45.rész - Jobb, ha nem tudod

Sziasztok!

Hogy vagytok, hogy telik a nyár? :) Remélem, követitek az Olimpia eseményeit és szurkoltok a mieinknek :) Gratulálok Szász Emesének, Hosszú Katinkának, Imre Gézának és Kenderesi Tamásnak, csodálatos teljesítmény volt, csak így tovább! Hajrá magyarok! Veletek vagyunk :) Szerda van, és itt vagyok időben a történet folytatásával. Ha tetszett, pipálj, kommentelj és iratkozz fel, hogy ne maradj le semmiről! Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

~ Macy ~

Szakadó esőre ébredtünk. Csúnya szürke esőfelhők borították az eget, hajnali sötétség volt kint, pedig már kilenc is elmúlt. Lassan felültem és meglepetten tapasztaltam, hogy Cicalány nincs az ágyban. Hova lett? Kimásztam az ágyból és megindultam az ajtó felé. Épp csak meg akartam fogni a kilincset, amikor elkezdett kinyílni az ajtó. Hátráltam kicsit, majd megláttam Emily barna kobakját. Em hátrahőkölt, láthatóan megijedt tőlem, de aztán rendezte vonásait.

‒        Jó reggelt! – hangjából éreztem, hogy nem rég kelt fel.

‒        Neked is. Minden rendben? – fürkésztem szokásosnál fehérebb arcát.

‒      Igen – bólintott megerősítésként és egy halovány mosolyt erőltetett az arcára. Összehúztam a szemeimet, ahogy elsétált mellettem.

‒        Biztos, hogy jól vagy? – fordultam utána.

‒        Igen – vett ki az egyik táskájából egy pulcsit. Gyanús vagy nekem.

‒        Elmegyek megmosakodni – indultam kifelé a szobámból.

‒        Rendben – hallottam Em lágy hangját, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót.

Megmosakodva, megfésülködve, illatosan léptem ki a fürdőből. A szobámba menet összefutottam a mamámmal.

‒        Kicsim, Emilyvel minden rendben? – pillantott rám aggódva.

‒        Azt mondja igen, de én is láttam, hogy nincs túl jól – húztam el a számat.

‒        Nekem úgy hallatszódott, hogy hányt, amikor a fürdőben volt – Ó, meg fog jönni neki. Ilyenkor mindig szarul van.

‒        Ó, akkor már értem, köszi, mama – adtam egy puszit az arcára.

‒        De micsodát? – ráncolta össze a homlokát.

‒        Nem számít – mentem be a szobámba.

Em már fel volt öltözve és az ágyon ült, amikor beléptem, felnézett rám álmos szemeivel.

‒        Szakad az eső, szóval minden kinti program törölve – ültem le mellé – Lenne kedved visszabújni az ágyba és filmet nézni? – mosolyogtam rá.

‒        Igen – bólintott – Mit fogunk nézni?

‒        Na, várj! – a ruhásszekrényemhez mentem és az aljából kivettem egy kartondoboznyi DVD-t – Ebből tudsz választani – tettem le mellé. Emily rárabolt a dobozra és gyorsan áttúrta.

‒        Megvan a Jurassic Park összes része? – vette ki őket a dobozból.

‒        Aha.

‒        Kérlek, ezek legyenek – nézett rám könyörgő tekintettel.

‒        Jó, rendben – adtam meg magam. Cicalány betegesen rajong az olyan filmekért, amiket nem kifejezetten lányoknak készítenek. Hogy mire gondolok pontosan? Például Star Wars filmek és A Gyűrűk Ura trilógia. Bezzeg arra sose tudtuk rávenni, hogy megnézze az Alkonyatot.

‒        Imádlak! – ugrott a nyakamba ujjongva. Végre tök jó kedve van.

‒        Tedd be a filmet, csinálok pattogatott kukoricát – húzódtam el tőle.

‒        Oké – ugrott le boldogan az ágyról. Annyira gyereklelkű még, olyan könnyű felvidítani.

Cicalány jó kedvűen ette a pattogatott kukoricát, miközben az egyik dínó széttépett valakit. Nem értem, hogy nem bírja a horrort.

‒        Ó, majd el felejtettem! – kiáltott fel hirtelen, ezzel a frászt hozva rám – Beszéltem Danielle-lel, tetszik neki az ötlet, szóval Liam szülinapi bulija egy sütögetés lesz a kertben – újságolta boldogan.

‒        Szuper.

‒        Szerintem is. Dani azt mondta, majd ő meghívja a legközelebbi barátokat és rendeli a tortát is, nekünk marad a kaja intézése, és hogy hova, meg kivel küldjük el Liamet, amíg előkészítjük a terepet – magyarázta.

‒        Van ötleted? – pillantottam rá.

‒        Igen – vágta rá egyből – Be kellene szerveznünk Andyt, neki kéne elcsalnia valahova Liamet. Addig pedig mi többiek elő tudjuk készíteni a húsokat, meg a zöldségeket, amiket megsütünk – mesélte nagy átéléssel.

‒        Rendben – bólintottam – A fiúk tudják már?

