37.rész - A fotón én voltam

Sziasztok!

Hivatalosan is vége a sulinak és indul a nyár! Remélem, mindenkinek olyan lett a bizonyítványa, mint amilyennek akarta. Ezen a csodaszép szerdán meghoztam a történet folytatását. Kissé hullámvasútszerű lett a rész, jó és rossz dolgok váltják benne egymást, a hangulatom is ilyen volt, amikor írtam. Ha tetszett Nektek a rész pipáljatok, írjatok és iratkozzatok fel! Mindenkinek kellemes nyarat kívánok! :) Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

~ Emily ~    

Már ébren voltam, de Harry még aludt. A gondolataim pedig messze jártak. Kibújtam a takaró alól és megkerestem a pénztárcámat. Fáztam, ezért felhúztam az első ruhadarabot, ami a kezembe akadt. Szerelmem tegnapi fehér felsője volt az. A tárcámból kivettem egy képet, és visszabújtam Cicus mellé az ágyba. Az oldalamra feküdtem és a képet vizslattam. Én voltam rajta, meg a Tomi. Kéne már nekünk egy új közös kép. Hazza mellettem mozgolódni kezdett, aztán megéreztem a karjait magam körül.

Itt még rózsaszín volt a hajam, és valamiért ki is vasaltuk a nagynénémmel, de már nem tudom miért. Az unokatesóm ezen a fotón még elég kicsi volt.

‒        Jó reggelt! – mondta rekedtes hangján.

‒        Neked is – motyogtam, továbbra is a képet nézve. Éreztem, ahogy Haz felemelte a fejét és az állát megtámasztotta a vállamon.

‒        Ennek a képnek is van története? – puszilta meg az arcom.

‒        Igen, van.

‒        Elmeséled? – fúrta a fejét a nyakamhoz.

‒        Ez a fotó mindig nálam van. Ez az egyetlen közös képem vele.

‒        Miért?

‒        Azért van nálam, mert ha megkérdezik, hogy mire vagyok büszke, ezt mutatom meg. És azért nincs másik, mert nem vagyok vele túl sokat.

‒        De azt mondtad sokat vagy a rokonaiddal – értetlenkedett.

‒        Igen, de nem vele, őt próbálom kerülni.

‒        Miért? – ült fel, hogy rám tudjon nézni.

‒        Amiatt, hogy én hordtam ki, nagyon kötődik hozzám. Persze, ezzel mindannyian tisztában voltunk, amikor bevállaltam a béranyaságot. Tudtuk, hogy az a kilenc hónap nem fog nyom nélkül eltűnni. De a nagynénémen láttam, hogy rosszul esik neki a kicsi hozzám való kötődése. Ezért inkább kerülöm őt. Próbálok minden unokatesómmal egyformán törődni, de tőle valahogy mégis elhatárolódni – magyaráztam.

‒        Hmm… értem – motyogta – Sokat nézegeted ezt a képet?

‒        Annyira nem, de már jó rég hívtak fel a mese miatt és az éjjel velük álmodtam – túrtam a hajamba.

‒        Miért nem hívod fel őket? – kérdezte visszafeküdve mellém.

‒        Majd ha visszamentünk – válaszoltam hozzá bújva.

‒        Ahogy gondolod – nyomott puszit a homlokomra.

‒        Harry, te szeretnél majd gyerekeket? – bukott ki belőlem hirtelen.

‒        Igen, hármat vagy négyet – válaszolt habozás nélkül – Te hányat szeretnél?

‒        Talán hármat.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Gyönyörű idő volt, ezért a hátsó kertben lévő teraszon reggeliztünk meg. Anne elfelejtette kihozni a teát, ezért Harryvel visszamentünk érte. A nappalin vágtunk át, amikor megláttam Dusty cicát. Utána eredtem. Mióta itt vagyok, még nem volt alkalmam megsimogatni. Fogócskáztunk kicsit a nappaliban, de nem sikerült elkapnom, így taktikát váltottam. Leültem az ablakpárkányra. Úgy hiányzik Shin. Anya nem rég küldött róla képeket, ettől pedig csak még jobban hiányzik. Dögönyöztem még egy kicsit a cicát majd, bementem a konyhába, ahol megmostam a kezem. Ezután csatlakoztam a többiekhez.

