17.rész - Azt hiszem, érzek valamit irántad

Sziasztok!

A hét közepe van, ami azt jelenti, hogy meghoztam a történet folytatását. Ezt a részt elég nehéz volt számomra megírni, mert meg kellett bántanom benne valakit, akit nagyon szeretek. Várom a véleményeteket a történettel kapcsolatban - iratkozzatok fel, pipáljatok vagy kommenteljetek - ne féljetek megosztani velem, mit gondoltok. Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily 

~ Emily ~

Niall-lel befelé tartottunk a közös próbánkra. A teremben elváltunk egymástól és az öltözőkbe mentünk. Mikor visszaértem, szöszi már ott volt teljes harci díszben. Elindítottam a magnót és hozzá sétáltam.

‒        Cicalány – kezdte – Már kérdezni akartam ezt tőled, az én táncomban miért nincs egy emelés sem? – elmosolyodtam. Most először szólított így.

‒        Amikor a koreográfián gondolkodtam, neked is szerettem volna emelést tenni bele, de aztán eszembe jutott, hogy gond van a térdeiddel. Így inkább kihagytam belőle – magyaráztam, mire csak bólintott – Viszont helyette szereztem neked csinos kis táncos lányokat.

‒        Táncos lányokat? – kérdezett vissza meglepetten.

‒        Igen. Nem említettem? – ráncoltam össze a homlokomat. Elfelejtettem volna?

‒        Nem – ráta a fejét Niall.

‒        Hmm, pedig biztos voltam benne. Na, mindegy, akkor most mondom: A te táncodhoz csatlakoznak még más lányok is. Ők majd két hét múlva jönnek először a közös próbánkra – tudattam vele.

‒        És ők akkor kezdik csak el tanulni?

‒        Nem, addigra már tudni fogják – mosolyogtam rá – De az még messze van, most koncentráljunk a jelenre. Vágd magad légy szíves a kezdő pozícióba! – utasítottam.

Manó lefeküdt a földre, míg én hátrébb sétáltam, majd beszámoltam és a tánc legelejét átvettük párszor. Utána a mai napra szánt új lépéseket kezdtem el tanítani neki.

‒        Majd elfelejtettem! – kiáltottam és kimentem az öltözőbe.

Felkaptam a keresett tárgyat, azután visszasiettem Niallhez. A fejébe nyomtam a cowboy kalapot.

‒        Csak hogy szokd a kiegészítőket – mosolyogtam rá, amit gyorsan viszonzott.

A tánc végére hamar kiderült, hogy a kalapot mégiscsak hanyagolnunk kell, mert egyfolytában leesett a fejéről.

A próba végeztével kisétáltunk a nagy épületből, és én egyből a kocsihoz indultam, de manó hangja megakadályozott abban, hogy elérjem a célomat.

‒        Ömm, Cicalány lenne kedved fagyizni? – Ahhoz képest, hogy reggel esett, most nagyon szépen sütött a Nap és viszonylag meleg is volt.

‒        Miért ne – válaszoltam, majd vártam, hogy meginduljon, ezzel megmutatva merre kell menni.

Egy körülbelül nyolcpercnyire lévő fagylaltozóhoz sétáltunk, ahol elég sokan álltak. Mikor végre mi is sorra kerültünk, kikértük a hideg finomságot. Nialler zöld almát, puncsot meg csokit kért, míg én csokis kekszet és karamellát.

Egy viszonylag félreeső padra ültünk le, ahol elnyaltuk az édességet. Az utcán járókelő embereket figyeltem, amikor szöszi megköszörülte a torkát. Rá emeltem a tekintetemet.

‒        Emily, szeretnék mondani neked valamit.

Na, mi az, semmi Cicalány? Hangja kicsit ideges volt és kezdett felszült lenni körülöttünk a légkör.

‒        Tessék, hallgatlak – biztosítottam és belenéztem kék szemeibe. Elkapta a tekintetét.