‒        Persze, vasárnap beszéltem Danielle-lel, aztán Harryvel megvitattuk a dolgot és ő elvileg már intézkedik.

‒        Oké. Te milyen ajándékot veszel neki? – néztem rá kíváncsian.

‒        Egy Batmanes pizsamát néztem ki neki, beszállsz?

‒        Persze! – vágtam rá gyorsan – Liam imádni fogja.

‒        Hát remélem is – figyelmét újra a filmnek szentelte.

‒        Em, kérdezhetek valamit?

‒        Most is kérdeztél – mosolygott rám.

‒        Harrynek mondtad már, hogy felvettek? – fordultam felé.

‒        Nem – rázta meg a fejét. Homlok ráncolva néztem rá. – Ne nézz így, kérlek! El fogom mondani neki.

‒        És szerinted hogy reagál majd? – kíváncsiskodtam.

‒        Gondolom, szomorú lesz, de nem fogom feladni a sulit miatta. Ezt meg kell értenie – mondta halkan.

‒        Így van – Örülök, hogy végre nem hagyod, hogy más irányítson. Legalább ennyit sikerült tanulnod a Mike-kal való kapcsolatodból.

‒        Azt hitted, hogy ezt már elfelejtettem? – pillantott rám.

‒        Reméltem, hogy nem.

‒        Sosem fogom elfelejteni, azt, amikor megfogadtuk, hogy nem adjuk fel az álmainkat egy fiúért – nézett rám. Mintha a gondolataimban olvasott volna.

‒        Ja, igen. Emlékszem, jót csónakáztunk – mindketten felnevettünk. Tényleg jó volt, leszámítva, hogy beleborultunk a vízbe és ki kellett úsznunk a partra.

‒        Lehet, hogy emiatt egyedül fogunk meghalni? – fordult felém ő is.

‒        Nem, dehogy! – legyintettem – Ha egyedül maradnánk, akkor leszbikusok leszünk, örökbe fogadunk néhány gyereket és tök jó életünk lesz – vigyorogtam.

‒        Őrült vagy – vigyorodott el ő is.

A második részt néztük, ott tartottunk, amikor a dínó a városban randalírozik. Kint még mindig esett, de már nem olyan intenzitással, úgy tűnt, el fog állni az eső.

‒        Amúgy, azt mondtad, majd megbeszéljük Niall szülinapját, amikor jövök. Szóval, mit találtál ki? – pillantott rám.

‒        Igazából arra gondoltam, hogy meglephetnénk egy tortával szűk körben ott a családjával – magyaráztam – De ez csak egy ötlet, még nem végleges. Előbb beszélni akarok a családjával, hogy ők esetleg terveznek-e valamit, ha már Manó úgyis otthon lesz a szülinapján.

‒        Biztos vagyok benne, hogy meglepik valamivel, elvégre húsz éves lesz – tett a szájába egy kis pattogatott kukoricát.

‒        Van benne valami, de majd meglátjuk, mi lesz – vontam vállat.

A harmadik részt is megnéztünk, azután még beszélgettünk pár dologról, majd Em összepakolta a dolgait. Az eső elállt és a Nap egy kicsit kisütött. Úgy tűnik, a fiúk szárazon lépnek színpadra. Visszavittem Cicalányt, aztán érzékeny búcsút vettünk egymástól és én hazajöttem. Alig, hogy beléptem a szobába, a telefonomért nyúltam. Kikerestem azt, akivel beszélni akartam és hívást kezdeményeztem.

‒        Szia, Macy! – üdvözölt az ismerős hang.

‒        Szia, Shane! Beszélnünk kell! – támadtam le.

‒        Oké, miről? – kérdezte.

‒        Mi történt otthon?

‒        Semmi, miért?

‒        Ne hazudj! Mi a baj Emilyék háza táján? – erőszakoskodtam.

‒        Nem kell tudnod – próbált lerázni.

‒        De igen! Cicalány azt hiszi, hogy a barátaink rágtak be rá – magyaráztam.

‒        Nem! – tiltakozott – Ők megbékélnek majd.

‒        Akkor, mi történt? – erősködtem.

‒        Jobb, ha nem tudod.

‒        Shane, ne csináld ezt, a legjobb barátnőmről van szó.

‒        Nem lehet Macy, értsd meg! Jobb, ha akkor tudja meg, amikor hazajön, hagyd még, hogy egy kicsit jól érezze magát! – kérte.

‒        Harrynek is ezt mondtad? – kérdeztem.

‒        Igen. Ami történt, nem lesz rá túl jó hatással, te is tudod milyen érzékeny – bólintottam – Hagyjuk még, hogy boldog legyen Harry mellett – mélyet sóhajtottam.

‒        Rendben.

