44.rész - fordított esetben

Sziasztok!

Ezen a héten meglett a 10.000 oldalmegjelenítés a blogon. El sem tudjátok képzelni milyen nagy öröm ez nekem, hihetetlenek vagytok, köszönöm szépen. Most megint csúsztam kicsit, amiért bocsánatot kérek, a heti egy részt próbálom tartani, de valószínűleg el fogunk szakadni a szerdáktól szóval, jönni fog a folytatás csak bizonytalan, hogy mikor. Ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj és iratkozz fel, hogy ne maradj le semmiről! Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

~ Emily ~

Macy hazament, a fiúk pedig próbálni voltak, így teljesen egyedül maradtam a házban. Kihasználtam az időt és tovább haladtam az Amerikai Horror Storyval. Közben folyton nézegettem az e-mailjeimet, de amit vártam, az nem érkezett meg. Zenét kapcsoltam a laptopomon és jól felnyomtam a hangerőt. Kinyitottam az ablakot, aztán felálltam az ágyra, miközben énekelni kezdtem a soron következő Children of Distance dalt:

‒   „Ha rám gondolsz, ha megcsókolsz, Ha megbántasz, mosolyoddal kárpótolsz, Ha már nincs tovább, ha nincs már több…” – teli torokból kiabálva ugráltam az ágyon, de azért vigyáztam a laptopra.

Éles sikítással jeleztem, hogy imádom a soron következő számot és tovább énekeltem:

‒        „Távol vagy tőlem, de én várok rád, Bíz bennem, ha ezt álmodnád...” – egyre jobban ugráltam, majd lepattantam az ágyról és rögtönöztem egy kis koreográfiát a zenéhez.

A következő dal lassú volt, ezért ledőltem az ágyra és a takaróba motyogva énekeltem:

‒        „Mikor alszik a táj, csendes az éj, Nem száll a levél, nem zúg a szél. Keserédes csók íze még ajkamon izzik És hangod még bennem él.”

Jó másfél órát buliztam így a szobámban. Egymást váltották a dalok, amik között 1D, Little mix, The Saturdays, meg Groovehouse számok is megfordultak.

Megunva az éneklést, lementem a zene szobába zongorázni egy kicsit. A srácok They don’t know about us című számával indítottam és több dalt is eljátszottam kisebb kihagyásokkal. Imádok zongorázni, fura, hogy sosem kezdtem semmit a zenével, pedig mindig is közel állt hozzám. A tánc volt az igaz szerelem, ami minden mást háttérbe szorított. Lehunytam a szemem és úgy játszottam tovább. Elragadott az élmény és egyszer csak azon kaptam magam, hogy énekelek.

Dél körül járt már az idő, amikor kicsit megéheztem, ezért a konyhába mentem. Kinyitottam a hűtő ajtót és pár percig nézegettem a benne lévő dolgokat. Végül kivettem a maradék sajttortát és abból vágtam le egy szeletet. Csendesen elmajszoltam, azután felmentem a szobámba. Újra megnéztem az e-mail fiókomat és csoda történt. Volt e-mail a sulitól. Izgatottan nyitottam meg és egyből olvasni kezdtem. Egy hatalmas vigyor terült szét az arcomon, ahogy megbizonyosodtam róla, hogy felvettek. Azonnal bejelentkeztem Twitterre és kiírtam:

Könyvelő leszek!!!!!!!

Az első örömhullám után újra elolvastam az e-mailt. Az állt benne, hogy az intézményt jelenleg felújítják, emiatt pedig később fog elkezdődni a tanítás. Pontosabban szeptember 16-án hétfőn. Minden Harry mellett szól. Fel kell hívnom anyát. A telefonomért nyúltam, majd kikerestem a számát. Jó darabig csörgettem, de hiába, nem vette fel. Basszus anyu, ez most fontos. Csalódottan letettem a készüléket. Előszedtem a kis noteszem és a mai naphoz – azaz augusztus 25-hez – beírtam az értesítő megérkezését. A lap sarkába ceruzával be volt írva egy halvány 32-es. A menstruációm. Szóval ezért vagyok én mostanában olyan sokat rosszul, ideje lenne, hogy megjöjjön. Remélem, most nem fog olyan sokat késni. Tovább lapoztam párat és észrevettem, hogy a 29 kétszer is be van karikázva. Liam.