‒        É-én… én csak azt szeretném…

‒        Nézd, az ott Niall! – jött oda hozzánk két csaj.

Az egyiknek leengedett fekete haja volt, a másiknak pedig copfba kötve állt a barna hajzuhataga. A fiú gondterhelten pillantott rájuk, majd rám nézett végül újra a két lányra.

‒        Sziasztok! – mondta kedvesen és villantott egy szép mosolyt.

‒        Ő a barátnőd? – mutatott rám a fekete hajú csaj.

‒        Nem – tiltakoztam – Én Emily vagyok a srácok tánctanára, talán már hallottatok rólam.

‒        Ja! Már emlékszem, a legutóbbi interjúban a fiúk beszéltek rólad – mondta a másik lány, akinek copfba volt kötve a haja.

‒        Mesélj, kérlek, tánc ügyileg milyenek a fiúk? – fordult felém mindkettő.

‒        A hónap vége felé lesz majd interjú Emilyvel, akkor fog ezekről a dolgokról beszélni – szólt közbe Nialler.

‒        Ó, értem. Csinálhatunk közös képet? – kérdezte a fekete hajú.

‒        Hát persze! – mondta lelkesen.

Segédkeztem a fotók elkészítésében, majd a két lány tovább állt. Közvetlenül ezután Niall hirtelen felugrott és visszaindult.

‒        Várj, azt mondtad, beszélni akarsz valamiről – követtem őt.

‒        Igen – helyeselt vontatottan, de nem állt meg – Azt hiszem, érzek valamit irántad – mondta halkan.

‒        Tessék? – álltam meg az autója előtt, és hitetlenkedve néztem rá.

Teljesen összezavarodtam. Ő megfogta a kezem.

‒        Jól hallottad, azt hiszem, érzek valamit irántad – baba kék szemeiből sütött a reménykedés – Mondj valamit, kérlek! – szorított meg a kezemet.

‒        É-én… én… Jézusom! – húztam el a kezemet és kettőt hátra léptem – Niall én… én… – makogtam összevissza. Bárcsak megnyílna alattam a föld!

‒        Emily – szólított meg szomorúan és közelebb lépett hozzám, mire hátrálni kezdtem.

Összeszedtem a gondolataimat és végre a hangomat is megtaláltam:

‒        Nézd, először is én nem szoktam keverni a munkámat a magánéletemmel. Másodszor pedig őszinte leszek hozzád, még akkor is, ha ezzel megbántalak. Nagyon kedves vagy és aranyos is, de én nem érzek így irántad, sajnálom – míg beszéltem nem mertem a szemeibe nézni, képtelen lettem volna rá.

‒        Szóval, nem szeretsz? – kérdezte összetörten.

‒        De szeretlek, csak nem úgy, ahogy azt te akarod. Nagyon sajnálom, ha félreérthető jeleket küldtem, esküszöm, hogy nem volt szándékos – Gondoltam vissza az elmúlt fél hónap történéseire.

Csend állt be közénk, nagyon kínos csend. Borzalmasan rosszul éreztem magam azért, amit mondtam neki, de inkább az igazsággal bántom meg, minthogy egy hazugsággal bizonytalan időre boldoggá tegyem.

Felnéztem rá, arcáról sütött a szomorúság. Szörnyű ember vagyok. A tudat, hogy ez miattam volt, nem tett jót a gyomromnak. Úgy éreztem mindjárt hányni fogok. Most rajtam volt a sor, hogy könyörögjek:

‒        Niall, kérlek, mondj valamit! – kértem kétségbeesve.

Szólásra nyitotta a száját, mire éles dudaszó hasított a levegőbe a közvetlen közelünkből. Mindketten odakaptuk a fejünket. Paul szállt ki a kocsiból és idegesen közeledett felénk.

‒        De jó, hogy végre megvagytok! – kezdte – Nektek minek van telefonotok, ha nem veszitek fel? – nézett megrovóan ránk.