~ Emily ~

Sötétben úszott minden. Odakint vihar tombolt, ami szörnyen erősen tépte a fákat. A lámpák nem égtek, nem jött fény a szobába. Egyedül voltam, teljesen egyedül. Villámlott, ami pár másodpercre megvilágította a szobát. Rumlis volt, minden szanaszét hevert, dulakodás nyomai látszottak. A hang is megérkezett, egy óriási dörgés formájában, amitől összerezzentem. Miért vagyok egyedül? Hol vannak a többiek? Erős félelem fogott el. Nem akarok itt lenni. Kimásztam az ágyból és megindultam kifelé a helyiségből, vigyázva, hogy lehetőleg ne lépjek bele semmibe. Ahogy megpróbáltam kinyitni az ajtót, a kilincs a kezemben maradt, a nehéz falap pedig nagy robajjal kidőlt. Hangosat sikítottam. A szívem a torkomban dobogott. A szemem már kezdett hozzászokni a bent uralkodó sötétséghez. A folyosó is ugyanolyan képet mutatott, mint a szoba, ahonnan kiléptem. Mintha valami harc folyt volna itt. A padlót az eredetileg a falon lógó képek darabjai borították. Megint villámlott, minek következtében az egyik kép darabját meg tudtam nézni. Harry házában vagyok. De mi a fene történhetett itt, és ő hol van? Zajt hallottam az egyik szoba felől. A szívem nagyon hevesen vert, ahogy lassan elindultam a folyosón. Újra hallottam valami furát a nappali felől és nem tudom miért, de a lábaim önálló életre keltek és arrafelé vittek. Beléptem a helyiségbe, a nappali közepén, velem szemben a vadász állt. Fel akarok ébredni. Még semmi sem történt, de már sírtam, tudtam, hogy baj lesz.

‒        Ezt keresed? – az álmaimban oly sokszor hallott hangja megrémített.

A keze megmozdult és a hosszú kabátja takarásából előhúzott valamit. Ismét villámlott, így a fény láttatni engedte mi van nála. Harry levágott fejét tartotta a kezében.

‒        Nee!!! – a földre rogyva zokogni kezdtem. Nem veheti el tőlem őt is.

Sikítva, sírva ébredtem fel, teljesen egyedül a szobámban. A lámpa kapcsolójáért nyúltam és gyorsan felkattintottam. Barátságos fény vett körül, amely egy pillanatra elvakított. Nem tudtam abbahagyni a sírást, pedig tisztában voltam azzal, hogy minden rendben van körülöttem, mert csak álmodtam az egészet. Vihar sem volt, a lámpák zavartalanul világítottak az utcán. Még mindig sírva botorkáltam ki a folyosóra és benyitottam a mellettem lévő szobába.

‒        Harry – szólongattam a sírástól eltorzult hangon. Bemásztam mellé az ágyba és rázni kezdtem a vállánál fogva – Harry!

‒        Mi az? – felült, miközben feloltotta a lámpát – Mi a baj? – azonnal magához húzott, ahogy észrevette, hogy sírok.

Szorosan öleltem magamhoz. Nem veheti el tőlem. Belemásztam az ölébe és a lábaimmal közre fogtam a derekát. Arcomat a nyakhajlatába temettem, továbbra is szipogva.

‒        Emily, mondj valamit! – kezdte simogatni a hátamat.

‒        Nem akarlak elveszíteni – motyogtam.

‒        Nem fogsz – kezdett el ringatni.

Egy jó darabig így maradtunk, mire kezdtem érezni, hogy megnyugszom. Elengedtem Hazzát, hogy le tudjunk feküdni az ágyba. Haz ránk húzta a takarót, majd a kezembe adott egy zsebkendőt. Felülve kifújtam az orrom, aztán lefeküdtem szerelmem mellé.

‒        Beszélj róla, kérlek! – közelebb csúszott hozzám és puszit hintett a homlokomra.

‒        Rosszat álmodtam – motyogtam.

‒        Elmeséled? – fűzte össze az ujjainkat.

‒        Álmomban meghaltál – suttogtam, miközben egy könnycsepp folyt le az arcomon.

‒        Hé, ne sírj! Csak egy buta álom volt – törölte meg az arcomat – Nem fog valóra válni, ne félj! – húzott magához.

‒        Égve hagynád a lámpát?

‒        Hát persze – nyomott puszit az arcomra – Próbálj meg aludni!

~ * ~ * ~ * ~ * ~

A széken ülve figyeltem, ahogy a srácok próbálnak. Harry nem akart egyedül hagyni, így kénytelen voltam reggel korán felkelni és velük menni. Éppen az Over again-t énekelték, amikor elkezdtem szerelmemnek mutogatni, hogy kimegyek. Magammal vittem a táskámat és kimentem az épületből. Odakint felhívtam Shane-t.

‒        Szia, Cicalány! – jó kedvűen köszönt.

‒        Szia! Tudsz most beszélni? – kérdeztem reménykedve.

‒        Igen. Nem tetszik a hangod, mi a baj? – Annyira jól ismer.

‒        Megint a vadásszal álmodtam – válaszoltam kissé idegesen.

‒        Most ki halt meg?

‒        Harry – hallottam, ahogy Shane mély levegőt vett.

‒        Mit csinált vele? – kérdezte.

‒        Levágta a fejét. Ha behunyom a szemem, látom, ahogy előttem áll és a kezében tartja a fejét – fel-alá járkáltam az épület előtt.

‒        Emily… fel kéne keresnünk valakit – mondta lassan.

