leültem mellé a földre. Hirtelen nagyon erős hányinger tört rám. Utálom, hogy az idegesség tízből nyolcszor ezt csinálja velem. Azt hiszem, a mai próbán is inkább ez volt a baj, pedig akkor egyáltalán nem éreztem magam idegesnek. Úgy tűnik, dolgozik a tudatalattim. Félek attól, hogy, mit fog szólni hozzám az anyukája, erre még a film premiert is felhozza.

‒        Mit adjak oda? – ült le mellém, kezében a táskámmal.

‒        A vizemet meg a hányinger csillapítót – túrtam bele a hajamba. Kivette az üveget, lecsavarta a kupakját, majd a kezembe adta.

‒        Tessék.

‒        Köszönöm – vettem el tőle. Ittam egy kortyot, majd az általa adott gyógyszert bevettem anélkül, hogy megnéztem volna, mi az.

‒        Sajnálom. Nem azért hoztam fel, hogy kiborítsalak – csúszott közelebb hozzám.

‒        Tudom – ittam bele a vizembe. Visszaadtam az üveget.

‒        Korábban is fel akartam már hozni – vallotta be.

‒        Korábban is kérdezni akartam már. Nektek már nincs a filmmel semmi dolgotok? – pillantottam rá.

‒        Valójában nincs. Mire ideértél már mindent felvetettek velünk, amit akartak. Elég hosszú időt szántak arra, hogy összevágják és finomítgassanak rajta, de ehhez mi már nem kellünk – magyarázta – Szabaddá akartak tenni minket a tánc és a koncertek miatt.

‒        Értem – motyogtam.

‒        Jobban érzed magad? – simította a kezét a kézfejemre. Összefontam az ujjainkat.

‒        Kezdek megnyugodni – dőltem rá a vállára.

‒        Tudod, anya nem fog rólad semmit sem mondani.

‒        Ezt, hogy érted? – ráncoltam a homlokom.

‒        Soha nem mond semmit a barátnőimről. Egyszer megkérdeztem, miért nem. Azt válaszolta, hogy amíg boldognak lát, addig szeretni fogja azt, akit választok – magyarázta.

‒        Hű, anyukád nagyon… diplomatikus.

‒        Sosem bírál, és ezt nagyon szeretem benne – mosolyodott el. Ültünk még ott egy darabig az út szélén, majd tovább indultunk.

‒        Cica, cica – éreztem, hogy Harry rázza a vállam – Ébredj!

Lassan kinyitottam a szemem és megláttam Hazza mosolygós arcát. Megdörzsöltem a szemeimet.

‒        Mennyit aludtam?

‒        Úgy egy órát – mosolygott rám. Az sok.

‒        Te a nyugtatóból adtál nekem?! – néztem rá szúrósan.

‒        Lehet – vigyorgott rám.

‒        Harry! – löktem meg a vállát.

‒        Csak neked akartam jót – puszilta meg a homlokom.

‒        Hagyjál! – toltam el magamtól. Kinevetett.

Kinéztem a kocsi ablakán. Láttam egy nagyon szép házat, cuki kis terasszal.

‒        Mehetünk? – figyeltem fel Haz hangjára.

‒        Igen – bólintottam.

Mindketten kiszálltunk, aztán kivettük a cuccainkat. Harry előre ment és kinyitotta az ajtót. Lassan, kicsit félve léptem be a házba. Megálltunk az előszobában.

‒        Itthon vagyok! – kiabálta el magát Hazza.

Mozgolódás hallatszódott balról, majd Anne megjelent az ajtóban. Harryhez szaladt és szoros ölelésbe vonta a kisfiát. Mosolyogva néztem a jelenetet, olyan aranyosak voltak így együtt. Cicus lassan elhúzódott és bemutatott minket egymásnak. Halkan üdvözöltem Anne-t, aki mosolyogva közeledett felém.

‒        Nagyon örülök, hogy végre találkoztunk – a hangja őszintének tűnt. Váratlanul megölelt, mire segélykérőn néztem Harryre.

‒        Én is nagyon örülök – mondtam zavartan. Nem vártam, hogy megölel.

Anne elengedett, én pedig tettem pár bizonytalan lépést Haz felé. Ő láthatóan jól szórakozott zavaromon. A szülőknek való bemutatkozás nem szokott valami jól menni.

‒        Robin és Gemma hol vannak? – kérdezte Hazza. miközben összefonta az ujjainkat.

‒        Gem az emeleten, Robin pedig boltba ment – tájékoztatott minket.

