6.rész - Ahogy elnéztem őket, eléggé falábúak

Sziasztok!


Remélem, mindenkinek nagyon jól telik a hete, ne feledjétek már csak két nap a suliból. Szerda van, ami a történet folytatását jelenti. Jó szórakozást a részhez, remélem, elnyeri a tetszéseteket! :)

Puszi: Emily

~ Emily ~

Korán ébredtem és nem tudtam visszaaludni. Hallgattam a mellettem alvó Shane szuszogását, majd felültem az ágyon és ránéztem az órára. Hat óra ötven percet mutatott. Ideje lesz visszamenni a saját helyemre. Nyomtam egy puszit a drágám arcára azután kisétáltam a szobájából át a sajátomba. Reméltem, hogy nem korán kelő a csapat, mindenesetre nem láttam senkit se.

Bebújtam az ágyamba, ami meglehetősen hideg volt. Fél nyolcig bírtam, aztán felkeltem és bevetettem az ágyat. Mozgolódás zaja ütötte meg a fülemet. Ezek szerint valaki már fent van. A fürdőszobába mentem, megmosakodtam majd rendbetettem a hajam. Választottam egy szép ruhát és abban mentem le a konyhába, de előtte még magamhoz vettem a hajvasalót. A konyhában találkoztam Liammel, Louis-val meg Shane-nel. A drágámhoz mentem és megöleltem, közben elmotyogtam egy jó reggelt-et. Majd Liam kezébe nyomtam a hajvasalót.

‒        A fürdőben találtam, nem tudom melyik lány hagyta ott, de nekem nincs rá szükségem – mondtam.

‒        Köszi, de ez az enyém. Nem tudom, hogy került oda.

‒        De hát nem is hosszú a hajad.

‒        Az volt, ezt pedig megtartottam – mutatta fel. Hát, ez több mint érdekes.

‒        Kérsz reggelit? – kérdezte Louis – Tojás rántottát csináltam.

‒        Nem, köszönöm – mosolyogtam rá.

‒        Tessék! – adott a kezembe Shane egy bögre kakaót.

Elkaptam pillantását és jól tudtam, tudja, mire gondolok. Szereztem egy kanalat, amivel felkavartam a meleg italt. Leültem az asztalhoz és lassan szürcsölni kezdtem.

‒        Ó, szóval inkább kakaós vagy – állapította meg Lou.

Bólintottam majd tovább kortyolgattam az italomat. Közben megérkezett a konyhába Harry. Leült az asztalhoz az egyik tányér elé és a szakács úr bele tette neki a reggelijét. Egy kicsit álmosnak tűnt. Lassan mindenki beszállingózott a konyhába és körbeülték a nagy asztalt. Furának éreztem, hogy a fiúk közül 4/5 alsóban volt. Próbáltam leplezni zavaromat, hiszen mégiscsak az egyik kedvenc bandámról volt szó. Lenyeltem az utolsó kortyot majd a bögrémet a mosogatóba tettem. Fel akartam menni a szobámba, de egy hang megakadályozott benne:

‒        Te voltál, aki felcímkézte az ajtókat? – kérdezte Zayn.

Felé fordultam, mire a többiek is rám emelték a tekintetüket.

‒        Igen, én voltam. De ki más lehetett volna?

‒        Sejtettem, hogy te voltál, de miért csináltad?

‒        Mert túl egyformák az ajtók.

‒        Osztom a véleményét – szólt hozzá Shane.

‒        A szobád is így fog kinézni? – kaptam a kérdést Harrytől.

‒        Képeket, dalszövegeket és idézeteket szerettem volna kitenni a falra, de ha ellenvetésetek van, akkor…

‒        Nem, nincsen. Kiteheted, ha szeretnéd – szakított félbe Liam.

‒        Biztos? – néztem rá kétkedve.

‒        Igen, azt akarjuk, hogy jól érezd itt magad.

‒        Értem. Tegnap este elkészítettem a beosztást, mindjárt lehozom – hátat fordítottam nekik és sietős léptekkel felmentem a szobámba. Az éjjeli szekrényről felvettem a mappámat azután visszasétáltam az ebédlőbe.

‒        Gyertek fiúk! Megmutatom, mire jutottam.