‒        Nem! Bőven elég volt egyszer – jelentettem ki. A mama halála után párszor jártam pszicho mókusnál.

‒        Emily, neked akarok jót – Shane könyörgőre vette a figurát.

‒        Attól nem lesz jobb, ha gyógyszert kapok – A mai világban mindent így próbálnak megoldani.

‒        Tudom, hogy nem akarsz bogyókat szedni, de talán, ha beszélnél valakivel, aki ért is ehhez, az jót tenne neked – magyarázta. Olyan jól csinálja.

‒        Nem tudom Shane.

‒        Nem kell egyedül végig csinálnod, ha akarod, ott leszek veled – ajánlotta.

‒        Erre majd visszatérünk, amikor már otthon leszek.

‒        Rendben.

A próba után Hazzával külön váltunk a többiektől. Elmentünk ugyanis megvenni Liam ajándékát. A plázában külön váltunk és én megszereztem a Batmanes pizsamát, míg Harry is szervált ajándékot, de nem volt hajlandó elmondani mit vett.

‒        Kérsz fagyit? – állt meg Haz az egyik cukrászda előtt.

‒        Igen – bólintottam csöppnyi gondolkodás után.

‒        Milyet szeretnél? – léptünk együtt a választékhoz.

‒        Banánosat – mosolyogtam rá.

‒        Csak egyet? – húzta el a száját.

‒        Tudod, hogy nem eszek sokat és egyébként is, vacsora előtt vagyunk – pillantottam rá.

‒        Jó, értettem, akkor én csak kettőt eszek – vigyorgott rám.

‒        Nem azért mondtam, de oké.

A fagyit nyalva kéz a kézben sétáltunk egy nagyot a városban.

‒        Cica?

‒        Igen? – fordultam felé.

‒        Gyakran álmodsz rosszat? – fürkészett zöld íriszeivel.

‒        Attól függ, mi számít gyakorinak – adtam kitérő választ elpillantva róla.

‒        Emily – szorította meg a kezem.

‒        Előfordul – sóhajtottam.

‒        Még mindig nem akarod elmondani, hogy pontosan, mit álmodtál? – kérdezte.

‒        Harry, nem akarok erről beszélni – elengedtem a kezét.

‒        Pedig kellene – visszaértünk a kocsihoz.

Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, amit mondott és beültem az autóba. Ha már ketten is mondják, akkor el kéne gondolkoznom ezen.

Vacsora után egyedül voltam a szobámban. Éppen csomagoltam Liam ajándékát, közben pedig Macyvel beszélgettem Facebookon a holnapról. A srácok beszéltek Andyvel, ő holnap elviszi Liamet gokartozni. Zayn meg Louis fogja beszerezni a kaját, aztán ezeket a házban együtt készítjük elő. Danielle hozza a tortát, még délelőtt. A vendégek négy körül fognak érkezni, ötre Andy is visszaér az ünnepelttel. Ez a hadi tervünk, remélem, hogy végrehajtható lesz. Gondolataimból a telefonom csörgése zökkentett ki.

‒        Halló?

‒        Szia, Emily! Alyson vagyok a tánciskolából – hallottam az ismerős hangot.

‒        Ó, szia! – nem kicsit voltam meglepve.

‒        Ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak – kezdett szabadkozni.

‒        Nincs semmi gond – biztosítottam őt mosolyogva, bár, ezt nem láthatta.

‒        Arról lenne szó, hogy mint azt te is tudod Mrs. Miller kisbabát vár – kezdte.

‒        Igen – helyeseltem.

‒        Szeptember végén lesz nyolc hónapos terhes és attól kezdve nem oktat tovább táncot. Három emberrel akarjuk megoldani a helyettesítését és te lennél az egyik. Elvállalod?

‒        Várj, ezt úgy érted, hogy állandóra kapnék tánccsoportot? – kérdeztem izgatottan.

‒        Igen – éreztem a hangján, hogy mosolyog.

‒        Ó, te jó ég, hát persze, hogy igen! – Állandó csoport, ezt nem hiszem el!

‒        Remek! Arról, hogy a csoportokat hogyan osztják szét, és milyen időpontokban zajlik az oktatás, később értekezünk majd, de gondolom, addigra már itthon leszel – magyarázta.

‒        Most úgy néz ki, hogy 14-e körül megyek majd haza.

‒        Rendben, ha megérkezel, gyere be a suliba és majd ott egyeztetünk – mondta.

‒        Rendben, nagyon szépen köszönöm – kezdtem hálálkodni.

‒        Ugyan! – állított le Alyson – Te is tudod, hogy jó vagy.

‒        Köszi.

44.rész - fordított esetben

Sziasztok!