‒        Tényleg! – csaptam össze a noteszt – Fel kell hívnom Danielle-t.

Felkaptam a telefonom és a névjegyeket nézegetve azon agyaltam, vajon melyiküknek lehet meg Dani száma. Végül Zaynt választottam.

Szia! Tudnál nekem segíteni? Meg tudnád adni Danielle számát, lehetőleg úgy, hogy Liam ne tudjon róla? Nagyon fontos lenne. Emily

Tudtam, hogy nem fog azonnal válaszolni, ezért az éjjeliszekrényre tettem a telefonom. Elnyúltam az ágyon és a fehér plafont tanulmányoztam. Még egy lépés kipipálva az álmom megvalósulásához vezető listán. Széles vigyor terült szét az arcomon. Most minden klappol, ez annyira jó érzés. Vagyis nem minden. Gyorsan átértékeltem saját magam. Felültem, aztán lemásztam az ágyról és kivettem az alatta lévő dobozt. Fura, még mindig itt tartom, pedig már semmi rejtegetni valóm sincsen. Kiborítottam a tartalmát a szőnyegre, aztán nézegetni kezdtem őket. Hosszasan elidőztem azokon a fotókon, ahol a barátaimmal voltam. Haragszanak rám. Már csak akkor vettem észre, hogy sírok, amikor a meleg könnycseppek elkezdtek lefolyni az arcomon. Vajon, ha tudnátok, mennyire hiányoztok, megbocsátanátok nekem? Kerestem zsepit, amibe kifújtam az orromat, majd eltettem a képeket. Erről a helyről még nincsenek fotóim. Előszedtem a fényképezőgépemet és csináltam pár képet a házban. Felmentem a tetőre, majd onnan is lőttem jó pár képet. Kimentem az udvarra és a házat is megörökítettem. A hátsó udvarról is csináltam fotót, lentről, meg az ablakomból is. Ezután a képeket felvittem a laptopomra és töröltem a fényképezőgépből. Nem hiányzik, hogy valaki megtalálja, mert amikor idejöttünk, azt kérték, ne fotózzunk. Nem kell a balhé. Átnéztem a fotókat, majd titkosítottam a mappát. Jól rám ijesztett a telefonom, amikor elkezdett csörögni. A kijelzőn Zayn neve villant fel. Gyorsan fogadtam a hívást.

‒        Szia! Hol vagy most? – támadtam le.

‒        Szia! Nyugodj meg, kint! Mosdó szünet van, nincs senki a közelemben – válaszolta.

‒        Oké, szuper – sóhajtottam fel – Meg van Danielle száma?

‒        Igen, de miben mesterkedsz? – szinte magam előtt láttam, ahogy ráncolja a homlokát.

‒        Ha sikerül, ígérem időben meg fogod tudni – De kíváncsi valaki.

‒        Rendben, akkor mondom a számot – kerítettem papírt, meg tollat és gyorsan lefirkáltam a számokat.

‒        Oké, meg van, köszönöm – a papírt az éjjeliszekrényre tettem.

‒        Nincs mit – hallottam, hogy valaki kiabál neki, de azt nem értettem, mit mond – Most mennem kell.

‒        Oké, szia!

‒        Szia! – bontottam a vonalat.

A telefont a cetli mellé raktam. Majd este felhívom, most valószínűleg dolgozik. Remélem, Daninek tetszeni fog, amit kigondoltam. A telefonom ismét megszólalt. A képernyőn az Anya felirat villogott.

‒        Szia, Anya! – fogadtam a hívást.

‒        Szia! Mi a baj, miért kerestél? – egyből előtört belőle az aggódás.

‒        Nincs semmi gond, sőt, nagyon jó hírem van – vigyorogtam, mint valami idióta.

‒        Mi történt? – kérdezte izgatottan.

‒        Felvettek a suliba, könyvelő leszek – újságoltam boldogan.

‒        Kicsim ez szuper! – a hangja boldog volt – Olyan büszke vagyok rád.

‒        Szeretlek, Anyu!

‒        Én is Kicsim. Mikor fogsz hazajönni? – érdeklődött.