‒        Hát, én ezen változtatnék – nyögte be Niall.

‒        Arról volt szó, hogy szabad kezet kapok, akkor most mi a baj? – kérdeztem óvatosan.

‒        Mi úgy szoktuk, hogy megnézzük a kész tervet és átalakítjuk – mondta Harry.

‒        És ezt mikor akartátok közölni velem? – kérdeztem egy cseppet sértett hangnemben.

A válasz mély hallgatás volt. Ezek szerint át kell gondolnom a hozzáállásomat a kis csapathoz. Elvették tőlem a lapot és szereztek tollat is. Átfirkálták majdnem az egészet. Nem is beszéltek egymással csak mutogattak és kihúztak dolgokat majd átírták. Szomorúan figyeltem őket. Vajon az itt létem alatt hányszor fogok csalódni a róluk kialakított képemben? Vagy inkább, hány ilyen csalódást tudok elviselni? Shany odajött hozzám, megölelt és simogatni kezdte a hátamat.

‒        Ne foglalkozz velük! – suttogta.

‒        Felmegyek – mondtam. Vetettem még az asztalon támaszkodó csapatra egy pillantást majd felmentem a szobámba.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Nem sokkal később az ágyamban feküdtem betakarózva, amikor valaki kopogott.

‒        Nem! – vágtam rá egyből.

Sutyorgást hallottam odakintről. Kinyílt az ajtó, lépések zaja hallatszódott egyre közelebbről. Nem akarok rájuk nézni.

‒        Felhozták a mappádat – tudatta velem Shane és éreztem, ahogy leült az ágy szélére. A hátamat kezdte simogatni.

‒        Nem baj, ha érzékeny vagy – mondta.

‒        Érzékeny?! – ültem fel – Ez nem érzékenység. Ez szemétség volt tőlük. Kétszer, azaz kétszer kérdeztem meg, hogy bele akarnak-e szólni a beosztásba, de mindkétszer egybehangzó nem volt a válasz. Nem hiszem, hogy velem van a baj, nem kérdeztem más nyelven, pedig megtehettem volna! – dühöngtem, bár inkább hisztinek tűnt.

Ő nem szólt semmit csak bámult rám. Azt hiszem, tudta, jobb, ha kivárja, amíg megnyugszom valamelyest. Ennek ellenére megszólalt:

‒        Mi van veled? – váratlanul ért a kérdése – Olyan más vagy. Csinált veled valamit?

‒        Ki? – összezavarodva kérdeztem rá.

‒        Mike. Tudom, mire képes. Hozzád ért az a tetű? – mérgesen kérdezte.

‒        Dehogyis! – hevesen tiltakoztam – Csak akkor, ha én is akartam.

‒        El tudom intézni, hogy mindent megbánjon, amit tett. – nézett rám komolyan.

‒        Tudom, de nem akarom, hogy bántsd. Ő sem bántott engem, csak is a szavaival.

Ekkor Shany átölelt én pedig sírni kezdtem. Nem próbált nyugtatgatni, ami jól esett, csak hagyta, hogy kisírjam magam a vállán. Ilyenkor nagyon szeretem, hogy ennyire ismer engem. Mindig azt teszi, amiről úgy gondolja, nekem a legjobb.

És megint itt tartunk. Már nem is vagyok Mike-kal, mégis megint miatta sírok. Shane lassan ringatni kezdett. Abbahagytam a sírást és zsebkendő után kezdtem kutatni a zsebében. Kifújtam az orrom.

‒        Menj, mosd meg az arcod! Addig megnézem, mit csinálnak.

‒        Ne, ne menj el! – kérleltem.

‒        Jó, maradok, de siess!

Miután végeztem a fürdőben, az ágyon hagyott mappával kezdtem szemezni. Shany mellette feküdt és engem vizslatott. Nem akarok belenézni, de tudom, hogy muszáj, úgyhogy essünk túl rajta. Kinyitottam és kivettem a beosztást. Egy áthúzásokban gazdag papír volt a kezemben.

‒        Ezek komolyan nem normálisak. Elsőnek berakták Zaynt – hitetlenkedtem.

‒        Mutasd! – a kezébe nyomtam – Ez több mint érdekes. Amúgy, a fiúk szóltak, hogy ma délután miénk a táncstúdió.