Ezen a héten meglett a 10.000 oldalmegjelenítés a blogon. El sem tudjátok képzelni milyen nagy öröm ez nekem, hihetetlenek vagytok, köszönöm szépen. Most megint csúsztam kicsit, amiért bocsánatot kérek, a heti egy részt próbálom tartani, de valószínűleg el fogunk szakadni a szerdáktól szóval, jönni fog a folytatás csak bizonytalan, hogy mikor. Ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj és iratkozz fel, hogy ne maradj le semmiről! Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

~ Emily ~

Macy hazament, a fiúk pedig próbálni voltak, így teljesen egyedül maradtam a házban. Kihasználtam az időt és tovább haladtam az Amerikai Horror Storyval. Közben folyton nézegettem az e-mailjeimet, de amit vártam, az nem érkezett meg. Zenét kapcsoltam a laptopomon és jól felnyomtam a hangerőt. Kinyitottam az ablakot, aztán felálltam az ágyra, miközben énekelni kezdtem a soron következő Children of Distance dalt:

‒   „Ha rám gondolsz, ha megcsókolsz, Ha megbántasz, mosolyoddal kárpótolsz, Ha már nincs tovább, ha nincs már több…” – teli torokból kiabálva ugráltam az ágyon, de azért vigyáztam a laptopra.

Éles sikítással jeleztem, hogy imádom a soron következő számot és tovább énekeltem:

‒        „Távol vagy tőlem, de én várok rád, Bíz bennem, ha ezt álmodnád...” – egyre jobban ugráltam, majd lepattantam az ágyról és rögtönöztem egy kis koreográfiát a zenéhez.

A következő dal lassú volt, ezért ledőltem az ágyra és a takaróba motyogva énekeltem:

‒        „Mikor alszik a táj, csendes az éj, Nem száll a levél, nem zúg a szél. Keserédes csók íze még ajkamon izzik És hangod még bennem él.”

Jó másfél órát buliztam így a szobámban. Egymást váltották a dalok, amik között 1D, Little mix, The Saturdays, meg Groovehouse számok is megfordultak.

Megunva az éneklést, lementem a zene szobába zongorázni egy kicsit. A srácok They don’t know about us című számával indítottam és több dalt is eljátszottam kisebb kihagyásokkal. Imádok zongorázni, fura, hogy sosem kezdtem semmit a zenével, pedig mindig is közel állt hozzám. A tánc volt az igaz szerelem, ami minden mást háttérbe szorított. Lehunytam a szemem és úgy játszottam tovább. Elragadott az élmény és egyszer csak azon kaptam magam, hogy énekelek.

Dél körül járt már az idő, amikor kicsit megéheztem, ezért a konyhába mentem. Kinyitottam a hűtő ajtót és pár percig nézegettem a benne lévő dolgokat. Végül kivettem a maradék sajttortát és abból vágtam le egy szeletet. Csendesen elmajszoltam, azután felmentem a szobámba. Újra megnéztem az e-mail fiókomat és csoda történt. Volt e-mail a sulitól. Izgatottan nyitottam meg és egyből olvasni kezdtem. Egy hatalmas vigyor terült szét az arcomon, ahogy megbizonyosodtam róla, hogy felvettek. Azonnal bejelentkeztem Twitterre és kiírtam:

Könyvelő leszek!!!!!!!

Az első örömhullám után újra elolvastam az e-mailt. Az állt benne, hogy az intézményt jelenleg felújítják, emiatt pedig később fog elkezdődni a tanítás. Pontosabban szeptember 16-án hétfőn. Minden Harry mellett szól. Fel kell hívnom anyát. A telefonomért nyúltam, majd kikerestem a számát. Jó darabig csörgettem, de hiába, nem vette fel. Basszus anyu, ez most fontos. Csalódottan letettem a készüléket. Előszedtem a kis noteszem és a mai naphoz – azaz augusztus 25-hez – beírtam az értesítő megérkezését. A lap sarkába ceruzával be volt írva egy halvány 32-es. A menstruációm. Szóval ezért vagyok én mostanában olyan sokat rosszul, ideje lenne, hogy megjöjjön. Remélem, most nem fog olyan sokat késni. Tovább lapoztam párat és észrevettem, hogy a 29 kétszer is be van karikázva. Liam.

‒        Tényleg! – csaptam össze a noteszt – Fel kell hívnom Danielle-t.

Felkaptam a telefonom és a névjegyeket nézegetve azon agyaltam, vajon melyiküknek lehet meg Dani száma. Végül Zaynt választottam.

Szia! Tudnál nekem segíteni? Meg tudnád adni Danielle számát, lehetőleg úgy, hogy Liam ne tudjon róla? Nagyon fontos lenne. Emily