‒        Nem tudom. Az értesítőben az áll, hogy a tanév a felújítások miatt csak szeptember közepén kezdődik el – válaszoltam.

‒        És addig haza se akarsz jönni? – tudtam, hogy most felhúzta a szemöldökét.

‒        Nem tudom, még nem beszéltem Harryvel.

‒        Ő fogja megmondani, hogy…? – ez felszólítás volt arra, hogy én fejezzem be a mondatot.

‒        Még meddig tűrnek meg – viccelődtem, de anya nem volt vevő rá.

‒        Emily – figyelmeztetett komoly hangnemben.

‒        Azt szeretné, ha még Írországba elkísérném – mondtam.

‒        Konkrét időpont? – faggatott.

‒        Még nincs.

‒        Azért légy szíves ne egy nappal előtte szólj – kérte.

‒        Miért?

‒        Mert kicsit rendbe tenném a szobádat, a bolhazsákod eléggé hullajtja a szőrét – válaszolta.

‒        Shin nem bolhazsák! – tiltakoztam. Maximum egy büdös kis disznó.

‒        Ja – a szarkazmus erősen érződött a hangjában.

‒        Anya!

‒        Jól van, abbahagytam. Jó legyél és vigyázz magadra! – kérte.

‒        Rendben – Mi újság van otthon?

‒        Szia, Kicsim!

‒        Szia! – anya gyorsan bontotta a vonalat. Meg kellett volna kérdezni.

Előszedtem a pénztárcámat és kivettem belőle egy képet. Én kicsi Shinem, úgy hiányzol.

Vajon Harry hazudna nekem? Hazudna nekem, hogy egy kicsit még jól érezzem itt magam? Én hazudnék neki fordított esetben? Ha történt valami, akkor Macy tudhat róla és belőle ki is tudom szedni, hogy mi. Két nap elég is lesz rá.

Visszatettem a képet a helyére, majd lementem a konyhába innivalóért. Visszafele jövet már a lépcső tetejéről hallottam, hogy csörög a telefonom. Beszaladtam a nyitva felejtett ajtón, aztán gyorsan fogadtam a barátnőm hívását.

‒        Gratulálok! – mondta, miután üdvözöltük egymást.

‒        Köszi – vigyorodtam el, a hangja nagyon lelkes volt.

‒        Mikor fog elkezdődni?

‒        Úgy néz ki, csak szeptember közepén. Neked mikor kell visszamenned az egyetemre? – kíváncsiskodtam. Macy állatorvosnak tanul, még két és fél éve van hátra.

‒        Nekem is úgy valahogy. Még Manó szülinapján itt leszek, aztán hazamegyek, készülök a sulira – válaszolta.

‒        Ha már felhoztad a szülinapját, nem tudod véletlenül, hogy szeretné megünnepelni?

‒        Nem tudom, nem mondta, de beleesik a szünetükbe szóval, szerintem a családjával szeretné tölteni – magyarázta.

‒        Jogos – motyogtam.

‒        Viszont akkor mi is ott leszünk, ha benne vagy, szervezhetünk neki egy kis meglepetést – éreztem a hangján, hogy mosolyog.

‒        Hát, persze! – vágtam rá egyből – Csináltassunk neki valami vicces tortát – kezdtem rögtön ötletelni.

‒        Ezt majd megbeszéljük, amikor jössz.

‒        Oké, mikorra várjalak? – kérdeztem.

‒        Szerintem tízre odaérek – kicsit bizonytalannak tűnt.

‒        Rendben, várni foglak – mosolyodtam el – Szia!

‒        Szia! – Macy bontotta a vonalat. Ideje elkezdeni pakolni.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

‒        Hahó! – hallottam szerelmem hangját, ahogy kinyílt a szobám ajtaja.

‒        Szia! – néztem hátra, tekintetemet elszakítva a szőnyegen heverő ruhadarabokról. Hazza leült mellém a szőnyegre és egy lágy csókkal üdvözölt.

‒        Hova pakolsz? – pillantott a ruhadarabokra.

‒        Macyhez, próbálom kitalálni, milyen lesz az idő – fogtam meg az egyik rövid nadrágomat.

‒        Hétfőre jó időt mondanak, de keddre esőt ígérnek – szólalt meg.