Kisvártatva a cica felugrott mellém. Szándékosan nem fordultam az irányába, pedig nagyon szerettem volna látni, mit csinál. Pár perc múlva belemászott az ölembe. Lassan felemeltem a kezem és elkezdtem simogatni. Dusty válaszul dorombolt nekem.

‒        Elnézést, macskáztam – ültem le Haz mellé.

‒        Hagyta magát? – kérdezte Anne meglepetten.

‒        Igen – mosolyogtam rá.

Dusty kiszaladt az udvarra és felénk vette az irányt. Egy szempillantás alatt felugrott az ölembe és elhelyezkedett benne.

‒        Úgy tűnik, nagyon megkedvelt – simogatta meg a cicát Hazza.

‒        Pedig eléggé távolságtartó – fűzte hozzá Gemma. Ő is meg volt lepődve.

‒        Mikor indultok vissza? – kérdezte hirtelen Robin.

‒        Három körül gondoltuk – válaszolta szerelmem.

‒        Akkor a sütögetést elhalasztjuk máskorra.

‒        Nem maradhatnátok ma még? – kérdezte Anne. Valójában lehetne róla szó, de Cicus szerint túl kapkodós lenne úgy a reggelünk, és ő így nem szeret vezetni.

‒        Nem anya, de majdnem egy hét múlva újra találkozunk.

‒        Ó, hát persze! Már alig várjuk a műsort – Anne boldogan csapta össze a tenyereit.

‒        Kíváncsi vagyok, mit hoztál ki az öcsémből – közölte Gemma mindenféle érzelem nélkül.

‒        Csakis jót – mondta Harry, mire összenéztünk és elkezdtünk nevetni.

‒        Gyanúsak vagytok ti nekem – Anne megszólalása csak még nagyobb nevetést eredményezett.

Ahogy terveztük, három után elindultunk vissza Londonba. Álmos voltam, ezért amikor Haz pisi szünetet tartott az egyik benzinkúton, hátra másztam a hátsó ülésre.

‒        Cica, te nem akartál mosdóban menni? – ült be Hazza a kocsiba.

‒        Nem – ráztam meg a fejem. Nekem nem olyan kicsi a hólyagom, mint neked.

Kényelembe helyeztem magam hátul és nem sokára el is aludtam. Mikor felébredtem, még mindig ment az autó. Felültem és kinéztem az ablakon. Úgy tűnt, már Londonban vagyunk.

‒        Hogy aludtál? – kérdezte Harry.

‒        Jól – motyogtam, miközben nyújtóztam egyet.

‒        Még nagyjából húsz perc, és hazaérünk – tájékoztatott.

Úgyis lett, a jósolt időre megálltunk a kocsi feljárón. Kiszálltunk és a csomagjainkkal megindultunk befelé. Kinyitottam az ajtót azután nagyjából mindent ledobáltunk az előszobába. Bementem a konyhába és vettem ki poharat a szekrényből.

‒        Cicus, kérsz inni? – kiabáltam.

‒        Nem – nem tudtam beazonosítani, honnan jön a hangja.

Engedtem vizet a pohárba és megittam az egészet.  Visszamentem a cuccokért és megindultam velük a szobámba. Benyitottam, ledobtam a táskáimat aztán elkezdtem kipakolni belőlük. A szennyest bedobtam a fürdőbe és az egyéb dolgaimat visszatettem a helyükre. Mindent elpakoltam, majd előszedtem a laptopom. Szétnéztem Facebookon, válaszolgattam néhány üzenetre. Töröltem az ismerősnek jelöléseket. Mióta sokat látnak a 1D-vel sok jelölésem van idegenektől. Megnéztem, mit osztottak meg a barátaim, aztán átmentem Twitterre. A felhasználóm itt le van védve, és a nevemből egyébként se lehet rájönni, ki vagyok, szóval itt csak a szokásos követési kérelem mennyiség van.