Tudtam, hogy nem fog azonnal válaszolni, ezért az éjjeliszekrényre tettem a telefonom. Elnyúltam az ágyon és a fehér plafont tanulmányoztam. Még egy lépés kipipálva az álmom megvalósulásához vezető listán. Széles vigyor terült szét az arcomon. Most minden klappol, ez annyira jó érzés. Vagyis nem minden. Gyorsan átértékeltem saját magam. Felültem, aztán lemásztam az ágyról és kivettem az alatta lévő dobozt. Fura, még mindig itt tartom, pedig már semmi rejtegetni valóm sincsen. Kiborítottam a tartalmát a szőnyegre, aztán nézegetni kezdtem őket. Hosszasan elidőztem azokon a fotókon, ahol a barátaimmal voltam. Haragszanak rám. Már csak akkor vettem észre, hogy sírok, amikor a meleg könnycseppek elkezdtek lefolyni az arcomon. Vajon, ha tudnátok, mennyire hiányoztok, megbocsátanátok nekem? Kerestem zsepit, amibe kifújtam az orromat, majd eltettem a képeket. Erről a helyről még nincsenek fotóim. Előszedtem a fényképezőgépemet és csináltam pár képet a házban. Felmentem a tetőre, majd onnan is lőttem jó pár képet. Kimentem az udvarra és a házat is megörökítettem. A hátsó udvarról is csináltam fotót, lentről, meg az ablakomból is. Ezután a képeket felvittem a laptopomra és töröltem a fényképezőgépből. Nem hiányzik, hogy valaki megtalálja, mert amikor idejöttünk, azt kérték, ne fotózzunk. Nem kell a balhé. Átnéztem a fotókat, majd titkosítottam a mappát. Jól rám ijesztett a telefonom, amikor elkezdett csörögni. A kijelzőn Zayn neve villant fel. Gyorsan fogadtam a hívást.

‒        Szia! Hol vagy most? – támadtam le.

‒        Szia! Nyugodj meg, kint! Mosdó szünet van, nincs senki a közelemben – válaszolta.

‒        Oké, szuper – sóhajtottam fel – Meg van Danielle száma?

‒        Igen, de miben mesterkedsz? – szinte magam előtt láttam, ahogy ráncolja a homlokát.

‒        Ha sikerül, ígérem időben meg fogod tudni – De kíváncsi valaki.

‒        Rendben, akkor mondom a számot – kerítettem papírt, meg tollat és gyorsan lefirkáltam a számokat.

‒        Oké, meg van, köszönöm – a papírt az éjjeliszekrényre tettem.

‒        Nincs mit – hallottam, hogy valaki kiabál neki, de azt nem értettem, mit mond – Most mennem kell.

‒        Oké, szia!

‒        Szia! – bontottam a vonalat.

A telefont a cetli mellé raktam. Majd este felhívom, most valószínűleg dolgozik. Remélem, Daninek tetszeni fog, amit kigondoltam. A telefonom ismét megszólalt. A képernyőn az Anya felirat villogott.

‒        Szia, Anya! – fogadtam a hívást.

‒        Szia! Mi a baj, miért kerestél? – egyből előtört belőle az aggódás.

‒        Nincs semmi gond, sőt, nagyon jó hírem van – vigyorogtam, mint valami idióta.

‒        Mi történt? – kérdezte izgatottan.

‒        Felvettek a suliba, könyvelő leszek – újságoltam boldogan.

‒        Kicsim ez szuper! – a hangja boldog volt – Olyan büszke vagyok rád.

‒        Szeretlek, Anyu!

‒        Én is Kicsim. Mikor fogsz hazajönni? – érdeklődött.

‒        Nem tudom. Az értesítőben az áll, hogy a tanév a felújítások miatt csak szeptember közepén kezdődik el – válaszoltam.

‒        És addig haza se akarsz jönni? – tudtam, hogy most felhúzta a szemöldökét.

‒        Nem tudom, még nem beszéltem Harryvel.

‒        Ő fogja megmondani, hogy…? – ez felszólítás volt arra, hogy én fejezzem be a mondatot.

‒        Még meddig tűrnek meg – viccelődtem, de anya nem volt vevő rá.

‒        Emily – figyelmeztetett komoly hangnemben.

‒        Azt szeretné, ha még Írországba elkísérném – mondtam.

‒        Konkrét időpont? – faggatott.

‒        Még nincs.

‒        Azért légy szíves ne egy nappal előtte szólj – kérte.

‒        Miért?

‒        Mert kicsit rendbe tenném a szobádat, a bolhazsákod eléggé hullajtja a szőrét – válaszolta.

‒        Shin nem bolhazsák! – tiltakoztam. Maximum egy büdös kis disznó.

‒        Ja – a szarkazmus erősen érződött a hangjában.

‒        Anya!

‒        Jól van, abbahagytam. Jó legyél és vigyázz magadra! – kérte.

‒        Rendben – Mi újság van otthon?

‒        Szia, Kicsim!

‒        Szia! – anya gyorsan bontotta a vonalat. Meg kellett volna kérdezni.

Előszedtem a pénztárcámat és kivettem belőle egy képet. Én kicsi Shinem, úgy hiányzol.

Vajon Harry hazudna nekem? Hazudna nekem, hogy egy kicsit még jól érezzem itt magam? Én hazudnék neki fordított esetben? Ha történt valami, akkor Macy tudhat róla és belőle ki is tudom szedni, hogy mi. Két nap elég is lesz rá.

Visszatettem a képet a helyére, majd lementem a konyhába innivalóért. Visszafele jövet már a lépcső tetejéről hallottam, hogy csörög a telefonom. Beszaladtam a nyitva felejtett ajtón, aztán gyorsan fogadtam a barátnőm hívását.

‒        Gratulálok! – mondta, miután üdvözöltük egymást.

‒        Köszi – vigyorodtam el, a hangja nagyon lelkes volt.

‒        Mikor fog elkezdődni?