‒        Tényleg? – néztem fel rá, mire bólintott – Esős koncertetek lesz, az nem jó – húztam el a számat.

‒        Talán addigra eláll, de ha nagyon esik, van esőkabát – mosolygott rám.

‒        Igaz – bólintottam.

‒        Gyere, menjünk le enni! – felállt és kinyújtotta felém a kezét.

‒        Én annyira nem vagyok éhes – megfogtam a kezét és felhúzott állásba.

‒        Muszáj enned valamit – nyomott egy apró puszit az arcomra.

‒        Oké – adtam meg magam.

Kézen fogva lesétáltunk a konyhába a többiekhez. Csináltunk egy-egy szendvicset, majd nyugodtan elmajszoltuk.

‒        Milyen volt a napotok? – kérdeztem a tekintetemet végig vezetve a fiúkon.

‒        Egész jó – válaszolt Liam.

‒        Jól ment a főpróba – pillantott rám Niall, mire rá mosolyogtam.

‒        Holnap mikor mentek a fotózásra?

‒        Kilenc körül – mondta Louis felállva az asztaltól – Felmegyek, jó éjt!

‒        Jó éjt! – válaszolták a többiek kórusban, míg én csak döbbenten figyeltem, ahogy elhagyja a konyhát.

‒        Mi történt? – néztem összezavarodva Harryre.

‒        Csúnyán összekaptak Eleanorral.

~ Macy ~

Kicsit késve érkeztem meg a házhoz. Cicalány türelmetlen volt, fel is hívott, hogy merre járok már. Kiszálltam, azután felsétáltam az ajtóhoz, ahol megnyomtam a csengőt, jó hosszan, hogy Em biztos meghallja. Nem sokára nyílt az ajtó és barátnőm a nyakamba ugrott. Szorosan öleltük egymást egy kis ideig, majd Emily elszakadt tőlem. Visszaszaladt az előszobába, majd három táskával a kezében jött vissza.

‒        Hány napra jössz? – vigyorodtam el.

‒        Csak kettőre, de bőven csomagoltam ruhát, ha esetleg lenne valamilyen baleset – magyarázta. Hát igen, Cicalány nem egyszerű eset, de legalább mindig mindenre fel van készülve.

‒        Baleset? – húztam fel a szemöldököm.

‒        Igen, például elázok – pillantott rám jelentőségteljesen. Ja, hogy úgy!

‒        Ó! – bukott ki belőlem.

Egy pillanatnyi zavartság után elvettem tőle az egyik táskát és megindultunk a kocsikhoz. Bedobáltuk a cuccokat, aztán elindultunk a mamáékhoz. Ahogy megérkeztünk a szobámba, gyorsan letettük Cicalány holmiját, majd indultunk is ki a lovakhoz. Crystal és Hope éppen kint volt az istálló előtt lekerített nagy füves, fás részen.

‒        Emily várj, segítek – értem be barátnőmet a kapu előtt.

Segítettem kinyitni neki és már bent is voltunk a lovaknál. Em gyorsan mellettük termett, azonnal simogatni kezdte őket, az irántuk érzett szeretete a mozdulataiból tisztán kivehető volt.

‒        Felnyergeljük őket vagy csak simán megyünk ki velük? – nézett rám hátra Emily.

‒        Nyergelünk. Képzeld, a mama csinált nekünk szendvicseket szóval, már most kilovagolhatunk és ehetünk kint a szabadban – újságoltam boldogan.

‒        Ez szuper, a mamád olyan kedves – a hangja őszintén csengett. Igen az, nem is tudom, mihez kezdenék nélküle. Elmosolyodtam, majd odasétáltam Crystalhoz.

‒        Hozd Hope-ot, vigyük be őket az istállóba! – simogattam meg a lovamat.

Bevittük őket, aztán felnyergeltünk. Emily bement az ebédünkért, ezután pedig kimentünk terepre. A hosszú mezei szakasz után egy erdős részre értünk, ahol a fák árnyékának köszönhetően sokkal kellemesebb volt a lovaglás.

‒        Macy – szólított meg Em, ahogy egymás mellett haladtunk az úton.

‒        Igen? – pillantottam felé.