A 1D-s oldalak képeit nézegettem, meg a srácok fiókjait egyesével. Harrynél találtam egy képet „Sssss, alszik” felirattal. A fotón én voltam.

‒        Ez meg, mi a hóbortos… – ültem fel. Kirontottam a szobámból.

‒        Harry, hol vagy? – kiabáltam a lépcső tetejéről.

‒        Konyha – hasított a levegőbe a hangja.

‒        Gyere fel a szobámba! – utasítottam, majd visszamentem az említett helyiségbe.

Dühösen elkezdtem bepakolni a táskámba: telefon, kulcs, pénztárca. Épp egy pulcsit dobtam az ágyra, amikor Haz belépett a szobába.

‒        Mi a baj? – kérdezte aggódva.

‒        Megmagyaráznád, hogy ez itt mi? – fordítottam felé a laptopom.

‒        Egy kép rólad – mondta egyszerűen.

‒        Na, nem mondod! Erre, magamtól is rájöttem, ennyire nem vagyok hülye. Azt akarom tudni, hogy miért van ezt kint a Twittereden – emeltem fel a hangom.

‒        Csak kitettem – mondta lassan.

‒        Csak kitetted?! És nem kellett volna esetleg megkérdezned, hogy szabad-e? – förmedtem rá.

‒        Miért?

‒        Ó, mondjuk nem is tudom, mert személyiségi jogokat sért?! – Nem hiszem el, hogy ezt csinálta velem!

‒        Mások is tesznek fel rólad képet – válaszolta.

‒        Mások. De nem a pasim, aki tudja, hogy ezt mennyire nem akarom – felkaptam a táskám, meg a pulcsim és kifelé indultam.

‒        Emily, várj! – fogta meg a karom.

‒        Ne érj hozzám! – rángattam a kezem – Engedj el! – kiabáltam. A szorítása hirtelen megszűnt.

‒        Em, kérlek! – kiléptem a szobából és rávágtam az ajtót. Menj a francba!

Lerohantam a lépcsőn, az előszobában beleugrottam a cipőimbe, majd elhagytam a házat. Dühös voltam és csalódott. Ahogy elhagytam az utcát, elkezdtem sírni. Nem tudtam, hova megyek, csak céltalanul bolyongtam a házak között, és egyszer csak kilyukadtam annál a parknál, amit Shane-nel fedeztünk fel. Elsétáltam a tóig és leültem az egyik ott lévő padra. Körbe pillantottam és megállapítottam, hogy nincs a környéken senki. Felhúztam a lábaimat, amire ráhajtottam a fejemet. Nyugodtan, a kíváncsi szemektől eltakarva sírtam tovább. Megszólalt a telefonom, így kénytelen voltam kitúrni azt a táskámból. Kinyomtam Harryt, majd lenémítottam a készüléket. Ezt te se gondoltad komolyan. Újra körbenéztem. A tavon láttam pár hattyút, eléggé hullámzott alattuk a víz, mert időközben feltámadt a szél. Embereket továbbra sem láttam, ami megnyugtatott, bár fura volt, hogy senki sem járt erre. Belebújtam a pulcsimba, aztán felvettem az előbbi pozíciómat. Miért csinálja ezt velem? Haza akarok menni. Bevackolni a saját ágyamba és magamhoz húzni Shint. Biztos, dorombolna nekem, mindig dorombol, amikor érzi, hogy szomorú vagyok. Szedtem elő zsepiket, amikbe kifújtam az orrom. Megtöröltem a szemeimet is. Emily, szedd össze magad! Szánalmas vagy. Sírsz miatta, pedig tudod, hogy nem kellene. A táskám pántját szorongatva felálltam a padról. Megkerestem a napszemüvegem és feltettem. Megindultam kifelé a parkból. Nem nagyon tudtam, hol vagyok, de a megérzéseimre hagyatkoztam. Nem sokára üzletek váltották fel a sok családi ház helyét. Bementem az egyik kávézóba. Vettem kapucsínót, aztán kimentem a mosdóba. Levettem a napszemüveget és némi sminkkel megpróbáltam helyre hozni a fejemet. Visszamentem és megittam a löttyimet. Barangoltam még egy kicsit, majd előszedtem a telefonom. Volt pár nem fogadott hívásom, meg üzenetem is, de pont nem érdekelt. Hívást indítottam.