‒        Úgy néz ki, csak szeptember közepén. Neked mikor kell visszamenned az egyetemre? – kíváncsiskodtam. Macy állatorvosnak tanul, még két és fél éve van hátra.

‒        Nekem is úgy valahogy. Még Manó szülinapján itt leszek, aztán hazamegyek, készülök a sulira – válaszolta.

‒        Ha már felhoztad a szülinapját, nem tudod véletlenül, hogy szeretné megünnepelni?

‒        Nem tudom, nem mondta, de beleesik a szünetükbe szóval, szerintem a családjával szeretné tölteni – magyarázta.

‒        Jogos – motyogtam.

‒        Viszont akkor mi is ott leszünk, ha benne vagy, szervezhetünk neki egy kis meglepetést – éreztem a hangján, hogy mosolyog.

‒        Hát, persze! – vágtam rá egyből – Csináltassunk neki valami vicces tortát – kezdtem rögtön ötletelni.

‒        Ezt majd megbeszéljük, amikor jössz.

‒        Oké, mikorra várjalak? – kérdeztem.

‒        Szerintem tízre odaérek – kicsit bizonytalannak tűnt.

‒        Rendben, várni foglak – mosolyodtam el – Szia!

‒        Szia! – Macy bontotta a vonalat. Ideje elkezdeni pakolni.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

‒        Hahó! – hallottam szerelmem hangját, ahogy kinyílt a szobám ajtaja.

‒        Szia! – néztem hátra, tekintetemet elszakítva a szőnyegen heverő ruhadarabokról. Hazza leült mellém a szőnyegre és egy lágy csókkal üdvözölt.

‒        Hova pakolsz? – pillantott a ruhadarabokra.

‒        Macyhez, próbálom kitalálni, milyen lesz az idő – fogtam meg az egyik rövid nadrágomat.

‒        Hétfőre jó időt mondanak, de keddre esőt ígérnek – szólalt meg.

‒        Tényleg? – néztem fel rá, mire bólintott – Esős koncertetek lesz, az nem jó – húztam el a számat.

‒        Talán addigra eláll, de ha nagyon esik, van esőkabát – mosolygott rám.

‒        Igaz – bólintottam.

‒        Gyere, menjünk le enni! – felállt és kinyújtotta felém a kezét.

‒        Én annyira nem vagyok éhes – megfogtam a kezét és felhúzott állásba.

‒        Muszáj enned valamit – nyomott egy apró puszit az arcomra.

‒        Oké – adtam meg magam.

Kézen fogva lesétáltunk a konyhába a többiekhez. Csináltunk egy-egy szendvicset, majd nyugodtan elmajszoltuk.

‒        Milyen volt a napotok? – kérdeztem a tekintetemet végig vezetve a fiúkon.

‒        Egész jó – válaszolt Liam.

‒        Jól ment a főpróba – pillantott rám Niall, mire rá mosolyogtam.

‒        Holnap mikor mentek a fotózásra?

‒        Kilenc körül – mondta Louis felállva az asztaltól – Felmegyek, jó éjt!

‒        Jó éjt! – válaszolták a többiek kórusban, míg én csak döbbenten figyeltem, ahogy elhagyja a konyhát.

‒        Mi történt? – néztem összezavarodva Harryre.

‒        Csúnyán összekaptak Eleanorral.

~ Macy ~

Kicsit késve érkeztem meg a házhoz. Cicalány türelmetlen volt, fel is hívott, hogy merre járok már. Kiszálltam, azután felsétáltam az ajtóhoz, ahol megnyomtam a csengőt, jó hosszan, hogy Em biztos meghallja. Nem sokára nyílt az ajtó és barátnőm a nyakamba ugrott. Szorosan öleltük egymást egy kis ideig, majd Emily elszakadt tőlem. Visszaszaladt az előszobába, majd három táskával a kezében jött vissza.

‒        Hány napra jössz? – vigyorodtam el.

‒        Csak kettőre, de bőven csomagoltam ruhát, ha esetleg lenne valamilyen baleset – magyarázta. Hát igen, Cicalány nem egyszerű eset, de legalább mindig mindenre fel van készülve.

‒        Baleset? – húztam fel a szemöldököm.

‒        Igen, például elázok – pillantott rám jelentőségteljesen. Ja, hogy úgy!

‒        Ó! – bukott ki belőlem.

Egy pillanatnyi zavartság után elvettem tőle az egyik táskát és megindultunk a kocsikhoz. Bedobáltuk a cuccokat, aztán elindultunk a mamáékhoz. Ahogy megérkeztünk a szobámba, gyorsan letettük Cicalány holmiját, majd indultunk is ki a lovakhoz. Crystal és Hope éppen kint volt az istálló előtt lekerített nagy füves, fás részen.

‒        Emily várj, segítek – értem be barátnőmet a kapu előtt.

Segítettem kinyitni neki és már bent is voltunk a lovaknál. Em gyorsan mellettük termett, azonnal simogatni kezdte őket, az irántuk érzett szeretete a mozdulataiból tisztán kivehető volt.

‒        Felnyergeljük őket vagy csak simán megyünk ki velük? – nézett rám hátra Emily.