‒        Bocsánat, én fenn hagytam a szobámban – kezdtem szabadkozásba.

‒        A kocsiban van – bökte ki szöszi.

‒        Miért kerestél minket? – kérdeztem felé fordulva.

‒        Niall azonnal menj vissza a többiekhez! – hagyta figyelmen kívül a kérdésemet, és az említettre nézett – Te pedig gyere velem, hazaviszlek.

Köszönöm Paul, most megmentettél egy nagyon kínos autókázástól. Manó ránk se nézett, csak szó nélkül beszállt az autójába és elhajtott.

‒        Valami baj történt? – kérdeztem, miközben beültem a kocsiba.

‒        Nem, csak kábé már több mint fél órája a próbán kéne lennie, most tulajdonképpen, miatta áll az egész, mert mindenki rá vár. Ez egy felelősségekkel járó munka, ha nem csinálja a dolgát, fennakadás van – magyarázta.

‒        Nem az ő hibája – bukott ki belőlem – Én tartottam tovább a próbánkat, úgy tudtam nem kell visszamennie – védtem őt.

‒        Igen, úgy volt, de megváltozott a terv, amiről tudtatok volna, ha valamelyikőtök hajlandó felvenni a telefonját – mondta szárazon.

‒        Bocsánat – hajtottam le a fejem bűnbánóan.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

A szobámban voltam, amikor kopogtatásra lettem figyelmes, majd az illető benyitott, mert nem adtam semmiféle választ. Gyorsan letöröltem az arcomon végig folyó könnycseppet, aztán leugrottam az ablakpárkányról. Tudtam, hogy Zayn látta az előbbi kézmozdulatomat és azt is, hogy rá fog kérdezni.

‒        Emily, minden rendben van? Mióta hazajöttünk elég furán viselkedsz.

‒        Nagyon lebaszták Niallt? – hagytam figyelmen kívül a kérdését.

‒        Nem, miért?

‒        Mert nem csak az ő hibája volt. Én tartottam tovább a próbát.

‒        Értem, de ugye nem csak ennyi az egész? – jött közelebb hozzám. Átlát rajtam, ez olyan frusztráló.

‒        Ömm, én nem tudom, hogy elmondhatom-e ezt neked – hajtottam le a fejem, így a hajam az arcomba hullott.

‒        Niről van szó? – kérdezte egyből.

‒        Mi?! – kaptam fel hirtelen a fejem, ezzel elárulva magamat.

‒        Szóval igen – mosolygott rám. Furán méregettem őt. Mégis honnan tudja?

‒        Ő sem úgy viselkedik, ahogy szokott, nem volt nehéz kitalálni – válaszolt a fel nem tett kérdésemre.

‒        Értem – mondtam halkan.

‒        Elmeséled, mi történt? – noszogatott.

‒        Ő mondott neked valamit? – hagytam figyelmen kívül a kérdését megint.

‒        Nem, pedig, mindannyian rákérdeztünk.

‒        Üljünk le! – böktem az ágyam felé.

Kényelmesen elhelyezkedtünk rajta egymással szemben. Zayn kisöpört egy kósza hajtincset az arcomból.

‒        Akkor hát?

‒        Ma a próba után azt mondta nekem, hogy érez irántam valamit – vágtam a közepébe – Én pedig visszautasítottam őt – mondtam halkan és egy könnycsepp gurult végig az arcomon.

‒        Most miért sírsz?

‒        Mert megbántottam őt. Én rajongó vagyok, nekem az lenne a dolgom, hogy szeressem őt, nem pedig az, hogy fájdalmat okozzak neki.

‒        Miért mondtál nemet?

‒        Mert én nem érzek úgy, ahogy ő és nem áll szándékomban játszani vele – néztem fel barna szemeibe.

‒        Azt tetted, ami helyes – biztosított.

‒        Akkor miért nem érzem annak?