‒        Szia, Cicalány! – hallottam meg barátnőm vidám hangját.

‒        Szia, Macy! Tudnánk most találkozni? – támadtam le.

‒        Nem tetszik a hangod. Mi történt? – kérdezte aggódva.

‒        Tudunk most találkozni? – Szükségem van rád.

‒        A városban vagyok. Hol vagy most? – körbe pillantottam, majd megmondtam az utca nevét – Húsz perc és ott leszek, ne menj sehova! – utasított.

‒        Rendben, és Macy?

‒        Tessék?

‒        Köszönöm – mondtam őszintén.

‒        Erre valók a barátok.

A pincér letette elénk az édességet. Volt a tálban egy egész banán, három gombóc különböző ízű fagyi, hab, keksz, mogyoró darabkák és egy cseresznye az egész tetején. Nagyon jól nézett ki.

‒        Ez micsoda? – néztem a barátnőmre.

‒        Csodaszer – mosolygott rám.

‒        Ez túl sok, én ennyit nem eszek.

‒        De igen, most megeszed – nyúlt a villáért – Nem kell elmondanod, mi történt, de meg kell enned – tűntetett el egy banán darabot a szájában.

‒        Elmondom, mi történt és csak a felét eszem meg – ajánlottam.

‒        Nincs alku – jelentette ki. Megadóan nyúltam a villáért. Az első falat után Macre pillantottam.

‒        Ez isteni.

‒        Mondtam, hogy csodaszer – mosolygott.

‒        Beszéltél Niall-lel? – kérdeztem témát keresve.

‒        Igen. Azt mondta, jó végre otthon lenni. Nagyon hiányzott már neki a családja. Amúgy, neked, hogy sikerült a bemutatkozás? – nézett rám kíváncsian.

‒        Nem volt rossz, de azt hiszem, Gemma nem csíp.

‒        Az nem nagy baj – legyintett. Egy villanásra láttam valamit.

‒        Mutasd a kezed! – nyúltam érte, szemügyre véve az ékszert – Ez gyönyörű.

‒        Manótól kaptam.

‒        Mikor és miért nem mondtad? – kérdeztem meglepetten.

‒        Szerdán a randi előtt, és fogalmam sincs – válaszolt vállat vonva.

‒        Pedig ez hír értékű.

Miközben beszélgettünk, folyamatosan fogyott az édesség. Megtudtam, hogy Nialler is tervezi bemutatni Macyt a szüleinek és az írországi koncert sorozat keretein belül akarja ezt megvalósítani.

Jól elbeszéltük az időt, már nyolc is elmúlt, amikor úgy döntöttem, ideje visszamenni. Mac megállt a ház előtt.

‒        Bemenjek veled? – kérdezte.

‒        Nem kell – ráztam meg a fejem.

‒        Csak ne öld meg! – Túlságosan is ismer.

‒        Oké, nem fogom – vigyorogtam rá.

‒        Gyere ide! – húzott magához egy ölelésre.

‒        Köszi, Macy – bújtam hozzá. Olyan jó, hogy vagy nekem.

‒        Tudod, hogy nincs mit – engedte, hogy kiváljak az ölelésből. Kiszálltam a kocsiból.

‒        Jó éjt, Macy!

‒        Jó éjt!

Elővettem a telefonom és elolvastam Harry üzeneteit. Könnyedén bejutottam a házba, mert az ajtó nyitva volt. A nappaliból fény szűrődött ki. Besétáltam és megláttam Hazt, ahogy a kanapén feküdt, a tévét nézve. Lépteim hangjára felkapta a fejét. Felült és egy darabig csöndben bámultuk egymást.