‒        Ha tudnál valamit, ami engem érintene, de rossz dolog lenne, elmondanád nekem? – kérdezte a szemembe nézve. Rossz dolog, ami őt érintené?

‒        Emily, miről beszélsz? – pillantottam rá zavartan.

‒        Csak tételezzük fel – erősködött.

‒        Nem tudom, ez nagyban függ attól, hogy mi lenne az – Ha nagyon rossz dolog lenne, mindenképpen el kéne mondani.

‒        Nem tudom, mi az – sóhajtott fel Cicalány.

‒        Miért, történt valami? – kerestem a tekintetét.

‒        Ezt szeretném kideríteni, de abból, ahogy reagáltál, te sem tudod – válaszolta. Kérdőn néztem rá, mire folytatta. – Shane furcsán viselkedett, amikor itt volt a műsor miatt. Úgy éreztem, hogy baj van otthon, de nem mertem felhívni őt, hogy megkérdezzem. Meséltem erről Harrynek és ő beszélt Shane-nel. Azt mondta, nem történt semmi, de nekem még mindig olyan rossz érzésem van – magyarázta, hangjában érződött a félelem.

‒        Én nem beszéltem Shane-nel, már nem is tudom mióta – szólaltam meg. Emily megérzései jók szoktak lenni.

‒        Olyan hülye vagyok – bukott ki belőle – Itt parázok valamin, ami nyilvánvalóan nincs is, mert te sem tudsz róla – a mondat végére a hangja elhalkult.

‒        Em, nem vagy hülye – kinyújtottam felé a kezem és így végig tudtam simítani a karján – Csak bízol a megérzéseidben, de ez nem gond – Cicalány arcán legördült egy könnycsepp.

‒        De ha rosszat súgnak, akkor az – motyogta.

‒        Most miért sírsz? – fogtam meg a kezét.

‒        A megérzéseim azt súgják, hogy a barátainkkal vannak gondok otthon. Azt hiszem, már nem szeretnek, mert nem mondtam el nekik semmit és még mindig itt vagyok Harryvel – a sírástól elég nehéz volt megérteni, mit mond.

‒        Ez butaság! Ha ez igaz lenne, velem is így viselkednének, mert én főként Niall miatt vagyok még mindig Londonban – magyaráztam – Egyébként meg, ha nem fogadják el a döntésünket, akkor nem is igazi barátok. Amúgy is, nem sokára visszamegyünk, és velük leszünk, szóval nincs miért hisztizniük – a lelkesítésem hatott Emilyre. Megtörölte az arcát, majd egy zsebkendőbe kifújta az orrát.

‒        Igazad van – mosolygott rám kissé még piros arccal.

‒        Mint mindig – vigyorogtam rá magabiztosan.

Már túl voltunk a vacsorán, és a szobámban a szőnyegen ülve beszélgettünk. Mindketten fáradtak voltunk, mert elég sokáig kint maradtunk a lovakkal.

‒        Akarsz elsőnek fürdeni? – néztem Emilyre, aki szinte öt percenként ásított.

‒        Nem, menj te, addig felhívom anyát – húzta magához az egyik táskáját, amiben valószínűleg a telefon lapult.

‒        Miért hívod fel, talán még nem mondtad el neki a sulit? – kíváncsiskodtam.

‒        Nem, dehogy! Amint megkaptam az értesítőt felhívtam – mosolygott rám – Ma van a születésnapja, ezért szeretnék beszélni vele.

‒        Ó, hát akkor boldog szülinapot neki.

‒        Átadom – vette elő a telefonját.

‒        Apukáddal is beszéltél, neki is most valahogy volt nem? – pillantottam rá kíváncsian.

‒        Apának 5-én volt és igen őt is felhívtam. Este telefonáltam és meg is lepődtem, mert egyből felvette – mesélte boldogan. Ez tőle szokatlan.

‒        Nem mondott semmit?

‒        Nem nagyon – húzta el a száját – Kérdezte, mi van velem, meg hogy milyen itt lenni. Én érdeklődtem arról, hogy mi újság otthon, de azt mondta, minden rendben van – mosolyodott el, ahogy láthatóan visszaemlékezett a beszélgetésre.

‒        Az jó – én is elmosolyodtam – Na, megyek, mert sose leszünk kész.