‒        Mármint?

‒        Ma ott leszünk mindannyian, kettőtől ötig miénk a hely.

‒        Remek, akkor átvesszük a közös produkciót. Kiderítem, tudnak-e táncolni.

‒        Ahogy elnéztem őket, eléggé falábúak – röhögött.

‒        Ó, emlékszem, amikor még mi is ilyenek voltunk.

‒        Csak te, én már akkor is király voltam.

‒        Nem igaz, te táncoltál folyton a lábaimon – emlékeztettem.

Az egyik párnát felkapta, és azonnal ütni kezdett vele. Sikítva rohantam kifelé át az ő szobájába, de valakibe beleütköztem. El is estem volna, ha az illető nem kapja el a kezem és ránt vissza magához. Megkapaszkodtam benne.

‒        Ne haragudj, sajnálom! – emeltem fel a tekintetemet. Harry nézett vissza rám összeráncolt homlokkal.

‒        Óvatosabban! Ha összetöröd magad, akkor nem tudsz minket megtanítani táncolni – mondta komolyan.

Ó, hát persze, véletlenül se értem aggódj, törődj csak, a hülye műsorral! Leráztam magamról a kezét.

‒        Majd igyekszem – ígértem és visszamentem a szobámba.

Nagy felelőtlenség volt. Ahogy beléptem egy párna landolt a képemben. Gyilkos pillantást vetettem rá.

‒        Na, kivel találkoztál?

‒        Miből gondolod, hogy…

‒        Piros a karod – mutatott rá. Hmm, jó megfigyelő.

‒        Beleütköztem Harrybe, szó szerint.

‒        Ó, szóval neki ilyen erős a karja – húzta az agyam.

‒        Hagyjál már!

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Nem sokkal tizenegy előtt lementünk a konyhába szétnézni. Igazából nem volt konkrét tervünk, de valahogy éreztük, hogy az ebéd nem fog elkészülni magától. Odalent Zayn és Louis sürgött-forgott, épp a hozzávalókat készítették ki.

‒        Kell segítség? – kérdeztem.

‒        Kettesével szoktunk főzni, úgyhogy szerintem nem – mondta a fekete hajú fiú.

‒        De szeretnénk segíteni, igaz, nem vagyok túl jó, de pucolni én is tudok – kérleltem őket.

‒        Jól van, segíthetsz – adta be a derekát Lou.

‒        Mi? Miért? – szólalt meg Zayn.

‒        Higgy nekem, addig nem hagyják abba, amíg nem mondasz igent – magyarázta.

Ó, drágám, mi nagyon jóban leszünk. Végül tényleg segítettünk elkészíteni az ételeket. Húslevest és krumplipürét csináltunk rántott hússal. Niall pedig szerzett sütit desszertnek. Gazdagon meg volt pakolva eperrel, tulajdonképpen az egész tiszta eper volt. Ezért lepasszoltam a szöszinek, aki addigra már végzett a sajátjával. A délután nagyon lassan telt. Meg akartam kérdezni a fiúktól, hogy miért vannak itthon. Nem mintha zavart volna, de nekem furcsa volt, hogy hétfő lévén nekik semmi dolguk sincsen. Végül nem kérdeztem rá, pedig nagyon kíváncsi voltam.

Fél kettőkor szóltak, hogy készüljek, mert menni akarnak. Felkaptam egy pulcsit, meg az előre összekészített táskámat a táncos cuccokkal. Az előszobában összevártuk egymást és beszálltunk a kint parkoló kisbuszba. A társaság legidősebb tagja vezetett valamint előre ült Liam is. A maradék három fiú pedig egymás mellé került. Az út kábé húsz perc volt, én pedig végig kifelé bambultam az ablakon. Az autó egy hatalmas fehér épület előtt állt meg. Bementünk egy nagy előcsarnokba, ahonnan hat folyosó vezetett a termekhez. Az ajtókra ki volt írva, hogy milyen termek és melyikben mikor tartózkodnak táncosok. Követtük a fiúkat a négyes folyosó hatodik terméhez. Ahogy elmentünk az ajtók mellett, a feliratokat figyeltem. A négyes teremé felkeltette az érdeklődésemet. Ennek még hasznát is vehetem. Egy tágas tükör nélküli termet kaptunk, jól felszerelve. Habár táncolni bárhol lehet, igazából csak megfelelő térre van szükség hozzá.