‒        Jól vagy? – kérdezte halkan.

‒        Igen – bólintottam megerősítésként.

‒        Szeretnél beszélgetni?

‒        Nem. Most nyugodt vagyok, de ha újra belemegyünk ebbe, akkor nem leszek az – magyaráztam.

‒        Sajnálom – motyogta.

‒        Tudom – sóhajtottam fel.

‒        Ígérem, hogy nem csinálok többet ilyet – felállt és tett felém pár lépést.

Bólintottam, majd elindultam az emelet felé. Magamon éreztem Hazza tekintetét, ahogy felsétáltam a lépcsőn. Nyugodtság érzete lett úrrá rajtam, amikor végre becsuktam magam mögött a szobám ajtaját.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Késő délelőtt ébredtem fel. Szokatlanul nyugodt voltam, ahogy átmentem a fürdőbe megmosakodni. Felöltöztem, majd kinyitottam az ablakot. Kellemes meleg levegő és madárcsicsergés áramlott be a szobába. Mosolyogva mentem le a konyhába, ahol megcsináltam a reggelimet. Ezután bementem a zene szobába. Zongoráztam kicsit és halkan énekeltem hozzá. Tegnap este mielőtt elaludtam, megnézegettem a képeket, amiket kiraktak rólam a 1D-s oldalak. Nem akartam elolvasni a megjegyzéseket, de nem tudtam megállni. Természetesen voltak gyűlölködő üzenetek, de volt néhány igen aranyos is és ez boldogsággal töltött el. Örömömet fokozta, hogy Harry a veszekedésünk után törölte a tweetjét. Persze, ettől az a kép még fent volt a neten, de legalább az ő kiírásai közül eltűnt. Kopogtatás zavart meg a zongorázásban. Hátra pillantottam, de a játékot nem hagytam abba egészen addig, amíg rá nem jöttem, ki áll az ajtóban.

‒        Zayn! – ugrottam fel a zongorától. A barna szemű fiú reakciómat látva elmosolyodott, és kitárta a karjait, mert sejtette mi jön.

‒        Szia, Emily! – szorosan öleltem magamhoz. Végre itt van valaki más is.

‒        Milyen volt otthon? – elhúzódtam tőle, így fel tudtam nézni rá.

‒        Nagyon jó, már hiányzott, hogy a családommal lehessek – mondta őszinte boldogsággal – Nektek, hogy sikerült a látogatás?

‒        Egész jól – mosolyogtam.

‒        Akkor utána történt valami? – kérdezte óvatosan. Lepillantottam a lábaimra, majd újra felnéztem Zaynre.

‒        Valami olyasmi – motyogtam. Kezdtem kicsit kellemetlenül érezni magam.

‒        Tudom, mi történt. Harry tegnap elmondta – meglepett tekintettel néztem rá – Beszéltem a fejével, azt hiszem, sikerült felfognia, amit mondtam neki – szomorúan felsóhajtottam.

‒        Akkor a te érdemed, hogy levette a képet – állapítottam meg.

‒        Magától is leszedte volna – bizonygatta a fekete hajú srác.

‒        Kedves, hogy védeni próbálod, de nem kell.

‒        Harry, jó srác, de van, hogy rossz döntéseket hoz, mint bármelyik másik ember – bólintottam.

‒        Voltál már nála?

‒        Igen. Mondta, hogy még nem beszéltetek.

‒        Majd a próba után. Egyébként Perrie jön? – érdeklődtem.

‒        Igen, már nagyon várja – válaszolta.

Eljött a főpróbák hete és erre meghívtam a barátnőket. Azt szerettem volna, ha nem éri meglepetésként őket az, amit látni fognak. A táncokban lévő egymáshoz simulások, bensőséges érintések félreérthetőek lehetnek, és egy barátnő számára akár frusztrálóak is. Úgy gondoltam, ha már a főpróbán is látják, nem lesz olyan rossz érzés végig nézni a műsor keretein belül.