‒        Felvisszük a cuccainkat – szólalt meg Harry, mire az anyukája mosolyogva bólintott és eltűnt ugyanazon az ajtó mögött, ahonnan az előbb előbukkant.

Cicus az emeletre vezető lépcső felé invitált. Fent egy kis folyosó volt, ahonnan több szoba nyílt. A falakon képek voltak, amik többnyire az egész családot ábrázolták. Haz az utolsó ajtóhoz vezetett, majd benyitott és előre engedett. Egy nem túl nagy, kamasz fiú szobába léptem be. A falak kékek voltak és néhány énekes, meg banda posztere díszítette őket. Nem volt neki túl sok belőlük, ellenben az én szobám falai otthon tele voltak ilyesmivel. Volt bent egy nagy ágy, ami be volt vetve. Anne biztosan készült arra, hogy jövünk, mert minden nagyon tiszta volt. A bent lévő két szekrényen, meg az íróasztalon apró mütyürök voltak. Valamint szemet szúrt az is, hogy volt néhány könyve is. Lepakoltuk a táskáinkat és göndörke kinyitotta az ablakát, ami a hátsó udvarra nézett.

‒        Merre van a mosdó? – kérdésemre felém fordult.

‒        Gyere, megmutatom – fogta meg a kezem.

Anne csinált uzsonnára kis szendvicseket, amiket a nappaliban fogyasztottunk el. Ez lehetőséget adott arra, hogy nyugodt körülmények között összeismerkedjek Harry családjával. Az anyukája tényleg úgy viselkedett, ahogy Cicus mondta. Nagyon barátságos, nyitott személyiség és egyfolytában mosolyog. A mosolya pedig egy az egyben olyan, mint a fiáé. Robin is nagyon kedves ember, habár nem beszélt valami sokat. Gemma viszont eléggé távolságtartó volt velem. Nem valami sokat kérdezett tőlem, de úgy éreztem, minden rezdülésemet figyelte. Főleg olyankor, amikor Hazzával összenéztünk valami miatt. Bizalmatlanságot éreztem felőle, aminek az okában nem voltam biztos. Nem tudtam eldönteni, hogy alapból ilyen vagy csak azért viselkedik így velem, mert már túl sok barátnővel találkozott, és ők nem voltak valami sokáig az öccse mellett. Összességében azért sikernek könyveltem el a találkozást. Szerencsére nem csináltam vagy mondtam semmi olyat, amivel leégettem volna magamat vagy Harryt. A délutánunk ilyen beszélgetősen telt, de a vacsora után végre kettesben tudtunk maradni a szobájában. Az ágyban feküdtünk betakarózva, amikor már nem bírtam tovább.

‒        Cicus, Gemma miért ilyen velem? – billentettem felé a fejem.

‒        Ő kissé kritikus a barátnőimmel. Először inkább csak megfigyel…

‒        Igen, ezt tapasztaltam – szakítottam félbe.

‒        Aztán majd el fogja mondani nekem, hogy mit gondol rólad – folytatta.

‒        Féljek?

‒        Hát, voltak már olyanok, akik nem tetszettek neki.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Szombaton viszonylag korán keltünk fel. Harry szeretett volna kicsit megismertetni Holmes Chapel-lel. Az anyukája csodás reggelije után gyalog indultunk meg a túrára. Először elvitt a kis pékségbe, ahol még az X faktor előtt dolgozott. Megismerkedtem a nénikkel, akikkel együtt töltötte a munkaidejét. Mesélt arról, hogy milyenek voltak a napjai a pékségben és megosztott velem néhány különösen privát történetet is. Míg ezekről beszélt folyamatosan mosolygott. A gyönyörű zöld íriszei is arról árulkodtak, hogy nagyon szeretett itt lenni.

A pékség után egy játszótérre vitt. Kéz a kézben sétáltunk a nyílt utcán, és valahogy nem tudtam levetkőzni az érzést, hogy valaki figyel. Jó párszor hátra fordultam, ami Harrynek is feltűnt.

‒        Emily, nyugi! – szorította meg a kezem, ahogy a hintákhoz sétáltunk. Ráültem az egyikre és Haz kezét elengedve belekapaszkodtam a láncokba.

‒        Miért álltunk meg itt?

‒        Ez az a játszótér, ahol gyerekként a legtöbb időt töltöttem – mosolyodott el.

‒        Kellemes hely. Nagyon tetszik az „Én vagyok a király” felirat a falon – pillantottam rá vigyorogva.