‒        Nyergelünk. Képzeld, a mama csinált nekünk szendvicseket szóval, már most kilovagolhatunk és ehetünk kint a szabadban – újságoltam boldogan.

‒        Ez szuper, a mamád olyan kedves – a hangja őszintén csengett. Igen az, nem is tudom, mihez kezdenék nélküle. Elmosolyodtam, majd odasétáltam Crystalhoz.

‒        Hozd Hope-ot, vigyük be őket az istállóba! – simogattam meg a lovamat.

Bevittük őket, aztán felnyergeltünk. Emily bement az ebédünkért, ezután pedig kimentünk terepre. A hosszú mezei szakasz után egy erdős részre értünk, ahol a fák árnyékának köszönhetően sokkal kellemesebb volt a lovaglás.

‒        Macy – szólított meg Em, ahogy egymás mellett haladtunk az úton.

‒        Igen? – pillantottam felé.

‒        Ha tudnál valamit, ami engem érintene, de rossz dolog lenne, elmondanád nekem? – kérdezte a szemembe nézve. Rossz dolog, ami őt érintené?

‒        Emily, miről beszélsz? – pillantottam rá zavartan.

‒        Csak tételezzük fel – erősködött.

‒        Nem tudom, ez nagyban függ attól, hogy mi lenne az – Ha nagyon rossz dolog lenne, mindenképpen el kéne mondani.

‒        Nem tudom, mi az – sóhajtott fel Cicalány.

‒        Miért, történt valami? – kerestem a tekintetét.

‒        Ezt szeretném kideríteni, de abból, ahogy reagáltál, te sem tudod – válaszolta. Kérdőn néztem rá, mire folytatta. – Shane furcsán viselkedett, amikor itt volt a műsor miatt. Úgy éreztem, hogy baj van otthon, de nem mertem felhívni őt, hogy megkérdezzem. Meséltem erről Harrynek és ő beszélt Shane-nel. Azt mondta, nem történt semmi, de nekem még mindig olyan rossz érzésem van – magyarázta, hangjában érződött a félelem.

‒        Én nem beszéltem Shane-nel, már nem is tudom mióta – szólaltam meg. Emily megérzései jók szoktak lenni.

‒        Olyan hülye vagyok – bukott ki belőle – Itt parázok valamin, ami nyilvánvalóan nincs is, mert te sem tudsz róla – a mondat végére a hangja elhalkult.

‒        Em, nem vagy hülye – kinyújtottam felé a kezem és így végig tudtam simítani a karján – Csak bízol a megérzéseidben, de ez nem gond – Cicalány arcán legördült egy könnycsepp.

‒        De ha rosszat súgnak, akkor az – motyogta.

‒        Most miért sírsz? – fogtam meg a kezét.

‒        A megérzéseim azt súgják, hogy a barátainkkal vannak gondok otthon. Azt hiszem, már nem szeretnek, mert nem mondtam el nekik semmit és még mindig itt vagyok Harryvel – a sírástól elég nehéz volt megérteni, mit mond.

‒        Ez butaság! Ha ez igaz lenne, velem is így viselkednének, mert én főként Niall miatt vagyok még mindig Londonban – magyaráztam – Egyébként meg, ha nem fogadják el a döntésünket, akkor nem is igazi barátok. Amúgy is, nem sokára visszamegyünk, és velük leszünk, szóval nincs miért hisztizniük – a lelkesítésem hatott Emilyre. Megtörölte az arcát, majd egy zsebkendőbe kifújta az orrát.

‒        Igazad van – mosolygott rám kissé még piros arccal.

‒        Mint mindig – vigyorogtam rá magabiztosan.

Már túl voltunk a vacsorán, és a szobámban a szőnyegen ülve beszélgettünk. Mindketten fáradtak voltunk, mert elég sokáig kint maradtunk a lovakkal.

‒        Akarsz elsőnek fürdeni? – néztem Emilyre, aki szinte öt percenként ásított.

‒        Nem, menj te, addig felhívom anyát – húzta magához az egyik táskáját, amiben valószínűleg a telefon lapult.

‒        Miért hívod fel, talán még nem mondtad el neki a sulit? – kíváncsiskodtam.

‒        Nem, dehogy! Amint megkaptam az értesítőt felhívtam – mosolygott rám – Ma van a születésnapja, ezért szeretnék beszélni vele.

‒        Ó, hát akkor boldog szülinapot neki.

‒        Átadom – vette elő a telefonját.

‒        Apukáddal is beszéltél, neki is most valahogy volt nem? – pillantottam rá kíváncsian.

‒        Apának 5-én volt és igen őt is felhívtam. Este telefonáltam és meg is lepődtem, mert egyből felvette – mesélte boldogan. Ez tőle szokatlan.

‒        Nem mondott semmit?

‒        Nem nagyon – húzta el a száját – Kérdezte, mi van velem, meg hogy milyen itt lenni. Én érdeklődtem arról, hogy mi újság otthon, de azt mondta, minden rendben van – mosolyodott el, ahogy láthatóan visszaemlékezett a beszélgetésre.

‒        Az jó – én is elmosolyodtam – Na, megyek, mert sose leszünk kész.