‒        Nos, fiúk, rögtönözzetek egy átöltözést és akkor kezdhetjük is.

‒        Máris? – kerekedett el a szeme Niallnek.

‒        Miért, mégis mit vártál? Két hónapunk van, nem lesz elég, ha nem kezdjük el most. Gyerünk! – tapsoltam egyet.

Morogva indultak meg az öltözők felé. Pár perc alatt átvedlettem magam „játszós” ruhába. Negyed óra múlva a fiúk is megérkeztek. Nem tudtam, mi tartott annyi ideig, de elképzeltem azt a hiper gyorsaságot, ahogy öltöztek.

‒        Ha esetleg nem lenne egyértelmű, akkor most mondanám, hogy a szerdai közös helyett az jön táncolni, akinek ma kellett volna – néztem végig rajtuk.

‒        Akkor az én leszek – tette fel a kezét Zayn. Na, nem mondod, én is rájöttem!

‒        Van-e valami elképzelésetek a tánccal kapcsolatban? – tettem fel a költői kérdést. Természetesen nem kaptam választ.

‒        Hát, nekem van – jelentettem ki – Ez a tánc lesz az utolsó a sorban.

‒        Ezt, hogy érted? – kérdezte Harry.

‒        Arra, hogy az elsők az öltönyös táncok lesznek és zárásként jön a humoros, vicces, kötetlen marhulás, öten együtt.

‒        Öten? Te nem akarsz táncolni? – vonta fel a szemöldökét Liam.

‒        Hát, én nem terveztem részt venni benne – bizonytalanodtam el.

‒        De mi jobban éreznénk magunkat, ha te is ott lennél velünk.

‒        Ott leszek. A színpad mellől foglak figyelni titeket és röhögni is fogok, ha elcseszitek – mosolyogtam rá.

‒        Az nem elég. Kérlek…

‒        Ezt majd megbeszéljük később. Most viszont, tudnom kellene, hogy mennyire vagytok jók. Azt hallottam szoktatok táncolni, igaz ez?

‒        Igen, egy kis csípő mozgást, nagyon mást nem.

‒        Rendben. Akkor kezdjük is el, melegítsünk be! – adtam az utasítást.

A táskámból kitúrtam egy CD-t és a teremben lévő magnóba tettem. A bemelegítés részeként testnevelési gyakorlatokat végeztettem velünk és futniuk is kellett öt percen keresztül. Jól bírták, amire számítottam is, a kondizás ugyanis meghozta eredményét. Aztán tánclépéseket kezdtünk mutatni nekik Shane-nel. Először csak egy-két lépésből álló egyszerűbbeket, majd egyre nehezebbeket. Tetszett a hozzáállásuk, mert mindent szó nélkül megcsináltak, ez számomra nagyon biztató volt. Persze tipikus hibákat vétettek, de alapvetően elégedett voltam a társasággal. Barátomra pillantottam és rajta is ugyanezt láttam.

Félidőnél tartottunk egy szünetet, majd kértem, hogy mutassák meg a saját táncaikat. Ezeket mindenképpen bele szeretném építeni a koreográfiába, mert ettől lesz a tánc a sajátjuk. Félórával a vége előtt kérték a srácok, hogy mutassunk valamit azokból a páros lépésekből, amit majd nekik is meg kell tanulniuk. Előadtuk a keringőt, a slowfox-ot és a country csa-csát is. Valamint ízelítőt kaptak a rumbából meg a tangóból is. Aztán elengedtem őket átöltözni.

Tíz perc múlva már mindenki a kocsiban ült. A fiúk beszélgettek és nevetgéltek, jó volt a hangulat. Legközelebb jobban megdolgoztatom őket. Az este további részében a szobámban voltam, vacsorázni se mentem le. Ezt viszont Shane megoldotta, mert hozott fel nekem vacsit. Mondanom sem kell kötelező volt enni belőle. Aztán magamra maradtam. Nagyon sokáig forgolódtam az ágyamban, nem igazán tudtam elaludni.