‒        Esküszöm, hogy semmi közöm hozzá.

Visszaérve a „kis” túránkról Anne a nappaliba csalt, míg a többiek neki álltak elkészíteni a vacsorát. Gyerekkori képeket mutogatott Harryről és vicces sztorikat mesélt. Elmondta, hogy Hazza babakorában pelenkázás közben fejbe pisilte saját magát. Beszámolt néhány ciki anyák napi műsorról és arról, hogy göndörke milyen rosszaságokban volt benne. Édesnek tartottam, hogy ezeket elmondta. Nagyon kedves volt tőle, hogy egyből családtagként kezelt.

A vacsora után Harryvel együtt zuhanyoztunk le.

‒        Megtudtam rólad pár olyan dolgot, amit nem akartam – nyúltam a tusfürdőért.

‒        Anya nagyon durva volt? – vette ki a kezemből a flakont, aztán nyomott belőle a tenyerébe.

‒        Nem, nagyon kedves volt – mosolyogtam rá. Viszonozta gesztusom és homlokon puszilt.

‒        Fordulj meg! – kérte.

Teljesítettem kívánságát, így a fehér csempét láttam magam előtt. Kezei lassan érintettek meg és lágyan simogattak. Először a hátamat mosta meg, azután a hasamat meg a combjaimat. Ajkaival apró csókokat hagyott a nyakamon meg a vállaimon. Megfordultam és a tusfürdőből nyomtam a tenyerembe. Összedörzsöltem a kezeimet, majd rákentem Harryre. Közelebb lépett hozzám és lehajolt, hogy összeérinthesse az ajkainkat. Csókja heves volt, ahogy egyre közelebb vont magához. Vágya nyilvánvaló volt.

‒        Ne itt! – nyöszörögtem.

Kínzó lassúsággal vált el tőlem, majd mindkettőnket leöblített. A törölközőinkbe csavarva mentünk vissza a szobájába. Alig hogy megtörölköztem, megéreztem Cicus kezeit a csípőmön, az ajkait pedig a vállamon. Megremegtem.

‒        Ezt nem kéne – figyelmeztettem.

‒        Miért? – motyogta a bőrömbe.

‒        Mert ez az anyukád háza, ezért mondtam, hogy ne itt – fordultam meg.

‒        Ez pedig a gyerekkori szobám, és az ágyam – villantott egy perverz vigyort. Az egyik ok az ötvenből.

‒        Nyugi, csöndben tudlak tartani, így senki sem tudja meg – hozta be a köztünk lévő távolságot.

Nem mozdultam. Hazza lehajolt és egy lassú, szenvedélyes csókba hívott. Karjaival átölelt, éreztem, ahogy megfeszültek az izmai, miközben felemelt. A pár lépésnyire lévő ágyra döntött, majd hirtelen eltűnt. Bezárta az ajtót, aztán az egyik táskájából szerzett óvszert, amit az éjjeli szekrényre tett. Visszatért hozzám és testem minden egyes négyzetcentiméterén apró puszikat hagyott. A levegő gyorsan felforrósodott a szobában. Egyre sűrűbben kapkodtam a levegőt, ahogy Harry nem sajnálva az időt játszott velem. Felbontotta az óvszert és engedte, hogy én húzzam fel merev férfiasságára. A műveletet szándékosan lassan hajtottam végre, aminek meg lett az eredménye. Haz mellkasa szabálytalan ritmusban, gyors tempóban emelkedett és süllyedt. Az ajkaim után kapott, ezzel egy időben óvatosan belém lökve magát. Az érzés hatására feltörő nyögés Harry szájában halt el. Felvett egy számára kényelmes, egyenletes tempót, ami még több nyögést csalt ki belőlem. A szája végig az enyémen volt, így nem csaptunk nagy zajt. Esély sem volt arra, hogy bárki is rájöjjön, mi folyik a szobában. Cicus egy hirtelen mozdulattal mélyebbre csúszott bennem, és ez vészesen közel sodort a csúcshoz. A lábaimmal átöleltem a csípőjét, igyekeztem a mozdulatai elébe menni. Egy határozott lökéssel eljuttatott mindkettőnket a csúcsra. Elvált az ajkaimtól és pihegve a mellkasomra hajtotta a fejét. Zilált tincsei közé túrtam és játszani kezdtem a barna fürtökkel.

‒        Szeretlek! – suttogtam. Felemelte a fejét, miközben lustán rám mosolygott.

‒        Én is szeretlek.