A főpróbákat már a műsor helyszínén tartottuk meg. Mindketten a fellépő ruháinkban próbáltunk, hogy lássuk ez változtat-e valamit. Minden ugyanolyan gördülékenyen ment, mint ahogy szokott. Zaynt nem zavarta a barátnője jelenléte, sőt úgy éreztem, ettől csak még jobban táncol. Igyekeztem Perrie-t is figyelni, miközben gyakoroltunk. Úgy láttam, tetszett neki, mert nagyon mosolygott.

‒        Na, mi a véleményed? – kérdezte Zayn, a majdnem tökéletes táncunk után.

‒        Nekem nagyon tetszik – lelkesedett Pezz – Ezek után nem mondhatod, hogy nem tudsz táncolni.

‒        Ettől féltem – sóhajtott fel szomorúan Zayn.

Beszéltem Harryvel a próba után. A harmónia nem tért vissza közénk egyből. Nem volt nagy veszekedés, de valahogy mégis erős volt az utórengése.

A szobámban voltam egyedül, képeket nézegettem a családomról és a barátaimról. Hirtelen csörögni kezdett a telefonom. Felültem, majd elvettem az éjjeliszekrényről, közben pedig fogadtam a hívást.

‒        „Szia, Emily! – nagynéném vidám hangját közvetítette a készülék.

‒        Szia! Mese idő van? – kérdeztem elmosolyodva.

‒        Igen. Adom is a Tomit.

‒        Szia, Emily! – visította a vonal másik végén.

‒        Szia, Tamás! Kezdhetem a mesét? – kérdeztem.

‒        Igen! – kurjantotta.

‒        A kis csillag altatódala. Volt egyszer egy kis csillag…

‒        Ne ezt! – szakított félbe – Másikat akarok! – kiabálta. Szavai késként fúródtak a szívembe. Nagyon nyeltem.

‒        Add vissza kérlek az anyukádat.

‒        Em?

‒        Másikat akar, de én nem tudok másikat – csuklott el a hangom.

‒        Emily…” – kinyomtam aztán az ágyra dobtam a készüléket. Könnyek kezdtek gyűlni a szemembe. Valaki kopogtatott az ajtón, majd belépett a szobámba.

‒        Kész a va… – Harry mondata félbe maradt, amikor meglátta, hogy sírok – Mi a baj? – jött közelebb hozzám.

Hüppögve megráztam a fejem és készültem felállni, de magához húzva átölelt. Küzdöttem egy kicsit, de gyorsan rájöttem, hogy nem fog elengedni.

‒        Em, mi a baj? – kezdte simogatni a hátam.

‒        Nem jó neki… a mama meséje – motyogtam sírva.

‒        Kinek? – kérdezte zavartan.

‒        A Tominak.

‒        Cica, ő még túl kicsi. Egyébként se nagyon értem, hogy miért olyan fontos ez – elhúzódtam tőle.

‒        Sohasem fogod megérteni – álltam fel – Meghalt és úgy érzem, ez az egyetlen dolog, ami megmaradt nekem belőle. És amíg életben tartom a mesét, addig olyan érzés, mintha ő is élne – magyaráztam a könnyeimmel küszködve.

‒        Jól gondolom, hogy más is van még? – pillantott rám.

‒        Nem tudtam, hogy beteg. Nem mondták el – megtöröltem az arcom. Hogy tehették ezt velem?!

‒        Kik? – ráncolta a homlokát.

‒        A rokonaim. Képesek voltak több mint egy évig hazudni nekem – mérhetetlen düh fogott el.

‒        Miért nem mondták el? – kérdezte óvatosan.

‒        Amikor kiderült, hogy a mama rákos, már terhes voltam. Féltek attól, hogy elveszítem a babát, ha megtudom. De azután se mondták el, hogy megszületett – szipogtam.

‒        Gyere ide! – tárta ki a karjait. Gondolkodás nélkül öleltem át.

‒        Nem tudtam felkészülni arra, hogy el fogom veszíteni – sírtam, fejemet a nyakhajlatába temetve.

‒        Sssss! Nyugodj meg! – suttogta, miközben elkezdett ringatni.