‒        Mert szereted őt, csak nem szerelemből és ez most fáj neked, mint ahogy neki is. De hidd el, meg fogja még köszönni, hogy őszinte voltál vele és inkább ezzel bántottad, mint egy hazugsággal.

‒        Remélem, hogy igazad lesz.

‒        Hé! – fogta meg a kezem – Túl fogja tenni magát ezen.

‒        És ehhez mennyi idő kell?

‒        Niallnek nem sok, meglátod, pár nap és olyan lesz, mint régen.

‒        De ez biztos, hogy kihatással lesz a velem való kapcsolatára.

‒        Nem, nem lesz, ha sikerül tovább lépnie, minden visszatér a régi kerékvágásba. És ne félj, beszélni fogok vele – ígérte.

Kopogtatás zavart meg minket, majd Harry lépett be az ajtómon:

‒        Cicalány, gyere… – kettőnkre pillantott aztán le a kezünkre – Ó, megzavartam valamit? – kérdezte, mire elhúztuk egymástól a kezeinket.

Valami megmagyarázhatatlan villanás suhant át a szemén.

‒        Nem, csak beszélgettünk – mosolyogtam rá, mire vonakodva bólintott egyet.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

A két próba közti két órás szünetünket a városban ütöttük el Liammel. Mivel mindketten éhesek voltunk, először megebédeltünk a McDonald’s-ban. Utána pedig céltalanul sétálni kezdtünk, vagyis csak én hittem azt, hogy nem volt úti célunk. Ugyanis a barna szemű fiú hirtelen megállt egy nagy szürke épület előtt és hosszasan nézte. Mellé sétáltam és én is végigjártattam tekintetemet az építményen. London Contemporary Dance School hirdette a felirat. Danielle?

‒        Liam, miért álltunk meg? – emeltem rá a tekintetemet kíváncsian.

‒        Itt dolgozik Dani – motyogta. Felcsillant a szemem.

‒        Most is itt van? – kérdeztem azonnal.

‒        Igen.

‒        Akkor bemész hozzá?

‒        Hát…

‒        Menj be, kérlek! Addig én benézek oda – mutattam az egyik ruházati cikkeket árusító boltra.

‒        Biztos? – pillantott le rám kétkedve.

‒        Igen.

‒        Bármit vehetsz, kifizetem neked.

‒        Liam! – néztem rá csúnyán.

‒        Bocsánat – mondta szórakozottan aztán megindult felfelé a lépcsőn.

Bementem a ruhaboltba és a fehér neműk felé vettem az irányt. Miután tüzetesen átnéztem a tangákat, a ruhákhoz sétáltam, mert egy feltűnő narancssárga színű felkeltette a figyelmemet. Beledobtam a kosaramba és az egyik üres próbafülkéhez mentem. Felhúzva már nem tetszett annyira, túl mély volt a dekoltázsa valamint nagyon kilátszottak belőle a combjaim. Visszaöltöztem és csalódottan a helyére akasztottam a ruhát. Levettem egy hosszabb testhez simuló csipkézett fekete darabot. Ezt is felpróbáltam és elégedetten néztem végig magamon a tükörben. Ez kell nekem!

Épp a felsőmet húztam vissza, amikor elkezdett csörögni a telefonom. A kijelzőre pillantva Liam fényképét láttam villogni. Rámentem a fogadásra és a fülemhez emeltem.

‒        Szia!

‒        Szia, merre vagy?

‒        Még bent, két perc és megyek – tájékoztattam.

‒        Oké – mondta és bontotta a vonalat. Ez gyors volt.

Kifizettem a ruhát azután a boltból kilépve bemértem Lit, aki nem volt egyedül. Odasétáltam hozzájuk, mire a barna hajú fiú előre lépett.

‒        Em, ő a barátnőm Danielle Peazer. Dani, ő a tánctanárunk Emily Moore – mutatott be minket egymásnak.

‒        Nagyon örülök, hogy végre találkozunk – nyújtottam a kezemet, amit mosolyogva elfogadott.

‒        Én is, már hallottam rólad egy s mást – mondta, majd a táskájából előhúzott egy mappát – Hoztam neked valamit – szedett ki egy papírlapot belőle. Azonnal felismertem, mi az. A lányoknak előzetesen eljuttatott aláírandó lap.

‒        Köszönöm – vettem el tőle – Minden érthető volt?

‒        Igen.

‒        Liam mondta, hogy ez…

‒        Igen, elmagyarázta – szakított félbe kedvesen mosolyogva.

Váratlanul megcsörrent Li telefonja, ezért félre vonult tőlünk.

‒        Na, mit kell a mackómnak kifizetnie? – bökött a kezemen lógó szatyorra.

‒        Semmit, természetesen nem hagyom, hogy odaadja az árát. Amúgy, egy fekete csipkeruhát vettem – mondtam és szétnyitottam a szatyrot, hogy bele tudjon nézni.

‒        Nagyon szép – dicsérte őszinte csillogással a szemében. Végszóra Liam is csatlakozott hozzánk.

‒        Gyere Cicalány, mennünk kell, a többiek már várnak minket – mondta majd Danielle-hez lépett és megcsókolta.

A próbaterem felé sétáltunk, amikor a barna szemű fiú váratlanul előre sietett és belesett az ajtón. Visszafordult felém, majd mutatta, hogy menjek előre. Mi folyik itt? Félve sétáltam be a terembe. A szemem elé táruló látványtól egy pillanatra lefagytam. A helyiség közepén egy nagy létra állt, aminek a tetején Harry ült a kezében egy hatalmas fehér plüss macival.

‒        Arra gondoltunk, ha már nem tudsz egyedül aludni, akkor szerzünk neked valakit – mondta göndörke. Ez pont olyan, mint ami otthon van. Elhozatták nekem?

Elindultam a létra aljához és felmásztam Hazzához a tériszonyom ellenére is.

‒        Honnan tudtátok? – kérdeztem tőle, miközben jobban szemügyre vettem a játékot.

‒        Micsodát? – értetlenkedett Louis.

‒        Hát, hogy van egy ilyenem, talán Shane mondta el?

‒        Van már egy? – visszhangzott Zayn kérdése a teremben.

‒        Igen, de ez az, vagy nem? – néztem le zavarodottan rá.

‒        Nem – mondta Harry – Ezt mi szereztük neked.

‒        Ó, akkor az apától kapott macimnak lesz egy barátnője – mosolyodtam el. Tizenhárom évesen kaptam tőle és azt mondta, hogy ezzel alhatok, de fiúkkal nem.

‒        Gyertek le, és kezdjünk próbálni! – szólalt meg Liam.

Lemásztunk, majd a göndör hajú fiú a kezembe nyomta a plüsst.

‒        Köszönöm szépen, ez nagyon édes volt tőletek – vezettem végig a tekintetemet a társaságon.

‒        Szívesen – válaszolták kórusban kivéve Niallt. Ezt egy szomorú pillantással nyugtáztam, ami nem kerülte el a fekete hajú fiú figyelmét. Lehet, hogy még nem volt alkalma beszélni vele?

‒        Amúgy, miért kellett a létra?

‒        Fel akartuk lógatni neked, de Harry még arról sem érte el a plafont – magyarázta Louis.

Felnéztem, a mennyezet tényleg nagyon magasan volt, mintha olimpiai rúdugróknak tervezték volna ezt a termet.

Zayn, Hazza meg Li közös erővel az egyik sarokba száműzte a létrát, majd mindannyian megindultunk átöltözni. Mikor visszaértem, betettem a CD-t és rögtön el is indítottam. Pár perc múlva a fiúk is megjelentek és felsorakoztak előttem.

‒        Akkor hajrá, kezdjünk neki!